Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

Szombat, 1987. december 5. DMl mqgqzi" A közép-európai tekintet MOZGÓKÉPRŐL ÉS VALÓSÁGRÓL — SZABÓ ISTVÁNNAL — A magyar filmművészet gondjairól szeretnék beszélgetni önnel... — A magyar filmművészet és filmgyártás gondjai ugyanazok, mint minden magyar háztartás, iskola vagy kórház gondjai. Nem érdemes panaszkodni. Ha ezt tenném, nem nyugtatna meg senkit. — A magyar filmművészet legjobb alkotásai immáron évtizedek óta olyan színvonalúak, hogy véleményem szerint — különösen a hetvenes évek „literatúrai kifulladása" következtében — már-már átvenni látszanak az irodalomtól a nemzet lelkiismeretének többszáz éves hagyományokból táplálkozó, felemeiden szép feladatát. A filmrendező megítélése szerint e művek ihletője a mai Magyarország; miként áll a nemzet a rohamosan változó, technokrata világ és saját kultúrájának várfalai között? — Az utóbbi időben nagyot változtak a kulturális szokások Magyarországon. A tévé mindenhatósága, de a mozgó kép egésze magához ragadta a kultúra közvetítésének és az információk átadásának hatalmát. A kép rögzül tudvalevően legerőteljesebben az emberben, s ez a vizuális áradat, a képi információknak ez a korlátlan uralma nagy előnyöket és nagy veszedelmeket rejt magában. A példátlan kulturális lehetőségekkel párhuzamosak, a látvány közvetítő erejének nemzetközi jellege pedig elképesztő mértékű teret nyit — a közös kulturális áramkörbe ily módon történő bekapcsolódás óriási előnyein túl — a kártékony, felszínes leegyszerűsitéseknek, a fantáziátlanságnak, következésképpen a nivótlan, olcsó és üres játszadozásoknak, a felületes információs közhely-gyűjteményeknek, melyeknek már közvetlen köznyelvi bizonyítékai is vannak Magyarországon. Mindez igen nagy mértékben veszélyezteti a nemzeti kultúrát. A mozgóképi manipuláció következtében a József Attila-i „meg nem gondolt gondolat" veszedelmei igen könnyen érvényesülhetnek. — Milyen lehetőségeket lát a védekezésre? — Koncentrálni a meglévő szellemi kapacitásokat az óriási kihívással szemben. Néhány napja már nálunk is látható a műhold jóvoltából több nyugatnémet — így az ARD, a ZDF —, továbbá osztrák és luxemburgi adó, jövőre már 14 csatornát lehet majd fogni. Ez a helyzet a teljes magyar mozgóképi kultúra átértékelését igényli; egy új, valóban és szigorúan értékorientált struktúra létrehozását. A tévé nevű kandalló veszélyeitől csak így óvható meg a nemzet kultúrája. Aki pedig azt hinné, filmrendezőként a tévével vagy a tévésekkel van bajom, óriásit téved: a hatalmas apparátussal terjesztett olcsó manipuláció, a népbutitás, az intézményesített igénytelenség és színvonaltalan, fantáziátlan középszer ellen beszélek. — Hogyan veheti fel a harcot a mozgókép ellen a mozgókép ? — Talán sokan emlékeznek arra a tévéhíradóra, amelyben Reagan elnök szokásos sajtóértekezletének pulpitusára igyekezvén, egyetlen lendülettel fölugrott a dobogóra, lezseren és ruganyosan, fürgén és nagyon is hélköznapian. Az az üzenet, amit így egy 78 éves ember mozdulatának képi megelevenítésével megfogalmaztak, a maga nemében tökéletes. Nem mindegy, hogy az óriási hatású képen ki hogyan jelenik meg és ott mit csinál. Érdemes figyelgetni mondjuk a Hírháttérben szereplő vezetők magatartását. Hogyan mozdul meg, milyen testtartást vesz föl, milyen apró gesztusokkal jelzi: no, most elemében érzi magát, ezzel a kérdéssel ugyan nem szorították sarokba; vagy éppen ellenkezőleg, most hosszan tartó mellébeszélés következik, netán a szintén jelenlevő