Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

10 Szombat, 1988. április 2. DM magazin Krisztus-pör Tápén Fölülctességem az oka, hogy szegcdi létem harminchárom évében egyfolytában elhittem, hogy Gyulánk tápai Krisztusa az az útszéli kereszt, amelyre bádogból van fölfeszítve a Messiás. Lcgidótlcnebb faluink egyike Tápé, illik is hozzá a viharvert, ütött-kopott, rozsdás feszület. Az, hogy a rajzolata is alig látszott? Találkoztam félkarúval is, nem is eggyel, olyannal is, amelyiknek mindkét lába hiányzott. Jólesett azonban látnom, amikor újra keresztre feszítették, mert a pudva megette a régi fáját. Be is föstötték a bádogot, szigorúan a régi minta szerint. Mostanában azonban azt hallani, táblát akarnak rátenni: erről szól költőnk a versében. Biztos, hogy ez volt? Ha táblával tévedünk, örök időkre szól melléfogásunk. Beugrottam a múzeumba, ifj. Lclc Józsefhez. A megjelölést 6 szorgalmazza. Azt mondja, teljesen biztos, hogy ez az. mert bele van írva a versbe: Az ország útján függ, s a földre néz• Ez pontosan ott van, és a földre néz. Mondom én, kevés ez a magyarázat. Gyulánk életében akárhány feszület létezhetett, hiszen novicius is volt, és különben is rá volt hangolódva minden szenvedésre. Nem is ott állt mindig, ahol most. Nem hat, mondja Jóska, először az ótemetöben volt, azon a tájon, ahol most az Árvácska utca bújik ki. Onnan hozták át a Hősök kertjébe az első világháború után, és csak akkor tették át ide, bc a kertbe, amikor amannak a kellős közepébe szabadtéri színpadot állítottak. Valamikor az ötvenes évek elején. — Akkor tehát nem is az ország útján fiiggött, amikor Gyulánk láthatta. — Nem mellette pontosan, de közel hozzá. — Profán a hasonlat, de ha beljebb állt, és mégis a falu népét akarta volna nézni csöndesen, úgy kellett volna tartania a kezét, meg a fejét, ahogy Tápai Antal Evezőse tartja. — Bolond hasonlataid vannak! Azt is mondta, ó a tápai öregektől tudja, hogy ez volt az. Ellenkezem, a tápai öregek azt se nagyon tudták, ki az a szakállas atyafi, aki néhanéha Hellcr úrral, a festővel látható, nemhogy tápai verseiről tudtak volna. Bogarászni kezdtem az irományok között, elsőnek Jóska cikkére akadtam rá a mi lapunkban. Szóról szóra azt mondja benne is, hogy ez. Meg azt, hogy Juhász Gyula megszánta a pléh Krisztust, és gyönyörű versében megénekelte. Tovább túrkáltam. Magyar László is írt ugyanerről a keresztről ugyancsak lapunk 1963. szeptember 29-i — tehát búcsúnapi — számában, és ó is azt állítja, a tápai öregektől hallotta. Jó hallani, hogy ennyire keblére ölelte szépszavú költőjét a falu, de több benne a számítás, mint a valóság. Ellenben azt is írja Magyar László, hajdani kollégám, két levelet is őriz Kilényi Irmától. Juhász Gyula „féloldali" szerelme volt Kilényi, és önkéntes titkárnője — legalább olyan szépen hangzik ez, mint a literátus főkapitány! —, aki minden emléket igyekezett összegyűjteni róla. Azt írja tehát Kilényi Magyarnak, beadványban kérte a tápai elöljáróságot, hadd nevezze el a tápai Krisztus előtti országút egy darabját a vers szerzőjéről, a másikban pedig arról értesíti, hogy meg is kapta rá az engedélyt. A Kilényihagyaték hozzáférhető a SomogyiKönyvtárban, megvan az idézett levél is. és az elöljáróság hozzájárulása is. De nem a pléh Krisztus előtti útról van benne szó, hanem az országút egy általa kiválasztott szakaszáról. Itt van Bogoss Béla kerületi esperes, tápéi plébános levele is, amelyben arra inti Kilényit, az