Délmagyarország, 1988. augusztus (78. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

1988. augusztus 20., szombat 82 DM| magazin @ Politikai ösztönök és rögeszmék BESZÉLGETÉS KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMILLEL A formális logika elméleti, az általános tapasztalat pedig gyakorlati úton bizonyltja, hogy hibás meggondolást nem követhet sikeres tett. Hogyan gondolkozunk mi, magyarok? — Ha az egyéni lét csődjének az öngyilkosságot, totális társadalmi zsákutcának meg a nemzetvesztést tekintjük, akkor úgy találjuk, gyökeres baj van a magyar gondolkodásmóddal. Az öngyilok mai napig gyakori a szélrózsa minden irányában élő magyarok között (a magyar népesség, bárhol is él ezen a világon, szinte „öngyilkossági szigeteket" alkot a kevésbé szuicid nemzetek tengerében); a mindenkori államvezetéstől pedig épp a legnehezebb időkben nem volt idegen a katasztrófapolitika — lásd a Szálasi-uralom, és még néhány jeles korszak dátumát. — E tények konkrétumait nagy tudású szociológusok, társadalom filozófusok, korrekt történészek jórészt már leírták. Természetesen nem ragadtak le az esetleírások pozitivista halmozásánál, igyekeztek mélyen a jelenség mögé látni; eszközeik legszigorúbban a tudományosság eszközei voltak. Mi most más oldalról igyekszünk megközelíteni a tárgyat, objektív helyett szubjektív módon; nem szaktudóst kértünk fel erre a beszélgetésre, hanem literátort. A múvészetpszichológusok szerint ugyanis a kreatív, alkotó személyiségek ötletei - egyebek közt gondolkozásmódjuk divergens elemei, és igen fejlett empátiájuk révén - a tudomány által hozzáférhetetlen területeket is bevilágíthatnak. — Kolozsvári Grandpierre Emil, ön számos művében — legyen az esszé, regény vagy novella — foglalkozik a zárlatos magyar gondolkodásmóddal, ahogyan elnevezte, a „beteg valóságérzékkel". Hogyan talált rá e gyűjtőfogalomra, és pontosan mit ért rajta? — Kiváló társadalomfilozófusunk. Bibó István ismételten leírja a zsákutca keletkezésének folyamatát. A „beteg valóságérzék" kifejezést sehol sem használja, mindazonáltal tüzetesen definiálja. íme a két háború közti magyar vezetésre vonatkozó meghatározás: „...mindinkább megromlottak a minden politika alapját képezó alapvető beidegződések, az ép helyzetérzék, az azonnal reagáló veszélyérzék, az előnyök, kockázatok, lehetőségek és szükségességek realista lemérésének biztonságos képessége... egyszóval mindaz, amit politikai ösztönnek lehet nevezni. A politikai ösztön helyét görcsössé és irreálissá vált rögeszmék foglalták el." — Mindez egyéni szinten, az egyes emberek közti kapcsolatokat tekintve a mai napig nagyon gyakran igaznak mondható. — Hogyan hangzana egy „elvi" definíció? — A számos megfoghatatlan elemet magába olvasztó hibás gondolkodásmódot, az általa kitermelt életstílust, a passzív, illetve rosszkor aktív létmódot szinte lehetetlen definiálni. Mindazonáltal hagyománynyá szerveződött, mindent keresztül-kasul szövó magatartásformáról van szó, amelynek hatása mindmáig széles körre kisugárzik, és mint hagyomány, bámulatos módon egyesíti magában a rugalmasságot a merevséggel. Vagyis anélkül illeszkedik be az új körülmények szövetébe, hogy saját lényegén változtatna. — Úgy tűnik tehát, dinamikus egyensúlyról beszélhetünk, ami ahhoz hasonlatos, mint mikor egy vírusnak kikísérletezik az ellenszerét, mire a vírus rugalmasan változtat belső szerkezetén, s zavartalanul károsít tovább. — Hasonlíthatjuk ahhoz a folyamathoz is, melynek során a rómaiak a meghódított népek szokásait, életstílusát beillesztették saját szokásrendszerükbe. Múlt és jelen között hida^ az életstílus