Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

8 Szombat, 1988. április 16. — Mielőtt mai feladatainkról beszélgetnénk, azt vizsgáljuk meg, milyennek ítélhető a magyar népesség egészségi állapota. Diagnosztizáljuk a jelen helyzetet. KARÁCSONYI S.: Egy komoly fölmérés a hazai halálokokat elemezte, s az eredményeket összevetette a különböző társadalmi berendezkedésű országok hasonló statisztikai adataival. Mindenekelőtt kiderült, hogy szív- és érrendszeri megbetegedésekben hal meg a magyar társadalom 53—57 százaléka. Húsz százalék rákbetegségekben. 8 százalék balesetek következtében veszíti életét. A szuieidium — öngyilkosság — megközelíti az 1 százalékot. Ezekkel az adatokkal bizony, még a szocialista országok között is a sor végén állunk, nem beszélve a tőkés országokról. A preventív medicina, azaz a megelőzés bevezetésével és elterjesztésével a szív- és érrendszeri halálozások 24 százalék körül mozognak az Egyesült Államokban, körülbelül ugyanennyi Ausztriában. A balesetek kérdése nem elsősorban egészségügyi probléma, csökkentésükért államhatalmi, közlekedésrendészeti szerveink tehetnek legtöbbet. Az onkológia területéről egyetlen példa: az Egyesült Államokban a tüdőrák okozta halálozási arányt 20—40 százalékkal mérsékelték a dohányzás elleni eredményes propagandával. — Szinte mindegyik betegségcsoport okait tekintve visszavezethető társadalmi, életmódbeli problémákra, hiányosságokra. Az öröklött betegségek természetesen kivételek. Ám, mintha ezeknek a valódi veszélyforrásoknak feltárásában nem lennénk elég bátrak és következetesek. SZILÁRD J.: Részben misként látom. Szerintem nem önmagában az okok feltárása a leglényegesebb, hanem a társadalmi és emberi tényezőkben a szemléletváltás hiánya, késedelmessége, az ez irányú közömbösség. Persze, fontos a technikai fejlettség, a műszerezettség, a korai felismerés stb., de a leglényegesebb mégis a szemlélet, a magatartás. Talán azért nézik sokan gyanakvással az egészségmegőrző, egészségnevelő és -javító tervcsomagot, mert Magyarországon kormányprogram, hivatalos politikai akció lett. A halálokok között élen álló szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében jelentős eredmény lehetne az alapellátás jobbítása, a szűrések technikai bázisának gyarapítása, de az alkoholellenes küzdelem hatékonyságának emelése is. Mert statisztikailag igazolható, hogy az alkoholista betegek átlagos munkaképességi ideje és élettartama is öt évvel rövidül. Jelentós részük hal meg szívizom-elfajulásban, magas vérnyomásban és más betegségekben. Tisztelettel kérdezem: a magyar orvostársadalomban, a pedagógusokban, a társadalom széles rétegeiben van-e elegendő érzékenység, önkritika, rádöbbenés, felelősségérzet?! Vagy újabb riasztó példa, az öngyilkosságok magas számaránya. Amióta statisztika létezik, tehát a múlt század közepe óta, a magyarországi öngyilkossági adatok mindig az élen szerepeltek, s a döbbenetes az, hogy az ötvenes évek egy-két esztendejét kivéve folyamatos emelkedés tapasztalható. Szerencsére ezt a kérdést már nem kell tabuként kezelni. Ennek ellenére biztos tudom, az orvosok betegek sorozatát tudnák említeni, akik valójában öngyilkosok lettek, de a statisztikák a halál okát szívbetegségben, balesetekben jelölték meg. Tehát a valós adatok a nemzetközi összehasonlításban a rossznál is szomorúbbak. De említhetem a közlekedési baleseteket. Attól