Délmagyarország, 1988. január (78. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

6 Szombat, Ií)88. január 23. 6 DM1 mggqzin Az indián kisfiú dilemmája LEVELEGYLEVELRE Fura levelet kaptam nemrég. Legalább akkora örömöt, mint amekkora gondot okozott: a meglehetősen felkészült, igen rokonszenves szellemi vértezetben érvelő szerző — Máté-Tóth András a neve — ugyanis egy olyan, egyetemleges érvényű kérdéskomplexum újramegfogalmazását végzi cl kérdésfölvetéseivel, amelyeknek jelentősége mindig óriási volt ugyan, de meggyőződésem, hogy ha lehet, mind?z még csak tovább nö majd az időben. A levélíró A misszió című. a közelmúltban bemutatott filmről lapunkban megjelent kritika ürügyen fejti ki részben örökérvényű, részben szűkebb világunk. Közép-Kelet-Európa jelenlegi fejlődési stádiumában rendkívül aktuálisnak nevezhető kételyeit, nézeteit. A szóban forgó alkotás befejező képsorain az előbb keresztény hitre térített, majd a. hóditök által kiirtott indián falu néhány életben maradt kisgyermeke az iszonyú mészárlás után csónakon menekül. Máté-Tóth András szót emel a filmkritika c jelenetet kommentáló mondata ellen, amely azt mondja, „nyugodtabb lettem volna, ha látom, hogy a gyerekek mondjuk egy puskát vagy kardot is visznek magukkal". Vagyis a film a menekülő indián kisfiúkkal végül is nem döntött a fegyvertelen pacifizmus és a jó ügy. az önvédelem érdekében megragadott fegyver ösi dilemmájában. „Szeretettel kérem", olvasom a levélben, „fontolja meg a kővetkezőket: 1. Minden háború és vérontás alapja az, hogy a fegyvert fogók meg vannak győződve ügyük jóságáról. (Hitler is így volt.)" Kedves Máté-Tóth András! Fontolom. fontolgatom. Emlékszem, mekkora. milyen hallatlan élmény volt negyedikes gimnazista koromban Aldous Hu.xjey A vak Sámson című könyve. (És nemcsak nekem: az a — lágylelkúnek éppen nem becézhető — barátom, akitói a regényt kölcsönkaptam. kissé drasztikusan bár. de eléggé el nem ítélhető lelkesedéssel írta oda az utolsó oldal legutolsó bekezdése alá. hogy „fucking good". ami erősen finomított formában lefordítva olyasfélét jelent, hogy iszonyú, állati — stb. — jó...) A vak Sámsonban az Anthony Bcavis nevezetű fóhós azt ismeri fol. hogy az embernek önmaga belső csöndjére, megértett lényegére kell figyelnie, önmaga nemesítésével kell példát mutatnia. F.hhez az erőszak minden formája kerülendő, hagyjuk magunkat megveretni, sohase üssünk vissza, liálini György erről a könyvről és erről az alapállásról azt írja. mindebben van valami Tolsztojból, a buddhizmusból. de főként a kereszténységből. Majd hozzáteszi: „a gondolatmenet logikus — de túlságosan is az." Mert ehhez az igazsághoz a dialektika törvényei szerint elkerülhetetlenül egy másik is tartozik. Az. hogy az ellenfél mindenkori eszközét és céljai meg kell határozzák a mi eszközeinket is. Minden háború és vérontás alapja pedig nem az. hogy a gyilkolni kezdők meg vannak győződve ügyük jóságáról — hanem hogy az emberi fajtában az agresszivitás, a gyilkolás, a pusztítás ösztöne legalább olyan eredendő adottság (és ily módon élő valóság is), mint a szeretet, az önzetlen önfeláldozás és számos egyéb pozitív lélektani potenciál. Kormányozzunk az elvont irodalomtörténeti-etikai kategóriákból az aktuális felé: a levél azzal folytatódik, hogy „2. A mai világpolitikai helyzet is... végső soron attól ilyen, mert a nagy- és kishatalmak vezetői egyaránt magukkal viszik mindig — még a világháborúk után is — a maguk puskáját vagy kardját." Kedves Levélírónk! Végigpillantva az elmúlt másfél évszázad minden korábbinál rettenetesebb magyar történelmén, attól tartok: nem attól ilyen. Az emberiség már említett gyarlóságaira újfent