Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

8 1988. augusztus 20., szombat DMJ magazin || Szent István állama Az istváni Magyarország egyházszervezete Elsó királyunk. Szent István, miután II. Szilveszter római pápától kért és kapott koronát, országával a nyugati kereszténységhez csatlakozott. (A keresztény egyház a IX — XI. században fokozatosan kettészakadt. A nyugati kereszténység központja Róma, a keletié pedig a görög császárság fővárosa. Bizánc lett.) A nyugati kereszténységhez történt csatlakozás azonban nemcsak a pogányságból a kereszténységbe való áttérést jelentette, hanem vele járt a frank birodalomban már két évszázada jól működó, bevált hűbéres államszerkezet kiépítése is. Közelebbről: Szent István megkísérelte ezt a feudális, nyugati intézményt a sajátos magyar viszonyokhoz szabni. Ismerve egy gyökeresen új társadalmi-gazdasági rendszer létrehozásának visszariasztó nehézségeit. ez roppant nagy munka volt. István királynak azonban sikerült. Ezt bizonyítja az elmúlt kilenc évszázad: Magyarországnak, mint államnak és a magyarságnak, mint államalkotó népnek a fennmaradása és megmaradása itt a Kárpátok övezte medencében. István király államának szervezeti keretei a vármegyék voltak. A vármegyék. azaz kerületek létesítésével István a karoling birodalom grófságát honosította meg magyar földön, e rendszeren keresztül gyakorolta uralmát. Az egész királyi birtoktest ugyanis uradalmakra oszlott. Egy-egy uradalom központjául itt talált — esetleg építtetett - kővár, földvár vagy mocsárvár szolgált (például Sopron, Szabolcs stb.). A vármegye meghatározott területen ellátta az állam funkcióit: katonai erővel rendelkezett, fenntartotta a rendet, és támadáskor védelmet nyújtott a népnek. Általában 4(X) főből álló sereget adott a király hadába. A vármegye élén a királyi birtok kormányzójaként is a várispán (comes) állt. Megbízását a királytól kapta. Műveltette a földeket, beszedte a királyi jövedelmeket, adókat, vámokat, a pénzverésből és pénzváltásból eredő hasznokat. Minden esztendőben Szent Mihály napján (szeptember 29-én) elszámolt a királlyal. A várispán bírói hatalmat is gyakorolt azok fölött, akik nem tartoztak közvetlenül a király bíráskodása alá. Szent István az ország védelmére határvármegyéket is létesített. A határvármegye két különleges hadiszolgálatot ellátó katonaelcmmel bírt, úgymint az őrrel és a lövővel. A határvár az országból kivezető fóút mellé épült. Ez a határvármegyelánc egyben választóvonal volt a sűrűn lakott síkvidék és a gyéren települt erdós hegyvidék között. E ritkán lakott erdős vidék völgyeit gyepúakadályokkal torlaszolták el. és az átjárást kapuval biztosították. A gyepűn kívüli terület volt a gyepúelve István király vármegyéit feltüntető térkép A Szent István által alapított vármegyék számáról nincsenek pontos adataink. Pauler Gyula számukat 45-re. Hóman Bálint 41-re, a legújabb kutatás 43-ra teszi. A vármegyerendszer kiépítésével párhuzamosan kiadott törvénynek nevezhető dekrétumokkal első királyunk az addigi vérségi szervezet (törzs, nemzetség) intézményeit és hagyományait félretolta. A vérségi kapcsolatokon nyugvó földközösség volt addig az egyetlen birtoklási forma: a földterület a nemzetségek kezében volt, s egy-egy nemzetség tagjai közösen használták. Szent István most e nomád (ősközösségi) forma helyébe a magánbirtoklást vezette be, s bátran állíthatjuk, hogy a tulajdoni formák megváltoztatása egyik leglényegesebb intézkedése volt. Merőben új társadalmi rendet teremtett. Törvényeivel a germán hűbériség elemeit plántálta bele a magyar gondolkodásba. Addig minden katona egyenlő jogú tagja volt valamely köteléknek, amelyben fölötte senki sem uralkodott. Az új rendszerben minden nagyobb kiterjedésű birtok ura — a senior — saját szolgálatára katonákat — miles — tartott, akik hadiszolgálattal tartoztak neki. A senior viszont a királynak tartozott hűséggel. Szent István e rendelkezésével a hűség eszméjét tette állama egyik alapelvévé. Vagyis egyik magyart alárendelte a másiknak, s mindannyit saját magának. Mindezt megtehette, volt hozzá ereje, hiszen már atyja, Géza fejedelem megkezdte a központosítást. Művét befejezve, István rákényszerítette a törzsfőket és nemzetségfóket az engedelmességre. Akik fellázadtak, azoknak nemzetségi birtokai István királyi birtokait gyarapították. A szabad magyarok a törzsfőket, köztük