Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

8 Szombat, 1987. december 5. DM| magazin Reneszánsz pasztofóriumok Magyarországon összevetve a reneszánsz művészeti stílusirányzatot az előtte virágzó gótikával és az utána következő barokkal, szembeötlő, hogy ennek hazai élete mennyivel rövidebb volt amazokénál. Oka kézenfekvő: a magyarság még csak éppen hogy ismerkedett, barátkozott az előzőtől merőben különböző új szellemi-művészeti irányzattal, amikor már határainkon belülre került a török, s az országnak talpig fegyverben kellett állania. Márpedig, Cicerót idézve: „Inter arma silent Musae", azaz háborúban hallgatnak a múzsák. Pedig a XV. századi stílusváltás nagyon biztatóan indult, hiszen az Itáliából kiáramló új, friss irányzatot a magyar király (Hunyadi Mátyás) és az őt példaképnek tekintő, nemegyszer túlszárnyalni szándékozó főpapok és főurak felkarolták. Az 1526. évi mohácsi csata, majd Buda 1541. évi eleste s az ország három részre hullása aztán pontot tett a szép kezdet végére. Bár helyenként még fel-felbukkan a reneszánsz, ezek a képzőművészeti és építészeti alkotások már nem vetélkedhetnek Mátyás és főpapjai, főurai költséget nem kímélő és kitűnő ízlésre valló, pompás épületeivel. (A reneszánsz irodalommal más a helyzet, ám ez most nem tartozik ide.) A reneszánsz tárgyi emlékek zöme csak töredékekben maradt ránk. Ezért is különösen értékes számunkra az a néhány pasztofórium, amelyek úgyszólván érintetlenül vészelték át négy évszázad minden viharát, közöttük a török kíméletlen jelenlétét. A pasztofórium eredetileg az ókeresztény templom szentélyéből nyíló fülke volt, ahol az oltári szentséget őrizték. Ebből fejlődött ki a szentségház, amelyet tabernákulumnak is neveznek, s egyre díszesebb keretbe foglaltak. Az egyik, magyar vörös márványból faragott pasztofórium Pécsett, a Székesegyházban, annak Corpus Christi kápolnájában látható. Szathmáry György készíttette, aki 1505— 1521 között volt püspök Pécsett. Valószínűleg az esztergomi érseknek, Bakócz Tamásnak a kápolnáján dolgozó olasz mesterek faragták, talán maga Fiorentinus. Mindenesetre erre vall a reneszánsz épületplasztikának ez a pompás alkotása, amely az 1470-es évek firenzei tabernákulumainak architektonikus felépítését követi. Eredetileg a püspök reneszánsz palotájának a kápolnájában állt. A palotát, amely a Székesegyház délnyugati sarkához kapcsolódott, 1780-ban lebontották, s a pasztofóriumot átrakták mai helyére. Tökéletes arányai és művészi faragásai a legszebb és legértékesebb hazai szentségtartónkká emelik., A pécsihez sok mindenben hasonló, stílusában ahhoz egészen közel áll az a két pasztofórium, amelyek a pesti Belvárosi templom büszkeségei. Az egyiket 1503—1506 között — tehát a pécsivel csaknem egy időben, legfeljebb kicsit előbb — Nagyrévi András, a templom plébánosa, címzetes püspök, az esztergomi érsek helynöke faragtatta. A másikat 1507-ben Pest városa. Mindkét tabernákulum felépítésében a firenzei stílushoz igazodik, de valamivel konzervatívabbak a díszítőmotívumok felhasználásában, különösen a fejezeteknél és frízeknél. Korábbi magyarországi mintaképeket követnek, például Hunyadi Mátyás budai palotájának frízeit. Itt érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon feltűnően hamar, az Alpoktól északra terülő Európában először vert gyökeret a reneszánsz és humanizmus, éspedig először a világi építészetben, s csak azután terjedt át az egyházi vonalra. A szerkezet és a díszítőmotívum azonban azonos maradt. A pesti pasztofóriumokkal nagyBISZTRAY ADAM VÖRÖSMARTY Amíg tiszta szemedbe nézhetek, magas homlokod viharát, tűnődést, őrületet gondolva újra át, az ígéret szőlővesszeje nem szárad el, Fóton innen és túl újbor és dal érik, ha érhet eggyé össze. Messzi