Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
4 1988. július 30., szombat Plusz kettő... M egvallom, sokéves szerkesztőségi munkám során kaptam már szenvedélytől izzóan dühödt telefonokat sokféle ügyben, de olyan keserűen dühöseket, mint az elmúlt napokban — olyanokat még nem. Még a Három plusz kettő névre hallgató együttesről írott egyik, nem túl rajongó megnyilvánulásunk sem váltott ki oly dühödt ellenérzéseket, mint a minap általunk közreadott kis közlemény, amelyben szintén „plusz kettőről" volt szó. Vagyis arról, hogy a benzin ára — adóemelés következtében — két forinttal drágul literenként. Huh. Utólag is elönt a veríték, amikor eszembe jut, mily éles hangok olvasták fejemre bűneinket, vagyis azt, hogy szerintük az a közlemény álságos, hazug, őszintétlen stb. E felháborodott állítások jó részével ugyan megkíséreltem vitába szállni — ha hagyták —, de izgatott telefonálóimat legföljebb azzal tudtam valamelyest megnyugtatni, hogy a mi családi mérlegünket is leginkább a cigaretta- és a benzinár emelése viseli meg, no meg a forintleértékelések is. Szóval, mit tagadjam, magam sem vagyok igazán boldog. Ennek hallatán úgy-ahogy kibékültek velem, még akkor is, ha a közleménnyel kapcsolatos véleményünket sosem sikerült igazán egyeztetni. (Mert hisz én legalább a közleményt igyekeztem védeni, ha az áremelést nem is tudtam.) Mindezek után engedjék meg, hogy a közleménynyel kapcsolatos álláspontomat legalább röviden kifejthessem. Talán nem lesz minden tanulság nélküli. Kezdjük talán azzal, amiben egyetértek a telefonálók nagy többségével. Akik azt említették, hogy a közlemény a benzináremelés indokául a költségvetési hiányra hivatkozik, amit csökkenteni kell. Erre sokan szóvá tették, hogy az a hiány nagyrészt a veszteséges gazdálkodás támogatásaiból származik, amelyek csökkentésére a kormányzat a Parlament előtt elkötelezte magát, s amelyet ráadásul az országos pártértekezlet állásfoglalása is szorgalmazott. Ennek ellenére, ismét növekedni látszik a költségvetési hiány, amelynek kifoltozására nemrég emelték meg a sör és a cigaretta forgalmi adóját (hisz annak a bevételtöbbletnek csak egy hányada szolgált a családi pótlékok emelésének fedezetéül), s most újabb áremeléssel érvényesít részérdekeket a kormányzat, az egész társadalom terhére és rovására. Ügy, hogy egyúttal konzerválja is a gazdaság amúgysem túlságosan korszerű szerkezetét. Hát igen. Ezekkel az érvekkel szemben nemigen voltak ellenérveim. Legföljebb annyi, hogy a kormányzat — úgy tűnik — még mindig nehezen szánja rá magát keményebb lépések megtételére, határozottan lefaragva a veszteségek finanszírozását, hisz annak következményei — áruhiány, munkanélküliség stb. — egyelőre még nehezen viselhetónek tűnnek, s a gazdaságpolitika jelenlegi állapotában igazán még nincsenek meg a keményebb, és következetesebb kormányzati fellépés következményeinek társadalmi-gazdasági kiegyenlítő mechanizmusai. Vagyis lehet, hogy csak időhúzásról van szó, e szükséges feltételek — társasági törvény, egységes gazdasági törvény stb. — megszületéséig. Vitatkoznom kellett viszont azzal a meglehetősen gyakori véleménnyel, hogy az említett közlemény — a fentiektől eltekintve is — álságos lett volna. Hisz ez volt az első eset emlékezetem szerint, amikor a magyar kormányzat határozottan utalt rá, hogy ezt az áremelést az adókulcsok emelésének köszönhetjük, amely többletbevétel viszont egyértelműen a költségvetés többletkiadásainak, illetve bevételhiányainak fedezetéül szolgál. Hát kérem, ez az őszinteség — számomra legalábbis — lefegyverző volt. Alit viszont a közlemény végén egy mondat, ami szerint az áremelésben az a szempont is közrejátszott, hogy a forintleértékelés után így már irreálisan alacsony áron tankolhatnak minálunk a külföldiek. Hogy ezért