a név már foglalt, községünk nagy jótevője nevét viseli. Ó a Tisza-part egy darabját ajánlja inkább, ahol Gyulánk sokszor megfordult, és sok ihletet szerzett magának. Egyesek szerint Dósa István (?) nevét adták annak az utcának, ebből lett a fölszabadulás után egyszerűen Dózsa György utca. Arra azonban nem sikerült bizonyítékot találnunk, hogy lett volna valóban utca Juhász Gyuláról. Később igen, de az az ötlet már a pléh Krisztus előképéből táplálkozott. Ennek a képnek egyik társára írta rá Kilényi Irma: A tápai Krisztus. Föltehetően Babits Mihályné fényképezte Van azonban a Kilényi-hagyatékban jó néhány fénykép. Itt járt a vers születésének évében, 1923-ban Babits Mihály feleségestül, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula is — Gyulánk költői jubileumát ünnepelték —, és Babitsné fényképezett is. Közismert képek ezek. Gyulánk az Új világ kocsma kemencéje elótt egy pohár borral, mögötte két tápai kislányka: a Tisza-part ladikjaiban is ott vannak, és több kép is — de mind ugyanannak a laboratóriumnak a munkája! — a templom melletti Krisztusról. Az egyikre rá is írta Kilényi szálkás betűivel: A tápai Krisztus. Sajnos, valaki kiemelhette időközben éppen ezt a képet a kötegből. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, a krisztus-pör más módszerekkel is dolgozik. Költőnk versei kritikai kiadásának jegyzeteiben Úr György tudósítását közli a szerkesztő a vers születéséről. Azt mondja benne az egykori pályatárs, sok-sok évvel később, hogy kiballagott egyszer Gyulánk Tápéra, el is jutott a tápai pléh Krisztusig, de csúnya felhő visszafordította. Beült a Kassba, természetesen Úr György asztalához, elmondta útját és kudarcát, és az újságírótárs intésére ott nyomban meg is írta halhatatlan versét. Természetesen javítás is alig volt benne. Az is természetes, hogy papirost is, ceruzát is ó adott hozzá. Kár beleártanom magam hajdani kollégám szavahihetőségének firtatásába, de úgy túnik, túl egyszerű, és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ha az öregek, mint minden biztos tudás legendás forrásai nem jöhetnek szóba, és két újságíró szavai is megkérdőjelezhetők, hová fordulhatnánk máshoz, ha nem Juhász Gyulához. Azt tudjuk, a vers 1923. május 20-án jelent meg a Magyarországban, és azt is, nem szokta sokáig aszalni műveit. Néhány nappal, legföljebb néhány héttel előbb vethette papírra. Csevegéseit is ebben az időben írogatta, a május 28-iban egy riportféle van. Többek között ez áll benne: „Künn a templomkertben valósággal nyilaz a nap, az öreg bodzafa alatt jólesik egy kis pihenés, elheverés. Vörös cingulusos papi férfiú halad el mellettünk, egy kis surbankó legénykét megkérdezek, hogy kicsoda. A kölyök, miközben vígan hessegeti az öklömnyi csibéket, amelyek a kosárba zárt kotlóst akarják mindenáron szabadon üdvözölni, amúgy félvállról felel: — Az öspörös! Ahogy megyünk az országúton, a tápai Krisztus előtt, „a nagy nyárfák felé, amelyek e tájak örök melankóliáját hárfázzák a szélben, szép, bodorszélú felhők kerekednek a látóhatáron, ahol a szélmalom vitorláján és egy kútágason kívül semmi sem zavarja a végtelenséget." Áz előbb már említett három költőtársával járt ekkor Tápén. A künn a templomkertben azt jelentheti, hogy a szemközti kocsmából mentek át oda. A vörös cingulusos papi férfiú, akit a surbankó legényke csak egyszerűen az öspörösnek mond, az a Bogoss Béla lehet, akiről már szóltunk. Az, hogy a tápai Krisztus előtt mentek