Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-20 / 43. szám

32 Szombat, 1988. február 20. Hitek, kényszerek, valóságok Ügy tűnik, korszakváltás kellős közepén van a magyar társadalom. S nem is csak a magyar, hiszen a Szovjetunióban mostanság zajló változásokat is nyugodtan jellemezhetjük ezzel a szóval. S hogy milyen kivételes fontosságra tesznek szert számunkra a szocialista országokban beindult politikai, társadalmi folyamatok, azt jól jelzik az alapvető hazai reformkísérletek (1953, 1968— 72) kudarcai, amikor is a visszafordítás lett szerves következménye annak, hogy az itthoni lépések és próbálkozások nemzetközi téren magukra maradtak, támogatás és megértés helyett elsősorban ellenérzületckkel találkoztak. Mindez megteremtette a lehetőséget arra, hogy a belső reformellenzék — külső és belső politikai bázisra támaszkodva — erőteljesen és sikerrel léphessen föl a visszarendeződés igényével. Nos, úgy tűnik, hogy a külső politikai környezet alapvetően kedvező irányba változik napjainkban, s elősegítheti azt, hogy Magyarország is konzekvensen végiggondolhassa, útjára indíthassa, s esetleg végig is vigye az oly szükségesnek látszó, komplex reformot. Azt, amely immár nem korlátozódna a gazdaságra, hanem a politikai-társadalmi formáció egészét is érintené, a gazdasági-társadalmi kibontakozás érdekében. Mert hisz az eddigi kudarcokból, illetve féleredményekből az is világossá vált, hogy az eredményes reformpolitikához nemcsak kedvező külső környezetre, hanem a társadalom működésének egészét átfogó változásokra is szükség van ahhoz, hogy részint maga a reform kielégítő eredményeket produkálhasson, részint pedig — a politikai intézményrendszer kielégítő működése, a társadalom döntési jogosultságának kiterjesztése, visszafordjthatatlan megalapozása révén — csökkentse a félúton történő meghátrálás, visszarendezés lehetőségeit. Az alapvető kérdés természetesen ezek után is az marad: miért is van szükség átfogó reformokra? Milyen szférában kell keresnünk a változások — méghozzá minőségi változások — szükségességének meghatározó okait, s milyen célokat szükséges e változásokhoz hozzárendelnünk? Milyen eredményeket érdemes várnunk tőlük? Mivel e kérdéseknek nagyon is bőséges irodalma van immár, ez az írás csupán egyetlen, bár alapvetőnek tűnő problémakört igyekszik körüljárni, nagyjából a Gyurkó László féle mottóidézet szellemében. Mégpedig a szocialista társadalmaknak azt az ideológiailag meghatározott alapelvét, amely manapság is alapvetően befolyásolja működésüket, intézményi mechanizmusaikat. Ez pedig lényegében az osztályszemlélet, illetve annak hatása a praxisra, a politikai, társadalmi és gazdasági gyakorlatra. Terjedelmi okok miatt nyilván képtelenség lenne e kérdéskört csak valamelyest is kibontani. Lehetőség legföljebb csak néhány alapvető öszszefüggés felvillantására van. Kezdjük talán egy megközelítő, de általánosan elfogadott meghatározással, amely szerint a marxista filozófia alapvető társadalmi osztályoknak tekinti az emberek olyan nagy csoportjait, amelyek az adott társadalmi termelési módban meghatározó szerepet betöltő termelőeszközöket birtokolják, illetve működtetik. A marxista társadalomfilozófia ebből kiindulva valamennyi társadalmi formációban (a rabszolgatartó társadalmaktól a kapitalizmusig) két meghatározó osztály létét tételezte. Az egyik birtokolta a kor meghatározó termelőeszközeit (a tulajdonos osztályok: földesúr, tőkés stb.), a másik (ledig működtette azokat (rabszolga, jobbágy, munkásosztály). Mivel pedig a tulajdonlás politikai hatalomként éppúgy megjelent, mint az elosztás meghatározójaként, a marxizmus mindig is antagonisztikus, vagyis föloldhatatlan ellentéteket, ellentmondásokat tételezett