Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

8 Szombat, 1988. április 16. MI lesz a gyerekkel? Egy nagyapa tűnődései avagy a szabálytalan korfa s egyéb vadhajtások Egyre gyakrabban hallani, hogy fordítanak a jól ismert kérdésen, s nem azon tépelődnek, hogy „Mi legyen a gyerek?". A pály aválasztó, munkáha álló fiatalok szülei azon tétováznak, hogy „Mi leszagyerekkel?". A társadalomkutatók pedig úgy teszik fel a kérdést, hogy „Mi lesz a gyerekekből?" — S a kérdések különbözősége nem nyelvtani szőcsavargatás csupán — sajnos —, hanem új keletű személyes és társadalmi gondjaink kifejezője. Olyan demográfiai, foglalkoztatáspolitikai, oktalási-szakképzési és társadalmi közvélekedési, értékrendi és egzisztenciális problémák kifejeződése, amelyekel észre nem venni, elhallgatni nem lehetséges, megoldásukat meg nem keresni — találni pedig egyet jelenthet jövőnk veszélyeztetésével. Hiszen a kérdésekben a gyermekeink, az ország leendő munkaképes korú lakosságának sorsa rejlik. Senki számára sem lehel közömbös, hogy mi lesz velük, mi lesz belőlük. A tendenciák egyelőre sem a témában laikust, sem a szakembert nem kecsegtetik sok széppel-jóval. Sót, első hallásra riasztónak is tűnnek. Azok számára például, akik csak anynyit tudnak a dolgokról, hogy az idei esztendőtől demográfiai okokból — népességünk szabálytalan korfájának vadhajtásaként — pár év alatt mintegy 200 ezer fiatal lesz munkavállaló korú: ugyanakkor az előrejelzések szerint gazdaságunk szerkezetének átalakítása miatt nemhogy növekedne, de csökken a munkahelyek száma. (Az iparban például a becslések szerint rövid idő alatt körülbelül százezren válnak majd munkanélkülivé.) Közelebbről: Szegeden az elószámítások szerint 1991-ig az aktív keresetre számítók létszáma mintegy 4 ezerrel lesz több — a munkáltatók igénye viszont folyamatosan csökken. Ha ehhez még azt is tudjuk, kalkuláljuk, hogy a munkáltatók a szakképzettebb munkaerőt igénylik, ugyanakkor a szakképzettség arányai és értékei egyre romlanak, akkor további ellentmondások erősítik a bizonytalanság érzéseit. Ha pedig a statisztikákon, a számokon túl foglalkoztatáspolitikánk és munkakultúránk. pályaválasztásra inspiráló értékorientációink problémáiból is látunk valamicskét — például azt. hogy ez egyáltalán nem tanulásra-tudásra ösztönző manapság minálunk —; akkor a pályakezdés, a munkakeresés körüli aggodalom méginkább jogosnak látszik. Csakhogy: nem elég feltenni a kérdést és aggódni, illetve mástól, másoktól várni a megoldást. Kinek-kinek ki ebben a témában illetékes — akár egyénileg, akár össztársadalmi szinten — mielőbb látnia kellene világosabban a helyzetet, a gondokat, majd tenni annak érdekéhen, hogy ezeken a problémákon úrrá legyünk. Feltárni, tájékozódni és tennivaló van bőven, ha nem akarjuk azt. hogy a helykeresés, a sorzozatos helyváltoztatások hátrányokat szülhető, kényszerű küzdelmeit, tortúráit kelljen egyéni, családi, s társadalmi szinten is elszenvedni a következő években. A fiatalok pályaválasztásának, munkakeresésének, foglalkoztatásának problémái — a szakemberek szerint a körülmények elemzései alapján — várhatóan egyre erőteljesebben vetik fel a szakképzés (illetve a szakképzetlenség) gondjait, azokat a nehézségeket, amelyek a gazdasági szerkezetváltásból adódnak, illetve a családi értékorientációs hatásokból következő konfliktusokat. A kulcskérdés úgy tűnik a szakképzettség, illetve a szakképzetlenség problémája. A Szegedi Városi Tanács