Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

8 Szombat, 1988. április 2. DM1 mg3azin © Ki az apád? Mindig csodálkoztam azon. hogy a vonat fülkéjében összezárt emberek egymás füle hallatára úgy csevegnek intim dolgaikról, mintha szüleiknek, barátaiknak mondanak legféltettebb titkaikat. Mostanában egyre bizalmasabb dolognak számít, ki honnan teremti elő a lakásvásárláshoz szükséges százezer forintokat. Életem sora pedig úgy alakult, hogy az utóbbi időben sokat ültem vonaton és órák hosszat hallgathattam az otthonteremtés szociológiai körülményeit, olykor a számomra is meghökkentő kijelentések, élethelyzetek és tények gyűjteményét. Először azon lepődtem meg. tenyérnyi kis országunkban mekkorák a különbségek. A szatymazi, csengelei vagy kisteleki fiatalembernek a lakásépítés nem annyira húsbavágó kérdés, mint a városban született társának. Könynyebben összeszedi a pénzt a parasztizálásból, no meg azért is irigylésre méltóbb a helyzete, mert falun olcsóbb a telek, kisebb bérért dolgozik a kőműves, az ács, a piktor. így aztán érthető, hogy Szegedről, Kecskemétről, Budapestről egyre többen rajzanak ki az agglomerációba, telepednek le és építenek házat a községekben. De a városok között sem egyformák az életkörülmények. Pesten a lakás négyzetmétere majdnem duplájába kerül mint Szegeden. De más okok miatt is olyan érzésem született, hogy a települések által teremtett életfeltételek különbségei növekszenek és várhatóan a jövőben ez az olló meg jobban szétnyílik. Ám végül is nem azért ragadtam tollat, hogy e többnyire közismert dolog fölött filozofáljak. Az önkéntelenül meghallgatott beszélgetések szenzációja: bizonyos javak megszerzése a család, a szülök, a rokonok anyagi helyzetének a függvénye. Ugyanis nem találkoztam mostanában olyan fiatallal, aki a fizetéséből vett volna házat, de még az is ritka aki saját maga teremtette elő a lakótelepi összkomfort beugróját. Ezt a tapasztalatot a vonatbcli ismeretlen partnerek élményei is megerősítettek. A lakással pedig azért példálózók, mert végül is vagyonnak számít és enyhe túlzással azt lehet mondani, aki rendelkezik egy kétszobás panellakással, az kiérdemli a milliomos címet, hiszen körülbelül egymillió forint az 50 négyzetméteres otthonnak az ára. így a 100 ezer lakosra jutó milliomosok arányában Európában élen járunk (ugye nem rossz vicc?). No de kanyarodjunk vissza szerzés gondolatához. Egyre többet lehet hallani a furcsa kijelentést, a lakásvásárlás vagy az építkezés után a boldog reményű ifjú házaspárt, így faggatják társai, barátai: ki az apád? Kik a szüleid? Ok vették? Mennyit adtak? Lassan már eszükbe sem jut, hogy netán a fiatal maga gyűjtötte össze a pénzt a fizetéséből. Ifjú olvasóim biztosan hátbavernének ezért a megjegyzésért és arról faggatnának, hogy lehet ma fizetésből lakást venni. Ha ezt kérdeznek, zavarba jönnék, nem tudnék erre mit mondani. Jómagam még cgv napfényesebb időszakban, — amikor generációm jobban élvezhette a magyar gazdaság áldásait, — szereztem otthonomat, de ennek ellenére sem tudtam nélkülözni a szülök segítségét. Nem túlzás állítani, hogy a nyolcvanas években az egyéni boldogulást elsősorban a családi háttér, a szülök anyagi helyzete, vagyoni viszonyai befolyásolják. Meg kell köszönni az édesanyák cs édesapák önfeláldozó segítségnyújtását, de sajnos ez a körülmény különös kontraszszelckciót indított cl. Azért fogalmazok múlt időben, mert például egyetemi tanszékvezetők még evek óta panaszkodnak, sok esetben nem tudják megtartani. Szegeden fogni a végzős, tehetséges diákokat. Hiába kínálják fel a mai viszonyok között kitüntetésnek is számító gyakornoki állást, hacsak nem megszállott a hallgató, elmegy oda, elsősorban kisebb településre, ahol könynyebben jut lakáshoz. És a legtöbbször az egyetemen az marad bent. akinek a papája megvette a lakást és még zsebpénzzel is pótolja az alacsony kczdökcrcsetckct. Valószínű, hogy az értelmiség kiválasztódásánál