tartok, ha valami csoda folytán egyik napról a másikra a világ legfejlettebb országaival azonos úthálózatunk, járműparkunk, szervizhálózatunk lenne, nálunk ez méginkább növelné a balesetek számát. Félreértés ne essék, nem csak arról van szó, hogy lényegtelen lenne a sok szúk kanyar, hiányos jelzőtábla, rossz az útpadka, elhanyagolt állapotúak a kocsik. Hanem arról is, hogy a Vas megyében ugyanennyi lakosra esó fiatalkorúak által elszenvedett halálos kimenetelű baleset egyharmada a Bács-Kiskun vagy Csongrád megyeinek. (Megjegyzem: Vasban az alkoholizmus is egyharmada a mienknek.) Az ok tehát: az ittas vezetés és a száguldás. Nem győzöm hangsúlyozni a szemléletváltozás elodázhatatlan fontosságát, az értelmiség és a szülói ház, az írástudók felelősségét. Hiszen a ma világra jövó újszülött várható és lehetséges életkora nyolcvan évról 120, de akár 150 évre is kitolódhat. Ez az elvileg lehetséges életkor feltételezi, hogy nagyon sok gyermekbetegséget sikerült kiszúrni. BESZÉLGETÉSEK AZ AKADÉMIAI KLUBBAN (3) „Minek magunkat lassan ölni?" József Attila 1923-ban keletkezett, később Magvarok címmel ismert versében teszi fel az aggódó kérdést. Ma, amikor a veszélyeket mindinkább felismerve nemzeti program született az egészséges életmód propagálásáról, a testben és lélekben egészséges emberek társadalmának megteremtéséről, izgalmas összevetni múltunkat a jelen diagnózisával, s a jövőképpel. Hogy gazdagodjon életünk minősége. A harmadik beszélgetés vendégei: Csákány Béla, a matematikatudomány doktora, Grassellv Gyula akadémikus, Karácsonyi Sándor az orvostudomány doktora, Kristő Gyula, a történettudomány doktora, Sonkodi Sándor az orvostudomány kandidátusa és Szilárd János az orvostudomány kandidátusa. elvileg ismerjük a helyes táplálkozás és életmód feltételeit és követelményeit, egyre több betegség gyógyításának. megelőzésének módját. Tudjuk. mit és hogyan kellene, s ezzel szemben tömegméretekben hat egyfajta önpusztító tendencia. — Nagyon fontos és kényes ponthoz érkeztünk. Felfogható-e a hazai negatív statisztikai „sikersorozat" — élen állunk az öngyilkosságok, válások számában, pusztít az alkohol, megjelent a drog, rengetegen és sokat dohányoznak, csökkenő tendencia figyelhető meg a születések számában — annak, amit sokan úgy fogalmaznak: önpusztító nemzet? KRISTÓ GY.: Ez valóban sikamlóstéma. a történészek nemzetkarakterológiának hívják. A sokfelé folyó viták lényege, hogy van-e a különböző nemzeteknek sajátos karakterük. nemzeti lelkületük, egyedi arculatuk. Azt hiszem, az igazság — mint gyanítható — a két szélsőséges pólus között lehet valahol. Én nem hiszem, hogy a magyarságra egy természetétől fogva létező önpusztító jelleg kimutatható lenne. Történelmi stúdiumaim során legalábbis nem találkoztam ilyennel. Az viszont tény, hogy a magyar történelemre az utóbbi 300 évben egy sajátos elkésettség jellemző. A nemzet legjobbjai mindig is érezték, hogy késésben vagyunk, s megpróbáltak fölrázni, fölzárkóztatni. Ez rengeteg stresszel és tévedéssel. csalódással járt. Mélyen elgondolkodtat, amit Vas és Csongrád megye összehasonlításából leszűrtek. Úgy gondolom, mindez összefügg az általános műveltségi szinttel. Nagyon messzire mennék és túlságosan leegyszerűsíteném a kérdést, ha azt mondanám: egyik a pannon, a másik a szarmata vidék. De talán ezt sem lehet teljesen kiereszteni. Az én képletem