alkot, ez határozza meg az egymásnak gyökeresen ellentmondó meggyőződésű egyének viselkedését. A magyar életstílus általában amatőr életstílus; számtalan embert ismerek, aki nem azért él olyan körülmények között, aminők közt él. mert a változtatáshoz nincs lehetősége, hanem mert ideologizál, elemez, halogat, fél a cselekvéstől, egyik alkalmat a másik után szalasztja cl. — Nem cselekvők vagyunk tehát, hanem szenvedők? — A tények azt mutatják. Ha időnként cselekszünk — bár ne tennénk; a rengeteg vacillálás, ál-elókészület és pseudo-meggondolás jóvoltából offenzívából már rég defenzívába szorultunk. Jól kifejlett képességünk van arra, hogy bárminemű cselekvésünk módját s idejét a lehető legalkalmatlanabbul válaszszuk meg. Múltunk huszadik századi történetében Bethlen István tekinthető az egyetlen jó politikusnak: sajnos, konzervatív volt, és rossz időben élt, ez akadályozta meg elképzelései valóra váltásában... — Egyébként felállítottam egy képletet, a következőképpen néz ki: tényfelmérés + cselekvés + kudarc + passzivitás + öncsalás + alibi — ez a „beteg valóságérzék". — Kérem, fejtse ki ezt részletesebben! — A helytelen gondolati alapvetésből adódó kudarcos cselekvés passzivitást eredményez. A passzivitást két összetevő jellemzi egyidejűleg: cselekvésigény, és a cselekvéstói való félelem. E két tényező egymásra hatása öncsalást, azaz pótcselekvést eredményez, mely a valós cselekvés illúzióját kelti, s rövid távon elkendőzi ugyan a nyilvánvaló kudarcot, de hosszútávon tragédiához vezethet. Jó példa erre a magyar kultúrfölény-koncepció kialakulása, mint a beteg valóságérzék jellegzetes alkotása. Egyébként, történelmünk szinte minden hagymázas és lila gőzös terméke e csoportba sorolható. — Van-e kiugrási lehetőség az említett képlet által absztrahált mindenkoristációk között? — Előfordul, hogy van. A tragédia az, hogy a kínálkozó lehetőségeket az erre hivatottak eltökélten nem ismerik fel. Ami egyáltalán nem meglepő; a beteg valóságérzékének éppen az a legfőbb sajátsága, hogy jószerével mindent tagad, ami nyilvánvaló. — Mitől lett „zárlatos" a magyar valóságérzék? — A „zárlat" előidézésében nagy szerepet játszott a pedagógia. A kis népek, ha nem akarnak megrekedni a provincializmus ketrecében, saját kultúrájukat kiegészítik valamely nagy kultúra javaival — amit jórészt az iskola közvetít. Az írek az angol, a baszkok a francia és a spanyol, a románok a francia kultúra termékeivel gazdagítják kultúrájukat. Mi, magyarok több évszázadon át a német kultúrából szívtuk a táplálékot; műveltség dolgában nagyjából német gyarmat voltunk. A német kulturális befolyás úttörője Magyarországon a herbarti pedagógia volt. — Herbart igen hatékonynak bizonyult saját hazájában. — Ami az akkori Németországban táplálék volt, az magyar változatában Magyarországon károsnak bizonyult. Herbart módszerének ugyanis még csak véletlenül sem a lényegét vettük át, hanem azt, ami első pillantásra is szembeszökő volt: a ridegséget, a komolykodást, a nehézkességet, a humortalanságot. a közvetlenség hiányát. Nemcsak felsőbb osztályok nevelkedtek e szellemben s vezették az országot ekképp, hanem a népiskolák is széltében ezt terjesztették. A herbartianizmus milliókat nevelt csikorgóan merevvé, eredetien gondolkodó agyak millióiba szuggerált bele rég elavult sémákat. Mennyivel szerencsésebb volt például az olasz, majd francia mintákat követő román nevelési rendszer! 