beosztott sajátos jellel történő figyelmeztetése: vigyázzon, mit beszél. Hatalmas, roppant erejű ez a nyelv, ami a kezünkben van. Metakommunikáció a neve. Az a nyelv, amelyet mindenki ért, legföljebb nem tud róla. Régen a sorok között olvastak, ott olvashattak; ma a képek között is lehet. A kéz ilyen vagy olyan emelése, a tekintet fénye vagy fénytelensége, millió jel, ami biztos üzenet. Erre kell figyelni. Oda-vissza, kölcsönösen. — A magyar filmművészet miképpen veheti ki mindebből a részét ? — A magyar filmművészet véleményem szerint nincs igazán tisztában a saját feladatával és a saját felelősségével. A dolgot persze a maga történetiségében kell vizsgálni. A mai magyar film világa, miként az egész jelenidejű magyar élet, az úgynevezett Rákosi-időkből eredeztetheti önmagát. Akkor a klasszikus, mintaadó nagy kontraszelekció jegyében kiválasztották a legtehetségtelenebbeket, hogy a külső (Radványi Géza) és a belső (Szőts István, az Emberek a havason alkotója vidéki fényképészként és giccsárusként tartotta fenn magát) emigrációba kényszerített igazak ellenében ők teremtsék meg a magyar szocialista filmművészetet. A kispolgári operettek és bulvár komédiák alkotói kerültek az élre, és jött, hogy Dalolva szép az élet, Állami áruház meg a többiek. Az államilag elfogadott művészek köre a legszinvonalatlanabbakból állt, teljességgel devalválódott a művészi érték, s ez öröklődött át az 1956 utáni időbe. Csakhogy szinte rögtön jött az ellentétel, ha úgy tetszik, „az ellencsapás" is: A Balázs Béla Stúdió és a magyar film nagy korszaka. Kialakult egy jellegzetes magyar filmtípus, jellegzetesen magyar képi szimbólumokkal, fehér fallal, jegenyékkel és népi instrumentumokkal és egyéb, megragadóan eredeti és szép képi eszközökkei kifejezve, szimbolizálva és egyben folytatva egy ősi kultúrát. Ezek voltak azok a képi információk, amelyek érzelmileg átélhetően ezekben a filmekben jelentek meg először és üzeneteikben magyarok (egyben kö zép-európaiak, mert a történeim sors hasonló tapasztalatait is ragyo góan kifejezők), igazi értékek vol tak. Jancsó Szegénylegények-je, Ko vács András Nehéz emberek és Hi deg napok című alkotásai, Kósa Fe renc Tízezer nap-ja és Sára Sándor Feldobott kő-je — ma már egytől egyig klasszikusok, filmtörténeti kincsestárunk darabjai. — Ezekután, a hetvenes években megtorpanást, kifulladást, hullámvölgyet meg még a jó isten tudja, mi mindent vetettek a magyar film szemére ... — Tény; úgy tűnt, mintha a hatvanas években megindult mélyfúrás megszűnt volna. Szó se róla, az oldalvájatokban folyt tovább a munka, hiszen nem záratták be a bányát, nem állították le a termelést — de mintha egyszer csak elfogyott volna a szén ... Mi csak fúrtunk tovább, de a politika az adott időpontban nem tudta engedélyezni a további mélyfúrást ... Ekkor a reform megtorpant, s valóban úgy látszott, leállt, megtörtént a hatvanas évek közepénekmásodik felének nagy nekibuzdulása. Megtorpant a kultúrpolitikai hátország is; viszont ment, egyre csak ment tovább az oldalvájatok mélyítése, kitartással .és becsülettel. — így érkeznénk el a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évekhez, s meg tehetne jegyezni, hogy tán senki sem tudja mennyi energia, ötlet, nemes szándék, szívós akarat tűnhetett el vagy veszhetett bele az oldalvájatok labirintusába, de... — ... de egyáltalán nem biztos, hogy ebben teljesen igazam van. Lehet, hogy itt tartunk, de lehet, hogy más a hélyzet. Szerintem más, villan át rajtam később, amint elnézem az előadást tartó „Oscar díjas filmrendező, többek között a Mephisto és a Redl ezredes alkotója" — Szabó Istvánt. Közép-európai tekintete van. DOMONKOS LÁSZLÓ GY. SZABÓ BÉLA: HOMOKBUCKÁK PAKOLITZ ISTVÁN Folytatásos ...