Délmagyarország, 1988. április (78. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

4 Csütörtök, 1988. április 14. Operaházi ünnepek Az operaházak meglehetősen tradicionális intézmények. A hagyomány azonban nem föltétlenül robbantanivaló öreg torony, sokszor érdemes őrizni. Nemes és üditő például az a gyakorlat. hogy a zenés színházak karácsonytájí Diótörőt, szilveszterkor Denevért, húsvét közeledvén Parasztbecsületet, nagypénteken pedig Parsifalt játszanak. A Magyar Állami Operaház ápolja e hagyományt. Mascagn i Parasztbecsületének előadását nemcsak a nap, az alkalom, de az élmény ereje, a megszólaltatás magas színvonala tette emlékezetessé. Elsősorban az énekkarra -kell emlékeznünk, amely ihletetten, kiegyenlített áhítattal szólaltatta meg a híres Húsvéti kórust. Az ünnepi szereposztásban (a baritonistát kivéve) mindenki remekelt, nagy örömmel hallgattunk egy jelenlegi és egy leendő magyar világsztárt. B. Nagy János érzékien áradó, olaszos dolcezzától fűtött tenorján izzó, drámai Turiddut szólaltatott meg. Hangszépsége, temperamentuma egyedülálló minőség. Szendrényi Katalin vérbeli drámai szopránunk. Az előző napon sugárzott VitrayTeleferében a széles nyilvánosság is láthatta-hallhatta: nemcsak sötét, dús szopránhanggal, de a „tragédiát a sorszerűség magasába emelő előadásmód" adományával is rendelkezik. Az előadáson Santuzzaként két további dologról győzött meg: jó színész, azaz ami a hangban lejátszódik, azt a testével is képes eljátszani; mértékletesen bánik kincseivel, ami reményt ad rá, hogy hosszú pályát futhat be, s nem kerül az idő előtt elfáradó fiatal drámai szopránok kertjébe. A Parsifal az operairodalom egyik legkülönösebb és legihletettebb alkotása. „Magasztos ünnepi színjáték" — 'határozza meg Wagner a műfajt; a hangsúly az ünnepen van. A játék „szegényes" a cselekmény soványka, a konfliktusok inkább a szereplők belső konfliktusai. A téma (persze) most is a német mitológia, ám a Parsifal hőseinek világa, problémáik kevéssé mitikusak, emberibbek, mint valaha. A zene is „elégikusan Urai alakatú, statikus ü"ncpélyességü" (Sólyom György). Művészettől idegen szempontok okozták, hogy a Parsifal 1945 után nem kerülhetett magyar színpadra. A csendet az 1983-as felújítás törte meg, amely Ferencsik János hattyúdala lett. Azóta évente néhány alkalommal eljátsszák (húsvét környékén) a müvet új karmesterekkel, de nagyjából az eredeti szereposztásban. Az idén az Operaház Oberfrank Gézát hívta vendégként a kivételesen nagy és megterhelő feladatra. (A mű tiszta játékideje mintegy négy és fél óra.) Egyenletesen magas színvonalú produkciót nyújtott. Az első felvonásban szokatlanul gyors tempót vett (egy óra negyven perc alatt ért véiget — a lemezfelvételen mintegy két óráig tart), de ez nem vált kárára, sem a hangzásnak sem a zenei pontosságnak. A III. felvonás nagypénteki varázsának és a finálénak csodálatos harmóniái, ihletett pillanatai bizonyították: Oberfranknak a német zene legsajátabb területe. Polgár László Gurnemanzát a humánum és a basszushang sugárzása teszi kiemelkedővé. Hasonlóan makulátlan élmény SólyomNagy Sándor Amíortasa. A király szenvedését megrázóan ábrázolja. A két új szereplő felnőtt a megtisztelő feladathoz. Hormai József biztosan különíti el játékában a balgát és a bölcset; tenorja is fényes, erőteljes. Ezen az estén egyes középhangjait némi rekedtség fátyolozta, ám mindenképpen jogos birtokosa a címszerepnek. Kundryt, ezt a boszorkány-tündért meglepő magabiztossággal, erőteljes színészi eszközökkel állította színpadra az igen fiatal Vári Zsuzsanna. Hangszíne is