Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

Szombat, 1988. július 30. ® © @ magazin | [DM A

feleségemmel történt, hogy végigmenvén a pesti Bajza utcán, földbe gyökerezett lábbal állt meg egy ház előtt. Ó mesélte így. Fölnézett a ház falára, a falról tábla nézett vissza rá, a tábláról pedig felirat: „Épült 1944-ben". Állt a ház elótt, a feliratos tábla alatt, és azt kérdezte: „Lehetséges ez?" Házépítés 1944-ben? Mérnök, tervrajzzal? Kubikos a gödörben? Kóműves, csengó kalapáccsal? Ringó szoknya a malteroslányon? Vidám bokrétaünnep? Zenés házavatás? 1944-ben? Amikor tavasszal a németek? Amikor nyáron a deportálás? Amikor ósszel a nyilasok? Amikor télen az ostrom? Házat építeni a bombák friss prédájául? Fészket rakni a vihar elé? A leendó függöny anyagán, a tapéta színén, a szónyeg mintáin töprengeni, miközben ót Kovács Éviké álnéven dugdossák gonosz felnőttek elől jóságos felnőttek, és ha töpreng valamin, hát az az, hogy sikerüle vajon életben maradnia? Lehetséges ez? — kérdezte magától, aztán tólem is. pedig tudta, hogy lehetséges. Hogy az a tábla a Bajza utcai házon, valódi. Hogy nem történelmi tréfa. Hogy igen: németek és deportálás, nyilasok és ostrom, de házépítés is. Hogy Anna Frank naplója nemcsak rettegésről tudósít, hanem bakfisszerelemról is. Hogy 1526-ban nemcsak mohácsi vész volt, hanem lakodalmak is tavaszszal, szüret ósszel, keresztelők télen. Hogy a kukoricában, amelyben Petőfit utoljára látták, hamarosan beérett a termés, valakinek le kellett törnie a csöveket, és levágnia a szárat, s hogy ez is 1849 ószén történt. Hogy a történelem széles, nagy életteljes sodrásokban történik, és elszegényítjük, ha tankönyvi sémákban gondolkodunk róla. Márpedig fölötte hajlamosak vagyunk rá. Angol történelem? Gyilkos ármány a királyi udvarban, őfelsége hajóhada a tengeFARAGÓ I VILMOS I ren, manchesteri posztó, bankok a londoni Cityben, gyarmatok öt kontinensen. Francia történelem? Lajosok, hosszú sorban, egytól tizenhatig, parókás forradalmárok a nyaktiló tövében, a császár Elba szigetén, De Gaulle 44-ben, a Diadalív alatt. Magyar történelem? Törökök, osztrákok, folyton két pogány között, nagy felbuzdulások, lehanyatló zászlók. És a nemzeteket jellemző figurális sémák, Szikár öregúr, szakállal, magas cilinder, csíkos nadrág: Uncle Samnek hívják, ó az Amerikai Egyesült Államok. Köpcös figura, pocakkal, lapos cilinder, csizmanadrág: John Bull a neve, ö Nagy-Britannia. A bájos hölgyet, kacér keblekkel, frigiai sapkával a fején Marianne-nak hívják, ó az édes Franciaország. Boldog országok, folyamatos történelemmel. Gondoljunk önmagunkra: Magyarországnak nincs jelkép-figurája. Történelmünk rövid, töredezett szakaszokból áll, mindig másmilyenek vagyunk, alkalmi figurák képviselnek bennünket. A múlt századvég ünnepélyes elképzelésében hölgy voltunk, nemzeti pruszlikban, koronával vagy pártával a fejen; az élclapokban férfiak, borjúszájú ingben, árvalányhajas kalappal. Önarckép-sémánkat 1945 óta a karikaturisták, a kabarészerzók és az újságírók diktálják. És hány új meg új szakasz ebben a rövid negyvenhárom évben, hány sémaváltozattal! Festői rongyok, madzaggal átkötött derék, jövünk eló csontsoványan a pincéből: ezek vagyunk 1945-ben. Bakancs a lábon, zsák a háton, ülünk a vagon tetején: megyünk feketézni. Simléderes sapka, nyakkendótlen ing, lódenkabát, tábla a kézben, rajta „Éljen!" — felirat, ez már az ötvenes évek. Később a bécsi Grabenen állunk, kalandozó magyarként, téliszalámiSémák val a kézben — ez a hatvanas évek. Jönnek a hetvenesek: Trabantban feszít a magyar, tenyérnyi víkendtelek kerítése mögött, vagy süti a lángost egy bódéban. Most alighanem kötvényt vásárolunk, tehót fizetünk és géemkában dolgozunk. Hogy milyenek voltunk és vagyunk, alig is tudjuk, eltakarják a folyton változó sémák. Történész nyilatkozik a televízióban, tájékozatlanságunkat panaszolja saját személyes történelmünkben, a dokumentumok hiányát, a napi politikai szempontok uralmát a tárgyilagos vizsgálódás fölött. Ugorjunk vissza, csak úgy találomra, az ötvenes évekig. Szolgaian másoltuk a szovjet példát, mindenben hasonlítani akartunk rá, sót mármár hasonlítottunk is — így az egyik sommás ítélet. Senki sem vizsgálta még (mert fél, hogy gesztusát politikailag minősítenék): mi mindenben különböztünk mégis. Csak gyanítom, hogy más történelmünk, más hagyományunk, más itthoni adottságunk és más mentalitásunk miatt voltaképp mindenben különböztünk; hogy a szomszédokkal együtt, mégis más történelemként éltük meg azt az időt; hogy nagyon is magyar történelem volt az. Mert nemzetietlen volt az akkori országvezetés — ez is a sommás ítéletek egyike. Senki sem mondta még (mert fél, hogy rossz politikát védelmez, pedig csak tárgyilagosságra törekedne vele), senki sem mondta még: úgy igaz ez a nemzetietlenség, hogy tények sokasága bizonyítja a fura ellenkezőjét is. Hiszen nemzeti volt az országvezetés, már-már az értelmetlenségig: gazdasági önállóság, nem kérünk külföldi segélyt, elzárkózás a külpiacoktól. Ugyanez hazafias önérzetben: mi majd megmutatjuk, saját erőnkből, a vas és az acél országa leszünk (vagyunk). És katonailag? Nem rés, hanem erős bástya. Aknazár délen, nyugaton. Turisztikailag? Senki se be, se ki. Hogy is adhattunk volna föl identitásunkat a szövetséges szomszédok kedvéért, amikor nem látogathatván őket, s ók sem járhatván nálunk, alkalom sem kínálkozott erre? És történelemszemléletileg? Romantikus hazafiasság sugalmazása. „Négyszáz év küzdelem az önálló Magyarországért" — ez a címe kötelező olvasmányunknak. Dózsa —Rákóczi—Kossuth-kultusz. Hetyke kuruckodás. Az irodalomban: lobogónk Petőfi. A festészetben: Munkácsy Mihály. A mozgalmi összejöveteleken: magyar népdal. A műsoros esteken: népi tánc. Minden vállalatnál népdalkórus, néptáncegyüttes. A korszak reprezentáns filmjei: Föltámadott a tenger, Déryné, Rákóczi hadnagya. Színdarabjai: Egri csillagok. Ozorai példa. Fáklyaláng. Operája: a Bánk bán. Operaslágere: Hazám, hazám, te mindenem. Nemzetietlenség? Mondom, hogy inkább fura ellenkezője: „extra Hungariam"-állapot. Miért bizonygatom ezt, miért beszélek a sémák ellen? Nem vagyok balga, tudom, hogy nem válhatunk tudósokká, akik a teljes folyamat részletgazdagságában keresik az érvényes történelmet; azt is tudom, hogy' nincs népi történelemtudat jelképpé sűrítő egyszerűsítések nélkül, ha úgy tetszik, sémák nélkül. Annyira, hogy jó lenne, ha boldog országgá válván, önportrénkra lelnék egy állandó figurában, akit mondjuk Bizakodó Jánosnak neveznek. De érvényes történelemre éppen ezért volna szükségünk nekünk nem tudósoknak is. Ehhez pedig tudomásul kell vennünk például, hogy a pesti Bajza utca egyik házán tábla furcsálkodhat, ezzel a szöveggel: „Épült 1944ben" S

