Délmagyarország, 1988. január (78. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-04 / 2. szám

> | VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 78. évfolyam, 2. szám 1988. január 4., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Ilavi előfizetési díj: 43 forint Ara: 1.80 forint Nagy a cipő S

ok riasztó hír után. immár négy napja, az 1988as év is megérkezett. A változásokat ezekben a napokban elsősorban a boltok megnövekedett számjegyű árcéduláin érezzük. S bizony, a nagy számtanpélda tavalyi elméleti megoldásait most a gyakorlatban kell próbálgatnunk: megélni a lehető legelfogadhatóbb színvonalon — az új reáljövedelmünkből. Az embert, személyes ráhatásunk az árakra a legkevesebb lehet. Életszínvonalunkra így léginkább a másik oldalról, az elvégzett munkánkkal és az érte járó jövedelmünkkel gyakorolhatunk hatást. 11a egy közösség akar jobban élni, akkor mindenkinek többet kell nyújtani. Hallom a hangokat: „Mi már eddig is a legtöbbet adtuk, azt már nem lehet fokozni." Való igaz: álság lenne ma nálunk negyvenórás munkaidőről hangsúlyozottan beszélni. Hiszen ennél az emberek többsége így-úgy lényegesen hoszszabb időt tolt el a 168 órából kereső, pénzt, vagy más anyagi javakat hozó tevékenységgel. A politikai gazdaságtan pedig az értekteremtés fokozásában a munkaidő nyújtásán kívül említi a munkaintenzitás adott időn belüli növelését is. Ez utóbbi lehetőséggel az elmúlt években a kívánatosnál kevesebbet törődött az ország. Tény, hogy az intenzitás fokozására nem mindenki képes. Ezért jórészt nem hibáztathatok a kollégák, hiszen adottságaikat, az izmaikban, izületeikben idegeikben kódolt mozdulatgyorsaságukat, teherbírásukat nem kepesek túllépni. Sokaknál a „hirtelen" végzett feladat a minőség fogyatékosságával jár együtt. Ugy érzem, új lendületet gazdaságunk csak akkor vehet, ha ezekkel a kérdésekkel is őszintén szembenézünk. Minden kisebb-nagyobb, egymásra utalt, munkavégző társaságban tudják, ki igyekszik minden lehetséges alkalommal a terhek alól kibújni. Ha egy boltban öt pénztáros dolgozik egymás mellett, azért a legnagyobb forgolom mellett is megfigyelhetik, hogy ki dolgozik a legkevesebbet. Egy varrószalagnál hamar látszik, hogy kinél szaporodnak fel a félkész darabok, és ki az, aki várni kénytelen a munkára. Szóval, nem lehetetlen a munkához való viszony, ban a rangsort felállítani. Meggyőződésem, hogy ezek a listák eddig is léteztek, és most is léteznek. Csak nyíltan tárgyalni őket alig néhány helyen volt ajánlott. Nemcsak az országos politikai ügyekben, de a kis közösségek dolgaiban is előbbre kellene lépni a nyitottságban. Kétségtelenül: ezekben az ítéletekben érzelmi-emberi tényezőknek, s nem igazán normatív mércének is szerepe van. De a nyíltság, a különböző megítélések összevetése után az összegezés, már az objektivitáshoz közelíthet. A legszembetűnőbbek a kollektívák számára a különböző szinteken dolgozó vezetőik szakmai és emberi hibái. Rájuk figyelnek és — a legtöbbször — az ő munkájukat. Hallhattunk már sokat az őket érő ál landó stresszről, és kimutatták a statisztikusok megdöbbentően magas halandóságukat. E kóros és sajnálatos dolgok nem mindig csak a túlhajszoltságból, a túl sok, rájuk mért feladatból származnak. Bizony, közöttük is előfordul nem egy, akinek nagy a cipő, amibe bújt vagy bújtatták. Gazdaságunk az irányítói stílusban is feltétlenül mást követelt volna eddig egyes cégeknél, és mást követelne még inkább a jövőben. A szelíd tárgyalások időszaka a termelő partnerek között, eladó és vevő közös asztalánál lejárt idehaza is. S aki ezt nem veszi észre... A formális logika szabályai szerint az előző mondatot így kel. lett volna