Délmagyarország, 1988. július (78. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-14 / 167. szám

Csütörtök, 1988. július 14. 105 Kiállítási napló Beszélő kezek A húszéves sajtóházi művészklub legfrissebb kiállításán az Élet és Tudomány fotóriportere mutatkozik be a szegedi közönségnek. Egyszerű. tiszta szavú, realista szemléletű, humánus alkotó Németh Ernő. Távol áll tőle minden bravúr, öncélú mutatvány, keresett eredetieskedés, múvészkedő hajlam. A művészetek két ősforrásához fordul, s e két témakör mindig gazdagon kínálja mondanivalóit. Az egyik a természet, a másik az ember. Igazi formáját, alkotásainak mélységeit, intellektusának tartalmait portréin bizonyítja. Számára a világ emberarcú — az ember a felmutatandó, a példaerejú, a másokkal megosztandó élmény. Legyen az barázdált öregemberarc, csodaszép kubai lányportré, szivarozó férfiúpillantás, cukornádarató munkás huncut kacsintása, őszinte gyermekmosoly, vagy egy részeg révült. szétesett tekintete. Kezei beszélnek. Szinte jelképes erejű mondanivalókat közvetít. Vallomáserejűek a könyvet lapozó, őshüllőre emlékeztető, ráncos öregasszonykezek, az összekulcsolt vagy figyelmeztetően felmutató kezek, az agyagból a pörgő korongon használható edényt varázsoló ujjak, a lopóból bort engedő tömzsi ujjbegyek és a poharat tartó repedezett kezek. Sorsokról mesél a megtámasztott fej, a gondolatot világra segítő mozdulat, a részegség tétova, bizonytalan rezdülése, az emlékek nyomába eredő ujjrtbbenés. Valamennyi a művészi attitűd, a tudatos alkotói szándék, a fotósi érzék, a kompozíciós érzékenység megnyilvánulása. Annak is bizonyítéka, hogy a világ teli van megőrzésre érdemes életpillanatokkal; hogy érdemes rohanásaink közepette lassítani, meg-megállni, elgondolkodni; hogy a hétköznapok is tartogathatnak ünnepi pillanatokat, s a tőmondatok is lehetnek az igazság foglalatai. T.L. Kirándul az osztály (3.) Szalafö. Akkora a híre, ha nem is saruinkat megoldva, de gyalog akartunk ide jön- > ni. Az öriszentpéteri ide- ' genforgalmi hivatalban érdeklődtünk. a hölgy készséggel elmagyarázta, hol találunk majd katonát. ott forduljunk el balra. Biztosan nem a teljes leszerelés ütött be közben, de a katonát nem találtuk. Az ótemDlom is benne szerepelt az útmutatásban. itt szálltunk ki tehát a buszunkból. Kérdezgettük a turistautat. nem nagyon tudott róla senki. Mire rátaláltunk, egy szénát forgató traktoros térített el intelmével bennünket: ne menjünk, mert nyakig ér a gaz. Nem iárt azon az úton már három éve senki! Nem a gaztól ijedtünk meg. inkább a csalántól. Ha belekeveredünk, a busz meg már sehol, gyötrelmes lenne. Ennyire finomodtunk. Modern világunknak már a fú is útját tudja állani. Hét dombon épült. hét szerből áll Szalafő. A Pityerszeren Erzsike Balogh Jánosné mondja ezt már. a második legjobb idegenvezetőnk. (Ügy kéne ezt mondanom. hogy a jáki kislánv érdemeiből ne voniunk le 6emmit. mert az is nekünk beszélt elsősorban, és nem a hivatalának.) A Fekete-tónál ered a Szala. később lesz csak belőle Zala. Itt még nem szennyezik. Akik nem ismerik Nviri Antal munkáiét, a szer szó eredetét, azok első kérdése persze az. mi a szer? A gyerekek csak Pusztaszert és élelmiszert hallottak. A kerített ház előtt állunk, és hallgatjuk, vadállatok és kapcabetyárok ellen védett legjobban, ha a kicsike udvart a házzal, az ólakkal és istállókkal körülépitették. A negyvenes évekig itt se volt kémény a házakon, ott