Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

Szombat, 1987. december 5. Borzasztó a méreg! Témákat keres a zsombói népfőiskola, és a témák mellé jó előadókat. Azért érdekes ez most, mert néhány évvel ezelőtt eljutottak már arra a pontra, mindenről volt már szó, amiről beszélni lehet, jobb lenne talán egy év szünetet tartani. Szerencsére nem lett szünet, inkább megduplázódtak az előadások: hetenként kétszer találkoznak már, hétfőn és pénteken. Súgni akarok, azt ajánlom, keressünk valakit, aki a permetezések kárairól tudna szólni. Olyan aztán végképp nem kell, mondja a gazdakör vezetője kedves barátsággal. Ti, városiak, erősen eltúlozzátok ezt a kérdést, mi viszont naponta tapasztaljuk, az a sok riadalom ránk nem érvényes. Mi tudunk vigyázni magunkra is, meg arra is aki megveszi terményeinket. Bárcsak neki lenne igaza! A méreg Kapóra jött, a közelmúltban Gyulán rendeztek tanácskozást bizonyos növényvédő szerek és gyógyszerek mérgező hatásáról. Elmehettem volna hallgatónak, de harmincvalahány éve tanultam utoljára kémiát, nem biztos, hogy tudományos igényű előadásból mindent megértettem volna. Megkértem inkább Tanos Béla professzort, és Csanálosiné Németh Mártát, az orvosegyetem klinikai kémiai laboratóriumának munkatársát, vállaljanak egy kis eszmecserét, támaszkodva az ott elhangzottakra is. Egyetlen vegyszer jártunk körbe, ez pedig a paraquat-tartalmú gyomirtó, a hírhedetté vált gramoxone. Sajnos, kiderült róla, sokkal mérgezőbb, mint az állatkísérletekből sejteni lehetett. — Tehát a kísérleti állat elviseli, az ember viszont belehalhat? — Furcsa eset, de így van. Az utóbbi három évben csak a mi megyénkben huszonhat baleset fordult elő vele, és ebből tizenkilenc (!) halálos volt. Sajnos, csak nyolcan voltak, akik véletlennek vallották magukat, a többiek föltehetően öngyilkossági szándékkal nyúltak hozzá. — Még sajnosabb, hogy tizenkilencnek sikerült is. — El nem mondható, le nem írható kínok között pusztultak el szerencsétlenek, noha minden orvosi segítséget megkaptak. — Vegyük a félreértéseket előbb. — Kólás üvegbe, sörös vagy boros palackba tették, és úgy kínálták — mert kínálták is! —, mintha ital lett volna benne, illetve aki itta, azt hitte, szeszt iszik. Sokszor kapják, azért kell az italos üveg hozzá. — Nem lehetne valami rusnya színt adni neki? — Beszéltünk erről is. Sajnos, sötét színű, össze is keverhető a kólával, de színes üvegben a szín úgyse érvényesül. Az első javaslat azonnal az volt, ki kell vonni a forgalomból, nem szabad emberközelbe engedni. A vegyészek és a mezőgazdászok mellette kardoskodtak, szerintük gyomirtás nélkül a mai mezőgazdaság nem képzelhető el. — Ez azt jelentené, írjunk háromévenkét legalább huszonhat embert minden megyében a korszerű mezőgazdaság számlájára ? — Ha egészen pontosan akarunk foglalkozni, azt, de ezt természetesen nem mondta senki, inkább kerestük az elhárítás lehetőségeit. — Hamar rám szokták fogni, nem értek a témához, de megkockáztatok valamit. A glialka is gyomirtó, sőt gyökerestől irtja még a tarackot is, nádat is. Nem lehetne avval helyettesíteni? Legalább néha. — Kiskerti tapasztalatok alapján tudjuk csak mondani, hogy legtöbbször lehet. Heten megmaradtak — A rusnya szint mondtam előbb. Valami borzalmas illatot belekeverni nem lehetne, hogy undorodjon életre tőle a halálra szánt is? — Nagyon