emlékeztetve, meg kell kérdeznem: vajon mindegy, mikor ki vitt magával puskát-kardot és ki nem? Differenciálni kell — no nem mindig hódítani akaró hatalmak, de különféle históriai szituációk és lehetőségek között. Eme események erkölcsi természetű megítéléseiben. A történelem máig változatlan, emberfölöttien etikus és cmberalattian gengsztertermészetú megnyilvánulásai között. No meg — mindama eseményeket illetően, melyek a fentiekből következtek... Mert ha vajon az 1848-49-es, kilenc oldalról megtámadott Magyarország nem viszi magával a maga kardját és puskáját vajon sor kerülhetett volna-e a 67-es alkura, amelyre mégiscsak a másik fél is rákényszerült, alku lévén az a javából? Az ellenállás, a történelem kérlelhetetlen logikával es a máig haló. egyetemes érvénnyel megmutatta, idővel mindig, hogy úgy mondjam, „kifizetődik". Megtermi a maga szükségszerű elónygyümölcseit. De persze sohasem ingyen: az ár nyugodtan rezisztencia-egységben mérhető. Es az ellenpélda: Károlyi Mihályék mégoly jó szándékú pacifizmusa. amely a területrablók által megtámadott ország honvédő küzdelmet lehetetlenné tette vagy legalábbis késleltette — mennyit járult vajon hozzá az évszázad magyar sorsát oly drasztikusan meghatározó átokhoz, aminek Trianon a neve? És mihd több történész vallja; egyáltalán nem biztos, hogy minden így alakul, ha ama kardot és puskát az 1918— 1919-es indiánfiúk időben magukkal viszik... A Sor. higgye cl. kedves Máté-Tóth András, minden dcniagogia nélkül még jócskán folytatható... Félreértések mindenkori elkerülése végett: tény, hogy a levélben idézett, „Jézustól származó és Máté evangéliumában olvasható tanítás", azaz a „szeressétek ellenségeiteket", az önzetlenség, az erőszakmentesség önfeláldozó elve, amelyről a levélíró úgy szól, hogy „sokak szerint az emberiség számára a túlélés egyetlen lehetősége" — mélységesen emberi, vonzó, megindítóan tiszta és szép etikai normatíva. Julién Benda arról ír a világhírű írástudók árulásában, hogy Tolsztoj, amikor egyszer észrevette, hogyan bánik ,egy tiszt a katonájával, azt mondta neki: „Ön, úgy látszik, nem ismeri a Bibliát". „Ön úgy látszik, nem ismeri a szolgálati szabályzatot", válaszolt a tiszt. Noha kevés ember utálhatja nálamnál jobban a különféle, rémesnél rémesebb, valós és képletes militáns szolgálati szabályzatokat — de nem képzelhető el vajon a Biblia és egyféle harcos humanizmus szolgálati szabályzatának egysége? Attól tartok, aki ma a világban a törénelmi-társadalmi igazságosság gyakorlati megvalósításáért valóban etikus alapokon kíván tenni valamit: meg kell ezt a szimbiózist teremtenie. Különösen most, amikor úgy tetszik, itt Közép-KeletEurópában tényleg egy uj -reneszánsz lehetséges hajnalán vagyunk. Amikor — egyre inkább bebizonyosodik — a világ legnagyobb országának Széchenyije által megindított folyamatok az évszázad végére talán hosszú évtizedek óta nem tapasztalt változások ígéretét hordozzák. És ebben a világtörténelmi helyzetben egyáltalán nem mindegy, miként látja a cselekvés múlt által is meghatározott lehetőségeit egy olyan nép, amelynek életében eddig időről-időre az indiánok majdnem végzetes történelmére emlékeztető kísérletek — a kiirtás, az elpusztítás kísérletei — bőven megtalálhatók. (Bizonyos Csoportjánál mind a mai napig.) Ez az a nép (is), amelynek e századi irodalmában az idén éppen nyolcvanesztendös születésnapját ünnepló. örök-egy folyóiratot jelentő lapnak Nyugat, legegységesebben magát a népnek elkötelező irányzat-orgánumának pedig — Kelet Népe volt a neve... Ezt a tényt pedig, kedves Máté-Tóth András, engedtessék meg jelenidejú történelmi összefüggésekben erőteljesen jelenképes értelműnek minősíteni... Ami