el, egyértelműen arra utal, hogy akkor már megíródott a vers, sőt, meg is jelent. Nyilvánvaló, a három költőnek tudnia kellett már róla. De hol is van ez a Krisztus? Ahogy megyünk az országúton, a nagy nyárfák felé. A távolban, a látóhatáron a szélmalom vitorlája, és a kútágas látszik csak, semmi más. Jó figyelnünk arra, hogy akkoriban a falu valahol ott kezdődött, ahol Piktor Bandiék boltja állt. A szomszédban lakó Terhes családot Szélső ragadványnévvel ismerte mindenki, mert ók laktak a falu szélén. Ma körülbelül a hosszú falu közepe van itt. Ezen túl már semmi, csak egy malomvitorla, meg egy kútágas a látóhatáron. Ha viszont így volt, márpedig ez térképekkel is igazolható, akkor a falu népe nem mehetett el munkába menet, munkából jövet a pléh Krisztus előtt, mert nem erre járt dolgozni. A művelhető földek nem erre estek. Vigyázzunk, bele ne essünk Jóskáék hibájába! Igaz, egyik aforizmájában azt írja Gyulának, a költő az örökélet szenzációinak a riportere, mégse gondolhatjuk, hogy odaállt noteszával a kereszt tövébe, és számba vette az országutat, a földre néző fejet, a falu népét, a folyton buzgó öt szent sebét. Az örökélet riportere jobban sűrít, mint az evilági. Irodalmáraink bőven tisztázták már a költészetről szóló tévhitet, Petőfi Csataképei kapcsán sokan tudhatnak róla, de aki nem emlékszik rá, annak a kedvéért forduljunk megint Juhász Gyulához. Szabad-e hitelesnek elfogadnunk a Tápai lagzit, a beléje konduló repedt haranggal, amikor igen erősen föltételezhető. hogy a tápai harang nem volt repedt. Vagy: Az ember medve, alszik és morog, amikor legföljebb vándorcirkuszosok vittek oda medvét. Benn emberek, és künn komondorok. Volt egyáltalán komondora Tápénak? Közönséges, tisztességes korcskutyák voníthattak a holdra fel, és nem komondorok. De mindezért szabad kétségbevonni a vers költői hitelét? Aki ezt tenné, még nem látott verset! Sajnos, mindezek után se merem kimondani, nem az a tápai Krisztus, hanem ez. Még a riport prózai elemzése után se merném megjelölni zománctáblával egyiket se, azt meg főleg nem, amelyikhez erős kétségek férnek. Egyik kutatója mondja a versről, nem egy Krisztusról szól, a népi vallásosság tükröződik benne: társunk a szenvedő Krisztus. Hogy pontosan melyik? Valószínű az, amelyikről mindet mintázták. Inkább azt ajánlanám, olvassuk cl még egyszer, még tízszer a verset, mert A tápai Krisztus is örök, ahogy Anna is. „Az ország útján függ, s a földre néz (Arcán szelíd mosoly a szenvedés.) A falu népét nézi csöndesen.) Amint ballagva munkából megyeri. " HORVÁTH DEZSŐ Töredékek Juhász Gyula emlékére Az ösztön már hajt, hiszen előttem a festmény. Az ismeretlen mester egy omladozó túzfalú, földszintes épületet örökített meg vásznán. Ipar utca 13. ...Kálló Antal gombkötómester árvíz után átalakított háza a sebészeti klinikának állt az útjában. ítéltetett lebontásra 1926-ban. Kár érte! Manapság irodalmi zarándokhely lehetne: egykor falai között kapott kosztot és kvártélyt a magyar sasfiók, Petőfi Zoltán: 105 éve. április 4-én itt született Juhász Illés postatiszt Gyula nevú fia. Juhász Gyula, a szomszédos piarista gimnázium diákja; a budapesti egyetemista: a máramarosszigeti, a lévai, a szakolcai. a nagyváradi és a makói tanár; a Baumgarten-díj tulajdonosa; a „vidéki" költő — keresztanyám és nagyapám bátyja. * A napokban álmodtam. Az Ipar utcában sétáltam. A 13-as számú ház elótt keresztanyám és nagyapám lépett