egyetértünk. Lehetne is, kellene is! És lenne is hozzá megfelelő adalék, ahogy a földgázhoz a merkaptán. Lehet, hogy egy kicsivel drágább lenne miatta, de akkor is bele kellene tenniök a gyáraknak. — Mivel heten életben maradtak, van mégis valami halovány remény? — Aki mindenáron öngyilkos akar lenni vele, az is kénytelen orvoshoz fordulni, mert nem bírja a kínokat. Aki idejében kerül orvos kezére, és a körzeti orvos azonnal hozzáfog a gyomormosáshoz — harminc liter víz kell hozzá, hogy legalább a reménye meglegyen az életben tarthatóságnak! —, és közben azonban hívják a mentőt, akkor előfordulhat, hogy megmenekül a szerencsétlen ember. — Nyilván nem lehet szempont ilyenkor, hogy mennyibe kerül, de megkérdezhetem azért? — Semmiképpen nem szempont, hiszen kötelessége minden orvosnak, hogy segítsen, de iszonyatos pénzekről van szó. Néha sokszázezer forintról. — Ha mindenáron muszáj megtartanunk a vegyszert, mert a kapáról annyira leszoktunk már, és ha mégse helyettesíthető mindig a glialkával, sőt ha az undorító íze és szaga se segítene, ha lenne egyáltalán ilyen szaga, akkor gondolhatok még egyet? Azonnai-hánytatót kéne beletenni. — Az is nagyon jó lenne, szeretnénk is fölhívni rá a gyártók figyelmét. Olyan, amelyik még le se ér a gyomorba, máris visszafordul. A gyomormosásnál is az a fő gond, hogy addigra a zöme már fölszívódhat. Művesekezeléssel kivonható ugyan a vérből valamennyi, de az már csak a töredéke lehet a teljes adagnak. Külföldi szabvány — A növényvédelem szakemberei azt szokták mondani, minden vegyszer hatalmas kálváriát jár be, mielőtt egyáltalán engedélyezik, tehát biztosan nem kerülhet bele olyan, amelyik ennyire ártalmas. — Igen, de közben azt is mondják, a külföldi szabványra jobban oda kell figyelnünk, különben nem tudjuk eladni terményeinket. — Tudjuk mérni egyáltalán a szermaradványokat? Gyorsan és megbízhatóan ? — Kevés van, ami könnyen kimutatható, ezért a külföldi partner egyszerűen visszaküldi vagy azonnal megsemmisíti az egészet, ha talál benne. — Az előbb említettük, hogy az állatkísérletek nem azt igazolták, amit az embereken tapasztalunk. Máskor is előfordul ilyesmi? — A gyulai toxikológiai ankéton szárpolt be valaki arról, hogy a kísérleti patkányok harmadik generációjánál tapasztalta csak, hogy a hímek impotensek lettek. Természetesen letiltották, mielőtt megjelent volna, de igen lényeges, hogy sok generáción át figyeljük a hatást. Határozat született arra is, hogy 1989-tól a gyártóktól független intézet vizsgálatai alapján hozható csak forgalomba növényvédő vegyszer. Kell is ez a teljes függetlenség, hiszen ha a gyár maga vizsgálja csak, kénytelenek vagyunk föltételezni, hogy érdeke szerint cselekszik. — Ezt már legalább beláttuk? — A külföld nagy úr előttünk, és nem hajlandó elismerni a gyártásban érdekeltek szakvéleményét. — Azt is mondják, minden vegyszerre rá van írva, milyen töménységben használható, de láttam magam is olyan embert, aki legalább százszorta nagyobb adagot használt, mert ő úgy számította ki. — Igen nagy gondunk ez is. Nem tudunk még mindig törtekkel számolni, pedig ha csak egy tizedest téveszt valaki, akkor is súlyos következményei lehetnek. És az is megesett már, hogy a kiírók is tévedtek ennyit! Mi azt ajánlanánk, minden üveghez, minden porhoz adjanak külön mérőeszközt. Filléres dolog, nem lehet gond. — Azt mondják, legyen