megfelelő, s bár a volumen még nem mindenütt tölti ki a wagneri méreteket, mindenképpen a szerepkör nagy igéretét üdvözölhetjük benne. A két „dicső öregúr" nagy rutinja már alig-alig kompenzálja gyengült hangbéli kondíciójukat. Titurel (Szalma Ferenc) és Klingsor (Faragó András) szerepében célszerű volna új megoldást keresni. Aítícó András visszafogott rendezése, Forray Gábor látomásos színpada tevékenyen járult hozzá az ünnep titkainak méltó ünnepléséhez. Márok Tamás Vántus szerzői lemeze Óarany, mélybarna, viharfekete, gyászfokete, izzóbíbof, vagy bánatlila és még jajduló vakító fehér színekkel és kizárólag sűrű olajfestékkel dobnám vászonra az indulatok kavarta szinorgiát, ha Vántus István zenéjét kellene festöecsettel jellemeznem. A közelmúltban jelent meg szerzői lemeze, a Hungaroton kiadásában, s az ízléses borítón a komponista szülőhelyét idéző Vay-várkastély látható. A szegedi zenekedvelök nem kis büszkeséggel nyugtázhatják, hogy a városhoz kitartóan hű (1960 óta „választott hazája" Szeged) mester ország—világ előtt gazdagítja a Szegedről alkotható, kulturális értékeinket összegző véleményeket. Ráadásul javarészt szegedi előadóművészek szólaltatják meg — kiválóan — a lemezen szereplő müveket. Elsőként a Nuenia-t, a vonószenekarra írt concerto típusú kompozíciót, valójában egy gyönyörű siratót a Weninger Richárd vezényelte szegedi Weiner Kamarazenekar. Majd a B oldalon az 1975ben bemutatott népszerű, Móra-regény nyomán készült Aranykoporsó cimű operájának két remekbe sikerült, magával ragadó szuggesztivitású jelenetét a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara Pál Tamás vezényletével. Diocletianus császár megszólaltatója Sinkó György, Bion csillagjósé pedig Gregor József. Fővárosi művészek is szót kapnak, a császárné szerepében Takács Tamarát hallhatjuk, Lactantius retort pedig Laczó András énekli. Nem mindig mondható el, de ezúttal igen, hogy a felvételek kitűnő minőségűre sikerültek. Sinkó György árnyalt, jellem- és szituációábrázoló erővel szárnyaló hangja, alakítása, s tiszta, világos szövegmondása, a kiváló Gregoré nem kevésbé, világosan érthető és élvezetes. Jók az arányok a szólisták s a zenekar hangzása közt, és a hangszerelés meg a dinamika íze, zamata valódi gyönyört nyújthat a hallgatónak. Jellegzetes, senki máséhoz nem hasonlítható nyelvezetű, magyar zenei beszéd Vántus muzsikája, ösi pentaton világunkat idéző melodikájá, harmonizálása a génjeinkben lappangó szilaj, nomád erőt, a dacos bánatot sejteti, s vándorlásiunk végtelen pusztasága, csillagos égboltja remeg benne. Minta lemez borítóján igen találóan megfogalmazódik: „Vántus zenéje meditatív. Kompozícióinak lírája — mint a hamu alatt izzó parázs — bármikor drámába csaphat át." Ezt tapasztaljuk a Visszaverődések s az Ecloga című alkotásokat hallgatva is, melyek a Ligeti András vezényelte Magyar Rádió és Televízió Kamarazenekarának előadásában hangzanak fel a lemez első oldalán, szintén hibátlan minőségű felvételben. Kár lenne, ha hiányozna akár egyetlen szegedi lemezgyűjtő polcáról is ez a magyar zenetörténeti jelentőségű, s egyúttal helytörténeti értéket is képviselő jó hanglemez. B. B. Műsorajánlat A Múzeumi matiné sorozatában ma délelőtt Szekeres Ferenc tart foglalkozást ELET A LOVAGVÁRBAN címmel. A KI MIT TUD? megyei döntőjét ma délelőtt 10 órától az ifjúsági házban rendezik meg. A zsűri negyvennégy produkciót értékel a legkülönfélébb műfajokban, a legjobbak a területi válogatóba jutnak. Holnap. vasárnap este 7-kor TEMESI FERENC POR című regényét színművészek előadásában hallhatja a közönség: Pálfy