Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

5 Szombat, 1988. február 13. DM] mgfl°zin Birkózásokban erősödik a gondolat Most. hogy ;i legerősebb szomszédban módszeresen és következetesen nyitogatnak lelakatolt fiókokat. s fölmutogatnak csúnya, a szocializmushoz méltatlan dolgokat is rendre, nagyon sok ismerősöm nekem szegezi a kérdést: kinek jó ez? Túlélte és bizonyos mértékig túltette magát ezeken a társadalom... A fájdalmak enyhültek, a haragot elvitte a históriai szél. csak a szocializmus ellenségeinek adunk csámcsogni valót! Elég volt az a nagy-nagy döbbenet, amit a XX. kongresszus váltott ki. meddig kell még mca culpázni? Nehezen fakad föl a szó az én számon is. mikor ezekről kell beszélni. Mert tényleg nagyon fájdalmas téma. Milyen szörnyű arra gondolni. hogy a század legnagyobb és legszebb eszméjét is annyira be lehetett sározni. Néhány összefoglaló könyv megjelent magyarul vagy magyar szerkesztésben is az utóbbi hónapokban. amelyeknek okán az alapkérdés el-elhangzik. Legelőször említem közülük a Befejezetlen forradalom című dokumentumkötetet, amely Glasznoszty alcímet visel. Katartikus erejű könyvecske. Hatalmas szellemek vergődései és följajdulásai. térdepeltetései és megalázásai törnek föl benne, mint a lelkiismeret vulkánjai — és velük szemben a hamis idcologizálás. a hatalomtól való részegülés. a nép vállán tapadó despotizmus crőszaktétclci. Nem csak megszégyenítés és ntegalázás. hanem fizikai megsemmisítés. Kimondhatatlanul félelmetes a vezér monológja az Arbát gyermekei-ben... Machiavelli kifutófiú, lenézett taktikus. Ne csak féljenejt. imádjanak is! — mondta a grúz Koba. s hogy véresen komolyan gondolja, azt az áldozatok igazolják. Olvasom az Életrajzok a bolsevizmus történetéből című könyvet, melyet egy hazai sorozatban nyomtattak ki. Hatvankilenc életutat mutat he — köztük a század munkásmozgalmának számos szellemóriását. Tessék csak figyelni a névsorból:" Rakovszkij. Rikov. Radek. Kirov. Buharin. Tuhacsevszkij. Jakir. Koszior. Ordzsonikidze. Pjatakov. Rudzutak. Szmirnov... Lurópa szellemiségén hagytak nyomot-.selveszejtettékóket. Smég hányat, akiknek egy nagy nép panteonjában van a helyük! S hányat, akiknek a nevét csak a közvetlen családi vesztesek tudják! S hányat, akik 1905. majd 1917 két forradalmán. a polgárháború zivatarain átlendítették és átsegítették a szovjet társadalmat: akikkel Lenin örömmel és szenvedéllyel vitatkozott, de kezet sohasem emelt rájuk. Nem csak megdöbbentik, zavarba is ejtik az embert ezek az új ismeretek. Szándékosan nem említettem bizonyos fényes neveket, hiszen neveltetésünk még ma is tiltja, hogy kimondjunk ilyeneket, mint Trockij. Kantenyev. Zinovjev... El lehet óket helyezni a história grádicsain — csak a „végső" megoldásokat nem lehet megmagyarázni. Mást ne mondjak: Lenin szerette, nagyra be• csglte óket akkor is. amikor szellemükkel birkózott. A lenini intellektus „elbírta" v iselni és rendezni azt a sokféle színt, amellyel ezek a gazdag szellemiségű emberek részt vettek az osztályharc legnagyobb csatáiban. Dzsugasvili csak a fizikai megsemmisítés árán hírt el velük! Kicsit messzire kerültem attól a gondolattól, hogy hát akkor miért is teregetjük a „szennyest"? Nem hivatkozom egyelőre tekintélyekre, megpróbálom a magam észjárásával megmagyarázni. Mindenekelőtt, hogy megtudjuk a történelemből az igazságot. Ehhez minden generációnak joga van. Az igazság lehet kedves. és lehet keserű pirula. A kedvest meg kell simogatni, a keserűt le kell nyelni. Egyértelműen azért, hogy bizonyos módszerektől megundorodjunk és elforduljunk. Hogy még egyszer