én és a lap mit kaptunk?! Pedig tény, átszámítva harminc-ötven forint között mozog Európában a benzin literenkénti ára. — Rendben — vágták a fejemhez —, de ott egyórai bérből három-négyszer annyi benzint vehet bárki, mint minálunk, vagy még többször annyit! S ez az, amiben végképp nem tudtunk megegyezni. Mert én hiába mondogattam, hogy amennyiben az Ikarus autóbusz vagy a Rába kamion olyan kelendő és drágán eladható termék lesz világszerte, mint a Mercedes busz vagy a Scania kamion, hát jogos lehetne az összevetés — minderre legföljebb dühödtkeserű reakciókat kaptam. — Mert ki a hibás azért, hogy nálunk az egy foglalkoztatottra jutó termelési érték harmada-ötöde a nyugat-európainak? — kérdezték. — A munkások? Az értelmiség? Mondtam volna, hogy: is-is, de közben magam is tudtam, s mondtam is, hogy az utóbbi hűsz-harminc-negyven évben elkövetett politikai-gazdaságpolitikai-társádalompolitikai hibák, amelyek révén Európa immár leginkább eladósodott országa lettünk, szinte viselhetetlen adósságállománnyal. S ezekért a hibákért most változtatnunk-váltanunk és fizetnünk egyaránt kell. — Egyetértünk! — mondogatták fogcsikorgatva telefonpartnereim. — De a felelősök! Azok hol vannak? — Vannak, ha korlátozott felelősséggel is — mondogattam, hozzátéve, ha lenne magánvagyonuk, mondjuk, néhány milliárd dollár, akár perelni is érdemes lenne őket Csakhogy ilyenük nincs. Akkor pedig a felelősség vizslatásával sem mehetünk túl sokra. A hibákért, tévedésekért mindenképpen nekünk kell fizetnünk. I gaza is lehetne — vágta fejemhez az egyik telefonáló (a glasznoszty jegyében nevét és címét is megmondta!). Igaza is lehetne, de mégsincs. Mert egyet végre meg kellene értenünk — tette hozzá —, hogy a felelősség pontos tisztázása nemcsak a kártérítés, a kár csökkentése miatt lenne fontos. Arra úgysem volna jó. Hanem arra, hogy a jövóben elkerülhessük a hasonló csapdákat! Mit mondjak, egyet kellett vele értenem. Már csak azért is, mert a nehezedő feltételek között sokszor hallom szidni a Grósz-féle kormányzatot, pedig a mostani árakat az elmúlt húsz évben elkövetett hibákért kell kezdenünk fizetni. A felelősség tisztázása pedig segíthetné az okok föltárását éppúgy, mint a jelenlegi helyzettel való valódi szembenézést Föltehetően, egyik sem lerrne hiábavaló! Súvir litván ézeqedi ünnepi hetek Schönberg—Boublil: Nyomorultak. A musical előadása a Dóm téren, ma este fél 9-kor. A Zsok együttes előadása az újszegedi szabadtéri színpadon vasárnap este fél 9-kor. A 26. Szegedi Nyári Tárlat a Horváth Mihály utcai képtárban, szeptember 18-íg. Szervátiusz Tibor szobrászművész kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központban, augusztus 28ig. Pauli Anna textiltervező és Szemereki Teréz keramikus kiállítása a Képcsarnok Gulácsy Lajostermében, július 30-ig. A magyar cserkészet története. Kiállítás a Feketeházban (Somogyi u. 13.). Németh Ernő fotókiállítása a Sajtóház művészklubjában, augusztus 20ig. Állandó kiállítások: Móra Ferenc Múzeum (Roosevelt tér 1/3.): Csongrád megyei parasztbútorok és népviseletek; Lucs-képgyűjtemény; Móra-cmlékszoba; Kass Galéria (Vár u. 7.): Kass János grafikái; Vármúzeum (Móra park): Szeged múltja, jelene és jövője; Fekete-ház: Vihart aratva — Csongrád megye munkásságának élete és harcai 1867—1945; Buday György élete és munkássága. Varga Mátyás színháztörténeti gyűjteménye (Bécsi krt. 11.). Szegedi Ipari Vásár és kiállítás a Marx téren, július 31-ig. Ifj. Lele József néprajzi gyűjteménye. Tápé, Vártó utca 4., naponta délután 2től este 7-ig. És a hajó megy Nyomorú Itak-repríz a szabadtérin Muszáj gasztronómiai illusztrációval kezdeni: a tatárbifsztek nevezetű, igen kitűnő étek általános vélekedés szerint csak bizonyos idő elteltével élvezhető igazán. Akkor, ha úgymond „összeérik". Ezt