Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-13 / 37. szám

91 Szombat, 1988. február 13. DM magazin Reform — történelmi távlatból A kellőnél ugyan több időre volt szükség, de ma már mind pártunkban, mind a társadalom egészeben erős az a felismerés, hogv gondjaink megoldásához a gazdaság reformján kívüf a politikai felepítmény reformjára is szükség van. E reform tartalmát illetően azonban meglehetősen nagy a bizonytalanság. Erős pozíciói vannak annak a nézetnek, amely a politikai rendszer reformját valamiféle fazonigazításként Képzeli el: a „stílus" javításával. a meglévő politikai intézményrendszeren belüli kisebb-nagyobb korrekciókkal számol. Elsősorban pártunk tárdalomtudományokkal hivatásszerűen foglalkozó értelmiségétől kiinduló felfogások azonban a politikai felépítmény erőteljes átépítéséi, „reformálását igénylik, amit egyébként az orosz nyelv a peresztrojka szóval fejez ki. Á bizonytalanság oka véleményem szerint abban rejlik, hogy nem határoztuk még meg pontosan, mi is az a történelmi helyzet, amelyben vagyunk, és ebből következően melyek azok a történelmi fejadatok, amelyeket meg kell oldanunk. A „szocialista építésnek magasabb szintjére érkeztünk" — formula, amelyet helvzetünkkel kapcsolatosan olvashatunk, homályosságával és pontatlanságával jól tükrözi ezt a bizonytalanságot. S éppen ez a történelmi orientációs bizonytalanság az oka annak is, hogy az érzett/felismert változások nagyságrendjét illetően sincsenek elképzeléseink, s bevezetett reformlépéseink ió részét nem egy perspektivikus stratégia egymásra épülő elemeiként tesszük meg. Reformgyakorlatunkból ezért is hiányzik a kellő távlat. A társadalomban erős fékként működő konzervativizmus és a változásoktól való aggodalom éppen ebből a politikai bizonytalanságból táplálkozik. Az aktuális történelmi helyzetre vonatkozó orientációs bázist érdemes a történelmi fejlődés tanulságaiban keresni. Ha ugyanis kelfően nagy ívű történeti perspektívában helyezzük el mai problémáinkat, kitűnik, hogy egy ugyanazon társadalmi-gazdasági formáción belüli szakaszváltás feladataival állunk szemben. Ha az európai fejlődés történelmi tapasztalatait veszszük számba, kiderül, hogy a formációváltások (rabszolgatartó rendből feudálisba, feudális rendszerből kapitalistába) utáni első, formatív szakaszban belső szerkezetüket tekintve vertikális jellegű, kemény és meglehetősen tagolatlan államok — politikai intézmények/rendszerek működtek, amelyek az országon belül, ha kellett, igen kemény eszközökkel biztosították az új termelési viszonyok győzelmét, s védték meg az új, fiatal, sérülékeny formációkat a külső, ellenséges világ támadásaitól. Gondoljunk csak a korai feudális allamok ilyen tapasztalatára például — Nagy Károlytól I. (Szent) Istvánig —; vágy a korai tőkés államokra^ ahol mind Hollandiában, mind Angliában, mind Franciaországban erősen perszonális diktatúrák születtek (mindhárom országban gondoljunk a monarchia különböző formáira, vagy a cromwellizmusra/bonapartizmusra) közvetlenül irányítva a társadalom és a gazdaság életét. Ezek a korai politikai struktúrák éppen keménységükkel biztosították az új rendszer konszolidálódásat. Ezek a korai, vertikális jellegű politikai struktúrák meglehetősen hosszú életűek voltak. A feudalizmus esetében az 5—12. század, a korai tőkés államok esetében pedig az 1609-1849/71 közötti évek mutatják e formatív szakaszok felépítményeit. Feltehető a kérdés: mik voltak