Margit, Mikes Lilla. Jakab Tamás es Szacsvav László előadása után az író dedikál. Az érdeklődőket az ifjúsági házba várják. A filmklubok programjából: az ifjúsági ház Snitt filmklubjában hétfőn este 7-kor a Jack Nicholson-sorozat ötödik darabját, a BECÉZŐ SZAVAK-at vetítik, a film 1983-ban készült, James L. Brooks rendezte. A Volán filmklubban szintén hétfőn fél 8-kor Norman Jevison rendező művét, a HEGEDŰS A HÁZTETŐN című amerikai filmet adják. A vetítés helye a Dugonics mozi. A JATE Art Kino Tarkovszkijsorozatában a SOLARIS megy, az auditórium maximumban. hétfőn este 7-től. Filmmel kapcsolatos a következő, kisteleki program is. Az Árpád Fejedelem Gimnáziumban hétfőn este 7-kor közönségtalálkozó lesz a SZERELEM MÁSODIK VÉRIG cimű film főszereplőivel, Beri Aryval és Szilágyi Mariannal. Sikeres turné A Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának nyugateurópai turnéjáról tegnap kaptuk az első „telefontudósitást": a vendégszereplések félidejénél tartanak, az NSZK-beli Aurichban és Dinslakenben, valamint a hollandiai Nijmegen és Heerlen városok színházaiban megtartották a Carmen-e leadásokat, amelyeket a közönség nagyon jól fogadott. A négy Carmen után csütörtökön Luxemburgban már az első Macbeth is lezajlott, szintén sikerrel. A Carmen „stábja" vasárnap érkezik haza (tegnap este még az NSZK-ban tartottak egy előadást a Bizet-operából). A Macbeth-sorozatból még négy előadás van hátra, kettő az NSZK-ban, kettő Svájcban. A teljes társulat valószínűleg a jövő csütörtökön érkezik vissza Szegedre. Vinkler László portréfestészetéről Vinkler László több mint fél évszázados művészetének egyik tartópillére a portré, az emberi arc, a lélek tükre. A festett emberi arc, mely gátat szab a feledésnek; a megőrző műfaj, mely ellenszegül az elmúlásnak; a vonásokat, jellemeket, személyiségeket megőrző kép, mely egy alkotó ember holdudvarában egy város szellemi karakterét rajzolta meg. Ö maga a Szegedi Egyetem című újságban 1970ben erről így beszélt: „Gyerekko\omtól máig két területe izgat a festészetnek: részint az arcképek, részint a tágabb világ művészi megfogalmazása. Az előbbi a klasszikus hagyományokhoz, az utóbbi a modern művészi törekvésekhez köt. A portréban — véleményem szerint — azok a közvetlen emberi kapcsolatok jutnak kifejezésre, amelyek az évszázadok múlásával keveset változtak. Ez indokolja, hogy a közvetlen emberi szituációkban szívesebben választóim a klasszikus formát." De azt is Vinkler László írta, hogy „Az életműben szintetizálódnak a kor, az egyéniség és az életkor elemei." Ezekkel a vallomásokkal kulcsot adott kezünkbe, iránymutatást ahhoz a vizsgálódáshoz, hogy miként kísérte végig az alkotói pályát a portré műfaja, hogyan változott az arcképfestés tartalma, kifejezésmódja, stiláris megformálása a személyiség gazdagodásával, az érdeklődés módosulásával. Ezeknek koordinátarendszerében milyen sajátos jegyeket mutatnak a Vinklerportrék? Már a gyerekkori rajzokat lapozgatva feltűnik vonzódása a környezetében élők megörökítésére. Nagyanyja, édesapja, testvérei — elsősorban Mária húga — leggyakoribb modelljei. Aztán gyakorta néz a tükörbe fürkésző tekintettel, de ekkorra már — s ,ez úgy 1213 éves korára tehető — eldöntő ttnek tetszik: a fiú számára a festészet jelenti a jövőt, a majdan felelősséggel vállalt hivatást. Talán túlzottan is felnőttes komolysággal dolgozik Lápossy-Hegedűs Géza tanítványaként, már 14 évesen. Egy ekkor készült önarcképét több egyéni kiállításán bemutatta, jelezve: ettől a képtől jegyzi festői pályáját. A művész első sikerei is arcképekhez kötődnek. A