Árpád utódait is, magukkal egyenrangúaknak tartották. István király fellépésével látniuk kellett, hogy uralkodójuk mindenek felett álló hatalmat teremtett magának. Ahogyan elsó törvénykönyvében ezt megfogalmazta: Mivel minden népet saját törvényei szerint kormányoznak, mivel én Isten akaratából monarchiám vezetésére hivattam meg, elhatároztam tehát. hogy a régi és új fölségek példáját követve, népemnek törvényeket adok..." Amihez az Isten kegyelméből uralkodó király akarata a jog. István királynak két törvénykönyve maradt ránk. Az egyik egy XII. századi kódexben, a másik későbbi kéziratokban, tehát mindkettő csak másolatban. A másolatok hitelességéhez azonban, mint a kutatás megállapította, nem fér kétség. A jogtörténeti kutatás azt is megállapította, hogy e két törvénykönyv legnagyobbrészt önálló törvényalkotás. E törvények a magyar társadalom XI. századi időszerű és megoldandó kérdéseivel foglalkoznak. az akkori magyar gazdasági és társadalmi viszonyokat szabályozzák. Sót az intézkedések mögött gyakran visszacseng a régi magyar szokásjog, ami más, mint a bajor népjog. s eltér a mainzi zsinati határozatokban foglaltaktól. Az első törvénykönyv bevezetésből és 35 szakaszból áll, s a következő témákra oszlik, illetve tartalmaz utasítást: az egyház és a papság helyzete, a keresztény vallásgyakorlás biztosítása, az új birtokrend, az erőszakos cselekmények megakadályozása, az esküszegés, a földesúr, az özvegyek és árvák jogainak biztosítása és védelme, valamint a boszorkányoknak és varázslóknak (a régi vallás híveinek) a büntetése. A második törvénykönyv a korábbi törvényeket módosítja, pontosítja, tehát kiegészítő jellegű. Bár István király korlátlanul gyakorolta hatalmát, a törvényeket Magyarország püspökeivel és főuraival együtt hozta. Ezt onnan is tudjuk, hogy a második törvényében kétszer hivatkozik a szenátus döntésére vagy kérésére. A szenátuson pedig a püspökök és főurak gyülekezetét kell érteni, vagyis a későbbi királyi tanácsot. A hittérítő papoknak nehéz volt elfogadtatniuk a pogány magyarokkal az új hit új istenét. A Szent Benedek-rend lelkes szerzeteseinek és a soraikból kikerült püspököknek buzgó munkája azonban lassan megtermette gyümölcsét. Szaporodtak a keresztények, s lelki gondozásukat szervezett keretekbe kellett foglalni. 1001-ben tehát elküldte a király az akkor, húsvétkor éppen Ravennában idözó II. Szilveszter pápához Asztrik — szerzetesi fölvett nevén Anasztáz — apátot a kéréssel: hagyná jóvá az elsó magyar egyházmegye felállítását Esztergom székhellyel és érsekségi ranggal. Tehát a király székhelye lett egyúttal a kialakuló magyar egyházi szervezet központja. A pápa az esztergomi érsekség létesítésén kívül István királynak szabad kezet adott püspökségek szervezésére is. Szent István nem késlekedett, hiszen. amint fiának. Imre hercegnek írta: ,.A királyi palotában a második helyen áll a vallás után az egyház... s a királyi méltóság a harmadik helyet a főpapoknak adja. akik nélkül nem állhatnak fenn a királyok és országok, mert óket rendelte az Isten az emberi nem órizóivé..." Az esztergomit időrendben követő két egyházmegye közül az egyik a veszprémi, a királyi család birtokából a mindenkori magyar királyné számára kihasított uradalom gócpontjával. A másik pedig az Árpádok családi központjának. Kalocsán valószínűleg 1002-ben felállított püspökség. 1009-ig még Pécs, Győr és Eger központtal létesített István király egyegy püspök által kormányzott egyházmegyét. A felállított püspökségek a részükre kijelölt egyházmegyei terület népeitől egyházi tizedet (dézsmát) szedtek. A bibliai eredetű tized a VI. század óta vált kötelező szolgáltatássá a keresztény egyházban. Kezdetben a püspök kapta, de a 847. évi mainzi zsinat határozata szerint a dézsmajövedelem négy egyenlő részre osztandó. Egy rész a püspöké, a második a plébánosé, a maradék két rész a plébániatemplom felszerelésére, illetve a szegények segélyezésére fordítandó. A dézsma egyetemes egyházi adó volt. Mint István elsó törvénykönyve mondja: „akinek Isten tizet ad egy évben, a tizediket adja Istennek." A gabona és egyéb termés mellett az álVACI MIHÁLY Egy-rangú nép Olyan kis ország a hazám, — ha szívemre szorítanám: átütne rajta szívverésem, mint szivárgó vér a kötésen. De népe, mint a többiek, egy-rangú — annyit szenvedett. S a nép nagyságát sorsa méri. Máson az méri, ki nem