Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-09 / 163. szám

Szombat, 1988. július 16. If DM1 L^agozin Egy regi egyetemi leckekönyv * lapján született, mint bölcsészettu­dományi rendes hallgatót egyetemünk Egy-egy ilyen egyetemi leckekönyv fellapozása közben emberi sorsok tá­rulhatnak fel előttünk: megismerhet­jük a fiatal ember életének egy fontos periódusát. Megtudhatjuk, hogy mi­lyen tantárgyakat hallgatott, milyen szemináriumokon vett részt, egyetemi munkásságát professzorai milyen mi­nősítéssel honorálták. EGY FONTOS KORSZAK DOKUMENTUMA Bizonyos esetekben azonban nem­csak a hallgatók, az „egyetemi polgá­rok" életútjának egy szeíetkéjét tanul­mányozhatjuk így, de fontos következ­tetéseket vonhatunk le magának az egyetemnek az életéről is. Pontosan ez történt a szegedi egyetem történeté­nek kutatása közben. Ezt még 1872­ben Kolozsváron alapították, s — a pesti mellett — az ország tudományos életének hamarosan kiemelkedő je­lentőségű központjává lett. A Csongrád Megyei Levéltár egyik fonodájából előkerült egy leckekönyv, amelynek tulajdonosa. Kati Erzsébet az univerzitás történelem-latin szakára iratkozott be 1917. szeptemberében. Ez még Kolozsvárott történt — akkor még ugyanis eredeti székhelyén műkö­dött az egyetem. Az egyetemi polgárság elnyerését a leckekönyv elején a következő — a kialakult hagyományoknak megfelelő — bizonyítvány tanűsítja: „Mi a m. kir. Ferencz József Tudományegye­tem Rektora Köszöntjük az Olvasót! Tudatjuk valamennyi kar doktoraival és mindenkivel egyenként és összesen akiket illet, hogy Kati Erzsébet úrhöl­f tyet, ki Bánffyh unyad községben Ko­ozs megyében 1898. év február hó 19­ik napján szülét ob anyakönyvébe szabályszerűen beiktat­tuk; mit aláírásunkkal és kisebb pecsé­tünkkel ellátott jelen okmánnyal bizo­nyítunk." A dátum után az akkori rektornak, Schneller Istvánnak, a pe­dagógia professzorának aláírása Kö­vetkezett. Ha a leckekönyvet fellapozzuk, arra is fény derül, hogy mely professzorok előadásait illetve szemináriumait láto­gatta annak tulajdonosa. Tanárai kö­zött ott találjuk Schneller István — a pedagógia, Márki Sándor — a törté­nettudomány. Erdélyi László — a ma­gyar művelődéstörténet. Csengeti Já­nos — a klasszika-filológia és Bartók György — a filozófia és lélektan pro­fesszorának nevét, hogy csak az ismer­tebbeket említsük. Az is feltűnő, hogy ez a feltehetően szegény sorból származó hallgató — szegénységi bizonyítványát a lecke­könyv végén egy bélyegző igazolja — minden tantárgyból kitűnő teljesít­ményt nyújtott. „Kitűnően colloqu­ált", „kitűnő szorgalmú", „dicséretes szorgalommal részt vett", „kitűnő dol­gozatot írt" — ilyen és ehhez hasonló bejegyzéseket olvashatunk a „Jegyze­tek"-rovatban. Még tovább lapozva a dokumen­tumban érdekes változás nyomára bukkanunk. Az 1920/21. tanév bejegy­zéseinél egy másik intézet, az egyik felekezeti tanárképző intézet elnöké­nek aláírása szerepel a dékáni aláírás helyén. Mi lehetett ennek a különös változásnak az oka? A TANÁRKÉPZŐ SZEREPE AZ EGYETEM ÁTTELEPÜLÉSÉBEN Más forrásokból tudjuk, hogy Ko­lozsvár megszállása után 1919. májusá­ban sor került az egyetem átvételére is. A magyar professzorok csak úgy mű­ködhettek volna tovább a már román fennhatóság alá került egyetemen, ha leteszik az állampolgárság elnyerésé­hez szükséges esküt. Mivel ezt