zengést hoz húron felejtett vonó. Hozzád nem illő kényes kőbe faragva egy belvárosi tér súlypontjában forgatod idő korongját, holott, te, égő nyugtalanság utazol fiatalon, tengelytörésig Etelkádat és a kölyök Perczel Mórt feltalálni. Decembered havát fedetlen fővel nem várod meg, nem téged, a márványt féltik a fagytól, de országod sátra feletted a tél, vattás ponyva, körmölt szélű felleg. Segíts, láthatatlan, a szózatot folytatni kell. Egy különös Rekviem Szalhmáry pasztofórium (Pécs) XVI. század eleje Peslen a Belvárosi templomban lévő pasztofórium (1507) jából egy időben készült és velük szoros stiluskapcsolatban van a Nógrád megyei Egyházasgerge templomának szentségtartója. Talán legkorábbi, fennmaradt példája annak a kisebb méretű szentségtartó tipusnak, amelynek faragásánál az olaszok a XVI. század első évtizedétől gyorsan érvényesítették nyílásornamentum-faragó művészetüket. Példájukat a magyar mesterek is követték. Az egyházasgergei szentségtartót Lipthay László készíttette 1503ban. A lunettában lévő Krisztus-alak nagyon hasonlít a Nagyrévi-féle szentségtartó lunettájában látható Krisztushoz. Az eddig ismertetett pasztofóriumoktól elütő stílusban, Mino de Fiesole modorában készült a nyírbátori református templom szentségtartója, amelyet Báthory András készíttetett. Ennek a tabernákulumnak nem csupán az anyaga más (tehát nem vörös márvány, hanem fehér mészkő), hanem díszesebb, ugyanakkor szárazabb faragású is, mint az esztergomi faragóműhelyből vagy annak hatása alatt készültek. CSONKARÉTI KÁROLY Ez a Rekviem nem akármilyen rekviem. Ennek a Rekviemnek — már az előtörténete is különös. Kezdődött pedig úgy, hogy még valamikor a hatvanas években egy szegedi zeneszerző — egyébként azóta is, máig a Radnóti gimnázium ének-zene tanára — felfigyelt egy akkor még kezdő szegedi költő munkásságára, ezen belül az illető Szigorú vallomás című kötetében napvilágot látott, Hirosima című békehimnuszára. Készített is hozzá egy himnikus, elég dallamos kompozíciót — hosszú tervezgetés után. A művet annak rendje s módja szerint be is mutatták, kettejük kapcsolata pedig — folytatódott. Néhány évvel ezr előtt Kodály Zoltán emlékére a családi eseményeket rendező iroda felkérésére készült közös oratóriumot mutattak be, a Bartók Béla Művelődési Központban, 1984 nyarán pedig ők ketten kapták az intézménytől a megbízást egy alapjában véve „szocialista tartalmú" Rekviem elkészítésére. Ideje elárulnunk: a zeneszerzőt Joó Erének, a költőt — Polner Zoltánnak hívják. — A hagyományos rekviemfölépítést követtük — mondja Polner Zoltán. — Sanotus, Dies irae, Agnus Dei stb. A hét tételből álló mű mondandójában igyekeztünk felhasználni azt a költői közelítésmódot, amelyet néprajzi gyűjtéseimből évek hosszú során át megismerhettem: a nép halálképét beépíteni, úgy alkalmazni, ahogyan a népi bölcsesség a halálról évszá"Holf óta vélekedik. így a Rekviem nyelvezete az archaizáló magyar „prédikátori" nyelvet próbálja ötvözni saját költői nyelvem szürreális, képalkotó módszerével. A gondolati istenhit helyett a központi „ideológiai mag" a néphit „Földcentrikus" vallása lett: a népdalok anteuszi, bartóki, „porbólporrá" pozíciójából táplálkozó attitűd. A Földön jelenlévő, végül a földédesanyához megtérő ember tudatának, hitének és küzdelmeinek foglalata. — A bemutató? — Halottak napján volt a Belvárosi temetőben, a családi intézet szervezésében, a Szote vegyeskarának előadásában. Azóta már az NSZK-beli St. Augustinban, Bonn egyik elővárosában, a helyi templomban és az ottani városházán is előadták. — E különös Rekviem jövője? —- Van olyan terv, mely szerint az ország valamennyi családi eseményeket szervező intézetének eljuttatnák ezt a 26 perces gyászmisét, s így különösen jó lenne, ha — a téli „élő" előadások nehézségeit figyelembe véve — lemezen is elérhetővé válna a mű. A zenekari partitúra már készülőben van, de teljes nyomtatott kiadásra is gondolnánk. A cél: egyfajta új, népi ihletésű, de komolyságában, méltóságában a régiekhez mérhető szertartásrend kialakításában segédkezni — ezzel a különös Rekviemmel is. D. L. A