korabeli hivatalos körök arcképfestőjének, a Munkácsy-örökös Karlovszky Bertalannak volt tanítványa a Képzőművészeti Főiskolán a már ifjan is rutinosan portrézó Vinkler. A húgáról 1931-ben festett Mese című képével jelentős elismerést szerzett. Kiállították a főiskola jubileumi kiállításán, az 1933-as Nagymamám című festményével pedig elnyerte a Balló-díjat. Különösen ez utóbbi kép mutat nemcsak profi festői erényeket, de bensőséges ' emberi kapcsolatot, szeretetet, melegséget, és a sötét tónusú képen az arc finom megformálása mellett a bravúrt egy fonalszál izgékony, vibráló futásának, megmozgatva a sötét tónust, összefogva és értelmezve a kompozíció minden részletét. Kétségtelen, hogy Rembrandt és Tizian voltak akkoriban leginkább tisztelt példaképei, még ha mesterének közvetítésével is. Ám elvitathatatlan, hogy Vinklernek, a fiatal főiskolásnak ekkor már saját véleménye van a világról, a művészetről, s kristályosodóban művészi programja, melynek alappillére az etikai tartás, a humanista gondolkodásmód, festői érzékenység. A főiskolai sikerek dokumentuma mesterének egy elragadtatott mondata: „Második László Fülöpöt csinálok Vázlat a Bartók-beli kiállítás kapcsán magából!" Gondolom, ez az elismerő kijelentés legalább annyira hízelgett a müvészjelöltnek, mint amenynyire megriasztotta. Teljesebb festői világról, nagyobb kompozíciókról, gazdagabb alkotói lehetőségekről álmodozott. A diploma megszerzését követően, 1935—36-ban a római Collegium Hungaricum ösztöndíj nélküli lakás- és műterem-tulajdonosa. Itt is portréit érik elismerések elsősorban. Az olasz állam megvásárolta Maria Surigia portréját, mely kompozícióját tekintve leginkább a Nagymamám-ra emlékeztet, csak letisztultabb, lényegretöröbb formában. De a sötét tónusokból világló szomorú tekintet, a hófehér ruhabetét és a madonnásan karba tett kéz új elemeket sejtet. Ekkor készült a Római szobrásznö cimű képe, mely 1937-ben elnyerte a Jellinek-díjat, s melyet ma a Magyar Nemzeti Galéria őriz. Nemcsak gondolkodásmódjának, egyéni sorsának, de alkotói pályavonulatának, művészetének alakulását is alapvetően meghatározták annak a szegedi értelmiségi csoportnak tagjai, akik' gyakorta fordultak me.. Vinkler Polgár utcai műtermében a negyvenes évek elején. A polgári humanizmus, a klasszikus értékek tisztelete, a legnemesebb szellemi hagyomány ápolása, és az elembertelenedö korral való intellektuális szembenállás igazodási pont volt valamennyiük számára. A csütörtöki találkozások afféle „szegedi schubertiádák" voltak, ahol elhangzottak Sík Sándor pap-poéta költeményei, Kerényi Károly mitológiai eszmefuttatásai, SzentGyörgyi Albert szellemes és eredeti meglátásai, Bálint Sándor néprajzi gyűjtéseinek következtetései, Rusznyák István bölcs gondolatai, Baróti Dezső irodalmi kritikái. Szinte valamennyiüket lefestette Vinkler, de nem a festő barát kötelező penzumaként. Biztosak lehetünk abban, hogy pontosan tisztában volt emberi értékeikkel, szellemi nagyságukkal, jelentőségükkel. Az 1942-ben, a múzeum kupolacsarnokában rendezett első önálló kiállítása meghatározó jelentőségű, nem csupán Vinkler életében, de a baráti társaság kohézióját és kisugárzó erejét tekintve is, és a város művészeti életében is fontos mérföldkőnek számított. Művészi mércét és emberi értéket jelentő kiállításként kell számon tartanunk Szeged szellemi életének történetében. Az ötvenes évek központilag előírt stílusterrorja természetesen öt sem kerülte el. Sőt, a ki nem mondott, de a gyakorlatban érvényesített ostoba döntés, miszerint Hódmezővásárhely a festők városa. Szeged irodalmi