elém. Belémkaroitak. „Mehetünk" — mondták. Körülnéztem, járókelő számtalan, mégsem tűnt fel senkinek sem ... * „Tizennégy év volt közöttünk, vagyis, amikor bátyám érettségizett, én még óvodába jártam. Ebből a korból valóelsó hozzákapcsolódó emlékem, egy Makkoserdóbeli kirándulásunk. Éles képként él bennem, amint a felsővárosi utcákon haladunk. Az erdőben virágokat szedtünk, fényeshátú bogarakra, pillangókra vadásztunk. Ó nevüket mondta, és arról beszélt, hogy az iskolában növény- és bogárgyújtéssel is foglalkoznom kell. Azon a délelőttön nagyon boldog voltam ... Harmadikos elemista lehettem, amikor nagyapám és édesanyám elejtett szavai nyomán — „Gyulát megvágták, klinikán fekszik" — először aggódtam érte. Az 1905-ös budapesti tüntetések alkalmával rendörök hatoltak be az egyetemre. Gyula Ovidius-kötettel a hóna alatt órára igyekezett, amikor szembe találta magát a kivont kardú egyenruhásokkal. A fejére irányított kardcsapás a védekezésül feltartott jobb kezének ujjmozgató inait vágta át. A fájdalmas és hosszadalmas mútét után néhány hetet Szegeden töltött. Megtanult bal kézzel írni és rajzolni. Kényszerszünetének örültem, mert sokat foglalkozott velem... Tízéves koromban egy nyári zivatar után mezítláb osontam az utcára. Micsoda boldogság a járdaszéli mélyedésben összegyűlt, bokáig érő langyos csővízben szaladgálni! így jutottam ki a szomszéd gyerekekkel a Templom térre, ahol ugyancsak megtaláltuk a pancsolásra alkalmas tócsákat. Egyszer csak megjelent Gyula, és arra kért, menjek haza. Édesanyám alaposan leteremtett. majd abbéli óhajának adott hangot, hogy bátyám fenyítsen meg. Kíváncsian vártam, miként oldja meg a kényes helyzetet. Már szinte biztattam, ide suhints testvér, hisz találkozom én mindennapa tanító bácsi nádpálcájával! Nem emelt kezet rám. Tőle mindig csak simogatást, szerető szót, hasznos tanácsokat és jó könyveket kaptam..." (Juhász Endre, a költő öccse.) * — Kik fordultak meg az Ipar utcai házban? — érdeklődtem nagyapámtól. — Szegedi tanárkodása idején Babits Mihály mindennapos vendég volt. József Attila gyakorta ebédelt nálunk. Rajtuk kívül többek között Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Hellcr Ödön és Ocskay Kornél. * (A húga, Király Pétcrné szemével...) „Gyermekkorában szívesen időzött házunk padlásán, ahol a nagy ládában levő könyvek és írások között kutatott. Itt akadt rá nagybátyánk. Juhász György díszkardjára, amit oldalára csatolt, s büszkénjárt föl s alá az udvarban ... Míg'nagyapánk élt. a déli étkezés időpontját mindig szigorúan betartottuk. Amikor az öreg Dömötör templom nagyharangja megkondult, a leves az asztalon gőzölgött. Később Gyula rendszerint külön étkezett, tetszés szerinti időben. Újsággal vagy könyvvel a kezében ült asztalhoz, s nem egyszer kellett figyelmeztetnünk. A felszólításra evett egy keveset, majd megint a hetükre figyelt. Viszont soha nem mulasztotta el megköszönni az ebédet... Egyetemre kerülésekor elláttuk fehérneművel. Hónapok múltán, amikor karácsonyi szünetre hazaérkezett, bőröndjében csak könyveket találtunk. Unszolásunkra elmesélte: a mosónő rendszeresen kiürítette szekrényét, ám, hogy mi került oda vissza, azt sohasem ellenőrizte ... Élete utolsó szakaszában, a betegsége idején, a dolgok, az események iránti érdektelenségét gyakran színlelte. Szűk családi körben nem vett kezébe könyvet vagy újságot, ám ha egyedül maradt, sokat olvasott. Egy alkalommal arra kértem öcsém fiát, Bandit, hogy szavalja el Gyula egyik versét. A