szerint ezek az önpusztító kísérletek az elkésettségből, a fölzárkózási kísérletek túlhajtásából és helyenként ennek reményvesztettségéböl adódtak. Más szélsőséges esetekben abból, hogy nem tisztázódnak a hely és idő realitásai, túlságosan hamar szúkülnek be a látóterek, egyirányúakká válnak az utcák. Összefoglalva: egyik esetben túl messzire és világosan látva befuthatatlannak tekintik a pályát, másikban nem is látják a lehetőségeket, csak azt, hogy az utak nagyon hamar összeérnek, jóval a végtelen előtt. GRASSELLY GY.: Ebből én azt is kiolvasom, hogy az ember ha ránéz az ország térképére, azt látja, hogy a Dunántúlon a településeket jelző pontok sűrún és egyforma távolságra vannak egymástól, míg az Alföldön ritkásabban, de széles tanyarendszerrel körülvéve. Ezeken a tanyákon nemzedékek éltek elzártan a világtól, kegyetlen napi megélhetési gondokkal, s az ebből bekövetkező kulturálatlansággal és torzulásokkal. Emlékeztetek Pipás Pistára, vagy a tiszazugi arzénes asszonyokra. Áz örökség, a megélhetés, az elmaradottság vetkőztette ki őket emberi mivoltukból. KRISTÓ GY.: Valóban egyik részről fő motiváló az elmaradottság. De túlzás lenne régiókra vonatkoztatni, hiszen az ormánsági „egyke" ugyanennek változata, az új jövevényeket magzat korukban ölték meg, hasonlóan gazdasági megfontolásból. Ezeken a elzárt részeken hiányzott a széles társadalmi kontroll, megkövesült ősi tradíciók, kilátástalan, perspektívátlan volt az élet. CSÁKÁNY B.: Életem során barátaim, rokonaim között nem egy öngyilkosság történt. Közülük egyesek kétkezi munkások voltak, mások az értelmiségiek köréből kerültek ki. Az előbbiek monokulturális emberek voltak, tehát egyetlen dologra szinte megszállottan összpontosítottak. Az értelmiségiekre pedig jellemző volt az alacsony tűrésküszöb. Elgondolkodtam azon, vajon mi lehet a közös bennük? Valahogy úgy érzem, hogy a társadalom olyan, mint egy metrikus tér. A metrikus tér matematikai fogalom: elemek alkotják, amelyek különböző távolságra vannak egymástól. Például egy sík pontjai metrikus teret alkotnak. De egy város házai is metrikus térben helyezkednek el, távolságuk azonban nem az, amit a térképen légvonalban mérünk, hiszen nem lehet egyikből a másikba légvonalban, tökön-paszulyon át eljutni. Egy városi metrika szerkezete szabályozza a mozgást a városban, s ezen keresztül némiképpen a város életét. Hasonló szerepe lehet a társadalomban az emberek egymástól való távolságának — testi-lelki távolságra gondolok — és e távolságok eloszlásának. Különböző társadalmakban ezek a távolságok, sűrűsödések és ritkulások jellemzőek. Fontos, hogy egy-egy embernek átlagban hány embertói van kis távolsága, hánytól közepes, mennyinek egyetlen közösségben, hánynak azon kívül másokhoz is, stb. Ha ezt hazánkra vonatkoztatva igyekszem érzékeltetni, akkor talán úgy jellemezhetem, hogy a magyar társadalom kis, jószerével elszigetelt sűrűsödésekből, csomókból áll. Ezek egymással csak lazán kommunikálnak. Egy ilyen modell például az angol társadalmat szabályosabbnak, homogénebbnek ábrázolja. A magyar társadalom tagjai tehát tipikusan valamilyen kisebb közösséghez tartoznak, melyen belül feltételezik egymás létét, támogatják egymást, de távol érzik magukat a külsőktől. Nálunk ez nagyon szoros kapcsolatban van a protekcionizmussal. Ebben a rendszerben fennáll a veszély, hogy az egyes ember társadalmi környezete