is egyre inkább a hasonló szempontok érvényesülnek. A család áldozatvállalása vagy teherbírása és nem a gyerek képessége. hajlama, tehetsége alapján dől cl. kiből mi lesz. Azt hiszem nem kell hangsúlyozni, egy ilyen mechanizmus alapján miképp torzul tovább a gyakorlatban kialakult értékrendünk, amelyet bármilyen gyakran cs hevesen kritizálunk, egyelőre nem tudjuk a rossz kinövésektől megszabadítani. Egyik ilyen nem kívánatos képződmény a tizenévesek jövőképe. Pedagógus ismerőseimtől nap mint nap hallom a panaszt. a mai gyerekek ideáljai között alig szerepelnek olyan személyek, egyéniségek és szakmák, amelyek nélkül nem képzelhető cl a hatékonyan működő társadalom. Nem tudom felbecsülni, hogy kibillentett értékrendünket mennyire könnyű vagy nehéz és milyen módon lehet a helyére visszailleszteni. Néha rendkívül egyszerűen látom, szimpla sebészi beavatkozásnak és úgy gondolom a megoldás kulcsa: a helyesen deklarált társadalmi céloknak szerezzünk érvényt, ami azt jelenti, a teljesítmény és a tudás kerüljön a megfelelő piadesztálra. Ez a téma újabb fejezetet érdemelne, de fogalom pontosítása miatt jelzésszerűen utalnék arra. hogy mire gondolok. Az üzemekben, intézményekben, vállalatoknál az irányítók valósítsák meg a hirdetett elvet. Azt is jól tudom, hogy ez sok új konfliktushelyzettel és ütközéssel jár. s kényelmesebb a harcot elkerülni, a megszokott keretek között háborítatlanul élni. Valószínűnek tartom, a teljesítményen alapuló értékrendet csak alulról felfelé építkezve lehet kialakítani. Ha polgárjogot nyer a társadalom alapegységeiben, akkor talán előbb-utóbb majd nem hiányozhat az élet összes színteréről. És akkor valószínűleg nem kérdezik meg a fiatalok lakásvásárlásánál: ki az apád? HALÁSZ MIKLÓS SERFŐZŐ SIMON Kaput nyitok Az árkokban megfürdik a víz, hisz bekoszolódott egész télen. Füst, pára bodorítja haját, szépítkezik tetőn, kerítésen. A hangommal kiáltó szélben a fények zászlóikat fölvonják. Kaput nyitok, kiszellőzzön az udvar, s hadd levegőzzenek a fák! A gallyak az én erőmmel nyújtóznak. S elfelejtem — vagy akarnám csak? — nemrég köveket tört, zúzott a hideg. S a madarak már vágyaimmal szállnak. A Április negyedike a jogszabályok tükrében Az állami ünnepek többnyire jelentős sorsfordulóhoz, jeles történelmi eseményhez kötődnek. Olyanhoz, amelyre az államalkotó nemzet tagjai örömmel emlékezhetnek, mert kedvező változás kezdetének dátumai. És mint ilyenek, egyúttal jelképes tartalom hordozói. Szorosan kapcsolódnak az állam jellegéhez, speciális ideológiai töltésük van. Az állami ünnepek szabályozása legtöbbnyire munkajogi oldalról történik, annak rendezése érdekében, hogy melyik napot kell munkaszünetnek tekinteni. Ám előfordul, különösen kodifikált jogrendszerű államoknál. hogy valamely jelentős évforduló megünneplése céljából ünnepélyes jogszabályt alkotnak, amelyben a szóban forgó nap ünnepé nyilvánítása is helyet kap. Hazánkban az 1950. évi 10. számú törvényerejű rendelet nyilvánította április 4-ét. Magyarország felszabadulásának napját nemzeti ünneppé. A jogszabály 1. §-a kimondja: „1945. április 4. a legdöntőbb fordulat Magyarország ezeréves történetében és a magyar nép küzdelmekben gazdag eletében, mint az a nap, amelyen a dicsőséges szovjet hadsereg kiűzte országunk területéről a német fasiszták és magyar csatlósaik utolsó hordáit, felszabadította az egész ország területét az idegen imperialista megszállás és az elnyomás alól, megnyitotta az utat hazánk igazi függetlenségének megteremtésére... a szocializmus építésére". E bevezető után következik a nemzeti ünneppé nyilvánítás a 3. §-ban: „Április 4. nemzeti ünnep. Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet —magyar barátság napja." Ennek az 1950. április 2-án, vasárnap kibocsátott törvényerejű rendeletnek a nyomán váltak egyre pompásabbá és demonstratívabbá azok a katonai felvonulások, amelyek hosszú éveken át jellemezték április 4-ét. Öt esztendővel később a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának és a Szakszervezetek Országos Tanácsa Elnökségének 1.029/1955.