1945 után pedig jött a szellemi hadigazdálkodás — békeidőben. — Az évszázados parancsra várás az önálló gondolkodás és cselekvés leghatékonyabb ellenszerének bizonyult. Aligha véletlen, hogy irodalmi hőseink csak a legritkább esetben cselekednek, és akkor sem adekváton. A magyar (ró nemcsak akkor alkalmazza az action gratuite-t, ha szükség van rá, hanem akkor is, ha jobb megoldás nem jut eszébe — ennyire természetesnek találja az indokolatlan cselekvést. Hőseink más része pedig — vár, halaszt, mulaszt, halogat. Néha „kitör", öngyilkosságot követ el, vagy pedig megőrül. — Babits kitűnő tanulmánya — A magyar irodalom — a harmincas években került először a kezembe. A következő megállapítást olvashattam benne: „Jellemző, hogy a magyar tragikus hösök bűne legtöbbször nem cselekedet, hanem mulasztás... Ez a pont az, ahol a magyar kultúra látszólag egymásnak teljesen ellentmondó jelenségei egységbe foglalhatók; ahol ugyanabból az alaptulajdonságból magyarázható pl. Széchenyi örökké töprengő, magával küzdő forradalmi lelke és a hagyományos gravaminális politika — a magyar paraszt flegmája, a magyar nemes patópálsága és az örökös dacos ellenzékeskedés." — Babits e megállapítása kinyilatkoztatásszerűen hatott rám, mert általánosította, amit a magam szúk élményének ismertem. Ezen szempont szerint is olvasva irodalmunk hagyományos remekeit számos példát találtam a babitsi állítás igazolására. — Például? — Itt van, mondjuk, a Toldi-trilógia, ami teljes egészében azon épül fel, hogy Toldi Miklós lovagi felszereléshez jut. Miként történik ez? Talán úgy, hogy az óriási erejű Toldi legyőz egy kóbor lovagot a híres rúddal? Szó sincs róla! „Mint komor bikáé, olyan a járása", „mint a sértett vadkan, fú veszett dühében", „szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja, ütni készül ökle csontos buzogánya." Készül, de nem üt; a lovagi felszerelést végül anyja aranyain vásárolja meg. — Egyfelől a jellemzés szuperlatívuszai — másfelől pedig egy cselekvésre képtelen lélek. — Alighanem Zrínyi az utolsó, valóban cselekvő epikai hósünk. Az eposzt — mint a magyar irodalom angol szakértője, D. Mervyn Jones írja — „hós írta hósról, azaz cselekvésre képes ember cselekvő emberről." — Az epikai hitel itt keresendő, nem pedig a soha be nem következő cselekvés vég nélküli előkészítésében, s a nem helyükön való jelzőkben. Amint a szín vak nem lehet jó kolorista, a süket nem élvezheti magas fokon a zenét — a cselekvésről nem írhat meggyőzően az, aki maga képtelen a cselekvésre, bárminő remek anyagot dolgoz fel. — Nem babona ez véletlenül? Néhány alkotónk valósággal irtózik a cselekvés bármely válfajától, s mégis, igen meggyőzően ír a cselekvésről. — E szerzők valószínűleg akkor jutottak felhasznált élményanyagukhoz, amikor valamilyen oknál fogva cselekvésre kényszerültek. A cselekvésről jól írni — már önmagában is oly mértékű tett, ami elótt bárki kalapot emelhet. De hát, az ilyen szerző nálunk ritkaság. Annál gyakoribb, aki maga sem áll az aktivitás magaslatán. Berzsenyi például annak idején egy életre visszavonult valamely irodalompolitikai cikk miatt; holott egy adekvátan viselkedő költő vagy visszavág a méltatlan bírálatra, vagy káromkodik, vagy vállat von, de semmi esetre sem omlik össze. Ennek a maszkulin mezbe bújtatott feminitásnak gazdag hagyományai vannak irodalmunkban; igazán nem csodálható, hogy mai prózánk nem a cselekményre, hanem a stílbravúrra összpontosít. Ha ez pusztán divat lenne, kedvünkre harcolhatnánk ellene, ameddig csak jónak látjuk. Csakhogy e jelenség nem divat. E jelenség, bár artisztikus.de súlyos tünet. FARKAS CSABA (Kolozsvári Grandpierre Emil A beton virágai című, a Magvető kiadónál megjelenő tanulmánykötete várhatóan a napokban kerül a könyvesboltokba.) HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA A reformerek köztünk vannak Jólesik követni a honi reformokat. Jólesik, hogy már lehet követni. Hogy már van mit követni. Persze, más követni, mint csinálni, vagy gáncsolni. Mert ne tagadjuk, ettól izgalmas a dolog: vannak, akik nagyon-nagyon csinálni akarják, megragadva a régóta várt, és most végre kínálkozó, sót változást követelő alkalmakat, és olyanok is vannak, akik hol finoman, hol egészen otrombán igyekeznek betartani neki. Annyira megtanultuk annak idején az igét. miszerint a fejlődés az ellentétek harca, hogy észre is csak magunkban maradva mertük venni, hogy az ellentétek hiányoznak. A tétel persze így is igaz, mert el is maradt a harc is, meg a fejlődés is, bár észrevétlenül éppen az ellentétek halmozódtak föl. Jól tudom, ha csak követni akarjuk is a reformokat, akkor is előre kell néznünk, és nem hátrafelé pislognunk, de azt is tudnunk kell már most is. hosszú ideig sírunk mi még az elszalasztott lehetőségek miatt. Hol lehetnénk már, ha a körülmények is engedtek volna mozdulni bennünket, és mertünk is volna tenni valamit! Annyit szapultak bennünket eddig érdektelenségünkért, már-már magunk is elhittük, valóban a langyos víz a legjobb nekünk. Most az a legérdekesebb, hogy ez a közönnyel vádolt nép egyszerre elkezd mindenre odafigyelni. Annyira figyel, hogy már a bejelentett papiroskorlátozásban is azt látja, szándékosan akarják valakik akadályozni a gondolatok szabad terjedését. Mi, belül lévők persze azt mondjuk rá, miközben valóban sajnáljuk a hirtelen jött böjtöt, bárcsak a megmaradt oldalakat használnánk ki korunk követelményei szerint. A lényeg azonban, hogy minden rezdülésre figyel az ország. Észreveszi például azt is, hogy olyanok is a változások ádáz sürgetői között szerepelnek, akik eddig mindent elkövettek, csak ne változhasson semmi. Néminemű köpönyegfordítást is említ ilyenkor. Amikor például rádióinterjúban búcsúzott el valaki a székétől, ó is azt panaszolta föl, olyanokkal kell távoznia, akikkel szemben ó mindig a haladást szolgálta. Lehet, hogy a körülmények hozták úgy, hogy éppen erről az igyekezetéről nem tudtunk? Mert akkor még annyira nem fogalmazódott meg a teljes nyíltság igénye, hogy nem is tudhattunk róla? Mindenesetre nagy szó, ha már a széktől megválni is a reform jegyében tud valaki! Sokan mondogatják, vigyázzunk, mert a köpenyt fordítók mindig bajt hoztak. Tudomásul kell vennünk, akik harminc-negyven éve egyfolytában ezt mondták, azok szájából nem jöhet őszintén az az. Magam is hajlok az ilyen fölfogások felé, bár tudom, ugyanaz azeró, ami előre futtatja a kocsit, egyetlen kar átváltásával hátra is viheti. Vagy ide illőbben fogalmazva: amelyik eddig kénytelen-kelletlen (?) visszatartotta, az most hirtelen előre viszi. Szolgáltatott már elég példát rá a történelmünk, mégis azok mellé csatlakozom, akik a változáson vetésforgót is értenek. Minden gazdálkodó tudja, még a nagyon egyközpontú téeszvilágban is, ha ugyanaz a növény kerül minden évben ugyanabba a földbe, túlontúl elszaporodnak benne a kártevők, noha a permetezés teljes arzenáljával vonulunk ki ellenük. És néhány növényünket a talaj is megutálja. Vagy a talajt a növény. Sokakkal együtt azt mondom én is, senkitói ne váljunk meg, akiben a változás őszinte vágya dolgozik, de a sokat emlegetett legföljebb két ciklust visszafelé figyelő érvénnyel használjuk, és adjunk alkalmat kinek-kinek, hogy az élet más területén bizonyítsa nyitottságát, alkotókedvét és rátermettségét. Nincsen az életnek olyan szöglete, ahol szükség ne lenne ilyen emberekre. Nem emlékszem már rá. Bíborbanszületett Konstantin esetében elóírta-e a családi