műhely — egybeesett Vinkler alkotói pályájának kiteljesedési ígéretével. De éppen ezek miatt — és pedagógusi tevékenységének időt rabló vállalásainak nyomán — nem futhatta be több mint egy évtizedig formáját. Ha akkor készült portréit sorba állítjuk, szembetűnő a témaválasztás irányítottsága. Kiri bácsi, Huszka bácsi, Borka néni — a kissé száraz, precizitásra törekvő, pontos és karakteres, de lélektelen, nem sugárzó művek sora. Tisztes mestermunkák, mondhatjuk, s' csak azt firtatjuk, hova tűnt Vinkler sziporkázó szelleme, mélységében is villódzó festóisége?! Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Vinkler mind nagyobb figyelemmel vallatja Picasso művészetét, a XX. század egyik legjelentősebb, meghatározó zsenijének sokirányú, szerteágazó, sokműfajú pályáját. Nem lehet ez véletlen, hiszen Vinklernek el kellett gondolkodnia azon, hogy az ő több szálon futó, stílusváltásokban bővelkedő alkotó évtizedeit nemigen értette a hazai kritika. Talán a párhuzamok elemzésével önigazolást, belső békét keresett. Fogódzót, hitelt és hitet önmaga számára. Ezek a tájékozódásai is visszatükröződnek még arcképein is, figyeljük csak még Görgényi Éva két portréját 1960-ból és 62-ből. A periódust egy időben távolabbi kultúra újraértékelése követte. Mégpedig az általa jól ismert, személyes tanulmányutakon magába szívott és megérlelt reneszánsznak sajátos szempontú újragondolása, üzeneteinek korszerű kottázása. S kell-e külön felhívni a figyelmet, miként jelennek meg a reneszánsz hatások a portrékon. A precíz vonalvezetés, a tiszta színek használata, a természeti környezet (Mária pro. fiiból). A kép ugyanabban az évben — 1966-ban — készült, mint a szintén reneszánsz ihletésű, csak éppen az érett reneszánsz átszűrt élményeit tükröző Szilágyi Vilma-portré, mely talán Vinkler portréfestészetének egyik csúcsteljesítménye, érettebb párdarabja az 1936-os Maria Surigiát ábrázoló képnek. A hetvenes évek Vinkler életében a szintézis évtizede. Tájékozódásait az újból feltörő, a görög mitológia iránti érdeklődés határozza meg. Ennek visszfénye úgy jelenik meg arcképein, hogy kivilágosodnak a vásznak, mintha a mediterrán világ szűrt napfényében fürödnének az arcok. Kizárólag a lényeget keresi, minden felesleges elemet, motívumot elhagy, jó néhány képen akadnak olyan felületek, amelyeket festék sem ért. De a tekintetekben szellemiség sugárzik, életek, sorsok sűrűsödnek, a gondolat fényei villannak, bensőséges érzelmek puha párái homályosodnak. Egyszóval a pálya csúcsára ért művész tapasztalatait, emberiességének letisztult értékeit, etikai meggyőződését, érzelmi kiteljesedését sűríti ezekbe a festményekbe. A karakter, a hasonlatosság már nem elsődleges ugyan számára, de nehogy azt gondolja valaki, hogy nem hasonlítanak a képek a modellekre. Az Anyám, a Bálint Sándor-arckép, a Klári, a Női portré igazolják az elmondottakat. Az ónportrék külön tanulmányt érdemelnének, hiszen pontosan vallanak arról, milyen viszonyban volt időről időre Vinkler önmagával, a világgal, hogyan hatott önértékelésére az éppen aktuális problémakör. Igy aztán a komolykodó ifjútól az öntudatos művészig, a zaklatott, helyét kereső és fogódzók után kutató embertől a kétkedő, filozofikus gondolkodói? a befelé forduló csalódottól a megbocsátó bölcsig végigkövethető önarcképein, mint e2V lázgörbén, az emberi élet és a kor lüktetése. Életműve tiszta, átvilágítható, s ebben az ouvre-ben végig jelen van — hol a felszínen, hol búvópatakként — a portré. Mint aki pontosan tudja, hogy a világ addig emberszabású, amíg arca van. Míg emberarca létezik. T. L.