mérlege mindenkinek, és mérőhengere is. — De nincsen! Mivel a pornak is van térfogata, nemcsak súlya, ahhoz is a műanyagpohárkát ajánlanánk, pontos beosztással. Egy vödör vízhez ennyit, kettőhöz annyit, háromhoz amannyit! Elmondjuk, hogy fölnőtt lakosságunk igen nagy százaléka gyakorlatilag analfabéta marad, és ráadásul legtöbbször ők kerülnek közel a vegyszerekhez. Nem szabadna elnagyolni ezt se, ismételjük, minden vegyszerhez külön mérőt! Emberek egészsége, netán élete nem múlhat filléreken! Az pedig nem lehet szempont, hogy az utakon többen halnak meg. HORVÁTH DEZSŐ Küldj képei on egy ? Egy régi ipari kiállításon készülhetett ez a kép (föltehetően a 30as években), amelynek plakátjels/ara: „Te vagy az oka a munkanélküliségnek, ha nem magyar árut vásárolsz!" PAKOLITZ ISTVÁN Öröklakásnézőben Bombabiztos családi luxuskripta. Szuterén lakásul (átmenetileg) megfelelne igényesnek is. A várományos Beköltöző naponta fölbotolog a Kálváriára, elücsörög a masszív kőpadon; ókula nélkül is kicsilabizálja aranybetűs nevét, születési dátumát. (A halálozási évszámot ugyancsak rávésik a márványkeresztre, ha eljön a beköltözés napja és futja még a kegyeletből.) Nagypapóka elbóbiskál, merengve a Béke hamvaira-föliraton. Fertályórányi túlvilág-kóstolgatás után a temetővel átellenbeni présházba ballag. Pipaszó mellett — előlegezett áldomás gyanánt a majdani örök nyugalomra — elszopogat három deci kadarkát. Zsindelyek a paneltetőn Tárgyi környezetünk is beszédes lehet, csak nem figyelünk oda arra: mit mond. A jelek, jelzések, viszonylatok, a téri elrendeződés gyakran árulkodóan fecsegik ki titkainkat, magunk előtt is bevallatlan, elsüllyedt tudattartalmainkat. Naponta járunk, járhatunk városunk utcáin, és fel sem tűnik, mennyire két részből áll: a belváros, az óváros régi, olykor nádtetős parasztházaiból, díszes és kevésbé díszes polgárházakból, a századforduló táján emelt klasszicizáló épületekből, abból a jellegzetes történelmi alakulatból, amely ma is egy-egy vidéki város „lelkét" jelenti: a másik rész a lakótelepek bolygórendszere, hiú (vagy meghiúsult) elképzeléseket tükrözve, amelyek valamilyen emberi mértékű és léptékű környezet megteremtésére irányultak. Sok megfigyelés, felmérés született a panelártalomról, a lépcsőházi „elidegenedésről", és persze azok az erőfeszítések is fórumot kaptak, amelyeket az itt élő emberek tettek, indítványoztak a lakótömbök otthonosabbá tételére. Az ellentét kezdetben csupán elvi, mondhatni közérzeti, esztétikai volt, hisz mindenki mérlegelte: a tágasabb, szebb belvárosi lakóházak többségéből hiányzik a kellő komfort, az a felújító-átépítő befektetés, ami a tetszető^ külsőséghez és életmódnak kijáró kényelmet is biztosította volna. A lendület következtében vállalataink gigantikus lakótelepekről, sávhá/akról, toronyházakról álmodtak, s a házgyárak ontották a panelelemeket, a kényszer és a szabvány betonba öntött, meg\áltoztathatatlannak tűnő jelképeit. És íme — életünk egy kettészakadt, mondhatni tudathasadásos városban, s a múltból rögtön valamilyen futurista, azaz eltorzított Bauhaus térbe léptünk, s ha visszafelé haladtunk, a mértani kockák szigorú, körzővel és vonalzóval kimért, rideg rendjéből, technicizált szerkezetéből kerülünk át a régi idők szervesen egymásra épült „városrétegeibe", a stílushatások egyvelegébe, valamiféle szines, szinte