e politikai rendszerek átépülésének okai, melyek voltak a váltás törvényszerűségei? Nekünk úgv tűnik, högv az ugyanazon társadal mi-gazdasági formáción belüfi szakaszváltás minden esetben akkor következett be, amikor az új gazdaságitársadalmi formáció már saját (új) alapjain fejlődött. Ezen a szinten a másfajta politikai felépítmény igénye jelentkezett. Fontos ehhez hozzátenni, hogy mind a feudalizmusban, mind pedig a kapitalizmusban a szakaszváltás, az átépulés előzményeként gazdasági forradalmakat találunk. A 11 — 13. században a mezőgazdaság és a kézművesség forradalmát, a 18—19. században pedig az ipari forradalmat, melyek az adott társadalom szerkezetet is átformálták. Az ennek nyomán kialakuló új társadalmi struktúra új csoportosulásai viszont új, a korábbinál tagoltabb érdekérvényesítési és érdekkifejezési struktúrát igényeltek. A politikai intézményrendszer átépülése mind a feudalizmusban, mind a kapitalizmusban erre a minőségi változásra alapozódott. Érdemes ezzel kapcsolatosan Marx egy gondolatmenetét úi dimenzióban értelmezni. Marx a 19. század második fele proletariátusának politikai szerveződését vizsgálva figyelt fel arra, hogy ez az új, önmagában lévő osztály, saját szervezeteit megalkotva, hogyan vált önmagáért lévő osztállyá. Ez a megfigyelés véleményünk szerint szélesebben is értelmezhető. Mert a 12-14. század rendi jellegű új politikai rendszereinek kialakulását hasonló jelenségként értelmezhetjük, amikor az önmagában lévő társadalmi osztályok/rétegek önmagáért lévőkké váltak, megalkotva rendi képviseleti szervezeteiket, intézményeiket. S ez az ambíció a kor parasztságától sem volt idegen — bárha törekvései jórészt vereséget szenvedtek. A polgári politikai pártok 19. század utolsó harmadától kialakuló úi, „klasszikus" rendszere hasonlóképpen nemcsak a proletariátus, hanem az összes többi társadalmi osztály/réteg ilyen, önmagáért — állapotba jutását vagy ennek legalábbis ambícióját jelezte. S ami ezekben a „második ' felépítményi szakaszokban az érdekes; mind a rendiség, mind a polgári politikai pártok rendszere a szerveződés horizontális jellegú szerkezetét hozta létre, lebontva, átépítve, magába olvasztva az előző, „vertikális" jellegú korszakok építményeit. Ezt az új szakaszt jelentette a nemesi (rendi) demokrácia, illetve a polgári képviseleti demokrácia megszületése. Mi most pedig a szocialista demokrácia megszületésének pillanatait éljük. A történész azt gyanítja, hogy a kapitalizmust követő szocializmus új társadalmi-gazdasági formációjában, ennek első, formatív szakaszában a külső veszélvek és a belső, új termelési viszonyok kialakításának feladatai miatt szükségszerűen vertikális jellegű politikai intézményrendszerek születtek — bárha ennek torzulásai semmiképpen nem látszanak törvényszerúeknek. Szükség volt erre az eléggé tagolatlan, de hatéi ony vertikális szervezetre a történelmi elmaradottság gyors leküzdésének szükségletei miatt is (az állam, mint a fejlődés „mozdonya jelent meg). Ez a szocializmus életében oly viharos szákasz a megkésetten lezajló ipari forradalom és a most induló tudományos-technikai forradalom összetalálkozását is jelentette, amelyek a társadalom és a gazdaság szerkezetének radikális átalakulását is maguk után vonták. Erre az átalakulásra politikai szótárunk olyan kategóriái utalnak, mint például az „intenzív fejlődési szakaszra való átállás*7 — formulája. A saját alapjain fejlődő szocialista gazdaság