véletlenül se lehessen olyanokat a társadalomra erőszakolni. De hogy egyszersmind azt is megtudhassuk: megtörténtek felismerések és leleplezések, de ezek az ismeretek nem diszkvalifikálhatják az eszmét. Nem tartoznak hozzá! Teljesen idegenek tőle! Eróssegítséget hívok'magam mellé. Ugyancsak az év vége egyik nagy könyvélménye számomra Gorbacsov világjárt műve. az Átalakítás és új gondolkodás. S mindjárt ott kezdem idézni: „Nagy forradalmunk éltetó ereje nagyobb volt annál. semhogy a párt és a nép megbékélhessen azokkal a jelenségekkel, amelyek a forradalom vívmányainak elherdálásával fenyegettek". De nem is ez a fontos igazán, hanem az. hogy a szerző visszamegy egy nagy és tiszta forráshoz: Leninhez. Főként pedig Lenin „végrendelkezés-szerű" utolsó munkáihoz. A szovjet párt főtitkára így fogalmaz: „Már súlyos beteg volt. s aggódott a szocializmus sorsa miatt. Látta az új rendre leselkedő veszélyeket. És nekünk meg kell értenünk ezt az aggodalmat. Lenin látta, hogy a szocializmus kolosszális problémákkal találja szentbe magát..." És Gorbacsov ad egy univerzális kulcsot ahhoz a zárhoz is. amelytől elindultunk: „A tanulságokra és a bírálatra nem leszámolás végett van szükségünk. hanem a ma és a holnap érdekében". Kicsit tovább ugyanezt a gondolatmenetet folytatja: amikor a mai nehézségek és problémák gyökereit keressük, ezt azért tesszük, hogy megértsük eredetüket. aktuális tanulságot szűrjünk le azokból az eseményekből, amelyek a távoli harmincas években történtek." Mostanában pártszervekben és tudományos műhelyekben vitatjuk az MSZMP téziseit az ideológiai munkáról. A közvéleményben sokan azt mondják: minek ennyit clmélelteskedni. amikor a legprózaibb gondok ritkítják körülöttünk a levegőt? Pedig erre kifejezetten nagy gondol illik fordítani minden körülményben! Mert éppen a történelem maga a nagy tanítómester: a szocialista építésben akkor és ott történtek bajok, kisiklások, amikor és ahol az ideológiát a politika szolgálójává alacsonyították le; amikor és ahol nem a cselekvés logikájául szolgált, hanem a cselekvés igazolásául. Számos dolog megérett ideológiai tisztázásra. Akárcsak a legelsőt említsem: társadalmunk jellege... Hogy akkor végül is hol tartunk a szocialista építésben?... Mennyi idót kér vagy követel a történelem az átmenetre?... Milyen társadalmi minőség „illik" ehhez vagy ahhoz a szakaszához?... Van-c „világnézete" az elözö társadalom rendszerünkben is forgatható módszerbeli, gazdasági elemének, fogásának?... Tényleg új pályára kell terelni a szocializmus szerelvényét?... S akkor az még szocializmus marad?... . Forrnak a gondolat katlanai. S nem csak tudóskoponyákban. Gyalogjáró emberek is kérdeznek ilyeneket. Mindenki tudja ugyanis, hogy a politika elméleti megalapozása osztályok és rétegek életlehetőségeivel kerül szoros összefüggésbe a legvégén, tehát érdekeltségük nem misztikus áttételeken keresztül tapintható. Az elméleti megfontolások közül csak kettőt, két egymástól igazán eltérő alapgondolatot hadd említsek. Az egyik az osztályharc szüntelen élesedésének teóriája volt. ami hamisságával mérhetetlen károkat okozott — a másik: az „aki nincs ellenünk, az velünk van" türelmes és a szocializmus körül nemzeti egyetértést kovácsoló alapgondolat. Csak annak szemléltetésére emlegetem ezt a két pólust, hogy lássuk, az elméleti megalapozás helytelen vagy helyes esete milyen végletes konzekvenciákkal járhat. Csupán ehhöl is belátható, hogy milyen hatalmas jelentősége van az ideológiai munkának! Gorbacsov egy helyen úgy fogalmaz: a szocializmus körül fölhalmozódott kérdéseket mindenekelőtt azért kell tisztázni, mert nem lehet és nem szabad elkótyavetyélni mindazt, amiért a század forradalmi erői fegyvert fogtak, s véreztek, szenvedtek: amibe teljes erkölcsi és fizikai erejüket fektették. Azt már magam teszem hozzá: azért is. mert nem engedhető meg tartósan a szocializmusnak sem. hogy saját lehetőségei alatt teljesítsen! S nem csupán azért, hógy az iránta megnyilvánuló emberi rokonszenvet megőrizzük, méginkább azért, hogy történelmi magasabbrendűségét valóban megjárja. s lehetőleg annyi idő alatt, amennyit a história erre enged! Ne is saecolgassuk. hány évtized ez. vagy akár hány évszázad. Aki át akarja szelni az óceánt, annak hajózni kell! A legjobb irányban, a legjobb szeleket megkeresve, a legjobb iránytűvel. És még csak azt sem mondhatja; van időnk, nem sietős... Mert bizony sietős. Csak azért is. hogy minden generáció részeljen a hajózás örömeiből. Magam ugyan pillanatig sem hiszem. hogy ideológiánk cszntci épületébe akár egy tartós téglát hordhatnék. mindenesetre nyitott fülekkel és tárt szívvel figyelem az építkezőket. Néhány tüzes, szenvedélyes vitát végigéltem, végiglelkcscdtem. Örönt volt látni, li'rtífnt jiYelmék' egymást köszörülték. Éhből lehet és lesz valami! Nagy birkózásokban erősödik a gondolat! Messzire elkalandoztam már attól az alapkérdéstől, hogy „kell ez nekünk". jó ez nekünk? De hogy adós ne maradjak, visszakerülök. Igen. kell! Nagyon kell! Tartozunk vele a lelkiismeretünknek, az igazságnak, és tartozunk vele egész társadalmi jövönknek. Ne azt hibáztassuk, aki az igazságot helyre akarja állítani, hanem forduljunk el attól, aki megcsúfolta. Egyetlen társadalomnak nem állna olyan rosszul az igazságtalansag. mint éppen a szocializmusnak. SZ. SIMON ISTVÁN J. GRISKO: ÖNARCKÉP A FIÁVAL MATYAS FERENC A kitagadottak Aliol napunk a földre száll, v a harmatbéd gyöngyöt csinál, ahol az isten is szegény, s fiifiámadásra sincs remény, hol a tájban minden megállt, s akiket az idö kizárt: csöpp tanyák, merre bújtatok kínotokban, mint a juhok ? Ti jclzilek múltam, tunyák, kis népek sorsát, alkonyát, s velem a homokba vesztek, mert titeket se kérdeztek. Ügy vagytok, mint mikor ínség jön, v a nép elássa kincsét, — szemlesütve mind elbújtok, k ¡tagadottként lapultok. Mégse múltatok fáj nekem, könnyetek megszokta szemem, az fáj, hogy itt muradiatok szívemen fek vö sok Italon. Párizsi pillanatfelvétel Hatalmas köd van. A fény fővárosa délelőtt tízkor besötétedett. Mintha a Napkirály gyertyáit sorra leoltogatta volna valaki, metszően hideg szél fújt. A Eiffel-torony kettémetszve látszik. A csúcs eltűnt az ideiglenes égben, s már-már nem tudom: a torony tartja-e az európai borút, vagy a köti támasztja a vasoszlopot. Amely végül is attól szép. hogy nincs semmi értelme. A Troeadcro téren állunk. Előttünk homorú épület, mint a Szajna felé görbülő két hatalmas tenyér, a Chaillot-palota keleti és nyugati szárnya. Előtte tér. mindenki siet. fázik. A köveken néger fiúk térdelnek, árusok. Farmernadrágban és pulóverben, alig felöltözve kínálják az afrikai egzotikumokat. No és a giccseket. Úgy néznek fel. mintha imaszönyegröl figyelnék a forgalmat, háttal a toronynak. Kissé előrébb, négy-öt lépcsövei lejjebb, két motoros rendőr berregted Hondáját. Nézik a buszból kiszálló turistákat, fekete bórszerelésükben mosolyognak. Mozdulatlanok. Aztán egyszerre felmotoroznak a lépcsőkön, a kis téren a legnagyobb fordulatszámra hérregtetik a motorokat, s egy villanás alatt ott teremnek a négereknél. Elzavarják óket. Aztán le sem szállva a Hondáról, leugratnak a lépcsőkön és elmennek. Az egyik fekete ború