megta­gadták, legnagyobb részüket kiutasí­tották a városból. Ók Budapestre köl­tözve a Gyertyánffy-féle Pedagógium épületeiben folytatták tudományos és oktató munkájukat. A tanárok egy kisebb része azonban Kolozsvárott maradt, és megkísérelte az egyetemi munka folytonosságának fenntartását a Szamos parti városban. Ehhez végül is az ott működő Refor­mátus Egyházkerület Theológiai Fa­kultásának Tanárképző Intézete bizto­sította a szervezeti kereteket. Az 1920/21. tanévben ebben az intézetben — egyetemi professzorok részvételé­vel — egyetemi szintű oktatás folyt, ahogyan azt a fennmaradt tanrend is bizonyítja. Ide járt ekkor már Kati Erzsébet is, s itt végezte el egyetemi tanulmányai­nak ötödik és hatodik szemeszterét. 1921. októberében a tanárképzőnek is be kellett zárnia kapuit, ekkor költö­zött át a Kolozsváron maradt egyetemi tanárok túlnyomó többsége, s velük * Ez a dolgozat a „Tanárképzés története a József Attila Tudományegyetemen és joge­lődjein (1872-1985)" c. OTKA kutatás ke­retében készült. A levéltári kutatások közben gyakran olyan dokumentumok is előkerülnek, amelyek — személyes jellegük miatt — különböznek a szokásos anyagtól, kimutatások, számlák és jegyzőkönyvek után elő­bukkanhatnak személyes iratok, le­velek is, és — ha egyetemtörténeti kutatásról van szó — az egykori hallgatók leckekönyvei is kezünkbe kerülhetnek. együtt jó néhány hallgató is az egyete­met befogadó Szeged városába. Itt azután — egyesülve a budapesti kitérőt választó kollégáikkal — jóval kiegyensúlyozottabb körülmények kö­zött folytathatták a tudományos mun­kát. Szeged akkori polgármestere. So­mogyi Szilveszter átmenetileg bírósági és egyéb hivatali épületeket ajánlott fel az egyetem céljaira. A húszas évek végén pedig megkezdődött a nagyará­nyú egyetemi építkezés is. AZ ELSŐ SZEGEDI ÉVEK Szegeden tehát már konszolidáló­dott az egyetem helyzete. Kati Erzsé­bet itt már a Középiskolai Tanárképző Intézet előadásain és szemináriumain is részt vett. (Ekkoriban ugyanis a középiskolai tanárképzést az egyetem nem vállalta fel magára teljes egészé­ben. A mai gyakorlattól eltérően az egyetem mellett egy elvileg független intézményt, tanárképző intézetet hoz­tak létre. Az egyetemi professzorok itt kifejezetten a középiskolai tanárkép­zés szempontjából szükségesnek ítélt előadásokat tartották, s ilyen jellegű szemináriumokat vezettek.) Schneller István, a tanárképző ak­kori elnöke egy rendkívül részletes jelentést terjesztett fel Klebelsberg Kunónak, az újonan kinevezett vallás­és közoktatásügyi miniszternek. Eb­ben az intézeti tanárok minden egyes tanárjelölt munkáját egyénileg érté­kelték. Figyelemmel kísért hallgatónk itt is dicséretesen dolgozott. Az elnöki beszámolóból kitűnik, hogy a tanárképzőben ekkoriban első­sorban a szemináriumi munkára he­lyezték a fó hangsúlyt. Hogyan történt ez például a „pedagógiai gyakorlatok" esetében? Schneller István, e gyakorlatok ve­zetője arról értesíti a minisztériumot hogy a gyakorlatok didaktikai, módszertani jellegűek voltak, ameny­nyiben az egyes résztvevők feladata az volt, hogy saját fó szaktárgyuknak a középiskolai tananyagon belül való nevelői jelentőségét értekezésükben tüntessék fel, s mutassák ki azt, hogy e szaktárgy miképpen kezelendő a kö­zépiskolában." A fó cél tehát a tanárjelöltek megis­mertetése a nevelő-oktatással. Nem kész