zegeden, a Bécsi körúton van egy pompásan fölújított kis ház. Timpanonjában felirat: Varga Mátyás színháztörténeti kiállítóháza. Tavaly átadott nagyszerű értéke ez a városnak. A Kossuth-díjas kiváló művész nem csupán a magyar kultúra, a hazai művészeti élet kiválósága, de e század nagy ismerője is. Ezer szállal kötődik Szegedhez, nemcsak azért, mert itt kezdte díszlettervezői pályáját, mert a régi szabadtéri vezető szcenikusa, majd a felújított játékok alapítója, rendszeres alkotója, színházi produkciók közreműködője. hanem azért is, mert Szeged mindig is fontos helyet foglalt el a szívében is. Különösen, amióta itt él, áldozott sokat a város kulturális, művészeti életének gyarapodásáért. Jelentós anyagiakkal és rengeteg szervezőmunkával született meg a párját ritkító, kuriózumszámba menő kiállítóház. melynek ízléssel és sok ötlettél kialakított elegáns termeiben ott sorakoznak Varga Mátyás immár színház- és kultúrhistóriai dokumentumokként őrzött díszlettervei, színházi ihletésű plasztikai, egyedi kerámiái. Vallomások ezen egy kiemelkedő tehetségű mesterről, egy óriási tapasztalatú színházi szakemberről, egy sokféle műfajban maradandót teremtő alkotóról. A müveivel való találkozás minden alkalommal újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Sipos István fotói bizonyára jó kedvcsinálók. L