hagyomány, hogy bíborban is kell meghalnia, de nekünk észre kell vennünk, hogy még bíborunk sincsen. Nem beszélve arról, hogy a főnöki szék nálunk, hivatalosan soha nem volt a tartós uralkodások szimbóluma, legföljebb menet közben vált azzá. De ne visszafelé nézzünk, inkább előre! Én például örülök, ha azt hallom, ez a nő vagy az a férfi is reformpártinak hirdeti magát. Akkor is, ha tudván tudom, hiszen ezer jelét adta, hogy mindig a pillanatnyi helyzetek kihasználásáig jutott csak el. Jólesik tudni, hogy a reformerek köztünk vannak. De azt is tudnunk kell, vannak reformpártiak, és reformpártibbak is. És nem biztos, hogy van időnk a próbálgatásra. Föltehetően gyorsabban ürülnek tehát ezután a székek, olyan is lesz, amelyikbe senki nem ülhet ezután, és olyan is, amelyik kiválasztja az igazán bele való embert. Irtózatosan sürget az idő, noha sokan éppen a sürgetést nem akarják észrevenni. Pedig az időt most gazdasági kényszernek nevezik. Csak hát ez a kényszer is többféle változatban dolgozik. Hallom a rádióban, a keceli képviselő mondja többek között azt is, hogy a személyi jövedelemadót rosszkor és rosszul vezettük be. Magam elé sorolom azonnal a róla szerzett összes ismeretemet, azt is, hogy ráadásul így se hozta meg azt az eredményt, amit vártak tőle, és kezdek igazat adni neki. Mindenki a maga érdekei szerint szól ellene vagy mellette, én most hadd kapcsoljam ki személyes érdekeimet és személyes ellenszenvemet is — szegény ember mindig az adóra panaszkodott —, és hadd nézzem csak azt a nagyon-nagyon sajnálatos tényt, hogy újra életre keltette a százszor vert, de soha agyon nem vert bürokráciát. Tessék csaic fizetni automatikusan az adót, mert az a fontos, hogy bent legyen, és tessék visszaigényelni, ha úgy érzi, hogy nem kellene fizetnie. Hogy mennyi fölösleges munkát jelent ez mindkét oldalon, arra nem is érdemes szót vesztegetnünk, legföljebb azt kell hozzátennünk, hogy ezt az irtózatosan sok fölösleges munkát is az adófizetők pénzéből fizetik, de azt mindenképpen észre kell vennünk, hogy emberek egyre gyarapodó sokaságának nincsen már arra se pénze, hogy addig is fizessen, amíg kiderül, hogy nem kellett volna fizetnie. A pénzügyi kormányzat egyeduralmát látják nagyon sokan elharapózni, és történelmünkre hivatkozva is megrémülnek tőle. Mária Teréziáról tanultuk, ha jól emlékszem, hogy azt vallotta, etetnünk kell a birkát, ha nyírni akarjuk. Mintha mi a gondolat első felét teljesen elfelejtettük volna! A rádió mellől csöndes üdvözletem küldöm tehát a keceli képviselőnek. Bízom benne, a gazdasági kényszer erősíti igazát. Persze, ha erősíti, az is nekünk lesz rossz. Nagyon kérem azonban, ne tessék ezt komolyan venni. Jajgatva, reményt vesztve nem lehet reformot csinálni. Bizakodásból kellene elraktároznunk annyit, hogy a még nehezebb napokra is maradjon. A reform titkos ellenzői se állnak ki a nyílt térre, és nem hangoztatják, ide nézzetek emberek, itt van az, aki semmi de semmi változást nem akar. Várnak inkább, hátha eljön még az ö idejük. Nem lehet kárhoztatni őket. egész eddigi pályájukat a kivárás jellemezte, nehéz lenne ettól éppen most elszakadniok. Jó is lenne, ha még várhatnánk! Akinek azonban a legkisebb köze is van nemzete-hazája sorsához, nem állhat félre. Nagy gödörben van a szekerünk, minden erőnkkel neki kell feszülnünk, hogy kitaszíthassuk belőle. Természetesen van hely azok számára is, akik tegnap még a maradandóság nótáját fújták, de arra nagyon vigyáznunk kell, hogy a kocsi a nagy nemzeti erófeszités hatására kifelé menjen, és ne visszafelé. Oda jutottunk, más választásunk nem lehet. HORVÁTH DEZSŐ