befejezni: „azt leváltják". Csakhogy ez a megoldás jelenlegi gyakorlatunkra nem jellemző. Egy idős vezető hiába válik nevetségessé döntéseivel. Várják a nyugdíját, és nem mozdítják. Mások nagy nyugdíjtávolságban bizonyítják napról napra szakmai, közgazdasági. emberi fogyatékosságaikat: mindhiába Van Szegeden is viszonylag nagy vállalatnál tevékenykedő első számú vezető akinek alkalmatlanságáról a legkülönbözőbb helyeken hallhat a gazdaságpolitikai újságíró. S ha már ennyien, más-más pozícióból mondják: lehet benne valami. Csak hát mondta-e a szemébe valaha is valaki, hogy így nem szabad tevékenykedni ebben a pozícióban? S vállalnák-e a véleményüket nagyobb nyilvánosság előtt azok, akik bizalmasan, négyszemközt elmondták, hogy neki több számmal nagyobb a cipője, mint amekkorát képes kitölteni a lába? Felgyorsult már a mi gazdaságunk változása is. Csak hát a régi érdemek, a korábbi beosztásokból eredő „magas" kapcsolatok hatásai akarnak nehezen halványodni. A

január elsejétől érvényes új rendelettömeg sorolása közben csak egy a korkedvezményes nyugdíj lehetősége. Viszont nem szabad, hogy csak ez az egyetlen lehetősége legyen a nagyobb cipőből való visszavonulónak nálunk. Takarékoskodásunk közben legyen lehetőség arra is, hogy a futószalagok mellett és vezetői irodákban egyesek cipőt cseréljenek. Azok mellett, akik nagy cipőkben járnak, jó néhányan vannak olyanok is, akiknek szorít a lábbelijük. Az alkalmas emberek megtalálása az ország, a gazdaság, az intézményrendszer előtt álló feladatokra az egyik nagy tartalékunk lehet. Ez segíthet az egyéni és az átlagos életszínvonal javításához is. B. I. a legtöbben. Beosztottak főnökeik kontrollálják a Az aszfalt mondja: Vigyázz! Vigyázz! Átokként ül rajtunk továbbra is a vasüti kereszteződések rengeteg • balesete. Ahogy a lepkék hada, mindenféle öngyilkossági szándék nélkül, de beleröpül a gyertyalángba, úgy szaladnak neki föltartóztathatatlanul az autók a robogó vonalnak. Leheletlen, hogy minden épeszű embert meg ne ráznának a sorozatos hjrek, lehetetlen, hogy meg ne fogadná mindegyikük, sasszemmel vigyázza a fénysorompókat, mégis .nekimennek. Akkor is, ha tudván tudják, a vonat az erősebb, és botlásukért kegyelmet nem talált még föl a körültekintő apparátus. Tehetetlenségünkben mármár rámordulunk a szerencsétlenekre: úgy kell nekik! Miért kísértik a sorsot! Olt van az út jobb szélén is, a balon is a három tábla, egy csíkkal, két csíkkal és három csíkkal, lenne idejük lélekben fölkészülniük a megállásra. Ott van az András-kereszt, a lehető legbrutálisabb jelkép, szintén két példányban, és olt van a rémület jele, a váltogatva pislogó piros lámpa. A világ valamennyi közlekedésbiztonsági szervezete föltételezi az épelméjüséget, ennyien bolondulná nak meg mégis, ha elkapja őket a rohanás? Nálunk avval keres mentségét magának a fénysorompók üzemeltetője, ennyire trehány nálunk a közlekedési morál. Mi mást mondhatna? Leállt már az egész magyar sajtó is, mert kilátástalannak érzi összes eddigi intelmeit, csak én hajtom még mániákusan a magamét. Olyan pszichológiai bukfenc van ide beépítve, jó technikai érzékkel megáldott pszichológusok, vagy jó pszichológiai érmékkel megáldott technikusok tudnának csak segíteni. szembe velem. Jön, csak jön, szinte súrolja kabátom a kaoátját, mégse vesz észre. Ráköszönök, akkor rezzen öszsze. Ha lábon járó villanyrendőr lennék, akkor is belém jönne. Hiába fürgébb most az én figyelmem, tudván tudom, egyre több ismerős mellett megyek el magam is hasonló bambán. Neki nem megyek, mert a gyalogosnak lassúbb a sebessége, de ha fölszorzom 80—10(1 kilométerre óránként, menthetetlennek érzem magam azonnal. Lehet, hogy