(111. 3.) számú határozata Felszabadulási Jubileumi Emléklap kiadásáról rendelkezett. A határozat 1. pontja értelmében: „Emléklappal kell jutalmazni mindazon... dolgozókat, akik a felszabadulás óta eltelt 10 év alatt legodaadóbhan. leghűségesebben végezték munkájukat... segítették a romeltakarítást. a termelés megkezdését, valamint az eltelt idő alatt odaadó munkájukkal. magatartásukkal bebizonyították, hogy mcltó tagjai szocialista társadalmunknak. Az emléklapra való jogosultság elbírálásánál figyelembe kell venni azokat a nyugdíjasokat, rokkantakat is, akik már nem dolgoznak... Az emléklapokat az április 4-i ünnepségeken kell kiosztani." Magyarország felszabadulásának tizedik évfordulóján az Elnöki Tanács „— figyelembe véve népi demokratikus államunk szilárdságát, gazdasági, politikai és kulturális eredményeinket — elhatározta, hogy... az Alkotmány 20. §-a (1) bekezdésének j.) pontjában biztosított kegyelmczési jogát, elsősorban a politikai jellegű bűncselekményeket illetően, szélesebb körben kívánja gyakorolni" — írja a 8/1955. NET határozat preambukuma. Aztán elkövetkezett a felszabadulás 20. évfordulója, amikor az „Országgyűlés a magyar nép felszabadulásának történelmi jelentőségét törvénybe iktatja" — olvassuk a „magyar nép felszabadulása történelmi jelentőségének törvénybe iktatásáról" rendelkező 1965. évi II. törvényben, azaz egy deklaratív jellegű, ünnepélyes nyilatkozatban, ahol jogszabálynál szokatlan, ünnepélyes hangvételű mondatokban indokolta április 4-ének jelentősegét, illetőleg ennek az ünnepélyes törvénynek indítékait: „Húsz évvel ezelőtt történelmi fordulat következett be országunk és népünk sorsában. A fasizmus leverésére tömörült szövetségesek győzelmének, elsősorban a szovjet hadsereg áldozatos és diadalmas harcának eredményeként népünk felszabadult ...A szabad és önálló fejlődés útjára lépett magyar nép felszámolta a népclnyomó tőkés-földesúri rendszert és szocialista társadalmi rendet teremtett..." — olvashatjuk a törvényben, amely végezetül megállapítja a napjainkban is élő, megváltoztathatatlan valóságot — „A Magyar Népköztársaság ott van azoknak az országoknak sorában, melyek állhatatosan küzdenek a békéért, a társadalmi haladásért, népünk harcol az általános és teljes leszerelésért, hogy ne fenyegessék tömegpusztító fegyverek a ma élő és az utánunk jövő nemzedékek életet, küzd a népek szabadságáért, minden ncp nemzeti függetlenségéért". 1969-ben ismét született egy jogszabály, az 1969. évi 38. törvényerejű rendelet, amely „Felszabadulási Jubileumi Emlékérmet" alapított. Áz emlékérmet az Elnöki Tanács azoknak adományozza, „akik a független, szabad cs demokratikus Magyarország megszületéséért és megerősödéséért, a szabadságért, a demokráciáért és a szocializmusért vívott küzdelemben kimagasló érdemeket szereztek". CSONKARÉTI KÁROLY 1945. április 4. Két napja vettem át újra a parancsnokságot. Bubikék olyan takarítást csaptak, hogy lakodalom előtt se szoktak nagyobbat. Kimeszeltették az egész épületet, felsúroltatták a padlót, sárga kaviccsal szórták be az udvart. És mikor beléptem a kapun, Bubik Jani, akarom mondani Bubik őrmester elvtárs harsány hangon vezényelte a cölöpmereven álló sornak: fegyverrel tisztelegj! Egészen jól sikerült a tisztelgés, csak vége ütött ki másként, mint ahogyan azt Bubik barátom elgondolta. Embereim vállra kapták puskájukat, és körülvettek, öleltek, kezemet szorongatták... Délelőtt tízre be kellett mennem a községházára. Meghívót kaptam, hogy mint a nemzeti bizottság tagja, vegvek részt az aznapi ülésen. Nemzeti bizottság? Ülések?... Ezt még mind meg kell tanulnom, bizony, kissé kipotytyantam az idők sodrából... Molnár Zsiga is csak annyit mondott az ülés előtt, hogy a nemzeti bizottságon belül a kommunista csoportban vagyok, és a kommunisták álláspontjára