ebbeli a históriai aktualitásfoglalatban briliánsként tündökölhet: az az ckkógyűjtemény, ami itt Kompországban a harcos humanizmus eszmerendszerébe e fura levél valláserkölcsi elveiből kötelező érvénnyel elfogadandó, felhasználandó, megőrzendő. így mindazoknak, akik az önzetlen emberszeretet, a tolerancia, egy emberibb, a valódi értékekre építő rend, az ésszerűség és a nem a totális kontraszelekció társadalmának érdekében dolgoznak — az indián kisfiú dilemmája áthidalható, föloldható, következésképpen megoldható is. „A mészárlásoknak csak akkor lesz vége a történelemben, ha elfogynak a jó ügyre hivatkozva mészárlók is" — írja Ön levelében. Ellentmondás. Mert maguktól aligha fogynak el, de a passzív rezisztencia, a pacifizmus mégoly konzekvens alkalmazásától pláne nem. (Sőt: ettől kapnak — a szó szoros értelmében — vérszemet igazán.) Ön. kedves Máté-Tóth András, azt mondja: győzzük meg őket. Én azt: ha a kényszer úgy hozza — győzzük le őket. Közben egy könnycseppet morzsolva szét talán a szemünk sarkában, József Attilára (is) gondolva, aki arról írt, hogy_ milyen jó lenne nem ütni vissza... Ám ha áz indián kisfiú szomorúsággal vegyes iszonyattól csillogó, szép fekete szemérc gondolunk, ez nemcsak a megfeszített Szeretet elótti néma főhajtásra — kezek ökölbe szorulására is kell késztessen. Az indián kisfiú(k) - dilemmája, könnyen lehet, Önnek azelmondottak ellenére sem a fentiek szellemében tűnik megoldhatónak. Nem ez már a fontos. Hanem a fölismerés: ha az a szeretet, amit Ön jó néhányszor, számomra oly megindító hittel és őszinteséggel említett levélben, talán tovább erősödik pozícióiban — már nem volt hasztalan szót váltanunk egymással. Ezek reményében üdvözli, tisztelettel: DOMONKOS LÁSZLÓ TAKACS IMRE GÁZOLÁSOK A HEGYEN A ki feslett diót elgázolják az autókerekek, mint egy öregembert. Nem csurran úgy az olaj, altogy a vér csurranna — csak széttört koponyás csak barna folt... ... de ezen az áron utazik ide a mész, a cement, cementálni a jövőt, az Ur tervét. A diófák alatt szétloccsanva a kis koponyák. A „fapados", múlt időben Régesrégcn írtam a fapados népművelésről. Arról, hogy Zákányszék határában, az egykori Május 1. Téeszcsé nöbizottsága jóvoltából tanyai emberek járnak össze művelődni. Közel volt a faluhoz ez a tanya, ennélfogva a faluból is jártak ki. Miért nem be a faluba? Sokszor megkérdeztem, mindig azt mondták, azért, mert kint jobb. Családiasabb, melegebb. Bent székeken ülhetnének, itt pedig csak „fapadon". Támlája sincs a padnak, és aki mindennap hajlong a munkában, jobb lenne, ha a hátát legalább megvethetné valamiben. Igaz. igaz. de kint jobb. Családiasabb, melegebb. Filmesekkel is jártam ott. tömve volt akkor is a tanya. Azt akarta elsírni a film. hogy sorozatban •jzűntek meg a tanyai iskolák, és önként vállalt másodlagos föladatuk is elsorvadt: nincs hol összcgyűlniök az embereknek. A hiányt úgy lehet legjobban érzékeltetnünk. ha azt a néhányat megmutatjuk. ami még van. A zákányszéki ugyan nem iskolában működött. de tanyaiaknak szólt. Szegeden járván fölhív valaki telefonon. — Tudja-e. hogy elúszott a fapados? — Sajnos, hallottam róla. — Nem ér meg magának annyit, hogy még egyszer írna róla? — Erni érne, de mire mennék vele? Nem leltet föltámasztani már. — Es a tanyai ember nem érdemel megannyit, hogy kimondhassa. csúnyán elbántak vele? — Ön ott lakik? — Bent a faluban már. de kimennék. ha lenne hová. — Nosztalgia talán? — Vegye, ahogy akarja! Jó napot! Választhatok kedvemre. Elmehetek azokhoz is. akik annak idején oda jártak, és azokhoz is. akik hagyták megszűnni. Úgy kerek a világ, ha mindegyikhez beugrom néhány szóra. A „fapadosok" mind elsóhajtják