és a teljesen átalakult társadalmi struktúra — azaz amit együttesen alapnak nevezünk — újfajta politikai felépítményt igényel. Ennek lényege — a történelmi tapasztalatok ezt jelzik — az. hogv a társadalom(gazdasag) és az állam viszonya meg kell. hogy változzék. A társadalom és gazdaság (immár szocialista) öntörvényei szerint fejlődhet, vagy akar fejlődni; az állapi közvetlen beavatkozása már nem szükséges, ezért az alappal a korábbitól eltérő kapcsolatrendszert kell kiépítenie. Ha ez a váltás késik, vagy elmarad, ez a gazdaság funkcionális zavarait (válságát) hozza magával, tekintettel arra, hogy a korábbihoz képest már finomabban strukturált gazdaság nem igényli, illetve nehezen tűri a (korábbi) formatív szakaszban indokolt közvetlen beavatkozást. Ebben az értelemben tehát az a véleményünk, hogy — a fentebb elmondottak miatt — ma a „legdöntőbb láncszem" tennivalóinkban a politikai intézményrendszer reformja, miközben a gazdaság „csak" a „leggyengébb láncszem" — éppen önmozgásá-' nak korlátozottságai miatt. A kérdés persze az, hogy a régebbi, (alapvetően vertikális jellegű) politikai felépítményünket mennyiben kell horizontális struktúráknak kiegészíteniük vagv felváltaniok. Ez vonatkozik a párt vezető szerepének kérdésére is, tekintettel arra, hogy az MSZMP is valójában vertikális, osztályközi párttá vált, olyan népi párttá, melyben társadalmunk minden osztálya és rétege képviselteti magát. Hogy horizontális jellegű struktúrák' kialakulóban vannak, azt elsősorban az egyesületek, egyletek, öntevékeny csoportok születése jelzi, s az „önigazgatás" jelszavának megjelenése ugyancsak ezt a perspektívát erősíti. Olyan közkedveltté vált formulák, mint az „érdekérvényesítés", „esélyegyenlőség", stb. ugyancsak ezt jelzik. Ebben az összefüggésben jelenik meg új értelemben a „szocialista demokrácia" fogalma, amely összekapcsolódóban van — illetve össze kell, hogy kapcsolpdjon — a „szocialista politikai pluralizmus" (éppen születő, s még nem használt) fogalmával is. Egy „szocialista politikai pluralizmus" mai, kezdődő formálódása, amely — történelmi tapasztalataink szerint — várhatóan horizontális jellegú struktúrák megjelenésével (is) jár. a mai gazdasági-társadalmi formáción belüli szakaszváltás kezdetét jelenti. Am ez alatt csak korlátolt politikai fantázia vagy lapos politikai utánzás értheti kizárólag (vagy ellenezhet) valamiféle többpártrendszer kialakulását. Társadalmi szerveződésünk alakulása, tagolódása föltehetően ennél sokkal színesebb és eredetibb szocialista politikai pluralizmust fog produkálni. A szocialista demokrácia konkrét formáit minden bizonnyal a népi fantázia fogja hosszú távon kialakítani. Egv várhatóan rendkívül színes és mozaikszerű új politikai intézményrendszer integráló politikai gerince lesz/lehet az az élcsapatpárt, amely a társadalom minden csoportjának legjobbjait tömöríti, s nagy kohéziós erővel gyűjti össze a különböző kisstruktiírákban megjelenő érdekeket, ambíciókat, s formálja társadalmi tervekké vagy állami struktúrákat ellenőrző/befolyásoló cselekvésekké. A horizontális és vertikális jellegú struktúrák kialakuló (kapcsolat)rendszere feltehetően a konszenzusteremtés sokszintű rendszerét alkotja meg. Egy történelmi elemzésnek e formáción belüli szakaszváltásról beszélve a szakasz fogalma mellett — a váltás tartalmára is fontos figyelmet kell szentelnie. A korábbi társadalmi-gazdasági formációkban e váltások maguk is