fiú leveszi szőnyegéről a követ, s akkora szél fúj. hogy felgöngyölíti. Fut portékája után. Aztán aki arra jár. felszedegeti és visszaadja. Kár. hogy a Napkirály nem láthatta. Aki esténként, ha nem sütött a Hold. az utcákat gyertyákkal világíttatta ki. Ő állíttatta fel a rendőrséget is. (Már akkor sem volt valami fényes a közbiztonság Párizsban.) Most is bármelyik pillanatban, bárhol robbanhatna bomba. A francia fővárosban a szirénázásokra már senki sem kapja fel a fejét. Olyan természetes, mintha egy kávét kérne az ember az utcasarkon. Száguldoznak a motoros és az autós rendörök. a terrorizmus túlsó végletei. Mindenhol ott vannak látszólag, de a valóságban a lehetetlenre vállalkoznak. így aztán a racionalitásban is irracionálisak — elküldik a néger fiúkat. Ahogyan a Szajna folyik odalenn, eszembe jutnak, amik a metróban történtek. Kábítószeres fiatal férfi támolygott a kocsiba, nekidőlt az ajtónak, s gitározni kezdett. Énekelt. Valami furcsán nyers, de mégiscsak hajlított dallamokat. Franciákat. Csak a külföldiek figyelték, s az az érzésem, hogy itt végső soron mindent csak a külföldiek figyelnek. A párizsiakat nemigen érdekli l'árizs. Gyönyörűen énekelt, amikor az egyik állomáson két rendőr szállt be. A fiú már velük együtt.szállt ki. de azért még nem vitték magukkal. A metró külön életet él. Egy örcgassz.ony olyan beszédet tart. amelyre még a franciák is felkapják a fejüket. Mosolyognak. Az öregasszonynak talán még szoknyája sincs, legalább ötven színes kendövei csavarta magát körül. A derekán nyolc-tíz más méretű és színű táska lóg. Beszél. Lendületesen, pátosszal. a görög és római szónokok is tanulhatnának töle. Persze egyetlen szót sem értek a szövegből, mégis lenyűgöz. A hangsúlyok, a szünetek, a hang elgyengülése, és a már-már ordítozásig felerősített beszéd megdöbbentően hat. Hiteles, mert hisz abban, amit kiejt. Több állomáson keresztül mondja egyfolytában. Sejtésem szerint hittérítő lehet, valamelyik szektának a tagja és szónoka. Gyönyörű öregasszony. Párizs legutolsó bohóca, kendőkből összecsavart Eiffel-torony, üt szeretném meghívni a legközelebbi kávézóba, s a kedvéért talán még franciául is megtanulnék. Olyanok a presszók és a kiskocsmák az utcában, mint a Napkirály szeme.Titokzatosak. minden ház alatt ott vannak, s mindegyik más. Talán még a nagy uralkodó idejében épültek. Azt hiszem, hogy Párizs szellemiségére a házak padlásterei, a könnyedségére, a lezserségére az épületek földszintjén végighúzódó presszók hatottak elsősorban. Aztán a Montmartre dombja. Eéstók és mulatók magaslata, ahol néhány frankért lerajzolják vagy lefestik az embert. Az egyik művész árnyképeket vág ki papírból, az arc sziluettjét. Úgy csattog az olló, ahogyan a téren az árva galambok szárnya: f izetett. kimértTkidékázott bohémélet. " Szürke, mint a Szajna vize. Az egyik alagsori mulatóban a memnyezet fagerendás. Két zenész és húsz-harminc diák sanzonokat énekel. Egymás után fog^hak a vörösborok, a pezsgők. Az öreg. pttííakos énekes kívánságra bármit eldalol. A zongorista időnként felugrál a székéről, játék közben integet. Aztán egyszeresük befejezik á zenét, az öreg egy kalappal körbe jár. Aprópénzt gyújt Hatalmas köd van. íme a Trocadero. Fázom. és nem szeretem Párizst. A néger fiúk is lassan elmennek a rendörök után, félve és dideregve tudják a rendet. Az Eiffel-torony derékba törött, ahogyan a világváros- sem olyan, mint amikor a mítoszait megteremtette magának. Idelátszik a Szajna, s szürkén hömpölyög tovább, mint Párizs szemetes utcáin a forgalom. S ez a köd. ez lenne a Napkirály tekintete? VADERNA JÓZSEF