gyerek megmakacsolta magát, nem nyitotta ki a száját. A másik szobában tartózkodó bátyám védelmébe vette, mondván: — Több esze van annak a gyereknek, mint sok felnőttnek. Csak nem szaval olyan verset... Utolsó előtti estéjén, 1937. április 5-én is meglátogattam. Vacsora után édesanyánk megvetette az ágyát, majd hazakísért. Másnap délelőtt lélekszakadva érkezett a hírrel: Gyula mozdulatlanul fekszik. Azonnal telefonáltam unokaöcsémnek, Kálló Antalnak, aki a mentőkkel együtt érkezett a Fodor utcai lakásba, és azonnal kórházba szállíttatta. Este háromnegyed hétkor halt meg ... Hol állott Kiss Julcsa kocsmája? — kérdeztem. Jobbra fordultam, de mellettem senki. Hova tűnhettek? * Nézem a Tiszát. Megint eszembe jutnak nagyapámék és a Juhász család egyetlen éló tagja, édesanyám öccse meg bátyám is. Vajon mit csinálnak most? Felhívom óket, amint tehetem. És egyszer majd innen sétálunk végig az Ipar utcában — föl egészen a Dóm térig. De most már csak — mi hárman. THÉKES ISTVÁN Itt a tavasz, kérem tisztelettel, s az emberek fáradtabbak, mint valaha. Ki vannak nyúlva, tefjesen le lettek strapálva. Miért, illetve mitől? Hát a tavaszi fáradtságtól, vélheti mindenki. Amely köztudomásúlag a szervezet vitamintartalékainak kimerüléséből adódik. Igen: az emberek — így, tavasz táján — legtöbbnyire vitaminhiány következtében döntik el magukról, hogy alkalmatlanok az életre, s a vele járó sok mindenfélére. Ám az idei tavasz súlyosabb, mint a tavaszok általában. Ugyanis semmiféle tél nem előzte meg. Volt december, január, február — ezzel szemben tél egyáltalán nem volt. Fineszes tudósok föltevése szerint minél magasabb hőmérsékletű közegben él egy élőlény — nagy valószínűséggel annál rövidebb az élettartama. Ez tétel, ami nem sokat ér bizonyítás nélkül. De a bizonyítás egyértelműen a tételt igazolja. Kiderült ugyanis, hogy — például — a tizenöt fokos Tavaszi fáradtság vízben tartott halak valóban jóval tovább élnek, mint a harmincfokos vízzel szerencséltetettek. A magasabb hőmérséklet ugyanis gyorsítja az anyagcserét, az egyedet fokozott életműködésre készteti, s így szervezete persze, hogy az elméletileg lehetségesnél hamarabbelkopik. Az ember azt hinné: annál jobb a téli álmot alvó állatoknak, minél melegebb a tél. Hiszen, ha magas a hőmérséklet, kevesebb energiát kell hőtermelésre pazarolniuk. A szemfüles tudósok viszont kifigyelték, hogy az enyhe, meleg, locspocs telek után az állatok legtöbbnyire úgy viselkednek, mint akiken keresztülment a gőzhenger. Rögtön meg is magyarázták a tudósok e tényt: a magasabb hómérséklet nem teszi lehetővé a mély és teljesértékű téli álom kialakulását, az állatok minduntalan fölébrednek, s jóízű pihenés helyett azon törik a fejüket: most aztán mi legyen, aludjanak, vagy ne aludjanak? A példákat lehetne sorolni még hasábokon át, ám ideje fölállítanunk egy párhuzamot, amely szerint az elmúlt, szokatlanul enyhe tél az embereket is fokozott tevékenységre késztette. Semmittevésre ingerlő, ásítozásra serkentő, hideg-havas tél helyett idegesítő, felfokozott élettevékenységre biztató telünk volt tehát. Kimerültünk, ez tény és való. Igazán megérthető tehát, hogy összevissza bambul és kóvályog mindenki, aki teheti. Akinek viszont nem áll módjában, először felélte a létező, azaz pozitív erőtartalékait, s most már a nem létező, azaz negatív tartalékokat fogyasztja: arról pedig, hogy neki tulajdonképpen tavaszi fáradtsága van, nem vesz tudomást, FARKAS CSABA