viszonylag nosszú periódust jelentettek. Alapvetően spontán (gyakran ösztönös) formában zajlottak és roppant nagy társadalmi energiaveszteséggel jártak. A kérdés az, hogy tudományos előrelátásunk és politikai akaratunk mennyiben tudja csökkenteni az ilyen átépítés társadalmi árát! Úgy vélem — és a közelmúlt szocialista jellegű tapasztalatai is ezt erősítik meg —, hogy ha az átépítés politikai tengelye a forradalmian kezdeményező párt, mint össznépi. integratív politikai szervezet, a történelmi idő és a történelmi ár valamint energiaveszteség lecsökkenhet. Ezt a váltást orientáló, vezető és végrenajtó szervezett politikai erő, amennyiben jól határozza meg az egymást követő lépések irányát, gyorsíthatja, csökkentheti az egyébként elkerülhetetlen cikkcakkok számát, és a tudatosság erős elemét viheti be e jelentós és várhatóan spontán folyamatba. Történelmi feladat az is, hogy a váltás időszakában a változás politikai tengelyét jelentő erő biztosítsa azt is, hogy a szocializmus alapvető pillérei és értékei ne gyengüljenek meg, vagy ne kerüljenek veszélybe, mert ez a társadalmi árat erőteljesen megnövelne, s fájdalmassá tenné. A magyar szocializmus alapvető pillérei véleményünk szerint a kialakult szocialista (termelési és társadalmi) viszonyok, a Szovjetunióval való történelmi kapcsolatunk és szövetségi rendszerünk. Jelentós történelmi érték, s rendszerünk pillére belső szövetségi politikánk és (nemzetközi színtéren) internacionalista magatartásunk. Politikai evidenciaként jelenik meg — az előbb elmondottakkal összefüggésben — a part vezető szerepe is. A magyar szocializmus léte számára megkérdőjelezhetetlen az európai státus quo a magyaj- szocializmust védelmező fegyveres szervezet léte is. Úgv gondoljuk, hogy alapvető politikai értékeink között kell felsorolni a hazánk határain túl élő magyarságért való felelősség kötelezettségét is. Hasonlóképpen megkérdőjelezhetetlen az is, hogy a politikai átépítés során, a szükségképpen kialakuló politikai küzdelmek eszközeként csak politikai jellegú eszközök jöhetnek szóba. Ezeknek az értékeknek mintegy cövekekként kell kijelölniök azt a politikai mozgásteret, amelyben az eljövendő változások zajlanak. E politikai mozgástér konkrét határait az áj alkotmánynak kell kijelölnie. Eközben persze meg kell őrizni azokat az erőket is, amelyek garantálják azt is„ hogy a játékteret és a játékszabalyokat megsértők, vagy az ilyen szándékkal fellépő idegen aspirációk az átépítés korszakát ne használhassák a szocializmus megygyengítésére. ANDERLE ÁDÁM MEZEY ISTVÁN RAJZA VARSA ZOLTÁN Osz ez az ősz az utolsó is lehetne... didergő álmok és emlékek között piacolva, lélegzetem párálló bokrai rejtóztetnek még a közelgő fagy elől. az árvaság évada jön, tetovált célkörök villannak rajtam, seb hátán seb virágzik ... s az utolsó virágokon már halálos sebek...! miféle arcot viseljek a nagy elszámoláshoz? hogyan s kiknek köszönjek? kapkodó, sápadt fények között hátrálva a jelenből. emlékezem a szerelemre. Csöndjeit s viharait becézem újra, kihalt terein kószálva meg-megállok, jelre, üzenetre lesve, halott igék a hó alatt. szobor-szerelmek, gyönyörűségem emlékművei. fagyott tekintetükben arcom zúzmarája. utolsó üzenethez lehullva jeltelen, törékeny, puha hóra karcolgatom nevem ... Egy csepp tenger Fantasztikus — és persze igencsak gunyorosan tálalt — ötletről olvastam egy könyvben. Arról nevezetesen, hogy a jó öreg amerikai multimilliomosok