egy-egy társadalmi formáció c két meghatározó osztálya között. Bár ezzel a kérdéssel is hasznos lenne behatóbban foglalkoznunk (hiszen az összefüggések meglehetősen bonyolultak), esetünkben föltehetően elegendő e filozófiailag is megalapozott (marxista—leninista) politikai meggyőződés reális gyakorlattá váló következményére utalni. „Hogy egy eszme ne csak a gondolkodókat hozza lázba, hanem mozgalommáfejlődjék, hitre van szükség: amelyik gondolati rendszer nem tudja hitté fokozni s ezáltal cselekvéssé változtatni a felismert igazságot, nem válhat tömegmozgalommá. A mozgalom viszont harc, s a harc törvénye, hogy hit nélkül nem lehet harcolni. De ez a hitté fokozódott, cselekvőképes elmélet veszélye is: a hit nemcsak fokozza a cselekvőkészséget, hanem korlátozza a gondolkodást, amelynek alaptörvénye a kételkedés. A kettősség megoldhatatlan: aki harcol, annak fenntartás nélkül hinnie kell az igazában. De aki fenntartás nélkül hisz, lemond a kétely kontrolijáról. " (Gyurkó László: Töredékek Leninről) Mégpedig arra, hogy a szocialista országok gyakorlatában — a hatalom megragadásának periódusában — szükségszerű következmény lett a tulajdonviszonyok szinte az élet minden területére kiterjedő átrendezése, s az állam szerepének fölértékelése, megerősítése. Amely egyúttal a szocialista, társadalmi tulajdon gyakorlati letéteményese is lett. Az állam szerepének nagymértékű kiterjesztése, sőt, egy időben szinte abszolúttá válása lényegében az osztálytársadalmak marxi—lenini elméletének meghatározó következtetéseiből adódott. Eszerint ugyanis az állam, illetve a vele szorosan összefonódó és az állami folyamatokat átfogóan irányító politikai vezetés számára éppen a termelőeszközök (társadalminak tekintett) birtoklása teremti meg a lehetőséget arra, hogy maximálisan érvényre juttathassa az általa deklaráltan képviselt osztály — a munkásosztály — érdekeit a társadalmi-gazdasági folyamatokban. Minderre természetesen alapvetően szükség volt a hatalomért folyó harc időszakában, sőt, a hatalom megragadásának, stabilizálásának történeti korszakában, hisz számos példa bizonyította: a szocialista hatalom másként nagy valószínűséggel instabillá válik. De, hogy visszatérjünk a Gyurkó-féle mottóhoz, a gondolkodás és a hit, az eszme és a mozgalom relatív ellentétpárjaihoz, valószínűleg éppen ezen alapelvek és sajátos alkalmazásuk következménye — legalábbis részben — a szocialista társadalmak számos működésbeli hiányossága, s nagymértékű elmaradásuk a kitűzött céloktól. Anélkül, hogy az elemzésbe részletesen belemennénk, föl kell tételeznünk, hogy az érdek kategória sajátos értelmezése, illetve érvényesüléseinek mechanizmusbeli problémái visszafogó erőként is hatnak a szocialista társadalmak gyakorlatában. Mindenekelőtt azért, mert bonyolult érdekfelfogásunk gyakorlati összegződésében elsősorban az elosztási viszonyokra koncentrálódik, s csak, kevésbé a termelési-társadalmi viszonyokra, vagy a lehetséges társadalmi-gazdasági stratégiákra, célrendszerekre és taktikai folyamatokra. És ebben gyakorlatilag pontosan kifejeződik az az „osztályérdek" (amely a gazdasági reform 1972-es leállításakor politikailag is élesen artikulálódott), amely a termelőeszközök kvázi birtoklása és tényleges működtetése révén, vagyis deklarált hatalmi helyzete következtében igényt tart: I. kiemelt helyzetre a társadalmi termelésben létrehozott anyagi javak elosztásakor (bérek, árak, szolgáltatások stb.). 