recepteket, előregyártó« sablo­nokat akart a hallgatókkal elsajátít­tatni, hanem — az indirekt, „tanács­adói" magatartásmód előtérbe helye­zésével — a nevelói szemléletmód ki­alakítására törekedett. Schneller professzor beszámolójából bepillanthatunk a középiskolai tanár­képző intézet mindennapi életébe is: Mint az elózö idézetből is kiderült, minden tanárjelölt egy-egy dolgozatot készített az órára, majd ezt követte a szemináriumon „ 1. a dolgozat felolvasása; 2. a munka szerzője önkritikát mond; 3. a kijelölt bíráló előadja kritikai megjegyzéseit; 4. a többi résztvevő közli észrevéte­leit. Az ezzel járó vitatkozást be­fejezi 5. a vezető tanár összefoglaló és kiegészítő kritikája." Ugyanebből a dokumentumból ar­ról is értesülhet az olvasó, hogy milyen nehézségekkel küzdöttek a Kolozsvár­ról áttelepült egyetem professzorai és hallgatói. Hiányoztak az egyetemi ta­nulmányok elengedhetetlen segédesz­közei, a megfelelő szakkönyvek. A pedagógia professzora így számol be erről: „A szemináriumok képe külö­nösen szomorú. Egy-egy szekrény, s ez is nem egy helyen majdnem üresen áll a szeminárium szúk helyiségében; az a kevés könyv is még csak a leltározás, czédulakatalogizáltatás stádiumában. Ilv viszonyok közt lehetetlen a háborí­tatlan, folytonos tanulmányozás." Talán még ennél is nagyobb gondot okozott az a tény, hogy a professzorok egy része lakáshiány miatt még nem lakhatott Szegeden, s így óráikat egy-, vagy kéthetente néhány napba sűrítve tartották meg. * A hiányosságokat lassanként pótol­ták, s az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba. Az egyetem nemsokára ismét élt ósi jogával, a doktorráavatás privilégiumával. Az elsó doktorandu­sok között ott olvashatjuk Kati Erzsé­bet nevét, akinek bemutatott lecke­könyve — mint cseppben a tenger — maga is dokumentálja a kolozsvári­szegedi egyetem életének egy viszon­tagságokkal teli időszakát. PUKÁNSZKY BÉLA PAPP GYÖRGY METSZETE KURDI FEHÉR JÁNOS Az idomított emlékezet Most íme a vers, mely az emlékezetről beszél. A versből kiszakított költemény, mely önmagáról beszél. Papírra nyomott szépsége, szétkent portré a pocsolyában. Az időbe merülő folyó liátán tartja a hajót. Alatta habokba ivódott csontváz, a lapra írt jelek. Kimagasodik a mintból a papírhajó. Egy király álmára gondolok, mely bátran összegyűjti A szelídséget a habokból. Legyen, ami sosem lesz A legenda fölé feszülő tiszta boltív. Az olvasóknak embermagasságba kell emelniük tekintetüket. Egy hajlandó tömeg féltette a hajóra lépő szelídséget. S belevesztek az idegen emlékezetbe. Eljutni hozzá, önkéntelenül rámutatok a vízre, A szépség fölé emelt tekintetekre, a portré hullámsírjára. Az olvasás örvényében szétázott lapokra. A mikor a fiú magához tért a fertőtlenítő szagú fehér kór­terem ágyán fekve, végiggondolta az elmúlt néhány napot. Villanás­nyi mozaikokból állt össze a kép. Ugv kezdődött, hogy pénteken ka­pott fizetést. Ilyenkor mindig ösz­szefutott néhány ismerősével, al­kalmi barátjával, és három-négy órát együtt töltve szívtak egyet. A harmadik-negyedik kör után, már az egész világ hibás volt, hogy nem jutnak előre. Persze jött a szöveg: „Bezzeg az a sarki maszek! A nagyfőnök egyszer kipróbálhatná, milyen az, hatan lakni az anyósék­nál a két gyerekkel. Az albérlet­sorsnál is rosszabb. Mindez persze havi öt-hat rongyért." Most többet ittak a szokottnál. Újabb szesztestvérek érkeztek, ók szintén sorstársak voltak vala­hogy. Ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik kör. Erre még emléke­zett. Még arra is, hogy levert egy pálinkáspoharat az asztalról, és hogy összeszedje a ropogó üveg­cserepeket, lehajolva meglátta a fekete-fehér sakktáblát idéző kő­padlót. Ekkor egy pillanatra me­gint eszébe jutott az a sakkparti, amit nevelőapjával kellett lejátsza­nia, ott, a külvárosban bérelt há­zuk dohos szobájában, azon a hi­deg téli éjszakán a hordozható cse­répkályha melegítő csempéihez tá­maszkodva. Az utolsó sakkparti volt az. Az az éjszaka is úgy kezdődött, mint előtte, hónapokig. Édesanyjával izgatottan várták apa hazaérkezé­sét. Józan lesz, vagy részeg? A vacsora minden este frissen párol­gott az asztalon. Addig, míg haza nem jön, de legalább kilencig l.ozzá sem lehetett nyúlni. A kö­vetkező busszal biztos itthon lesz — mondogatták reménykedve egymásnak. A zsír egy óra után Matt Ate ráfagyott a nagytál szélére és a frissen szegett kenyér is száradni kezdett. Aztán tíz óra, tizenegy, elment az utolsó busz, és néma csönd. A kutya sem ugat, jelezve, megismerte gazdája tétován bo­torkáló lépteit, kapukulcsot ke­reső csörgetésének neszeit. Apa ilyenkor mindig taxival érkezett, egy hétre való élelmiszer árát lökve borravalóul a vezető melletti ülésre. Anya már a másik szobá­ban és mint egy gyerek, sírás köz­ben aludt el. A fiú pedig alvást tettetve, horkolást mímelt, — csak ki ne ráncigáljon az ágyból ma is, mint tegnap. De már hallotta is a faltól-falig ingadozó tapogatás ne­szeit, a sakk-készlet zörgő dobo­zát, és a partira előkészülő bábuk kemény koppanásait. Egy mordu­lás, lekerült róla a paplan — Gyere fiam, sakkozzunk, úgy is megverlek! A fiú tudta, lassan, lépésvariáció­kon gondolkodva, erőltetett nyu­galommal kell játszani. Egy napnak tűnt ilyenkor az az égy óra, amikor menetrendszerűen nagy csörömpö­lés közben a sakktáblát az asztalról lesöpörve zuhant el a székről part­nere a padlóra. Ekkor összeszedte a már rég gyűlölt sakkfigurákat, eltette a polcra, majd üggyel-bajjal, csak úgy ruhástul, cipőstül a föld­ről felráncigálva a vetett ágyra taszította apját. Lekapcsolta a vil­lanyt, és a másik szobába anyja mellé bújva, hideg verítékben fü­rödve, megpróbált aludni. így hánykolódva, félálmában döntött. Hajnali négy óra volt. Óvatosan kilopakodott a konyhába, magára húzta ruháit. A cédulára csak né­hány mondatot írt: Édesanyám! Én már nem bírom tovább, elmegyek itthonról. Talán még látjuk egy­mást egyszer. Vigyázz magadra! Csókol szerető fiad! Aztán kinn, a kapun túl a külvá­ros zajai, kutyák vonítása, az elsó busz csikorgó fékjének hangja, az ólmos eső álomszerű permete. És most merre? — kérdezte magától a fiú. Fülében dübörögve szinte elviselhetetlenül csak saját lépése­inek apró koppanásait hallotta. Kavargó gondolatait a vizitre érkező fehérköpenyesek zavarták meg. Az ajtóra nézett, majd a kórterem padlójára meredt tekin­tete. Fehér-fekete, fehér-fekete. A sakktábla szigorú törvényei sze­rint, fehér-fekete, kópadló, mint pénteken éjjel abban a mocskos kocsmában. Felemelte fejét, de mire az egyik orvos ágyához ért, már csak annyit tudott mondani: matt, és ájultan zuhant vissza a párnára. CZAKÓ JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents