Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-23 / 96. szám

8 Szombat, 1988. április 16. DM magazin Amárisgyűdikegytemplom Egy hét, természetesen A honfoglaló magyarok keresztény hitre térítésén munkálkodó bencés szerzetesek részére Szent István király Pécsváradon apátságot alapított. Az itt éló bencések — a magyarok hitének erősítésére — a gyúdi forrás fölé, azon a parton, ahol a régi római út és a hegyre vezetó gyalogút elágazott, kis kápolnát emeltek, amelybe Mária szobrát állították. A falu, amely a kápolna közelében terült el, a Baranya déli részét birtokba vevó és szálláshelyét, székhelyét itt berendező Gyód alvezér nevét vette fel s viselte. Gyódöt a XVII. századtól kezdik Gyúdnek írni. A kápolna megépítése után Gyúd lett a központja a vidék Mária-tiszteletének. Gondozását a Szalók-nemzetség által 1120-1135 körül Vókányban alapított és Szentháromságról elnevezett bencés apátság szerzetesei vették át a pécsváradiaktól. Amikor kevéssel ezután VII. Lajos francia király a Szentföldre induló keresztes hadak élén átvonult Magyarországon, a magyar király, II. Géza (Vak Béla fia) az ország déli határáig kísérte s huzamosabban idózött Gyúd környékén. A magyar királynak különböző politikai gondjai voltak — egy trónkövetelővel kellett megküzdenie, a görög Bizánc isellenségesen viselkedett —, s hogy az égiek segítségét megnyerje, 1148-ban kis tcmplomocskát építtetett a gyúdi kápolna helyére, mégpedig a Csukma-forrás és a Gyúdi-forrás közé. A nép hamarosan elnevezte a Forrásközi Nagyasszony templomának. Miután a király többször is imádkozott itt, a hely egyre látogatottabb lett. Szívesen keresték föl a pécsi püspökök is, köztük a jeles humanista: Janus Pannonius. Ekkor azonban a gyúdi templomocska már három évszázada állt a két forrás között, s azt beszélték róla, hogy aki buzgó hittel könyörög ott Máriának, annak imái beteljesednek, a betegek meggyógyulnak. A környék nemessége kezdett a templomocska alá temetkezni, adományokkal halmozták el. Virágzásának a török megjelenése vetett véget, amikor 1543-ban elfoglalta a Gyúddel szemben fekvó Siklós várát, amelyet ugyancsak II. Géza kezdett építtetni a Johannita-lovagrend számára. Hogy a 143 éves török uralom alatt mi történt II. Géza gyúdi templomocskájával, nem tudjuk biztosan. Lehet, hogy átalakították török imaházzá, de valószínűbb, hogy reformátussá vált. Baranya déli részén, pontosabban Laskón élt ugyanis a Ferenc rendi szerzetesből nagy hatású reformátorrá lett Sztárai Mihály prédikátor, aki nem csupán Baranya népét, hanem Siklós urát, Perényi Péter erdélyi vajdát is átterelte az új hitre. Azok a baranyai magyarok tehát, akiket a török nem gyilkolt le, nem fúzött rabláncra, reformátussá lettek. A siklósi várat 1686. október 30-án foglalták vissza a töröktől. Ugyanekkor került vissza Gyúd is. A tcmplomocskát azonban alaposan megviselték az évszázadok. Csupán szentélye volt ép, a beomlott templomhajó tetejét náddal fedték le. S mivel Gyúd lakossága Sztárai múködése óta református volt, a templomocskát is ók vették birtokukba. A Siklósra érkező ferencesek — különböző látomásokra hivatkozva — vissza akarták szerezni a gyúdi templomocskát a katolikusok számára s kieszközölték, hogy ebben az államhatalom támogassa óket. A siklósi Ferenc-rendi plébános tehát körmenetet vezetett Gyúdre egy szakasz katona védelme alatt. A vezénylő tiszt egyszerűen elűzte a templomban álló kálvinista prédikátort, majd az épületet átadta Pávics plébánosnak, aki Radonay püspök felhatalmazásával felszentelte a templomot. A csodatevő Mária-szobor azonban már nem volt sehol, időközben elkallódott. Ezért a siklósi ferencesek szobor után néztek, s találtak egy fölöslegessé váltat a Dráván túli Kaproncán. A Kaproncáról szerzett új szobor nem állt sokáig a gyúdi oltáron, mert 1704-ben, amikor Rákóczi kurucai visszavonultak Siklósról, a labancokkal beözönló rácok dúlásai elól Eszékre menekítették, ahol a kapucinusok megőrzésre átvették. A harcok elülte után a siklósiak elmentek a szoborért, de a várparancsnok nem engedte meg a kapucinusoknak, hogy Az embernek néha szüksége van arra, hogy elvonuljon. Ki a lakása négy fala közé, más a természetbe. Vízpartra, horgászni; hegyvidékre, túrázni; barátja „ birtokára ", kapálni; kalákában házat építeni. Nem olvasni újságot, a rádiót is csak pontos idó miatt kapcsolni be, tévét pedig végképp nem... Szóval elvonulni, kizökkenni a kerékvágásból, a meglazult idegek, enyhe szívszorítások, mind gyakoribb rosszkedvek elól a másfajta energiákat égető „valami másba" belefeledkezni. visszaadják. Az ügyből per lett, de I. József király a szobrot az eszékieknek ítélte. Gyúd azonban nem maradt sokáig Mária-szobor nélkül. Nesselrode Ferenc pécsi püspök — más változat szerint Radonay —, a főoltáron ma is látható, a gyermek Jézust karján tartó Mária szobrot ajándékozott a templomnak. Ismét szárnyra kaptak a hírek az itteni csodás imameghallgatásokról és gyógyulásokról, s a falvak népe tódulni kezdett Gyúdre. Nemcsak Baranya, Somogy és Tolna, hanem a Bácska és Dráva—Szávaköz hívó lakosai is ide zarándokoltak. Körmenettel, templomi zászlókkal, hogy a gyúdi Mária elótt könyörögjenek önmaguk és községük jólétéért. A kis templomocska hamarosan szűknek bizonyult. S ekkor lépnek színre a Batthyányak, Siklós és a környék új földesurai, név szerint gróf Batthyány Károly generális, horvát bán, aki a török háborúkban megbetegedett, de az orvostudomány képtelen volt lábra állítani. Ekkor anyja, Strattmann Eleonóra a gyúdi Máriához imádkozott. Batthyány felépült, s hálából 1736-42-ben megnagyobbíttatta a kegytemplomot, amely akkor nyerte el mai formáját. A régi, II. Géza-féle templomocskát az új épület magában foglalja. 1839-ben kezdték építeni a templomhoz csatlakozó ferences zárdát. amelyet a közben hercegi rangot kapott tábornagy halála utáni esztendőben, 1773-ban fejeztek be. A templom érdekessége, hogy tornyait a hajó oldalához építették. CSONKARÉTI KAROLY VASARNAP A LUCERNA még olyan kicsi volt, hogy kérdésessé vált: egyáltalán járhat-e arra a nyuszika. Pedig jó lett volna ismételni a tavalyi mókát: térdigérő lóhereföldön gázol a család összes gyermeke, kutatva, miféle finomságokat, apró ajándékokat szórt szanaszét a „sajnos, már elszaladt" húsvéti nyúl. Tudja persze mind, hogy anyja, apja gumicsizmája mitól vizes, a reggeli harmattól gyöngyös lucernában mégis sikongva kutat. Tavaly. Ám az idén — enyhe tél, korai húsvét ide vagy oda — a lucerna tartja magát a naptárhoz: arasznyi sincs még, talán csak a kisebbfajta csokitojásokat rejti el. A játékot mégis elkezdjük, csak sokkal hamarabb gazdára lel minden színes csomag. Valahogy nem az igazi így —.mondja E., mire Sz., védvén birtoka becsületét, a hereföldból kimagasló tulipánokra mutat: „Legalább az idén nem lesznek a kaszám áldozatai. Tavaly úgy elbújtak a nagy zöld tengerben, hogy virágnyílás elótt levágtam mindet szárastul, levelestül." Tényleg, a tulipánok! A lucernavetés elótt virágágyása lehetett ott Annak, az előző tulajdonosnak, s noha annak már néhány éve, most először jöhettek elő az elnyomatásból a sárga-narancs-piros-lila tulipánok. Kedvezett az idó? Megnőtt az elszántságuk? Vagy nem bírták már tovább az uralkodó, a lucerna egyre fojtogatóbb gyökérszorítását? Tenniük kellett valamit, kétségbeesetten, s reménykedve mégis, hátha most rájuk figyel, s megvédi óket a lekaszálástól a föld fölötti világ. Próbaképpen s óvatosan kiástunk egy hagymát. Átültettük szabadabb földbe. Lessük, féltjük, pátyolgatjuk, de nem tudjuk, az új helyen gyökeret tud-e ereszteni... HÉTFÓN AZ ERDÓN TÚL, a búzavetésben ózcsapat legelészik. Ezt persze nem tudni előre, mikor lefekvés előtti utolsó sétánkra indulunk a gyerekekkel. Hűvösödik, hát melegítőjükre anorákot, tornacipős lábukra inkább csizmát húzunk — megannyi zajforrás persze. Susog a dzseki, szabadabban gázol a tavalyi avarban a csizmások csapata, egy-két indiánüvöltés is elhangzik persze — de ekkor messze még a búzavetés, az VECSERNYES IMRE Áram Kibírhatatlan vágyat éreztem arra, hogy egy hosszú, szomjas pillanatban a versről lemondjak, azaz magát a vágyat szüntessem meg a kimondással, ami olyan pótszer csupán a szöveggel szemben, mint hangot űző kongás a teremben, hisz maga a vers szólal meg kongva végül, egy történet foglalatában például, midőn igazolványképem — a villamoson, szétnyíló táskámban büntetendő cselekménynek nézem, s e tévedésben, hullában az áram, dolgom végezve élem megszűnésem. Kórterem Ez az alkony ajakból serkenő vér. Az erdőn megbódult őzek szaladnak, mellkasuk parázs, levegőt se kapnak. Akár kezeit tördelő nővér, zajtalan futkos egy légies alak: kérges némaságban a felnövő szél. Ágak ablakán a tisztás egy főtér, mint részeg mocska, olyan a patak. Városnyi erdő ez vagy kórterem? Minden mondatom torka egy csatorna, önmagát nyeli el, ami megterem, (gy lesz az őzek futása torna a pusztulásnak s ekként lenne tetem holtával a szépség, hogyha volna. őzek ügyet sem vetnek ránk. Ám ahogy kifelé jutunk az erdőből, és előrelátóan csöndesebbre fogjuk a gyerekeket, valamit megérezhetnek a közeledő veszélyből. Veszély? Ugyan kérem! Néhány békés városi gyerek, aki legalább messziről szeretné egyszer megcsodálni az őzike pöttyeit, ámulni vágtája balerina-kecsességének, meg két felnőtt, aki még egy betörőt sem tudna fejbe kólintani — miféle veszély az ilyen? De az őzek ezt persze nem tudják. Megmerevednek, karcsú nyakuk megfeszül, s noha már percek óta pisszenés nélkül hasalunk az erdő szélén a kivételesen nem csörgő avarban, egyszerre csak kiugrik közülük egy, nyilván a vezér, s szinte úszik utána a levegőben a többi is. „Miért mennek el? Mi csak simogatni akartuk őket, hoztunk kockacukrot is" — suttog L., s mert már úgyis mindegy, meglehetős ricsajjal az őzek után vezényli gyerekcsapatát. „Felőlünk fújt a szél, megérezték az emberszagot" — magyarázza Sz., aki nem csak állatkertben látott már őzet. „Csodálatos képességük ez az állatoknak" — mondom erre, bölcsbután. S bár hallgatva ballagunk viszszafelé, biztos vagyok abban: 6 is irigyli az őzeket, hogy messziről megérzik az ellenség szagát. KEDDEN A FÖLDIMOGYORÓ vetése van soron. Apósom kapta valakitől, átadta, ó nem kínlódik vele, próbáljuk meg mi a homokon. Egy könyvespolcnyi szakkönyv névmutatóját böngésztem át, mindössze annyi derült ki Jimmy Carter vagyonának megalapozójáról, hogy a hüvelyesek családjába tartozik. Jó, hát akkor mint a borsót, sorba vagy mint a babot, bokorba... Na, de most melyiket? Nálunk már burgonyát is tilos vetni, mert kisebbeket szedek föl őszszel, mint amilyet elvetek tavasszal, tehát az egészet nagy titokban kell csinálnom, meg ne tudja a ház ura. Kétségbeejtő ez a magamrahagyatottság, de csak hajt a kíváncsiság, meg kéne próbálni! Persze a vetésmód még csak hagyján, de mi lesz a tápigénnyel, s hogy öntözni kell-e majd? Milyen legyen a sortávolság, s árnyékba inkább, vagy napra? Legjobban a könyvekre haragszom, kidobott pénz valamennyi, ha a sok nagyokos szerzőből egynek sem jutott eszébe, 1988 áprilisában én majd kapok egy zacskó földimogyorót. És bár úgy szeretnék kezdeni vele valamit, fáradnék is érte — nincs, aki határozottan, a lényegre koncentrálva megmondaná, netán megmutatná: így és így... SZERDÁN A KUCKÓT kezdik takarítani a gyerekek. A kuckó a pinceház padlása, tele tüllel-büllel, uraságtól levetett színes ronggyal, játékkal, kacattal. Az ó birodalmuk, tartsák is rendben! Amíg csak a lomot kell leadogatniuk, s kiüríteni mind a két négyzetmétert, gyorsan megy a dolog, s lelkesen. Még a tapasztás is csak-csak, elég rendesen, összekenhetik magukat, méghozzá engedélylyel! Ám amikor a kuckó újrarendezése, a visszapakolás jön sorra, már könyörgóre kellett fogni a dolgot. Kizárólag az erélyes fellépésnek köszönhető, hogy a munkakerülő zsiványok legalább visszalapátolják a holmijaikat. Ez volt délelőtt. A délutáni szabadfoglalkozás második órájában lett gyanús a csönd. Se fa tetejéről rikoltozás, se békafogdosás, se semmi... De megvannak végül, ülnek bent a fölvágott fa tárolására szolgáló, egykor jobb sorsra tákolt fagóréban, s fenemód dolgoznak. Verítékes arcukra foltokban tapad a por, hajuk csapzott, egymás kezéből kapkodják... úristen, mit csináltok itt? Valamikor tavaly nyáron egy meggondolatlan pillanatban oda rejtettem az eltüzelnivaló papirosokat. Újságot, félresikerült irkafirkát, cementeszsákot, ördög tudja, mit, két nagy papírdobozba. Hát azt válogatják: ez kell — ez túzrevaló. S amire még szükségük lehet, egy-egy kivágnivaló kép, vagy fontos közlés miatt, az glédába, de elvágólag ám, ott tornyosul a... na nem, ez már nem lehet igaz... a példás sorokba, oszlopokra rendezett fahasábok, kvázi polcok tetején. Külön zacskóban a szemét, amit „majd hazaviszünk a konténerbe", külön stószban az összehajtogatott rongyok, már ami nincs kiaggatva függöny, térelválasztó, s leterítve szőnyeg gyanánt. Géemkázásuk jutalma két, soron kívül kiutalt rágó. Jobban örülnek, mint a déli pudingnak. CSÜTÖRTÖKÖN A KÉK FALAKNAK jött el a vesztük. Pontosabban zöldeskék, de én ezt a színt csak az Adria sekély vizeinek jellemzőjeként tudom elviselni, falon sehogy. Hát mi az nekem, négy kis felület, abból is kettőn ajtó, egyen ablak, na jó, a plafon, de még akkor is, egy óra alatt bemeszelem. Csakhogy: alaposabban megvizsgálva az egy négyzetdeciméterre eső vakolathibák számát, s laza húzópróbának téve ki a mintegy száz apró, s kampónyi szöget, fel kell,tenni a kérdést: nem volna-e célszerűbb előbb némi javítóvakolást megejteni. Célszerű volna, az igaz, csak éppen nem időtakarékos. Sperhaknival letúrni, ami könnyen lejön, összesöpörni a sittet, maltert keverni, lyukakat tömködni, glettelni — ez olyan fél nap, mint a pinty. Azonkívül hétágra süt az istenáldotta nap, itt vagy már ötödik napja, s hol a hón óhajtott barnaság? Szóval meszelés. Az, ha szárad, eltünteti, rejtetté teszi a hibákat, öszszetartja, ami porlad. Hát... tényleg szárad. Fehéredik is. Már ahol. Eltünteti a lukat, már ahol a meszelő nem mélyítette még tovább a fal haló porhüvelyeit, öszszetartja, tényleg, már ahol van mit összetartani, mert például a plafon vakolatát ezután csak a szentlélek... További nyereségként könyvelhető el egy kimoshatatlanná fröcskölt pulóver — kivágásában az alatta hordott garbó is, valamint egy darab farmernadrág, kivéve csizmaszárba bújtatott lábszárait. Tetszés- és részvétnyilvánítások mellőzendők. A belépés meszelni tudóknak ingyenes. Szünnap nincs. PÉNTEKEN AZ ÓSZIBARACKFÁK pattanásig feszült virágrügyekkel ébrednek, s a túzó nap és a várakozó álláspontra helyezkedett méhecskék ingerlésének is csak azért állnak ellen, mert kihallják a szélből, hat-nyolc évük felhónézó tapasztalatából tudják: délután még akármi is lehet. Várni kell, búgják-súgják egymásnak, az a dinnye sárgabarack elsiette a dolgot! Miért gondolja, hogy 6 megúszhatja szárazon a virágnyílását? Az ószibarackfáknak lesz igazuk. Négy óra körül leszáll a sárga helikopter, mely egész nap a környék vetései fölött körözött, megjön viszont a szélzúgás, sötétedik is — már nem csak az ég alján. Aki él, kerti szerszámot, kempingszéket, kint felejtett babanyuszit ment biztos helyre, hogy mire az első borsószemek a fejünket koppantanák, már fedél alól nézhessük a jégesőt. Tavaly ilyentájban a természetes mélyhűtőben veszett oda minden ószibarackvirágunk, mutatóba sem maradt belőlük. Az idén meg ez az áprilisi jégeső foszt meg bennünket a fáról szedett, harmatos-pihés barack evésétől — keseredünk el. De tíz perc múlva, a jöttment vihar múltával alig hiszünk a szemünknek: külső szirmaikba még jobban behúzódva ott a fákon minden virágrügy, hiánytalanul. Nagy dolog a tapasztalás és néha nem árt a kivárás... SZOMBATON A VENDÉG G. már vissza-visszazökkent a kerékvágásba. Híreket hoz a városból, jót is, rosszat is. Meg újságokat. Gyorsan futjuk át a lapokat: új helyen gyökeret eresztókról, innen-onnan fújó szelekről, tanácstalanságról, főmunkaidő becsületéről, jól-rosszul leplezett hibákról, hirtelen lehűlésről olvasunk. Pakolunk, indulunk — visszafeledkezni. Ugye, máskor is kijövünk — kérdik a gyerekek — legalább egy hétre? Természetesen. PÁLFY KATALIN