és a példabeszédben Hetvenhétféle Nyavalyák percenként osztódással szaporodnak tovább bányadttá tébolyít a sűrű információ-zuhatag Kogutowicz földabrosza szerteszerint föl-fölszakad a vészmadár hírmondók reggel délben este huhognak manipulált életünk ócska bélése a pokol-bugyornak dühöng az erőszak minden mennyiségben mindenütt tenyészik a mázas-mosolyú hazugság akár a tetű a telhetetlen világfogyasztó minden ehetőt fölzabál a világkoplalót gödörbe súvasztja a biztos éhhalál a földkerekség arzenáljai korszerű fegyverekkel tömvék futván futjuk a puskaporszagot mint az ördög a tömjént a nagyokos számítógépeket immár beprogramozták vájjon megérdemli-e az ember hogy elkerülje sorsát mérgezett vizeink a biztos pusztulást siettetik kölkeinknek aligha derül föl a nyugodt kétezredik s ha másodjára is eltévesztődik a pofonegyszerű gombnyomás nem lesz aki győzzön s megrendezze a magnum áldomást • . ~Vv Y KERTI KAROLY: SALOME Az idő fogságában Valamennyien a idő rabjai vagyunk, mondta annak idején kedves kollégám gyakornok koromban, amikor igyekezetem nem ismert határt. Gyorsan dolgoztam, de nem mindig hibátlanul. Néhány évtizeddel a vállamon már magam is tudom: legfőbb dolog harmóniában lenni az idővel. A világ egyes részein ma is élő igazság, hogy az idő pénz. Milyen igaz, bár látszólag pénz és idő ellentétes fogalmak. Az idő maga a végtelenség, a megfoghatatlan. A pénz köznapi, megfogható, sőt némelyek szerint a tapintható materializmus. Angolok mondják: a pénz valójában nem boldogít, csak a sok pénz! Az idő peremén, túl a számomra megjátszható és a sors által kimért penzumon, gondolkodom azon, vajon lehet-e, s ha igen megvédeni a munkaidőalapot. Eletem filmje szalad el képzeletemben. Hogyan is volt? Tanulni akarsz, keresd meg a rávalót, szólt a döntés a prolicsaládban. És képzeljék: soha senki nem szeretett és szerethetett jobban, mint szigorú szüleim. Nosza, próbáljunk pénzt keresni, ami kitűnő tanulónak a korrepetálással kínálkozik. Igen ám, de azt tapasztaltam, hogy inkább én vizsgálom, mint a jómódú rossz tanuló. Meg kellett tanulnom hát, hogy néha a lehetetlent kell annak felvállalnia, aki másokat akar tanítani. Bevallom, nem okozott fejfájást a szigorúság. Ezt láttam a környezetemben. A szövőnő Bedeaux-bérben dolgozott. Ma már csak tudósok vélik, mi volt ez. A legjobb, rendszerint a tőkés érdekre hangolt, legjobban teljesítő volt a szint. Nem holmi átlag! A létező legnagyobb teljesítmény. Aki nem tudta teljesíteni, kevesebbet kapott, mégpedig kemény degresszív skála alapján. Egy szint után jött az elbocsátás. Erről írt József Attila, amikor megénekelte a szővőlányok kuncogó fillérjeit. Tudom, nem mai mese ez! Tanulni azért lehet belőle. Kellene! Mertrtézzük, a tőkést, akinek szent volt a tőke és a haszon. De nekünk, miután a miénk lett, miért nem az? Hiszen már lassan három évtizede halljuk a szentenciát: csak azt lehet elosztani, amit megtermeltünk. De tegyük gyorsan hozzá: néha még azt sem, mert kiderült, hogy gyakran annyit sem ér a portékánk, mint gondoljuk. A mi tőkénk, a mi pénzünk, a mi időnk nem szent? Ha valaki most azt gondolja, no ez is a munkásokon akarja elverni a port, téved. Amióta emberi társadalom létezik, mindig a vezetésé volt a felelősség. Goethe, a költőfejedelem, aki a klasszikus kapitalizmus