szórakoztatására egy elmés csirkefogó föltalálta az atommeghajtású tengeralattjárót, azt. amelyik nem kevesebb, mint egy hét alatt száguldja körbe a víz alatt a földet. A vállalkozó szellemű jenkiket bezárják egy ólompatronba, s azután ezt a csodálatos szerkentyűt leeresztik a tenger mélyébe (minél mélyebbre, annál jobb). Egy gombnyomás, és kezdődhet az utazás. Utazás? Észveszejtő száguldás! Úgy, hogy a gépezet az ember lelkét is kirázza. (Állítólag ez benne a legnagyobb élvezet... Amire tulajdonképpen szükség is van, hiszen — aligha kell mondanunk — az egész utazásból csak ez az „általrázatás"' igaz.) Csakugyan fantasztikus, mondom magamban — s ekkor kezembe kerül a Quick egyik legújabb száma. És olvasom. Képzelje el a kedves olvasó, hogy reggel fölébred, nagyot nyújtózik kényelmes kabinágyán, majd kitekint hengeralakú szobájának ökörszemablakán — egyenest a tenger zöldcsen villódzó mélyébe. Egy sereg papagájhal cikázik el a szeme előtt, azután egy lebegő alak búvárfelszerelésben: egy vendég a szomszéd fülkéből. Szokványos reggel a világ első és ez ideig egyetlen víz alatti hoteljében. Mint megtudom, Gary Gerberg, ez a negyvenkét éves, (s a jelek szerint igazán nem élhetetlen) amerikai üzletember — mellesleg sportbúvár és filmproducer — volt az, aki ezt a szerfellett különc, pazar luxusszállodát egy kivénhedt búvárhajón berendeztette. A valamikori kutatóhajó 1986 novembere óta horgonyzik Key Largo előtt, a floridai partokon. Á BoraBora lagunában, hat méterre a víz alatt. Egészen közel egy korallzátonyhoz, ahol a kristálytiszta vízben száznál többféle hal kergetózik-hancúrozik egymással. A Jules' Undersea Lodge fedélzetén a szobafoglalásnak egyetlen előfeltétele van: egy búvárigazolvány. Bár ha nincs, az sem tragédia. A szállóban ugyanis búvároktató is rendelkezésre áll, aki a zöldfülűeket potom 90 dollárért sürgősen beavatja a búvársport elemi ismereteibe. A vendégeket a partról csónakokkal viszik ki a nyílt tengerre, mintegy negyven kilométerre Miamitól. A hotelszolgák — ezek az alig — fürdőruhába bújtatott izompacsirták — a poggyászt plasztikzsákokba rakják, majd a láthatatlan szálloda közelében vízbe dobják. S ekkor felharsan a vezényszó: „Mindenki a fedélzetre! Ugráshoz felkészülni... Lemerülni... Rajta!" A hotel keskeny bejárata ugyanis csak úszva közelíthető meg, s csakis a vízi átjárón, ami egyben zsilip is, lehet bejutni a csupa-csempe előcsarnokba. A nagy acélburok kilencven négyzetméteres belsejében minden kicsiny és elegáns. Két fülkéjében — négy egy- — és két kétszemélyes ágyával — a szálló összesen nyolc vendéget fogadhat. Van telefon, tévé, sztereóberendezés, videó. A szállás éjszakánként és személyenként 300 dollár. Ez az összeg magában foglalja az ellátást, a búvárfelszerelés kölcsönzését (természetesen a víz alatti kamerával), továbbá a túravezetést a korallzátonyokra. S már szinte mondanám, tessék, lehet utánozni, amikor hirtelen eszembe jut: dejszen nekünk nincs is tengerünk. (Attól az egy Árva Magyar Tengertói pedig igazán nem várhatunk el mindent.) Sebaj, próbálom aztán vigasztalni magam. Ha tengerünk nincs is, vannak még akváriumok. Tegyünk azokból egyet minden szobába! S ha megvan, holmi hosszadalmas, fárasztó procedúrák helyett a vendégeknek már nincs is más dolguk, mint odatelepedni az akvárium elé. Langymeleg vízhőmérséklet, mediterrán flóra, a halak csak úgy Fickándoznak... Egy csepp tenger. A többi már fantázia dolga. T. O.