ugyanígy elbambulhat valaki a kormány mögött is? Ezer példa van rá, hogy lehel. Föl kéne ébresztenünk őket! Megyek az utcán, messziről látom már, ismerős jön Telefonon szól rám Amerikát járt ismerősöm. Legutóbbi írásomban, amelyikben újra a lélektani indítékokat, vagy inkább rejtélyeket kerestem, azt ajánlottam, döcögtető kellene a sínek elé. Azt mondja, odakint már föl van találva. Megy egyszer családostul a végeláthatatlan sivatagi úton. Sehol egy fa, sehol egy bokor, ami a kilátást akadályozná, sehol egy kanyar, ami készenlétben tartaná figyelmét, harsog a rádió, fut a kocsi, egyszeresak belecsap az istennyila. Mintha tízezer darabra akarna szétesni alatta a járgány. Rálép a lékre,, és meglepő dolgot tapasztal. Olyan útkereszteződéshez érkezett, amit észre se vett volna, hiszen sivatagból jön a másik út is. Visszanéz, mert az istennyila mibenléte is érdekli, akkor látja, jancsiszegekkel van kiverve az út. Hatalmas fejű szegekkel, két-három centire emelkedik ki mindegyik az aszfaltból. Üehet, hogy magától is fényes mindig, lehet, hogy a kocsikerekek fényesítették ki, de a lényeg az, hogy a fénye önmagában nem állította meg, mert belehajtott. Csak a döcögtetőbe hajlott bele, és nem a kereszteződésbe! Elsóhajtotta magát: de okos az amerikai! Ö agyi gátlásnak mondja az elbambulásos állapotot, amikor nem alszik ugyan a masiniszta, de a reflexei nincsenek ébren. Ügy gondolkodhattak a forgalom szervezői, föl kell ébreszteni őket! Mindenáron, mert a halálába rohanhat! Ha éber, semmi baj, le tud lassítani, de ha szundít benne az éberség, rázassuk föl! Beleépítették az ébresztőt az aszfaltba. Eszembe jut hazánk jó néhány nagyon veszélyes útkereszteződésé. Hatalmas tábla hirdeti mindegyiknek minden sarkán, ennyi meg ennyi baleset történt itt már. Akinek egyetlen reflexe se alszik még, észreveszi, lelassít, körülnéz, és megmenekül, a többi viszont, ezerszer sajnos, a táblára kiírható balesetek számát gyarapítja. Nyolc-tíz sor jancsiszeg, jóval a kereszteződés előtt, ébresztőt döcöglethetnc minden autósba. * Azt mondja Amerikái járt ismerősöm, iskolák és bevásárlóközpontok előtt is találkozott már jancsiszeges döcögtetővel. Más fifikát is talált azonban a fölébresztésre. Megy megint, ugyancsak végeláthatatlan úton, egyszeresak elvinnyogja magát alatta az autó. Mintha ezt mondaná: vigyázz! Angolul persze. Megint rálép a fékre, most meg azt veszi észre, olyan helyre érkezett, ahol pára szokott kicsapódni az útra. Ha hideg van, rá is szokott fagyni. Ha nem veszi észre, könnyen a gödörben vagy a vízben találhatja magát. De mi vinnyog? Félrehúzódott, megállt, és megnézte. Rovátkák voltak az úttestbe építve, el is nevezte őket éneklő barázdáknak. Ahol ritkábban állnak egymás mellett a barázdák, mély hangot muzsikálnak a (Folytatás a 2. oldalon.) Otthonban... Ugyanolyan gyerekek, mint a többiek. Nevetnek, sírnak — veszekednek is —, örülnek a játékoknak, és búcsúzáskor puszit kérnek. Nagyon szeretik a játékbabát ... Gondoskodnak róla, öltöztetik, ápolják, etetik. Nekik azonban nincsenek szüleik, vagy ha vannak is, többnyire nem ismerik őket. A Londoni körúti nevelőotthonban ezen a karácsonyon 24 kisgyereknek nem volt hová mennie. Nem kérte ki őket senki. Az otthonban fölállított szép karácsonyfa alatt ünnepeltek, együtt nevelőikkel. Szerencsére sokan gondoskodnak ezekről a gyerekekről. Vállalatok, szocialista brigádok évente átlag 70-80 ezer forinttal segítik őket, és különösen a Télapó és a karácsonyi ünnepek idején érkezik sok játék és ajándék. Felvételeink tegnap, vasárnap délelőtt készültek a hároméves kis óvodásokról, akik az ajándékba kapott játékokkal szórakoztak. Somogyi Károlync