gyorsan kiüresedik, s ezt nehezen viseli el, vagy mert monokulturális lény, vagy mert kifinomultan érzékeny. KARÁCSONYI S.: Az önpusztítás — ez eddig is világosan kiderült — messze nem pusztán egészségügyi kérdés. Sok olyan motívum, jelenség, betegségcsoport is előidézője lehet, melyek a századforduló Magyarországán még nem voltak meg. Egy 1906-os fölmérésben vizsgálták a halálozási statisztikákat. A nők átlagos életkora akkor 36, a férfiaké 38 év volt. Azóta, a világ sok pontján végzett felmérés bizonyította ennek ellenkezőjét, a nők életkilátásai ésélethossz-valószínúsége évekkel több, mint a férfiaké. Japánban 78. illetve 84. Ha a szocialista országok adatait vetjük össze a tőkés országokéval, elmaradásunk nyilvánvaló. Ez azonban nem vezethető egyértelműen vissza a társadalmi berendezkedésre, hiszen húsz éve Angliában hasonló veszélyhelyzetben húzták meg a vészharangot. Bizonyos adminisztratív intézkedésekkel, egészségnevelési programmal, új tartalmú szociálpolitikával és széles körű. hatékony propagandával előkelő helyre tornázták föl magukat. De például amikor az Egyesült Államokban hatalmas kampányt kezdtek a dohányzás ellen, példamutató úttörői az orvosok voltak, s ismereteim szerint ott az orvosoknak már csupán 10 százaléka dohányzik. — Ezek a tények nemcsak tanulságosak lehetnek számunkra, de követendő példát és reményt is adhatnak. SONKODI S.: Hadd említsek egy újabb példát ennek megerősítésére. Arra. miként lépnek föl legtöbb nyugati országban a keringési betegségek ellen. Adatok bizonyítják, ez a halálok például az Egyesült Államokban több mint 25 százalékkal csökkent. A rizikófaktorok között említettük a dohányzást, az alkoholfogyasztást, de szólni kell az étkezési szokásokról is, melyeknek komoly gazdasági hátterét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ezen a téren is sok hibát vétünk, most mégis csupán eggyel szeretnék foglalkozni. Nem véletlen, hogy a magyar gazdaságnak, a külkereskedelemnek gondjai vannak a sertéshús-értékesítés nyugati piacán. Ennek egyszerű oka van. A sertéshús az egyetlen húsféleség, melynek rostjai között is zsír található, tehát elósegítóje, rizikótényezője az érelmeszesedésnek, a koleszterinszint növekedésének. Az egészségmegórzési program keretében olyan hatásos propagandát fejtettek ki e téren, hogy gyakorlatilag ezekben az országokban alig lehet sertéshúst kapni, mert anynyira megcsappant az igény. Ebben döntő szerepe lehet a tömegtájékoztatás eszközeinek, a lakosságnak pedig nálunk is hinni kellene ezeknek az információknak. Amikor Amerikában a tévénéző kisember meghalHORVÁTH ZOLTÁN RAJZA lotta. hogy még az elnök is orvosi tanácsra elhagyta étrendjéből ezt vagy azt, maga is elgondolkodott. Felvilágosítások nyomán egészsége érdekében mozogni, sportolni kezdett. Nálunk ugyanakkor még mindig sertésprogramról beszélünk és megmosolyogjuk a hajladozó kocogókat. Csoda-e, ha mindig a szemléletváltáshoz, az életmódhoz, az étkezési szokásokhoz lyukadunk ki? KRISTÓ GY.: A magyarországi táplálkozási szokásokkal kapcsolatban megjegyzem, hogy kialakulások egyik oka tradicionális, tehát szellemi, másik anyagi. Ténykérdés, hogy a magyar társadalom túlnyomó része a szó materiális értelmében 1945-ig nem lakott jól. Erről irodalmi művek, szociográfiák, népdalok tudósítanak. A nép társadalmi méretekben éliezett. Ez a helyzet 45 után, ha nem is zökkenők