ment ki' a füst. ahol tudott. Es annyi maradt bent a házban. amennyi nem tudott kimenni. Ott van a böstörü (borstörő), a hozzá való furkóval, a gyerekálló. a csizmahúzó. Szőttek-fontak. fokiával (fáklyával?) világítottak a boronafalú talpas házban is. és a gádort, pitvart vagy folyosót ürögnek mondták, az éléskamrát és terménytárolót pedig kástunak. Azt a hosszú fogú fésűt. amivel a kenderből szedték ki a kócot, deraalónak. a mi szöges héhölünk párját gerebennek, és aminek nálunk póválvos a neve. az ott kóptc. Ezeket a szavakat is átadhatjuk nyelvészeinknek megfeités végett, és a történészeinknek, bizonyítékul. Dúl a vita rendületlenül, érdemes volt-e nekünk skanzeneket, falumúzeumokat létrehoznunk? Pityerszeren már látjuk, nemcsak érdemes, de kötelességünk volt. Egyiket se lakná már senki, külön-külön vigyázni ró pedig ki győzné? Tönkrement volna valamennyi, mert a lakatlan háznál iobban talán semmi nem pusztul. és ráadásul valamennyi testidegen környezetben lenne már. Elég csak rápillantanunk a többi szerre, vagv Pityerszernek a többi részére, hogy meggyőződjünk róla saját szemünkkel is. (Amíg el nem felejtem: a pityer a búbos pacsirta dunántúli neve.) öriszentpéteren bosszút álltunk, visszafelé is csak buszból néztük meg. Hallottuk valahol, kemény aranyakra büntettek meg egv fogadóst, mert nem adott szállást valamelyik nagynevű hazánkfiának. Arany ból való sarcot mi nem vethettünk ki a vendéglősre, de ha kosztot se hajlandó adni. akkor mi főúri tartással hagyjuk el a nevezetes falut. Egyébként is sürget az idő, még a göcseji falumúzeumot is meg kell néznünk Egerszegen. Futva azt is. mert zárás előtt vagyunk. Az órákat át tudjuk már állítani nyári használatra, a nyitva tartási időt nem tudjuk a hosszú naphoz igazítani. Biztosan úgv vagyunk evvel is. mint a folyóiratokkal: ha sikerül egy szám. akkor se adhatunk ki többet. mert ráfizetünk. Ha nyújtanánk a személyzet munkaidejét, még nagyobb állami támogatás kéne. Az pedig eddig se volt elég. most aztán végképp nem az. Sokat erről azért nem beszélek. mert sokan vannak, akik jobban körülnézhettek benne. A Zala holtággá merevedett szakaszának a partjára épült a szabadtéri múzeum, ennélfogva, beszélik, a mindig párás levegő kikezdte a fából, sárból és zsúpszalmából készült épületeket. Nyilván az is szerepet játszott a hely kiválasztásában. hogy a csodálatos molnárésszel berendezett köves és két hengerszékes vízimalom helyben maradhasson. Mennyi de mennyi mindent tudott meghajtani a transzmisszióval megnyújtott egyetlen vízikerék! Üikori. de óviláginak számító iparunk minden csodája bele van építve. A molnár ácsolt, fúrt faragott gyalult. mindent csinált, és mellékesen darált még. és lisztet is őrölt, sokféle minőségben. Ahogv a kuncsaft kívánta. Itt kellett volna megőriznünk a kuncsaft kívánságának megfelelő parancsot. nem a fazekasoknál. Belső ügyeinkről is szólnom kell. Évekkel ezelőtt hasonló kirándulásról beszélve. azt ajánlottam. állítson ki a kirándulóiskola egy járóképtelen rossz buszt a Marx térre, szálljanak be D kínlódásból a gyötrődésbe a gyerekek, indítsanak el egy jó hangos magnót, és kész. Diszkóbusznak neveztem el. Vannak ugyanig gyerekek. akiket az égvilágon semmi más nem érdekel, csak a diszkó. Na. ennyire nem eivetemuli a ruusuiiii társaság, fele még a Somlóra is hajlandó volt följönni, de a második este már kiéleződtek az „osztályellentétek". Sokan voltak, akiknek a falumúzeumra