2. létbiztonságra, a társadalmi-gazdasági fejlődéssel szükségszerűen együtt járó minőségi változások számára átmenetileg hátrányos hatásainak politikallag-államilag garantált kivédésére, azaz 3. munkás voltának esetleg képzetlenül is preferált, kiemelt elismerésére. Hangsúlyozom, a kérdés sokkal bonyolultabban jelenik meg a társadalmi gyakorlatban, ahogyan itt szerepel. Az azonban föltehetően tény, hogy a szocialista országok társadalmi-gazdasági fejlődésének lelassulásában, sőt, olykor megtorpanásában ez az összefüggés alighanem nagy szerepet játszott. Például azáltal is, hogy a hatalom — össztársadalmi ellenőrzés híján — visszafejlesztő hatású politikai döntéseihez is mindig találhatott ideológiailag meghatározott társadalmi csoportbázist, amely csoportérdekek osztályérdekként voltak artikulálhatók. Ez az összefüggés alighanem ma is sok gondot okoz a szocialista országokban, de a meghatározó probléma inkább ennek következménye. Vagyis alighanem az az alapkérdés, hogy a mi mechanizmusainkban hol, a társadalom szerves szövetének milyen régióiban, illetve összefüggéseiben koncentrálódhatnak azok az össztársadalmi érdekek, amelyek szerint ki kellene alakítanunk társadalmi-politikai-gazdasági stratégiánkat, s a stratégiai célokhoz vezető taktikánkat? Nos, a bevett értelmezés szerinti egyszerű válasz (mármint hogy az össztársadalmi érdekek — amelyek természetesen jővőre irányultak kell, hogy legyenek — a munkásosztályban koncentrálódnak) így aligha állja meg a helyét. Mint ahogyan valószínűleg az a nézet sem, amely szerint ezen érdekek megfogalmazója és letéteményese csakis az értelmiség lehet egy magasan fejlett társadalomban. A valóságos összefüggés nyilván egyiknél is, a másiknál is bonyolultabb kell legyen. A kiutat ebből a nagyon nehéz helyzetből alighanem abban kell keresnünk, amelynek alapjai máris kialakultak a létező szocializmus országaiban, vagyis: az össznépi államban, amely nem osztályszempontok és -meghatározottságok szerint működik, hanem össztársadalmi szempontok és meghatározottságok szerint, s amelyben a politikai vezetés valóban képes lehet perifériális érdekeket érdemük szerint értékelve valódi stratégiai célokat fölvázolni, a társadalom nemzetközi korrelációjában kibontakozni hagyni, s amelyben az állam képes e célokat kiemelten preferálni. Mégpedig oly módon, hogy a szükséges taktikákat csak részben ő dolgozza ki, ám a szükséges konkrét lépéseket semmiképpen sem írja elő. Azokat közvetve, a konkrét hatásokat (pl. piaciakat) szabadon, bár nyilván szabályozottan érvényesülni hagyva kényszeríti ki. Ezzel ugyan megtörné a mindenhatóságába vetett, amúgy is bomló hitet, de elháríthatná magáról egyúttal a túlzott, mindenre kiterjedő és visclhetctlen paternalista felelősségvállalás kényszerét. (Példaként kínálkozik az össztársadalmi érdekeket lehetőség szerint érvényesítő, de stratégiai célokat hordozó és preferáló korszerű, tőkés állam szerepmechanizmusa.) Mindebből számos következtetés adódik arra a társadalmi-gazdaságipolitikai praxisra, amely részben perifériális, pontosabban bizonyos rétegekhez kötött napi érdekeket emelt stratégiai szintre évtizedeken át. Ráadásul oly módon, hogy egyúttal elvi-ideológiai mezbe öltöztette ezeket, így mintegy kizárva más, rövidvagy hosszú távú, koncepcionális érdekek megfogalmazódását és beágyazódását a politikai gyakorlatba. Mindez tekintélyes lemaradáshoz, a szükséges változások elmaradásához vezethetett, sokszor „elvi" megalapozottsággal. S nem alakulhatott ki a fölismerés a politikai gyakorlatban, hogy: 1. a termelőeszközök tulajdonlása önmagában nem oldja meg adekvát módon működtetésük hatékonysági kérdéseit, 2. a hatalomért folytatott harc időszaka más minőségű tevékenységeket igényel, mint a már stabilizálódott, konszolidált hatalom Időszakának szükséges, intenzív fejlődése, 3. az érdekviszonyok csak ideig-óráig koncentrálódhatnak az elosztásban, konszenzust fönntartó hatással, mert stratégiaitaktikai megfogalmazódásuk hiányában fölgyorsul a