Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-23 / 96. szám

115 Szombat, 1988. április 16. magazin [DM Az asszony ingatag Algyő és népe EGY GONDOS MONOGRÁFIÁRÓL Romlanak az emberi kapcsolatok, hallom úton-útfélen. Eberkedik a szomszéd, a kolléga, a házmester, a jóbarát. Följelentgetik egymást. Indigózva írják a „felfedezéseiket", a hivatalok pedig kilószámra kapják a leveleket. Egy részük rosszindulatú, a másik alaptalan, de van olyan hányada is, amelyik eltalálja az igazságot. Persze ez nem menlevél, és én mindig sajnáltam azokat az ártatlan embereket, akiknek a névtelen haragosa miatt került folt egy jó idóre tisztességükre. És ezt a flekket sokkal nehezebb tisztára mosni, mint a balladabeli Ágnes asszonynak a véres lepedőt. Hogy miért vagyok ezen felháborodva? Több okból is. Sajnálom azt az ismerősömet, akire a szomszédasszony feljelentése hozta az adóellenőröket. A szerencsétlen, rokkant férfi csirkeólat épített, vett néhány köbméter pozdorjalemezt és megkérte barátait, segítsenek a fát elfűrészelni. A gyanakvó szomszéd olvasatában, majd levelében ez úgy jelentkezett, a férfi segédeivel asztalos munkát végeztet, amiért biztosan nem adózik. Természetesen az ellenőrök kiszálltak, majd dolgavégezetlenül távoztak. Nemcsak a szomszédasszony éberkedik. Újabban ezt a szokást veszik fel a feleségek, exnejek és a hűtlenkedő élettársak. Elszörnyedtem a szegedi népi ellenőrzési bizottság legutóbbi ülésén, ahol kiderült, mire képesek a bosszúálló feleségek. Egykori professzorom legendásan híres mondását — a nők elvetemültsége nem ismer határt —, most a hétköznapok viharos forgatagában aktualizálhattam, amikor áttanulmányoztam az asszonyok által írt leveleket. Annak idején a professzor azt is mondta, akkor kell búcsút mondani a kedvesnek, amikor másodszorra szorítja össze az alsó állkapcsát és ezért az arca furcsán megmerevedik. Az első elváltozás a harag, a hirtelen indulat számlájára írható, de a második pofacsontkeményedés már a bosszúállás kezdődő jelzése is lehet. Valószínű, tanáromnak a kiskocsmái fehér asztalnál hirdetett téziseit nem ismerték a feljelentett a férjek, ezért időben nem észlelték, hogy egy aszszony mennyire ingatag tud lenni és ez a labilis lelkiállapot milyen kellemetlen következményekkel lehet rájuk nézve, a szóbanforgó következő esetben. Épp ezért most kanyarodjunk a filozófiák világából a szürke napok valóságához, amelyben a tények beszélnek. A tények szerint a szegedi nebhez küldött feljelentő levelek mintegy tíz-tízenöt százalékát azok a hölgyek írták, akik búcsút mondtak életük párjának. Föltételezem, hogy amikor kis kacsójukkal megfogták a pennát, nem az alsó állkapcsukat szorították a felsőhöz, hanem mosolyogtak. Valószínűleg ez a mosoly olyan funkciót töltött be életükben, mint amikor a 424-es mozdonyok még jártak és a végállomáson a fáradt gőz kiengedték. A levelek halálpontosak és rendkívül tanulságosak. Egyet közre is adnék olvasóközönségünknek. A hősnőt az egyszerűség kedvéért hívjuk Kissnének. Ilyen névvel ugyanis sokan szaladgálnak, a történetet ezért senki sem veszi magára, nem foghatják rá. Nos, Kissné kisiparos-feleségként majd tíz évig élte a magyar asszonyokra jellemző gyűjtögető életet. Folytatta volna tovább ezt a stílust talán élete végéig, de egy szép napon férjeura bejelentette, elhidegült tőle, majd hozzátette: talált egy olyan nőt, aki a szörnyű érzést különleges terápiával gyógyítja. A kezelést — az olvasó biztos kitalálja magától is — szerelemnek hívják. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, a bejelentést válás és osztozkodás követte. Az asszonyé maradt a családi ház, a kocsi és valamennyi készpénz. Az exféij pedig elvihette otthonról a közösen összegyűjtött egymillió forintot. Ám az addig takarékosságáról és szorgalmáról közismert férfi a nagy szerelem hatására megváltozott. Hedonista lett. Arra mondják ezt, aki nem veri a fogához a garast, s amit szeme-szája megkíván, megveszi. Kiss űr barátnőjével annyira élvezte az életet, hogy rövid idő alatt elverte az egymillió forintot. Tengerentúlra utaztak, bejártak több kontinenst, és egy idő után olyan szegény lett. mint e sorok írója. Kissné pedig az elvált feleségekre jellemző módon figyelte, hogy volt ura és élete parancsolója miképp herdálja azt a kis pénzt, amit bár Kiss keresett, de mégis ó gyűjtötte össze. Meg akarta leckéztetni vagy talán jobb belátásra szerette volna bírni volt emberét, ezért feljelentette. Nem volt nehéz dolga, pontosan tudta, hogy exférje éveken keresztül miképp károsította meg a magyar állam költségvetését. Az adó eltitkolással többszáz ezer forintot Kiss a saját zsebébe csúsztatott, és nem a közösséget illető kasszába tette. Felháborodásában a nó adócsalónak titulálta élete volt párját. Szerette volna, ha a népi ellenőrök is vele együtt azonos platformra helyezkednek. így aztán gyártotta a leveleket, gondot csak az okozott, hogy a derék társadalmi munkások lassan haladtak a csalás tényének megállapításával. Elégedetlenségének az asszony más fórumon is hangot adott. Végül is a hatóságok együttes erővel kimutattak százezer forint adóeltitkolást. De mire ez megtörtént, Kiss űr földönfutóvá vált, elszegényedett és a szerelme is elhagyta. Éppen azon morfondírozott magában, hogy visszakéredzkedik volt asszonyához, amikor megtudta, hogy a nő ellen is eljárás indult. Mivel az adóhátralékot a férfin nem tudták behajtani, mert nem volt már egy fillérje se, a hatóság is ott keresett pénzt, ahol van, ahol lehet foglalni. Kjssné abban az időben törvényes felesége volt Kissnek, amikor az adócsalást elkövette, így a társtettesség esjete forog fenn, ezért a hatóság jogosan és nyugodt szívvel az asszonyon hajtotta be a hátralékot. Kiss pedig felhagyott közeledési szándékával, nem akarta összekötni élete szekere rúdját egy olyan nővel, aki a hatóság előtt flekkes lett. Elvégre egy kisiparosnak is van önérzete, és tudja azt, hogy a jó hírre mindig kell vigyázni. Az a professzor már nem él, aki a hölgyek állkapcsából messzemenő következtetést tudott levonni az érzelmi és a lelki életükről is. Valószínű, mikor hősnőnk kifizette a százezer forintot, nem mosolygott, hanem kimerevítette arcizmait. A tanár szerint ez nem jó jel, de hogy a sajátos mimika a továbbiakban hová vezethet, annak csak a sors lehet a megmondhatója... HALÁSZ MIKLÓS Néhány éve újból fokozott érdeklődés kíséri a helytörténeti munkákat. Napjainkban a társadalom egyre inkább igényli a szülőhely történetének megismerését, kutatását. A közelmúltban megjelent községtörténeti monográfiák sorában szakszerűségével, gondosságával, a feldolgozás sikeres módjával különös figyelmet érdemel az Álgyó és népe kötet. . Az algyőiek a szomszédok példáját követve sürgették a község múltjának megírását, s 1973-ban az egyesülés időszakában Szeged város tanácsa ígérte is terveik teljesülését. A lakosság kezdeményezésére a Szeged története monográfia szerkesztőbizottsága 1981-ben hozott határozatot az „Algyő és népe" című tanulmánykötet munkálatainak megindítására. A település történetének közreadására alakult szerzői kollektívából — Hegyi András vezetésével — többen már részt vettek Szóreg és Deszk históriájának megírásában. Mint a kötet címe is jelzi, az egyes fejezetek nem csupán a falu régi történetét, hanem a mai Algyőt is bemutatják, néprajzát, népszokásait, nyelvjárását is feldolgozzák. Algyő ősi település, a Tisza-völgyi rendszer szigeteinek egyikén, egy ún. „halászülésen" jött létre. Ahogyan Andó Mihály írásából megtudjuk, mind az élelem (hal, vad, legelő, tó, víz), mind a védelem (nád, fa, sár, épület) szempontjából igen jó területnek számított. Szabó József gyűjtötte össze aprólékos munkával a bel- és külterület földrajzi neveit. Talán az utolsó percekben történt ez, hiszen a szerző az idősebb nemzedék tagjai sorából már csak nehezen talált olyan adatközlőket, akik helyi születésűek lévén felvilágosítást adhattak az egyes földrajzi nevek eredetéről, jelentéséről, jól beszélik az algyői nyelvjárást. Erről egyébként K. Fábián Ilona tanulmánya nyűjt értékes, tudományos igényű elemző magyarázatot. A könyv Kürti Béla jóvoltából nem kevesebb, mint 40 jelentősebb régészeti lelőhelyet sorol fel. Megemlíti, hogy a templom környékén, a Tüskevár utcában Tömörkény István és Móra Ferenc is végzett ásatásokat. Algyő az irott forrásokban 1138ban szerepel először. Az eredeti okleveles anyaghoz visszanyúlva Sebők Ferenc utal arra, hogy Álmos (herceg) 1108 után hercegi birtokként adományozta a dömösi prépostságnak 63 szolgával, mindegyiket saját földjével. Azt már Tóth Sándor László közléséből tudjuk meg, hogy Algyő a török hódoltság alatt is végig lakott hely maradt, és mindig magyarok éltek benne. A kiszolgáltatottság, szegénység végigkísérte Algyő históriáját. Kruzslicz István idézi fel, hogy 1748ban Erdódy György földesúr számára a jobbágyok évente, akkor igen jelentós összegnek számító 238 forintot fizettek, ezenkívül nyolcadot és kilencedet természetben. Külön szolgálatot jelentett a földesúr marháinak bélyegzése és teleltetése, 4000 kéve nád összerakása, a megyei (házi), illetve az állami (hadi) adók, illetve a papi tized teljesítése. Kövér Lajos 1848-ról írt sokrétű tanulmányában ugyancsak említi a BURLJUK: KAMENSZKU PORTRÉJA MAKAY IDA Pipacskoronás Az ezüstfenyő talpig súlyos fényben. Virágmáglyák a völgyben, dombokon. Arany napszirmok villognak a szélben. Az ég megárad. Kék örvény sodor. A ragyogás már gyújtogatni készül, a dél homlokán ver, dobol a láz. Lángtükrű folyók forrnak, sisteregnek. Nézd, a halál is pipacskoronás. CSÉPLÉS ALGYŐN - 1950 szociális feszültségeket, az agrárnépesség meg-megújuló lázongásait, amelyek során az uradalmi földek egy részét erőszakkal elfoglalták. A helyzet a 19. század második felében, a 20. század első évtizedeiben a Pallavicini-uradalom szorításában sem változott. Sebesi Judit kitűnő dolgozatában rendkívüli adatgazdagsággal tárulnak fel az algyői szegényparasztság nyomorúságos életviszonyai, amelyek megváltoztatásáért minden időben szívós harcot folytatott. 1899 áprilisában az országos szociáldemokrata pártkongresszusnak az algyőiek küldöttei voltak. 1903-ban megalakították a helyi szocialista kört, amely 1906ban és 1912-ben élére állt a nagy erejű aratósztrájkoknak. Az 1918—1919-es forradalmak is mély nyomokat hagytak. Egy 1919 nyarán kelt hatósági jelentés szerint „ a község mintegy 4000 fős lakossága erősen át van itatva bolsevista eszmékkel". Századunkban két világháború követelt súlyos emberáldozatokat. Az első imperialista világégés oltárán Algyő népe 302 munkabíró férfit áldozott fel. A második világháborúban is 89 helyi lakos pusztult el, közöttük több kisgyerek. A felszabadulás [a német megszállás alól 1944 októberében] korszakos fordulatot jelentett Algyón, megteremtve az új életviszonyok kedvező gazdasági, társadalmi-politikai feltételrendszerét. Igaz, Szabó István azt is megírja, hogy a földreform 1945-ben jelentősen elmaradt az igényektől, várakozásoktól, hiszen csupán 1879 hold jutott a föld nélküli nincsteleneknek, 512 család azonban házhelyet kapott. Nagy István alapos, érdekfeszítő tanulmányából kitűnik, hogy a község sokat szenvedett népe történelme során először jutott valódi demokratikus politikai szabadságjogokhoz, amelyekkel élni is tudott a közösség, és a maga javára. Fábián György hiteles írásában helyesen tárta fel, hogy az 1950-es években a türelmetlen, a csak távlatokban gondolkodni képes, voluntarista gazdaságpolitika az Algyőn élőket is sújtotta, s nem kevés csalódást okozott. Ocsák Miklós tárgyszerű munkája nyomán ugyanakkor arra is fény derül, hogy az 1956-os ellenforradalmat követően gyorsan orvosolták a sérelmeket. Algyő dinamikus gyarapodásának szilárd alapját végül a Szegeddel való egyesülés teremtette meg, amelyet a helyi lakosság is támogatott. Takács Máté gazdagon illusztrált, a településszerkezet változásait bemutató tanulmánya ad felvilágosítást egyebek mellett arról is, hogy az algyői vasúti híd 1868 -70 között épült, s valamivel több, mint száz esztendő múltán átadták a közúti hidat, amely jelentősen meggyorsította a Tiszántúl felé irányuló forgalmat. Algyő neve elválaszthatatlan a hazai szénhidrogén-bányászat történetétől. Juratovics Aladár tanulmányából megtudhatjuk, hogy Cholnoki Jenő kolozsvári földrajzprofesszor és Lóczy Lajos, a Föltani Intézet igazgatója már 1918 tavaszán lehetségesnek tartották a föld méhében húzódó gázmezők kiaknázását. Erre azonban még közel fél évszázadot kellett várni. 1964 decemberében tűzték ki az első fúráspontokat. 1965 júliusában egy ún. „szelvényezés" 13 kőolaj- és földgáztelepet állapított meg. A termelési ütemet évi 1 millió tonnában irányozták elő. G. Tóth Ilona dolgozatában, amely az oktatás és közművelődés történetét több évszázad áttekintése nyomán vázolja fel, számos érdekesség lelhető. Például az, hogy a századforduló után 3 iskolai alapítvány is létezett, így Bene Ferencé, Heimann Sándoré és Grüner Gézáé. Kamataikból a szegény sorsú gyermekeknek tankönyvet, ruhát vásároltak. A társadalmi-szociális infrastruktúra népmozgalmi vonatkozásait Baranyai Kálmán, hatását a közegészségügy fejlődésére Dudás Béla—Kövér Lajos villantják elénk, míg a gazdaságföldrajzi sajátosságokról Abonyiné Palotás Jolántól értesülhetünk. Megkapóan szép vallomásokat és dokumentumokat rögzített Tandi Lajos a Hága László szocialista brigád mindennapjairól. A Tisza és az algyői ember kapcsolatát Szilágyi Miklós kitűnő tanulmányából ismerhetjük meg. Bizonyítja, hogy a szabályozatlan folyók szeszélyeinek kitett falu népe évszázadokon át hogyan tudott együttélni a szeretett és rettegett vízzel. Bemutatja, hogyan hasznosították az ittlakók a folyó s a folyó menti állóvizek növény- és állatvilágát. A régi vízi élet rekonstruálásában segítettek a mai algyőiek emlékezései, még inkább azonban a néprajzi, történeti források. A leginkább részletgazdag képet a halászatról sikerült kialakítani, bemutatva — Hermán Ottó monográfiáját is továbbfejlesztve — halászeszközök használatában egyszerre megnyilvánuló hagyományőrzést és újítókészségét. Szinte hihetetlen, de az idós algyőiek népi hitvilágában még fellelhetők a sámánizmus nyomai. A „szellemes lány", a „látó" hírében álló Bartuk Ágnesről Polner Zoltán írt forrásértékű erudicióval. A kötet segít más néphagyományokat megőrizni. A fiatalok között már aligha tudják, miért volt szükség a Borbála-ág rügyeztetésére, a Luca-búza kizöldelltetésére, mi kapcsolódott a vízkereszt ünnepéhez. Ifj. Lele József kutatásai nem csupán ezekről tudósítanak, de az emberi élet nagy fordulóihoz kapcsolódó szokásokról. E hagyományok ismeretéből nemzeti azonosságtudatunk építkezhet. A kötet igen jól választott, a szöveghez szervesen illeszkedő fényképek, térképek, grafikai ábrák, táblázatok egészítik ki. összeállításunkban, továbbá a kiadással kapcsolatos más feladatok megoldásában a Somogyi Könyvtár és munkatársai, (Radnóti Tamás és Dóczi Andrásné) tevékenykedtek szakértő ügybuzgalommal. A tanulmánygyűjteményt igen részletes, pontosan eligazító személyi- és földrajzinév-mutató zárja, amely Gyuris György munkája. A kiemelkedően gondos tipográfiáért a műszaki szerkesztőket, Dobó Katalint és Varga Ferencet, valamint a Szegedi Nyomda dolgozóit illeti dicséret. RIGÓNÉ PÉTER IRÉN