V. B. Terv- és Munkaügyi osztályának adatai egyértelműen azt tükrözik, hogy városunk munkaerő-kínálatában évek óta a munkára jelentkezők szakképzettségének romlása a tendencia. (A városi legnagyobb munkáltatók 77 százaléka idén már a jelentkezők munkavégzésre való alkalmasságát is megkérdőjelezte )A racionális gazdasági szerkezetváltás, a modernizáció viszont éppen ellenkező előjelű követelményeket támaszt, s nem nehéz megjósolni illetve belátni, hogy a munkáért, munkahelyért az élezódó versenyben a következő években azok maradnak majd le. akik szakképzetlenek, illetve munkára alkalmatlanok. Ilyenek viszont mostanság sokan vannak a fiatalok körébe. Az országos statisztikák azt mutatják, hogy a friss munkavállalóknak több, mint egyharmada szakképzetlen, a Állami Bér-és Munkaügyi Hivatal adatai szerint 1984-ben 35 százalék. (Egynegyedük pedig szakképzetlen is marad. Továbbá jelentós réteg az, amelyik szakképzettségétől eltéró, más munkát végez, amihez nem kell szakképzettség.) A „szakmaszerző korú" 14—17 éveseknek 78 százaléka tanul, 18 százalékuk dolgozik, 4 százalék eltartott. Tehát A fiataloknak 22 százaléka nem tanul. Ha ehhez hozzáveszünk olyan további jellemzőket, hogy a gimnáziumokból a diákok 10 százaléka, a szakközépiskolásoknak 15 százaléka, a szakmunkásképzősöknek 20 százaléka morzsolódik le, nem tanul, nem szerez szakképesítést, akkor fel kell fedeznünk az egyén, a család, a társadalmi közeg felelősségét is. (Például a rövid távú érdekeket előtérbe helyező szemléletmódot; a tudás-tanulás leértékelődését stb...) Ugyanakkor hiba lenne nem látni a szakképzettség meglévő feszültségeit. Azt példának okáért, hogy túlzottan egysíkú a képzés szerkezete, a végzettségek rendszere; egy szakmára orientált, túlspecializált; s az alacsony színvonalon megszerezhető tudás nem konvertálható, nehezen lehetne alapja igazi át- vagy továbbképzésnek. Amit viszont megkövetelne a modernizáció, a szerkezetváltáshoz tartozó technikai-technológiai előrelépés a következő években. A korszerű technológia, aminek bevezetése nem képzelhető el a mi jelenlegi termeléscentrikus szakképzési rendszerünk, illetve nagy létszámú szakképzetlen foglalkoztatottunk mellett. S nem képzelhető el anélkül, hogy a felsőfokú végzettséget szerzők arányát ne növelnénk, hogy ne végeznének nálunk többen egyetemet és főiskolát (persze megfelelő arányszámban, főleg a főiskolát végzettek számát növelve). Nem lehetünk elégedettek azzal, hogy hazánkban 1980-ban, 9.8 százalék volt a felsőfokon végzettek aránya, amikor a fejlettebb országokban azonos évjáratnál ez az arány 30—40 százalékos. Kérdés persze, hogy a szakképzettségszerzés ellentmondásaiból menynyit segít oldani, s mennyit köt meg még inkább a következő időszakban a személyes, a családi értékorientáció. Aminek alakulása egyáltalán nem elhanyagolható tényező. Érdemes kellő figyelmet fordítani e téren a szociológusok. társadalomkutatók elemzéseire, előrejelzéseire. Arra például, hogy településtípusok, családi foglalkozási hagyományok szerint is nőnek a különbözőségek. A halmozottan hátrányos helyzetekbe azok a fiatalok kerülnek (például a cigány lakosság körében), akik elmaradott falucskákban, képzetlen családi közegben, tanulásra nem (de még munkára is alig) inspirálva nőnek fel. Továbbra is nehéz pályakezdésre számíthatnak azoknak az értelmiségieknek, városban élő alkalmazotti rétegeknek a gyermekei, akik a tanulásra, a szaktudás megszerzésére ösztönzik ugyan