kapott kényszerűen kevés háromnegyed óra is sok volt, és rohantak vissza a buszba, az utána tervezett háromórás „szabadrablás" azonban végleg betette a kaput. Mit lehet csinálni teljes három óráig Zalaegerszegen ? Egy megyei székhelyen? Este kilenckor még világos van — magyarázta a tanárnő, és ebben a városban is van annyi nevezetesség, hogy három nap is kevés lenne rá. Szavai most értetlen fülekre találtak, ök már földerítették otthon Szombathelyen —, hol lesz jó diszkó, és föltétlenül oda akarnak menni. Azt nem mondhatom, hogy mindenki ezt akarta volna, de aki mást gondolt, nem hangoztatta. Ha ti nem akarjátok a jót, legyen, mondta a tanárnő, és két órára szűkítette az esti szabad sétát. Mondjam tovább? Arra is kevés volt a két óra, hogy a közben szerzett fiúkkal címeket cseréljenek a mi lányaink. Mi is voltunk fiatalok, és párválasztó mirigyeink nekünk is működtek, de enynyire azért nem dugultak be füleink minden előtt, amiből később hasznunk lehetett. Csöndes szavú tanári záróintelemmel fejeződött be tehát a mai nap. Irtózatosan drága egy mai kirándulás, ennélfogva a lehető legtöbb értéket szerettük volna bemutatni, a túlterhelés veszélye nélkül. Ugyanennyit kifizetni azért, hogy véletlenül se lehessen semmi haszna, a végtelenül buta emberek luxusa. A friss benyomások fele-harmada mindenképpen kirostálódik az emlékezetből, de hogy rá se nyissuk szemünket valamire, ami rá adásul teljesen elüt a mi megszokott hétköznapjaink tói, egészséges észjárású ember nem teheti meg. Csöndes búcsúzkodással zárult a napunk. A rokonszenvezők halk egyetértéssel mentek el mellettünk, a többiek néma csöndben. Én azt mondom, ezért a kicsike szózatért is érdemes volt eljönnünk. Otthon ennyire nem találtak volna célba a szavak. Intelem az értelemhez. (Folytatjuk.) Horváth Dewő A

magyar tanárképzés utolsó négy évtizedének története követhetett len szervezeti és szerkezeti változások históriája. Ez derült ki tegnap a pedagógiai nyári egyetem reggeli előadása nyomán, s ez csöppet sem lepte meg azokat a tanárembereket, akik még októberben is a tanulóktól kunyerálnak tankönyvet, mert a tanári példány még nem érkezett meg. < Ladányi Andor tudományos tanácsadó, az Oktatáskutató Intézet szakembere elmondta, 1959 óta a tanítóképzőkben már a hetedik tanterv alapján oktatnak. Ez annyit tesz, hogy két év „beidomítás" után további két esztendő nyugodt munka következhet, majd az újabb, fölülről érkező előírás-gyűjtemény, nehogy folyamatos lehessen a munka. (Megjegyzem: nem vagyok haladásellenes és szeretem az újdonságokat, de ezt még' hallani is rossz.) Mint ahogy egyetértőleg borsódzik az előadóéhoz hasonlóan az én hátam Ü3, ha egy fiatal tanerőről azt hallom: „Szakmailag jó, csak éppen nem tud tanítani.". Ladányi szerint ez annyit tesz: „Az ifjú sebész szakmailag jó ugyan, csak nem tud operálni.". A helyzet egyértelmű — vonhatjuk le a megfelelő következtetést: a pedagógusképző intézményekben túl sok az elméleti tárgy, megdöbbentően kevés a tanári szakmára fölkészítő gyakorlati foglalkozás, és még a módszertani órákon is gyakran túlsúlyba kerül az elvont tudomány. Az egyetemeken például csak az ötödik évben lát közelről gyereket a hallgató, végül is akkor, amikor már minden eldőlt. Ebben a tanévben a végzösi diák leginkább a szakdolgozatán bíbelődik, no, meg az államvizsgára igyekszik fölkészülni, s úgy kap diplomát, hogy az öt esztendő alatt mindösszesen negyven órát