fénykorában élt, írja: a vezető lehetetlenre vállalkozik, de el is éri azt. Persze a jó vezető! Volt vezetőként azt a tapasztalatot gyűjtöttem be, hogy a munka halálosan komoly dolog. Pénz csak a „jól elrendezett munkáért" (Széchenyi István) jár. Ha jó! számolom, nekem már olyan embernek kellene lennem kortársaimmal egyetemben, akinek majdhogynem lételeme a munka. Fáradozunk is eleget, majd belegörnyedünk. Haladni azonban csak lassan tudunk. Miért? Kezdjük onnan, hogy valaha a munka becsület és dicsőség dolga volt. Az emelkedő jövedelmek, a javuló lét meg is adta a becsületét a munkának. Gondoljunk a XVIII. és a XIX. századi utilitaristákra: ők már tudták, mi a társadalmi hasznosság. Marx, Engels és a többiek érdek filozófiája is azon alapul, hogy közelebb hozza az egyéni és a társadalmi érdeket. Ehhez azonban tudni kell, hogy az állam, mégha szocialista is, önmagában még nem értékforrás. Most már láthatjuk, más szocialista államok sem azok. Miért? Sok oka van, de fontosnak érzem, hogy a gazdasági reálfolyamatok tanítása helyett a mindenható állam volt a fontosabb. Ő ad mindent, még a veszteséget is „vállalja". Azután elfogyott a pénze, és kezdhefjük a dolgot másként. Közben valóban lételemünkké vált a munka, szentnek is tartjuk, csupán e munka hatékonysága alacsony. Az élet olyan lett, mint a kettévágott alma: egyik fele az ideológiai magabiztosság, a másik fele nem elég az éhség csillapítására. Hogy ez mesebeszéd? Nos, tegyünk próbát, amint ez itt-ott meg is esett. Kérdezzük meg a sörözőépítőt, a pletykálkodó tisztviselőt a munkáról. Csupa szép szólamot fogunk hallani. De az alma másik fele: ha megkritizáljuk munkáját, jobb ha odébb állunk. Az alma, amely valaha egy volt, már csak két szelet. Eközben pedig még mindig pátyolgatjuk a rossz munkát, mentségeket keresünk, mondván, nagy dolgokat alkottunk. Ez igaz is! De csak önmagunkhoz képest és a dolog akkor kezd kinos lenni, amikor kiderül: ama temetett világban, ha nem is mindenütt, de mintha jobban mennének a dolgok. Határozat van: külföldi működő tőkét kell bevonni, de a bürokrácia megteszi a magáét és a világszínvonalon (?) dolgozó közös vállalati munkás bérét, mely átlagosan másfélszerese a hazai vállalatokénak, kinézzük a borítékjából. Ennek ellenére nem a munkás a hibás. A munkás érdeke a munka. Marx és Engels néhányszor utal rá: az eszme elkerülhetetlenül megszégyenül, ha eltávolodik az érdektől (J. Andropov is hivatkozik érre a Kommunyiszt 1983/3. számában). A helyzet így fest: öntudatos munkásosztály és gyenge gazdasági eredmény. Azután jönnek a Lenin által ostorozott „kommunista rendeleti utasítások", többek közt a munkaidő védelmében. Miközben a vezetés a ludas. Gondoljunk bele: az utóbbi tizenöt évben hány kitűnő határozatot hoztunk. Miért éppen a munkaidő védelmében hozott lenne az első, mely átütő sikerrel kecsegtet? Ennek ellenére a határozat helyes, csak abban tévednek a vezetők, hogy a munkás képes önmaga megteremteni az olyan helyzetet, melyben optimális munkavégzésre nyílik mód. Vagyis a helyzet kulcsa a vezetés minősége. Néhány példa van is erre, ami alkalmas a bizonyításra. Voltaképpen nem is a munkáról van szó, hanem a megtermelt érték szintjéről, mely köztudomásúan minden politikai rendszer alapja. A vezetés politikai megbízhatóságát csak a valódi eredmények fémjelezhetik, így azt is fel lehet tenni: milyen ma nálunk a vezetők munkaidő-kihasználása, De ne órákban, jó forintokban tessék számolni, Az idő fogságában ugyanis a vezető a foglár. MAROSI JÁNOS