kisvárosi redakcija előtt nagyot fékezett a taxi. Malaclopó kabátban kikászálódott belőle a színész. Ezúttal se fizetett. Ugyan miből? Minden pénze elment a vonatra, no meg elvégre hazajött. Neki — köszöni szépen — nem kell szülővárosában se utca, se szobor. Csak a taxiszámláját fizessék ki. Ezt a szöveget azonban a sofőr cseppet sem méltányolta. Olyannyira nem, hogy utasát bekísérvén, a szerkesztőségben nyújtotta be a számláját. Mertünk volna nem fizetni? — Szatyin, engedelmetekkel újra itthon — és a színész mélyen meghajolt. Kalapját felröpítette a fogasra, majd belehuppant a műbőr fotelbe. — Ezt igazán kicserélhetnétek valami kényelmesebbre! Ilyen jószágot megtűrni egy bohémtanyán ! (Fogalmunk se volt, mitől minősített bennünket bohémeknek, hivatalnoknak éreztük magunkat egytől egyig. Szimpátiáját talán azért sikerült megszereznünk, mert hallgattuk, szóhoz engedtük jutni. Ellentétben a kocsmák, a könyvtár közönségével szemben.) — Újra az a hatalmas szívem hozott haza. Születésnapom van, az ötvenedik — elcsuklott a hangja. Közben a redakcija egyetlen újdondásza félve és halkan intonálta: — Nem augusztusban volt? — Lényegtelen! Most ünnepeljük. Levethetem az ingem, a cipőm? Mert Szatyin ugye, majdnem meztelen, legalábbis a lelke. Újdondászka lesütötte a szemét, mert mely nőszemély tudná pironkodás nélkül nézni a férfi mellkason a szőrerdőt. A színész pedig felpattant a rádióasztalra, ami nyikorogni, inogni kezdett alatta. — Látom, ki akartok nyírni! — de azért rákezdte. Arca krisztusi lett, még a zoknija is átszellemült. A főmunkatárson horgonyzott le a tekintete. — Em-ber. Ez gyönyörű! Tisz-telni kell az em-bert. Igyunk az emberre! És ittunk. — Slapaj kám, met! Sza-va-lok! a kabátzsebemból a verseiSzemeit az égre emelte, és mámorban citálta a sorokat. A függönyt átvetette a vállán, akár egy cézár. Gőgös lett és lehengerlő. Legalább fél órán át hulltak alá a fehér papírlapok a szobában. , — Kötetbe valók, nemde? De most leülnék. Gratuláljatok! Karácsonykor hatodszor nősülök. Itt lesz a legidősebb fiam is, akinél jelenleg albérletben lakom. Húsz hintó áll majd a tanácsháza előtt, a menyasszony fehér ruhában, mirtusszal, én pedig szmokingban. Vegyétek ezt meghívásnak! De mindez semmi ahhoz képest, hogy februárban rendezek Pesten, én a rokkant nyugdíjas színész. Verni kezdte a meztelen mellét. — Sok-sok babérlevelet hozzatok ide nekem! A darab egy őrület. Füst Milán. Én vagyok Füst Milán. Merjetek élni, ti szerencsétlenek! A feje lehanyatlott. Nyüszögött valamit, talán, hogy fázik. Hosszú noszogatás után újdondászka ráadta az ingét és felhúzta a cipőjét. Nemsokára kért egy cigarettát.. — Mondom, írjátok! Szerkesztői üzenet, kettőspont. I. D. színész itthon van. Rajongóit december 5-én, délután 4 órától fogadja a református temetőben. Stop. Még egy cigarettát és még egy pohár bort kért. — Mi pedig most megyünk oda! Láttatok ti már sírásót, aki Villont szaval? Letérdelek elé és csodálom. És a fél redakcija kivonult a temetőbe. Nagy riport a sírásóval. Természetesen újdondászka írja. (Akkor még nem volt kenyérharc.) Terepszemle, keresés. A sírásó épp munka közben. — Bátyám, egy kis Villont! — rikkantott a színész és az öreg rákezdte. — Térdre, és csodálni 1 — vezényelt I. D. Beleereszkedtünk a sárba, mert ki merte volna elrontani a komédiát. A játékmester pedig boldog volt mérhetetlen(ül) otthon... BODZSÁR ERZSÉBET / t