a sajátságos folyamatot persze a színházi világban is ismerik, teátrumbéli jó- és rosszakaróim időnként, egy-egy premierkritika után meg is jegyzik: vajh mennyire üdvös lenne, ha későbbi előadásokról is némi értékelést lehetne adni, mondjuk a tizedikről, de bizony akár még a negyvenedikről is. Ám mennyire más a helyzet akkor, ha esztendeje szenzációként összesen nyolc előadásra érkezett világsiker idei visszatértéről van szó. A Nyomorultak 1987-es jelenléte a szegedi fesztiválrepertoárban nem volt híján különféle megszívlelendőknek, az egyéni teljesítmények produkcióegészt meghatározó szerepéről a csapatmunka és a rendezői koncepció több összefüggéséig. Most, közel hatvan kőszínházi Nyomorultak-előadás után ismét a Dóm téri speciális megmérettetésen: a jól beérett, tatárbifsztek szinte minden jellegzetessége felismerhető. Feltűnő, mennyire olajozott, sima, gördülékenyre csiszolt a produkció teljes építménye, a korábbi változatnál könnyebben, gyorsabban észlelhető a mű eredendő dallamgazdagsága, kiemelkedő szépségű harmóniavilága és stiláris egysége. (Mennyit segített persze e benyomáshalmaz létrejöttében minden színi előadások nagyságos ura, a megszokás — világos, ne firtassuk.) Igaz, az összeérési folyamatban végig megőrizni akart változatlanság és érintetlenség egyúttal árulkodó is: a tavalyinál jobban látni, érzékelni a statikuskonvencionális „nagybeállításokra", hatalmas tablóképek egymásutánjára tán túl jelentős mértékben alapozó — Szinetár Miklós, illetve Tímár Béla nevét fémjelző — rendezői felfogást is. No meg a főszereplők, elsősorban Vtkidál Gyula (Jean Valjean) és Makrai Pál (Javért) énekhangjának és színpadi mozgásának fejlődését, biztonságosabb, erőteljesebb színpadi jelenlétüket. Sok minden persze egyféle megbízható állandóság különlegesen üdítő impresszióval gazdagít: az egyéni produktumok közül ilyen Sasvári Sándor Mariusa, Nagy Anikó Eponine-je és Kaszás Attila Enjolrasa, azt viszont csak sajnálni lehet, hogy a fergeteges, egy éve frenetikus sikert aratott kocsmajelenet Csarnóy Zsuzsa (Cosette), Viludál Gyula (Jean Valjean) és Sasvári Sándor (Marius) az előadás egyik jelenetében az idei bemutatón haloványabbra sikeredett, s gyorsan tegyük hozzá: erősen úgy tűnt, hogy színpadtechnikai okok, s nem a Thenardier házaspárt alakító, most is kiváló Szombathy Gyula és Hámori Ildikó jóvoltából. Pontos, higgadt, a már ismert, jóformán megszokott módon professzionista teljesítmény a Makiári László karmester dirigálta zenei összhatás éppúgy, mint mondjuk a tavalyinál lényegesen nagyobb ívű, kifejezetten szuggesztív „barikádra induló" jelenetben; éppen ízletesre érett koreográfia, kórusstatisztéria, látvány együttese. Szóval ez: a repríz rendjén vart. Vagy hogy Fellinit idézzük, kissé kifordítva: ez a hajó megy. Domonkos László Mit is kellene védeni? Beszélgetés Besenyi Sándorral Idén tizenhetedszer rendezték meg Szegeden a művelódéselméleti nyári egyetemet, melynek igazgatója ötödik alkalommal Besenyi Sándor, az orvosegyetem Marxizmus—Leninizmus Intézetének adjunktusa volt. A csütörtöki zárás után ültünk le beszélgetni: hányadán is állunk a közművelődéssel meg a közművelök továbbképzésével ? — Létezik egy minisztertanácsi rendelet — kezdte a dolgok legközepén —, mely a munkaidőalap védelme érdekében csak azokat a nem hivatalos továbbképzési formákat teszi lehetővé, melyek a munkavállaló szabadidejében szerveződnek. Ez a pedagógiai nyári egyetem esetében drámai helyzetet alakított ki, mi viszont megúsztuk ezt a fordulatot, mert hivatalos továbbképzés lettünk, így jelentkezőink létSzáma változatlan. — A másik nyári egyetemen viszont a negyedére csökkent a hallgatók száma. — Pedig nagvon megérdemelnék a hivatalossá tételt, hiszen tartósan magasabb színvonalat biztosítanak, mint a