nélkül, de föloldódott. A nép széles tömegei jutottak élelemhez. Ehhez párosult az a szerencsétlen tudati elem, hogy akik évtizedekig, évszázadokig nem lakhattak jól, azok a jólétet, a jómódot a jóllakással azonosították. — F.gvszer jóllakni... KRISTÓ GY.: Erre szerettem volna utalni. Arra, hogy az igazi jólét fokmérője nem a ruha, a lakás, a kultúra lett, hanem a „tisztességgel jóllakni" vált céllá. Ráadásul az uralkodó rétegek történelmileg és hagyományosan nagy magyar traktáinak tartalmai újjraéledtek. Ennek a magyaros vendéglátásnak mottója: „Az a mienk, amit megeszünk." Ez egyébként a mindenkori magyar politika ingatagságának is jelzője: ami a gyomromba került, azt már nem vehetik el tőlem. így alakult ki a ráadásul nagyon ízletes magyar konyhának a kultusza. S későn ébredtünk rá, hogy egy társadalom hízott el, kövér emberek sokaságává válunk, önmagunk karikatúrái, majd torzképei leszünk. — Mindezek bennem azt a feltételezést erősítették, hogy elhanyagoltuk, kihagytuk nevelési programjainkból és erkölcsi kódexeinkből a küzdőképességet, a problémamegoldó feladatvállaló készséget. így aztán, ha konfliktusokba ütközünk, a megoldás he. lyett pótcselekvéseket keresünk — ivás, drog stb. — végső esetben a „könnyebb" ellenállást választjuk, s kilépünk a családból, a munkahelyről, az ablakon. Ezt a szemléletet nem lehet kampányokkal, akciókkal megváltoztatni. Szívós, kitartó és hosszú munkára van szükség. KARÁCSONYI S.: Azt hiszem, ebben az adott helyzetben elkerülhetetlen volt az egészségnevelési program meghirdetése. Célja az, hogy rádöbbentse a magyar társadalmat arra, hová vezet elhibázott életmódja, betegségeket elősegítő étkezési szokásai. Elkéstünk a neveléssel, drasztikusabb módszerekre van szükség. Ám mindezt nem lehet leszűkíteni csak az egészségügyre — ez a társadalmi kérdés. És társadalmi méretű kulturáltság kérdése. A magyar ifjúságot részben szórakozása teszi tönkre. Nemrégiben Ribári profeszszor végzett egy fölmérést, melyből kiderül, hogy a 14—16 éves korosztály 60 százalékának hallása 14 decibellel romlott a hangos diszkózás miatt. Ha ehhez még hozzávesszük a zsúfolt helyiségek relatív páratartalmát, a szörnyű hőmérsékletet és borzasztóan egészségtelen kifáradást, fölteszem a kérdést: mit produkál másnap az a fiatal a középiskolában, az egyetemen? S milyen értékrendet állít magának? SZILÁRD J.: Mindennél lényegesebbnek tartom azt az országos méretű kulcsmondatot: nem kampányra van szükségünk, hanem tartós szemléletváltásra. — Sokan, mitegy mentegetőzésként mondják, hiába igyekszem én őrizni az egészségemet, amikor radioaktív felhők, savas esők, kemikáliák szennyezik a környezetet, mérgezettek az ivóvizek, ráadásul aránytalanul drágább az egészséges táplálkozás. Felmenthetik-e ezek a kétségtelen tények az egyes embert, vagy rádöbbenthetók-e arra, hogy egészségükért — legalább 80százalékban — maguk a felelősek? SZILÁRD J.: Döntő mértékben az egyén saját egészségének a kulcsa. Fönntartva természetesen azt, hogy vannak objektív tényezők — az egészségügy műszerezettsége, szervezettsége, genetikai természetű betegségek, extrém esetek és sajnálatos tragédiák —, az egyes embernek, az egyes családoknak megvannak azok a lehetőségei, hogy céltudatos életvitellel, reálisan fogalmazott célokkal, következetes és kulturált szemlélettel egészségesen, szépen és boldogan élhetnek. TANDI LAJOS