tanított. Ehhez képest elméletieskedő kérdés, hogy iskoláinkban — vajh — a pedagógus tanártípus, avagy a tudós lanártípus legyen a követendő minta. Én e gordiuszi csomót azzal a szózattal vágnám ketté. hogy teljesen mindegy: csak automata nc legyen a tanár. Olyan, aki tervet teljesít, elvárásoknak felel meg, adminisztrál és dolgozatot javít, tehát elfelejt mindent, aminek köze lehet az alkotáshca, no, meg a jól végzett munka öröméhez. Apropó adminisztráció: Ladányi Andor szellemes hasonlatát, idézem: „A tanár hivatali papírmunkája olyan, mintha a beöntést az orvos adná." Tessék bátran továbbgondolni! Egészen másfelé terelve a szót: a gyakran változó oktatáspolitikai koncepciók, határozatok, tervezetek, javaslatok és dokumentumok egyfajta logikát — az öszszes zűrzavar ellenére — következetesen hordoztak: ha fennen lobogott a reform zászlaja, akkor kiemelten fontos volt az oktatás ügye, ha viszont a reform visszafogásával lett azonos a politikai akarat, akkor az oktatás visszakerült a nem termelő és egyéb lesajnálható ágazatok közé. Tehát a reformellenesek oktatásellenesek is. (Reformerek és reformnyelvószek, tessék éberen figyelni!) Talán akkor érhetnénk el ez ügyben döntő fordulatot, ha mindannyiónk számára képesek lennénk elhitetni, hogy az oktatás húzóágazat! Hisz: mire mennénk az agy velőnk nélkül? D

e mi csak magyarázgatjuk az elhibázott mechanizmusokat. Három évtizede tudjuk, hogy ennél több kellene az oktatásügynek, de pénzt nem adunk. Hangoztatjuk, hogy nyugalomra van szükség az iskolákban, de újítások, programok, kísérletek, és az összhangot megteremteni képtelen tankönyvek jönnek, mint napra nap. Kinyilatkoztatjuk, hogy önállóságot kapnak az iskolák, de ebből vajmi keveset éreznek az igazgatók és a nevelők. Kár folytatni a sort. A tegnapi előadás végefelé a mellettem ülő hölgy — hallván a követhetetlenül áradó koncepciók „leglényegeit" — azt mondta: „Most pedig haladunk a kínlódásból a gyötrődésbe." Dlusztus Imre üjftim Zsivago doktor Színes, kétrészes amerikai film. Borisz Paszternak regénye nyomán írta: Róbert Bolt. Fényképezte: Frederick A. Young. Zene: Maurice Jarre. Rendezte: Dávid Lean. A főbb szereplők: Omar Sharif, Julié Christie, Geraldine Chaplin, Alec Guiness, Rita Tushingham. „Ember, ember, nem lehet kegyelem nélkül élni" — ez a megrendítően orosz mondat persze, hogy Dosztojevszkijtói származik. Mottóként pedig Koestler Artúr nagy regényében a sztálinizmus valóságát legelsőként felmutató, ma már klasszikus műben, a nemsokára Magyarországon is kiadandó Sötétség délben első oldalán alkalmaztatik. Az összefüggés pedig egyáltalán nem bujtatott: az orosz lelki alkat és a sztálini terror genezise között legalább annyi, mélyebben fölfedhető históriai-tömeglélektani búvópatak rejtezik, mint amennyire kanyargós az orosz népre szakadt temérdek szenvedésből és a dosztojevszkiji mondat értelmezéséből azonos irányba vezető út világosan fölismerhető szalagja. Meggyőződésem, hogy korunk egyik legnagyobb orosz nyelven írott alkotása, Alekszej Tolsztoj Golgotájához, Majakovszkij, Bulgakov életművéhez mérhető Borisz Paszternak 1958-ban „illegális" — azaz át nem vehető, a szerzőtől eltiltott — Nobel-díjat kapott regénye, a Zsivago doktor. Most itt van előttem a regény 1974-ben megjelent, harminchatodik angol nyelvű kiadása. (Annak idején oly szorongásokkal hoztam át a határon, ahogyan ma alighanem már heroint sem szállítanak.) A világ minden táján született kritikákból összegyűjtött szemelvények, tanúsíthatom, egyáltalán nem holmi nyugati konjunktúra-lelkesedés termékeiként hatnak. Akkorra, tehát midőn 1965ben elkészült Carlo Ponti produkciójában Dávid Lean filmje, kegyelem nélküli életért már újra az Elbától keletre kellett lassacskán sóvárogni. Mert míg Hruscsovhoz Paszternak legalább levelet írhatott — Brezsnyev alatt mély hallgatás övezi a Zsivagót — a mi nemzedékünk pedig, s ugyan még hány többi, ebben, ekkor eszmél a világra ... Most pedig, alig néhány hónappal a magyar kiadás megjelenése után itt az öt Oscart kapott, több mint háromórás szuperprodukció — s rögvest ki kell jelenteni róla, hogy monumentális, hogy a hollywoodi stílusgyanúnak éppen csak egy icipicit enged, összességében nagyhatású, nemcsak látványos, hanem atmoszférateremtésben, operatőri munkában, történelmi ábrázolóerőben, színészi alakításokban egyaránt, tényleg világszínvonalú alkotás. Az amerikai Zsivago meglepő vizuális empátiával tudott ráérezni a felszínes közhelyeken túli oroszság jó néhány elemére: az Oscarral méltán jutalmazott operatőri munka éppúgy erre utal, mint az egyes karakterek kiválasztása — nem is beszélve Omar Sharif kongeniális alakitásáról; ő aztán végre holmi gyanús, cigányképű gengszter, gonosztevő-image-ából alighanem időtlen időkre Zsivagóvá lesz emlékezetünkben. A sztálinizmus dühöngése idején játszódó kerettörténet dramaturgiai fogásként pedig kétszeresen is kiváló: a regény lassúdad, a hagyományos orosz nagyepika filmre oly nehezen adaptálható kényszerpályáját nagyszerűen föloldja — egyben pedig fölmutatja, új megvilágításba, fölerősített fénytörésbe helyezi a Koestler-regényben mottóként idézett, szimbolikusan értelmezhető dosztojevszkiji mondatot: a kegyelemre esélyt követelő, éppen intellektusával döntő mértékben örökkön különböző, mindig más orosz értelmiségi halhatatlan figuráját. Mert Zsivago doktor nemcsak szelíd és konok, és főként egyáltalán nem két nő között hányódó, érzel meinek-érzékeinek parancsolni nem tudó, tétova férfi (szerencsére éppen ez a szerelmi-magánéleti szál a kevésbé hangsúlyozott a filmben): Zsivago részint maga a rettenetes históriai satuk sorozatába szorított Szellem örök képviselője, részint az orosz gondolkodás már már szinte elfeledett, egyik nagy reprezentáns ágának manifesztuma, életre keltett, alakot öltött kifejeződése. Mondjuk, maga Berdjajev, ez a múlt századi gondolkodó zseni, aki sok egyéb mellett fölismerte, hogyan mentődött, öröklődött át a bizánci jellegű, elképesztő erkölcsi végletekre képes szellem és alkat az orosz lélekb«i... Miskin herceg huszadik századi testvéröccse, aki Miskinnél sokszorosan nagyobb — mert a barbárság kívülről ráerőszakolt, külső poklait — járja meg, miközben szelíden, kicsit merengve mosolyog és verseket ír, midőn körös-körül dühöng a kékesfehér orosz tél, az a bizonyos nagy és vad, éjnek idején, az elhagyatott sztyeppei házban hallhatóan üvöltenek körben a farkasok. (A film egyik legmegrendítőbb jelenete.) Ha az ember ezt a történelmi horizontot radikálisan tágító, sokszor szemet-lelket egyszerre gyönyörködtető filmet nézi, eszébe jut Zsivago—Paszternak versei közül a záródarab, A Getsemáné kertje: „... magam vállalta kínban sírba szállok / de harmadnapra majd feltámadok / sötétből úszpak hajókaravánok / ítéletre elém a századok." Az ítélet megérkezett. Mert nem lehet kegyelem nélkül élni. Domonkos László