utódaikat, de (kimaradván a „második gazdaság" javaiból) egyre növekvő anyagi gondok közepette. A vállalkozói típusú famíliákban várhatóan — az üzleti, vállalkozási feltételek szigorodása következtében — szükségessé válik (és remélhetőleg is belátják) az „üzletmenet" átvételéhez. biztosításához a fiatalok magasabb szaktudásra ösztönzése, továbbtanulási szándékaik erősítése. Ilyen inspirációra viszont nem lehet kellő mértékben számítani a falusi lakosság körében, hol továbbra is a felhalmozási családmodell a várható minta, amelyre a sok (talán még az eddiginél is több) munka — szakképzettséget nemigen igénylő mezőgazdasági jellegű tevékenység — jellemző, s nem a szakképzettségre, továbbtanulásra való törekvés. A gazdasági szerkezetváltás tendenciái. a demográfiai hullám következményei, a társadalmi értékorientációk együttesen arra kényszerítenek, hogy átfogó foglalkoztatás-, oktatás-és szociálpolitikai intézkedésekkel, s azokon túl lehetőségekre és képességekre méretezett egyéni programokkal próbáljuk megoldani a következő években a „mi lesz, mi lehet, mi legyen a gyerekből" nem kis gondjait. Minden eddiginél jóval szélesebb körű együttműködéssel. Aminek érdekében például minden megyében, városban tanácsi intézkedési tervek készülnek ez év végéig a nagy létszámú fiatal korosztály munkába állításának segítésére. S megyei szinten próbálják javítani a művelődési osztályok együttműködését annak érdekében, hogy az oktatási képzési profilok átfedéseit kiküszöbölhessék, illetve a várható gazdasági változásokhoz, a munkaerő szükséglethez közelítsék a szakképzést. Rugalmasabbá próbálva tenni azt, erősítve benne az alapozó képzést, javítani az át- és továbbképzési lehetőségeket. Felülvizsg4lják>a tematika mellett az intézményhálózatot is, hiszen az közép- és szakmai iskolai szinten nem alkalmas igazán a nagy létszámú korosztály fogadására és megfelelő képzésére (tanterem-, múhelygondok stb.). A középfokú iskoláztatás, a szakképzés feltételeinek megteremtéséhez azonban nemcsak a tanácsok erőfeszítései kellenek, de vállalatok, szövetkezetek anyagi és más segítsége is. Az eddiginél szorosabbnak kell lenni az együttműködésnek a munkáltatók, az iskolák, a beiskolázást tervezők-szervezők, a foglalkoztatási és szociálpolitikáért felelősök között a jövőben. A várható — ám nem levezethetetlen! — feszültségek enyhítéséért az összehangolt, együttes tevékenység, gazdaságosságot s az ahhoz szükséges szakképzést előtérbe helyező munkahely biztosító politika teheti a legtöbbet. Aminek azonban ki kell egészülnie bizonyos egyéni értékorientációk változásaival, társadalmi presztízsek módosulásával s némi toleranciával. Csak ily módon lehetséges megfelelő irányt adni a felnövekvő, munkaképes korba lépő fiatalok sorsának. Amiért nem elég csak aggódni — tenni kell! , SZABÓ MAGDOLNA SÁVAI MÁRTA RAJZA Egyetlen nap alatt három olyan cikk került a kezembe, amely arról igyekszik meggyőzni: ne avatkozzanak bele a felnőtt korosztályok a fiatalok dolgába. Ha szertelenek, ha különcködnek, ha viseletükkel-viselkedésükkel meg akarnak hökkenteni, ne törődjünk velük, és főképp ne hökkenjünk meg. Majd belátják, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló, s beleunnak a meghökkentésbe. Az idősebbek úgy zsörtölődnek — érvel a másik cikk — .mintha ók sosem lettek volna fiatalok, és mintha nekik nem okozott volna bosszúságot szüleik és nagyszüleik zsörtölődése. Törődjünk végre bele — int a harmadik —, hogy más