magukat, amikor meglátnak. Kezdenem se kell. ott folytatják, ahol valamikor abbahagytuk, de mindnyájan múlt időben beszélnek. — Valahogy kiábrándultak a népek közben. Tudja maga. hogy 1963-ban a föld alatt kezdődött minden? Ott hát. a pincében. Ötven forintokat adtunk össze, hogy indulni tudjunk. Akkor volt az én édesanyám 73 éves. de azt mondta. én is megyek. El is jött. Ha hó volt. hóban mentünk! Színdarabot is tanultak, elő is adták más falukban is. Én voltam a súgó. Most? Elfáradtam már. nem megyek. — Itt van a szomszédban pedig, csak át kellene mennie. — Akkor se megyek. De ha ott kinn lenne még egyszer akármi is. oda kimennék. Megyek a másikhoz, szíven üt. amit mondanak: — Ennek a korosztálynak vesznie kell. Akkor is. ha a megszűntötök kisnadrágban jártak még. amikor mi elkezdtük. — Mi lett a tanyával? — Eladták. Aki megvette, most katona, de ott akar lakni. — Azóta sehová nem járnak? — Az volt abban a jó. hogy beszélgethettünk. Most meg az a rossz, hogy nem akar már mivelünk beszélgetni senki. Bementem a szövetkezetbe is. El iserötlcnedtcm egy kicsit, mert azt vettem észre, megint a régit védem, pedig már új is van. — Két oka van. hogy megszűnt, Az a tanya nem a mienk volt. a tulajdonos jelentkezett, hogy cl szeretné adni. Nem akadályozhattuk meg. A másik: annak a körzetnek itt benn a faluban nem „fapados". de összkomfortos környezetben van lehetősége előadásokat hallgatni. Az előadók most is ugyanazok, akiket a nőtanács és a helyi TIT-szervezct ajánl. — Kontrázhatok ? Ha az a tanya eladó lett, megvehette volna a szövetkezet is', hiszen mindenféle tanyavásárlásban „árumegállító" joga van. Elég jó anyagi körűimé"nyék között él és dolgozik, annyi pénz meg se kottyant volna neki. A másik ellenérv: ezer bizonyíték van rá, hogy nem mindig jobb az összkomfortos, mint a „fapados", ha az máshol van. Lehet, hogy bolondul hangzik, de a testmeleg közelség igen sokszor pótolhatatlan. Van harmadik is. Nem biztos, hogy előadással pótolható a beszélgetés. Azt hiszem, összefogó kapcsokat feszegettek szét erőszakkal, bár tagadni nem lehet, jót akartak. — Azt mondta a körzet vezetőségi tagja, most már ne küldjünk gépkocsikat közgyűlések előtt se. mert onnan nem várható már senki. Nem hiszem, hogy elsiettük volna a dplgm — Nem sertés akar ez lenni, de ki kell mondanom: más a közgyűlés, és más a népművelés. Az egyik hivatalos aktus, megfelelő ceremóniákkal, erősen érdekeltségi alapon, a másik önkéntes, és lelki kényszertől függ. A modern gazdálkodás nem nélkülözheti a racionális gondolkodást, a pontos számítást, de az ember megfagy a puszta logika hideg szorításában. Hadd idézzem föl Bozsó Istvánnak. az akkori elnöknek filmbéli szavait. Ha jól emlékszem. 10-15 ezer forintot említett, ennyit kellett költenie évenként a szövetkezetnek a tanyai rendezvényekre. Azt mondta, sokszorosan megtérül ez az összeg, hiszen az emberek javát szolgálja, és a tájékoztatást segíti. Ha akkor sokszorosan megtérült, akkor most úgy kell fogalmaznunk, sokszorosan ráfizetünk. amiért megszüntettük. És ez a megfogalmazás már az előbb említett racionális gazdálkodást igen erősen súrolja. Régi nótám népművelési ügyekben: aki utoljára marad, az csukja be az ajtót. Elsietni nem szabad, akkor se. ha nyilvánvalóan látszik a fejlődés útja. Az az egyszerű tény. hogy végre szabad tanyán is építkezni — megkötésekkel bár! —. azt eredményezte, hogy a környéken is épülnek sorozatban az új tanyák. Emberek építik. maguknak, tehát sokáig lesznek még emberek azon a vidéken is. Szerető gondoskodásunk jeléül nem szabad tehát elvennünk azt, ami országra szólóan jó volt. Tanyai ügyekben a tévedések gyógyíthatatlanok. HORVÁTH DEZSŐ