éli. Rangját kínjában őrzi, nem porladó oszlopfóiben. Rabsága román, gótikus zord botíve gigantikus. Kupolái lehullottak régen, de ott él még alatta — térden. Dómok ívei leomolva: — s alázatában ma is hordja. Félelme, ahogy urat tisztel ma is: — felér egy obeliszkkel. Emlékműveit így emelte lelkében az, ki leteperte. S dalai oszlopcsarnokában sétál: - fáraó-palotában. Talányai és bölcsessége szfinxe énekel ezer éve. S mert tört, botló, kérő, esendő: karjára veszi a jövendő. Az örök veszteség erő lesz. Ki nem veszthet már — az a győztes. Annyi elbukott forradalma örökségéből nő hatalma: — s szenvedett múltjával előre megváltva boldogabb jövője. latszaporulat, és minden egyéb jövedelem, még a királyi jövedelmek — vámok, révek, pénzverés — tizedrésze (decima) is az egyházat illette. István király első törvénykönyvében elrendelte, hogy „a papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bírónak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik". Mivel kezdetben kevés volt a templom, inkább csak a váras, vásáros helyen, e törvény végrehajtása feltehetően nehézségekbe ütközött. Ezen segített a második törvénykönyv, amely elrendelte, hogy minden tíz falu építsen templomot, s adjon fenntartására két cselédet, egy mént, egy kancát, két tehenet, hat ökröt és harminc aprójószágot, természetesen a templomépítéskor végzett közmunkán felül. A plébániatemplom felszereléséről — ruhákról, kelyhekról, oltártakarókról — a királynak, papról és misekönyvekről a püspöknek kellett gondoskodnia. S hogy ebben Szent István példát mutatott, bizonyítja azt a jelenleg Münchenben őrzött Gizella-kereszt, és a koronázási palást, amely miseruhának készült. Az a munka, amely a szertartáskönyvekkel való ellátás következtében a püspökre hárult, azt eredményezte, hogy a püspökségeken megkezdődött a latin nyelv, írás, olvasás tanítása, és a kódexíró papok képzése. A hittérítésben István király legjobb segítői és támaszai a szerzetesek voltak, mindenekelőtt a hazánkba elsőként érkezett Szent Benedekrend képviselői, akiknek már Géza fejedelem kezdte építtetni Szent Márton pannonhalmi monostorát, de amelyet csak 1002-ben fejeztek be. Ekkor adta ki István király azt a kiváltságlevelet, amelyben biztosította Pannonhalma részére MonteCassino bencés anyaház kiváltságait. Az apátság megkapta Koppány somogyi birtokait, s az innen járó tizeden felül Somogy szolganépe minden tizedik gyermekét is az apátságnak volt köteles adni. A király ezt a rendkívüli adományt azért tette, mert Pannonhalmát jelölte ki a magyar egyházi utánpótlás egyik központjául. Itt képezték a térítő és prédikáló papságot, ez lett a bencés művelődés otthona. A pannonhalmi apát nem volt a megyés püspököknek alávetve, hanem közvetlenül az esztergomi érsek alá tartozott, és peres ügyeiben a király bíráskodott. Nyitra vidékén Szent Ipolynak a X. század végén alapított Zoborhegyi monostorában a szerzetesek remeteéletet éltek, tehát nem végeztek aktív hittérítést és oktatást, mint a pannonhalmiak, és az 1037-ben új, díszes kóépületben elhelyezett pécsváradi bencések. Veszprém-völgyben alapította a király az első hazai apácakolostort a feleségével jött bajor apácák és magyar nők számára, valószínűleg még a veszprémi püspökség alapítása előtt. 1019-ben Zalavárott, utána Bakonybélben emelt monostort, s ó vetette meg az alapját az aracsai apátságnak is. Marosváron, Sáron, Oroszlámoson, Tatán és Jákon különböző nagyurak és főpapok alapítottak monostorokat a király buzdítására. Á térítés előrehaladásával a megkeresztelkedett magyarokat az ország keleti részén is egyházi szervezetbe rendezték István király parancsai. Egymás után jött létre az erdélyi, a bihari, a csanádi, majd az egri és kalocsai egyházkerület határainak módosításával a váci püspökség. Szent István 1038-ban bekövetkezett halálakor az ország két érseki (Esztergom, Kalocsa) és nyolc püspöki egyházmegyére, s ezek mindegyike négyöt fóesperesi kerületre tagozódott. „Méltán nyerte el hát birodalma határain belül az apostol nevet — írja Hartvik győri püspök 1100 körül —, mert noha az evangélium hirdetésének tisztét ó maga el nem vállalta, a hit hirdetőinek megteremtette a gyámolítás és gondoskodás vigaszát.. így aztán Szent István óta viselik a magyar királyok a különleges, apostoli királyi címet, amelyet hivatalosan 1753-ban erősített meg XIII. Kelemen pápa. CSONKARÉTI KÁROLY 4