szavazzak. A községházán majdhogy le nem fordultam a székről. Nem mintha hűvösen fogadtak volna. Ellenkezőleg, a bizottsági tagok kedvesen faggattak, hogy vagyok. DOBOZY IMRE A fegyverek beszéltek meggyógyultam-e és így tovább... Hanem mikor leültem, akkor láttam. hogy éppen a Ruska Mihály terpeszkedik velem szemben. Ejha, a Ruska... Hűt ez mit keres itt? A tízpengös lisztjével, a kétszáz holdjával, a verekedésével... Még szót is kért, valami pártközi megegyezést emlegetve, hogy a rcndörlegénység között egyformán legyenek mindenféle pártbelick... No nézd csak! Hát hol volt ez a Ruska, mikor még golyóval kellett arányosítani? Es Molnár Zsiga nagy nyugalommal felel neki. hogy helyes, majd megvizsgálják az arányt. Megbolondult ez a Zsiga. Miket beszel? Nem is hallottam semmi mást az ülésből, csak evett a méreg. Alig vártam, hogy magunkra maradjunk. — Mit akarsz te megvizsgálni? — támadtam rá. — És mi köze van Ruskának a rendőrséghez. Molnár rám nézett, elmosolyodott. — Ne mérgelődj. Ni csak, majd bekap... Elvtárs, te most sok mindenről nem tudsz. Majd megtanulod! Hogy... hogy a front már eltakarodott, de azért a harc folytató(Részletek a regényből) A regény alcíme: Szerencsés Ferenc naplója. A történetet az ő nevében meséli el egyes szám első személyben az író. Szerencsés Ferenc a II. világháború idején ellenálló, majd amikor megérkezik a Vörös Hadsereg, a helyi parancsnok, Golovkin őrnagy, falujának rendőrparancsnokává nevezi ki. A visszatérő németekkel folytatott harcban megsebesül. S a történet itt folytatódik. dik. Másként, és más eszközökkel... és most nem mindig látjuk szemtói szembe, ki az ellenség... — De micsoda játék ez? — lázongtam. — Elölről kezdjük? Molnár a fejét rázta. — Nem kezdjük elölről. Miért? A háború elvonult. A náci uralomnak vége. Szabad a magyar! Varjason már dolgozik a kommunista pártszervezet... és a fegyver kinél van? No látod... Nem kezdünk elölről semmit. Csak folytatjuk, amit már megkezdtünk. Karon fogott. — Gyere, odaadom a párttagsági könyvedet. A bélyegek is benne vannak, január óta... Aztán kimegyünk Rózsamajorba. Jó? Az újgazdák közt ma osztjuk szét a birtoklcvclcket... Podolák kocsiján mentünk ki a majorba. Bubik is jött. Tóth Pista is. Kozma Jóska is, aki ugyan szabadnapos volt, de a majoriak öröméről nem akart elmaradni. Rigó Mátyás már szántott, sietve, az alsódűlői táblán. Meg nem volt egészen bizonyos, hogy éppen az a darab jut neki, de az öreg már nem várhatott, hogy már úgyis megkésett a kukoricával, hát hcíeakasztotta az ekét a földbe, s lépkedett szaporán a barázdában, tőle aztán oszthatták a papírt. A majoriak a kertészlakás előtt gyülekeztek. Molnár Zsiga éppen felhágott egy székre, s beszélni kezdett, mikor kicsiny terepjáró gépkocsi fordult be a majorudvarra. Nem hittem a szememnek. Golovkin őrnagy ugrott le a kocsiról, aztán Misenyka! Egy pillanat múlva egymás nyakába borultunk. — Fjodor Vasziljevics! Misenyka! — Oh, nacsalnyik! Az idegen tolmács, akit még sose láttam, mosolyogva nézett bennünket. — Örülj — mondta Golovkin, és nagy barna szeme ragyogott — és örüljetek ti mindnyájan. Magyarországon nincs ellenség! A Vörös Hadsereg átlépte az osztrák határt... Kezét nyújtotta. — A faluban kerestelek. Sajnos, nincs időm... mennem kell. — De hová? — Hová? — mosolygott csodálkozva. — Hát Berlinbe! És csak most ért a szívemig a gondolat, hogy ók, a Vörös Hadsereg katonái még a mi felszabadult határunkon túl is folytatják a harcot, hogy nékik még nem jött cl a béke, amit nékünk már megadtak. És clszégyelltcm magam, hogy délelőtt azon a bizottsági ülésen mérgelődtem... Arcomon éreztem Golovkin kis bajuszát. — Fjodor Vasziljevics, drága Fjodor Vasziljevics — mondtam —, vigyázz magadra... És mi folytatjuk, amit elkezdtünk. Folytatjuk, a végső győzelemig... Sokáig integetett. A majoriak zsebkendőjüket, sapkájukat lobogtatták. Molnár Zsiga meg a susogó, zizegő birtoklcvelekkel integetett vissza...