megyei pedagógiai intézetek továbbképzései. — Lehet-e mindig hónapokkal előre sejteni, hogy mi lesz a jó, aktuális téma? — Ez mindig kockázatvállalással jár: ősszel kitalálunk egy témát, s háromnegyed év múlva megrendezzük a hónapokig szervezett előadássorozatot. Annyiban igazolodott a vállalkozásunk, hogy az emberekben szinte naponta nő a múlt értelmezésének ig'-nye, s mi ezt a vizsgálódást állítottuk a nyári egyetem középpontjába. Ilyen alapon szóltunk egyén és közösség viszonyáról. Ügy érzem, a mostani előadássorozat egy elméleti konferencia szintjén állt, a referátumok fele megelőzte a folyóiratokat. — öt esztendő alatt milyen tendenciát lehet fölismerni? — Ez idő alatt a 'közművelődés társadalmi rangja és lehetősége romlott, intézményi feltételei lezüllöttek. Válságban van a közművelődés és annak intézményi rendszere is. A költségvetési szemlélet eluralkodásával lehetetlenné vált az átgondolt közművelődési munka, az aktív korosztály mérhetetlen leterheltsége, megnyomorítása miatt két lehetséges befogadó réteg maradt: az ifjúság és a nyugdijasok. — Megmozdul ebben a helyzetben a gyakorlati munkát inspiráló tudomány? — Olyannyira, hogy nyári egyetemünkre többen jelentkeztek előadóként, például Pap p Zsolt is önmagától jött Nagy dolognak tartom, hogy a fiatal generáció partnere volt ennek az előadói társaságnak. — Mi szűrődött le a vitákból? — Az, hogy a bürokratikus centralizmus torzitja a közösségeket, az öntevékenység kibontakoztatását. Nincs jobb szó, a közösséget eddig a tcrrorisztikus kollektivizálás ereje hozta létre és tartotta össze. Ez az idő lejárt, előtérbe kell kerülnie az önszervezésnek, a sokféleségnek, az értékirányultságnak. — Mit jelent ez a gyakorló népművelők számára? — Mindenképpen azt, hogy társadalomtudományi körök, szakkolégiumok, népfőiskolák és egyéb szerveződések nélkül nem ismerjük meg a múltunkat, önmagunkat. s nem vagyunk képesek a társadalom gyökeres átalakítására. A tájékozódási szükséglet megszületett az emberekben, de nem az információk szakszerű átadását kérik, hanem a gondolkozások közös pontjait keresik. Az itt elhangzott előadások példáik arra, mivel kellene kezdeni a beszélgetéseket fiatalok és értelmiségiek között. — Tehát az értelmiségi a cél? — Van egy tömeg, amely begombolkozik önnön gondjaiba, bizalmatlan, mindenben manipulációt sejt, kiégett. vagy cinikus. Velük nem lehet mit kezdeni. Tehát a fogékony réteget kell célba venni. — És a tervek? — Remélhetőleg az év végére megjelenik nyomtatásban is az előadássorozat anyaga. Jövőre pedig a tömegkommunikáció és a művelődés viszonya lesz terítéken. Most pihenek egy kicsit, aztán elkezdem a szervezést. Dlusztus Imre Szegeden a Zsok A Budai Parkszínpadon csütörtökön még előadást tartott, s ma már Szegedre érkezik a moldáviai Z sok együttes. Az újszegedi szabadtéri színpadon három alkalommal lép fel a 120 tagú, világjáró folklórcsoport: először vasárnap este fél 9-kor, majd pedig hétfőn és kedden. Az 1945-ben alakult együttes vezetője, Vlagyimir Kurbet budapesti sajtótájékoztatóján többek között elmondta, hogy magyarországi vendégszereplésükre a legújabb műsorukat hozták el, benne a Szovjetunió sok nemzetiségének zenéi és táncai mellett magyar verbunkot és csárdást... Az újszegedi szabadtéri közönsége minden valószínűség szerint dinamikus, látványos táncokat láthat, hiszen — Szegeden is sok alkalom volt már tapasztalni — a Szovjetunióból érkező néptáncegyüttesek általában fantasztikus tánctudással, káprázatos kosztümökkel ejtik ámulatba nézőiket. A Zsok meghódította már Luxemburg, Mongólia, Szíria, Mexikó, Hollandia, Jugoszlávia, Brazília, Kuba, Kanada, Portugália, Finnország, az NDK, Csehszlovákia, Bulgária, Románia, Lengyelország, sőt Ausztrália közönségét is. Magyarországon most járnak harmadszor.