lemaradás, s erőteljesen korlátossá válnak az elosztás lehetőségei. (Mindehhez természetesen ki kell alakítani a társadalom bonyolult rétegződésében megfogalmazódó, a fő világtendenciákkal — magyarán a gazdaságitársadalmi fejlődés élvonalával — korreláló nézetek és érdekek artikulációjának, s a gyakorlatba történő meghatározó beépülésének lehetőségeit, sőt, kényszereit is.) Gyurkó László írja mottóként idézett cikkében: „...fontos tudni, hogy a marxizmus nem csalhatatlan igazság, hanem az igazság megismerésének lehetősége; hogy a marxista mozgalom nem a valóság csalhatatlan megtestesülése, csak annak lehetősége. Ezért kell az elméletet is, a mozgalmat is szakadatlanul egyeztetni a valósággal; ezért, hogy a hit akkor nem válik ártalmassá, ha nem szünteti meg a kételkedést. Nem véletlenül volt Marx legkedvesebb jelmondata, hogy mindenben kételkedkelL " SZÁVAI ISTVÁN Hetvenöt éves a barlangászok társulata Az MTESZ 33 tagegyesülete közül legrébebbi az 1848-ban alapított Magyarhoni Földtani Társulat, amelynek keretén belül barlangkutatási kérdésekkel 1910-től foglalkoztak, majd 75 éve, 1913. február 20-án e tudományágra állandó bizottságot hoztak létre, amely Lenhossék Mihály (1863—1937) professzor, akkor a budapesti tudományegyetem rektora (Szent-Györgyi Albert nagybátyja) javaslatára önálló szakosztállyá alakult. A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat munkáját ettől kell számolnunk. Ettől kezdve a megerősödött szervezet célja és feladata a hazai barlangtan és rokontudományainak művelése, terjesztése, továbbá az itthoni barlangok nyilvántartása és szakszerű kutatása, az eredmények publikálása és népszerűsítése, valamint a hazai s külföldi barlangtani irodalom, az ilyen tartalmú mozgalmak figyelemmel kísérése. A szakosztály a célok elérése érdekében a hazai barlangkutatás eredményeinek ismertetésére 1913-ban Barlangkutatás címen folyóiratot indított meg, amelynek 1944-ig tizenhét kötete jelent meg. A társulat és folyóirata gyakorlati megteremtésében Vend! Aladár tett sokat. A barlangok, a földkéregben természetes úton létrejött természetes üregeink megismerésében a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat igen sokat tett, s itt gondoljunk csak az aggteleki barlangokra, az István-, az Anna-, a Szeleta- (Bükk), a Pálvölgyi-, a Szemlőhegvi- (Buda), az Abaligeti- (Mecsek), a Dobsinai(Szlovákia) és más barlangjainkra. De Európa több neves barlangjának megismerésében is részt vettek szakembereink. A társulat jelenlegi szakosztályaiban foglalkoznak barlangklimatológiával és -terápiával, karszthidrológiával és geológiával, őslénytannal és ősrégészettel, víz alatti barlangkutatással s több más kérdéssel. A társulat folyóirata ma Karszt és Barlang címmel jelenik meg, évente kétszer. B. J. A bronz, réz, ezüst és viasz fanyar-édeskés illatától telített műhely. A munkaasztalon leheletfinom, vékony fémforgács, bronz- és rézmorzsák. A laikus számára furcsa alakú, pengeéles, tűhegyes acélvésők, minikalapácsok, látszólag kaotikus rendetlenségben. A falon serleg, elmer, betű- és éremtervek, egy gyönyörű lányt ábrázoló portré. Leheletfinom, érzékeny ceruzavázlatok, rajzok. A több száz éves szakma mai képviselője biztos kézzel alakítja motívumait, betűit a tükörsima felületre. Az egyik szerszám gombostűfejnél is kisebb hegyének segítségével, csipkefinomságú formák kelnek életre a tenyérben is elférő érmeken. Értő keze alatt a fém is engedelmeskedik. Az elkészült tárgyak, alkotások egy régi mesterség üzenetét hordozzák továbbadva a jövőnek, remélve, hogy a huszonegyedik században is igényünk lesz a szépre, nemesre. Fotóriporterünk, Nagy László Szeged, az ország legfiatalabb vésnökmesterénél, Józsa Gábornál járt masinájával.