bohém kavargásban ahol is minden kőnek, téglának, oromnak és szegletnek megvan a maga személyes „üzenete". S néha egy-egy patinás boltíves kapu kilincsét megnyitva a régi idők bűvöletébe, hangulatába nyerünk bebocsátást. A kétféle város némán és hallgatagon funkcionált egymás mellett. S ami a legfőbb: átmenet nélkül. Mintha nem lehetett volna áthidalni a szakadékot a két világ, a múlt és a jelen között. A belváros elhanyagoltságában tükröződött a múlt leértékelése, a lakótelepek erőltetett ütemű építése által a lakhatatlan, nyomasztó „szép új világ" hódított. Átbeszélhetetlennek látszott ez az elkülönböztetés, egymást radikálisan megkérdőjelezőnek. Egyébként a radikalizmus olykor intézkedésekben is megjelent — bulldózerek alakjában. S egy-egy — ma már pótolhatatlan — városrész, a magyar építészettörténetének ékes fejezete, vagy jellegzetes példája tűnt el, vált bontási területté, hogy aztán a kellő felvonulás után újabb toronyházak, tízemeletes „házerdők" emelkedjenek helyette. S a második oldalon is nőtt a feszültség: megalakult és mind hatásosabb szóval érvelt építészeti értékeink megóvása mellett a városvédő- és szépítő egyesületek sokasága. Olykor a hangulat-, sőt pánikkeltéstől sem riadva vissza. Aztán szép csendesen megváltoztak a dolgok. Az építőipari vállalatok „nagyberuházásai" elől elfutott a pénz elfogyott a levegő; a mennyiség helyett — a vesenykényszer következtében — a minőség lett kívánatos cél. A panelelemck mind színesebbé, változatosabbá váltak, ma már szinte azon mérik le egy-egy építőipari cég munkájának eredményességét, mennyire képes az egyéni, a családi házat választók igényeinek megfelelni. Igaz, a másik oldalon is megmozdult valami: a belváros komfortizálódni kezdett, megszülettek azok az átfogó rekonstrukciós tervek, amelyek megelevenítik, élettel töltik meg, funkciót adnak a régi, gyakran omladozó épületeknek. De a legszebb példája ennek az alkalmazkodó szervesülésenk az, hogy tetőt húznak egyre több kockaházra, s az élénk piros zsindelyek vidám színe, ismerős mintázata ingerlően hirdeti országnak, világnak: az építészet jól bevált praktikumát, formarendjét nem érdemes, nem szabad egyik napról a másikra elfelejteni, sutba hajítani. Ez a zsindelyezés elégtételadás, főhajtás a régi építőmesterek előtt, akik kitalálták és felfedezték a tetőfedésnek ezt a leleményes, még mindig igen célszerűen alkalmazható módját. A város két lelke tehát közeledik egymáshoz: s talán bennünk is, értelmünkben, érzelmeinkben lezajlik ez a folyamat. Múltunk értékei, kikristályosodott hagyományai nélkül nem tudunk azok lenni, akik szertnénk: európaiak, magyarok itt és ma ebben a konfliktusokkal terhelt régióban. Az elképzelt, utópista vonásokkal megrajzolt jövőkép helyett előállt egy többé-kevésbé vállalható jelenidejű környezet, s az elsöprésre, feledésre ítélt múlt egyre több intencióval ajándékoz meg bennünket. Az átépítés, az összeépülés nyomán pedig kiformálódhat egy egységes, a kezdeteket éppúgy magába foglaló, mint a közelmúlt utópizmusát feloldó egészséges eklektika, amely mindig is városképző erőként működött, a szerteágazó és lassan, fokozatosan mégis harmonikus, jellegzetes egészet adó törekvéseknek utat engedve. Ez az új városkép hiú ábránd lenne, újabb utópizmus? Bízzunk benne: nem az! A zsindelyek a paneltetőn ezt látszanak igazolni. PÉNTEK IMRE > V