az élményviláguk, más az életérzésük a mai fiataloknak: hagyjuk őket szabadon érlelődni, hogy korlátozások, megalkuvások nélkül valósíthassák meg önmagukat. Ezekben az érvekben sok a rokonszenves vonás, nem szólva arról, milyen célirányosak; a felnőtt korosztályok felelősségét a nevelésben a praktikus be nem avatkozásra korlátozzák. Találkoztam én e nevelési elv fejlettebb — mondhatni: tudományosan megalapozott — formájával is; ifjúkori barátom annak idején — miközben apai örömökre készülődött — csinos kiselőadást tartott nekem a „rousseau-i pedagógiáról", melyet majd apai minőségében alkalmazni fog. A dolog lényege — magyarázta —, hogy a gyereket saját tapasztalatai és személyes élményei nevelik a leghatásosabban. A tilalmakat száműzni kell a pedagógiából, mert a legtöbbször visszájára sülnek el: ami tilos, az lesz a vonzó. Ha a gyerek meg akarja fogni például a gyertya lángját, ám fogja meg. Ne féltsük attól a kis égéstől; egész életére okul belőle, jobban, mint akárhány tilalomból. Az ilyen és hasonló nevelési elvek kétségkívül jogosan vitatkoznak azzal a pedagógiával, amely szapora tilalmakra, szigorú rendszabályokra, kaszárnyai fegyelemre bízza a nevelést. De mintha függvényévé is válnának azáltal, hogy olyan kiszámítottan betájolják magukat minden vaskalapos tétel ellenkezőjére. Pedig hár — rongyos ingnek a visszája sem új. Kényelmes viselet persze ez a rongyos ing a színén is, meg a visszáján is; akár paranccsal-tilalommal nevelünk, akár ráhagyással, be nem avatkozással. Vajon nem éppen azért fordítják-e ki olyan sokan, mert ragaszkodnak a kényelmes viselethez? Ha e kényelmes módszerek bármelyike célravezető volna, akkor a pedagógia volna a legegyszerűbb tudomány. Holott elég bonyolult tudománynak tartják — pedig az még a legegyszerűbb benne, ami csak tudománs Említett barátom is később, mint gyakorló apa, kénytelen volt engedni kristálytiszta és logikusnak tetsző elveiből. Mert a gyertya lángját ugyan még életveszély nélkül kipróbálhatja a kezén a gyerek, de mi van akkor, ha a függönyön próbálja ki. A személyes élmények, tapasztalatok salóba a legjobb hatásfokkal nevelnek, de a borotva, a szublimál, konnektor. .. gázcsap mégsem kívánatos kellék a tapasztalatszerzésre. Vagy — következetcsen elveihez — vallhatta volna ezt is hadd mászkáljon csak a gyerek az ötödik emeleti erkély rácsán; ha netán kiesik, majd okul belőle egész életére...? Végigpásztázhatnám az elöljáróban idézett cikkeket, s ugyanerre az eredményre jutnék. A meghökkentésnek is van gyertyalángja, de gázcsapja is, s a kamaszkori virtuskodás ötödik emeletéről semmivel sem biztonságosabb lebukfencezni, mint a pendelyes koréról. Úgy tetszik, a nagyon kényelmes és pofonegyszerű receptek a pedagógiában használhatatlanok; az utónemzedekek fölnevelése nem fenékig'gyönyorűségsem a társadalomban, sem a családban, s a vele járó felelősséget semmilyen kényelmes praktikával nem válthatják meg a felnőtt korosztályok. Tegnap sem válthatták meg, ma annál kevésbé. Megiramodott a technika, a civilizációs fejlődés, átalakult — s még egyre átalakulóban — a társadalmi szerkezet. Valamikor a nemzedékek egymás sarkát taposták, egymás nyomába léptek, gyerekek a szülök nyomába, mint a távfutók az első körökben. De széthúzódik lassan a mezőny; minden új nemzedék megváltozott élményvilággal, tervekkel, vágyakkal, feltételekkel indul. Nemcsak a szülők és gyerekeik közt nőtt meg a távolság, a testvérek közt is már az öt-tíz éves különbségek érzékelhetők. Az a pedagógia, mellyel az idősebb korosztályok — jól, rosszul — a saját képükre és hasonlatosságukra igyekeznek meggyűrni a fiatalokat, végképp talaját veszti, s aki ma az atyai verdikt kényelmeiről nem képes lemondani, az a hagyományos drámai főszerepből elóbb-utóbb egy kabaré közepébe csöppen. Marad tehát a másik véglet kényelme: mindent ráhagyni, nem beavatkozni. Ahogyan nó a nemzedékek között a távolság, úgy szaporodnak ez irányban az indokok és az elméletek. És az ellentmondások. Mert ugye a politika, a közélet, a munkaerkölcs dolgában mégiscsak el kell reteszelni az ötödik emeleti erkély ajtaját. Ami lehet szükségszerű, de mintha vele együtt — szívós szimbiózisban — tovább élne a különvéleményt nem túró atyai verdikt, s az a végképp idejét múlt törekvés, hogy gyerekeinket — legalábbis az említett régiókban — saját felglóriázott képünkre és hasonlatosságunkra gyurmázzuk meg. Elvárjuk tőlük: örüljenek, mert az 6 térdükön már nem foltos a nadrág — valódi foltokra értve, nem műfoltokra —, s legyenek boldogok, mert nem pofozza őket az éhségtüntetésen a csendőr. De ha meggondolom, én is tanultam történelmet, mégsem éreztem boldognak magam diákfejjel soha amiatt, hogy engem már nem húznak deresre. Es alig hiszem, hogy jobbágy ősapámat boldoggá tette volna az a tudat, hogy ót csak deresre és már nem karóba húzzák. Gyerekeink is, ha pörölnek, nem a mi múltunkkal perlekednek, hanem a saját jelenükkel; az újkeletű gondokra, bajokra, társadalmi igazságtalanságokra nyilván érzékenyebbek új cipőjükben, mint mi a kitaposottban. Fiatal vérük lázad, ha másért nem, hát a különváló egyéniségért, a gondolati függetlenségért, az emberi nagykorúságért. S legtermészetesebb azok ellen lázadozik, akiket — felnőtteket — legközelebb ér: a szülök ellen; a kölyökkutya is az anyján próbálgatja először körmeit és fogait. Majd azután a legjobbak azért is lázadnak, hogy valamelyest megforgassák a világot. A legjobbak, mondom, s ezzel azt is mondtam, hogy nem a szocializmus ellen lázadnak, hanem a szocializmusért. Égnek bizony a tettvágytól, és mi azt válaszoljuk nekik bölcsen, megfontoltan és igazán nem indokolatlanul: most nem a világ megforgatása van soron: javítsátok öt tizeddel a tanulmányi átlagot. Csakhogy annak, aki a világ megforgatására — történelmi tettekre — vágyik, ez az öt tized vérforralóan kevés. A gyengébb egyéniségek tehát látványos vásári meghökkentésekbe, formaságok elleni olcsó kis lázongásokba, ügyeletes divatokba, mániákba ölik fiatal életük legdinamikusabb, legszebb energiáit. A legjobbakat pedig, akik a konformista és a nonkomformista tucatember sorsától, az eljövendő csatlakozó-felszólalásoktól és a jelenvaló műextázistól, műtoprongytól, egyaránt irtóznak, az önálló cselekvés, a saját márkájú történelmi tett légszomja kínozza. Az ötödik emeleti elreteszelt szobában, ahonnan pedig nemcsak az erkély rácsához, hanem a felsőbb emeletre, hajdani fóbérleti lakásuk emeletére is vezetne kijárat. De az nem tárul ki sem verdiktre, sem be nem avatkozásra. Nincs számomra izgalmasabb kérdés: hogyan lehetne az ó tettvágyukat szabad kijárathoz juttatni valóban szuverén cselekvési tér, valóban történelmi érvényű feladatok irányába — az építendő magasabb szintek felé. Hadd érezhessék valameddig azt, amit mi is éreztünk valameddig, és minden — emberi nagykorúságra képes — fiatalnak éreznie kell valameddig, hogy — a tettek felső határa a mennybolt. FEKETE GYULA