Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

Szombat, 1987. december 5. 5 ® ® ® DM1 magazin TÖRŐ ISTVÁN Halászunk A hajnal vizenyős partján, szabad perceinkre rátapadva dobáljuk horgunkat, mint álarcos halászok, arcunkon elsimulnak az éjszaka megjárt poklai, jósok sem lehetünk, értelmünk szelét nem érzik a fák, a folyó hallgatag sikamlósát a partok fékezik, szemgolyónkban összesűrűsödik a táj, a felhőkkel uszó tavasz, s testünk, akár egy tisztuló pohár, ébren fogadja a belecsordogáló fényeket — halászgatunk csöndben és magányosan, de egyre súlyosabb létünk után türelemmel nyúlunk, s minden mozdulatunkat pedzegeti a sorsunk — hány szárnyalásba fogtunk, s hány bukást nyeltünk le, mindig kihalásztuk mélységekből a magasságot, életünk faggatjuk, elragadt örömökkel keltünk útra, s megfejtett titkunkat mások fölözik le, mert beérjük azzal, hogy hazaérünk, s elveszünk otthonunk magasba ívelő betonkalickájában. GY. SZABÓ BÉLA: GYILKOS-TÓ Ön értékel és... A társadalom nagykorúsítása" ...rendre az derül ki, hogy a gondok, a problémák, a hibák máshol és másban vannak. Tehát oldja meg, javítsa ki azokat más. Aztán majd újra jön Ön és értékel, megint hibát lel s ismét csak másokban. S elmarasztaltatnak újra meg újra mások; kik nem tudják a problémákat megoldani. Nyilván azért nem, mert nem néznek szembe igazán a társadalomgazdasági valósággal, a hibákkal; illetve azért nem, mert nem néznek szembe saját magukkal, szerepükkel sem. Pedig — mondja Ön, amikor értékel — mindenkitói elvárható a szembenézés, a helyes értékelés; sőt, az önértékelés is. így igaz! Mindenkitől számon kérhető. — S bajaink gyökere többek között talán éppen abban van, hogy nem kérjük számon: saját magunkon. Legtöbben még akkor sem „vetemednek" önértékelésre, amikor pedig közvetlen közelükben sűrűsödnek a bajok, netán már felettük recseg-ropog a tető, égetve a változtatás kényszerűségét. Akik meg netalántán mégis szembenéznek a „melegebb helyzetekkel" s bennük saját magukkal, azokat többnyire rossz választási, változtatási irányba viszik az önértékelés aránytalanságai. Működni kezd az „én biztosan jól csinálom", a „más helyettem csak roszszabbul tenné" attitűdje, az elfogultság, a presztízstartási kényszer, a saját szerephez mindenáron való ragaszkodás vagy a túlzott lezserség. S nem kezd működni az önkritika. Jószerével senkinél sem. A kritikus én szemléletet, a saját hibák feltárását és kijavítását, az önkorrekciót .mindig csak mástól várjuk el. Azt hiszem — minden túlzó okoskodás látszatát is elkerülve — sejtem, hogy miért. Egyszerűen, röviden fogalmazva: azért, mert az önkritikához nincs megfelelő etikánk. Sem egyéni, sem társadalmi. Sem személyiségi, sem közösségi etalonok nincsenek megfelelőek az önértékeléshez. Ha mérlegre kerül mégis az ember, zavarban vagyunk az értékmérőkkel. Hogy melyiket helyezzük előtérbe. Azt-e, ami az úgynevezett társadalmi embert minősíti; kinél az értékeket az adott társadalomhoz s a jövőhöz való viszony méri, az, hogy az összemberi fejlődés szempontjából fontos feladatait hogyan végzi, mennyire igyekszik hasznos, használó ember lenni? Vagy mérlegeljünk inkább „személyeskedve", az egyes embert tekintve? Az individuális lényt súlyozva a maga biológiaipszichológiai-interperszonális adottságai és az évezredes emberlétezés, együttélés szabályai, normái szerint? Esetleg próbáljuk azt méricskélni, hogy a kétféle etalon szerint hogyan jön össze az értékelés? Hogy a használni akaró mennyire képes egyszersmind jó emberként, emberi méltósággal élni? — Nincs „használati utasítás" a megméretéshez. De kellene lenni egy belső, etikai, emberméltósági parancsnak, mi a társadalmi s egyéni szempontú mérés együttes alkalmazásán alapuló önértékelésre kötelez! Sőt, önkritikára és önkorrekcióra! Tudom, borzasztó nehéz feladat. Százezerszer könnyebb, ha ön másokat értékel, kritizál, szid, marasztal el. Vagyis mutogat — mutogatunk — mindig másra. Az nálunk a nagy divat: lentről fel, fentről le, munkástól értelmiségiig, értelmiségitől munkásig. Egyebet se hallunk és mondunk csak azt, hogy „tutti, hogy ez — ott lenn, fenn, gépállásban, katedrán... stb. — a hibás". Mi nem! Mindig csak más, mi sosem. Másnak kell változtatnia a dolgokon, nem nekünk. — Mutogatunk és várunk másra. Egyre ingerültebben várva a változást, egyre nehezebben élve. Tessenek már mondani: meddig? Mikor döbbenünk már rá, hogy mi mind „a mások " vagyunk! A változtatásokat tőlünk magunktól várják s várhatjuk: az értékelés és a korrekció a mi dolgunk. Közösségi és egyéneknek szabott. — S felettébb nehéz, ha nem tudjuk, hogy mi minden kell hozzá. Ha eleink több ezredévnyi tapasztalásából s etikájából megvan még valami, akkor súghatja mi kellene. Az értékelés, a kijavítás, a változtatás alapja ugyanis mindenkoron s mindenkinél feltételezhetően a realitásérzék, a minőségigény, az értékrend s a hit, a belátás és az ésszerű tolerancia. Van nekünk ilyen? önnek, nekem, másoknak — van? Nagyon kellene! Mindezek nélkül ugyanis nincs helyes önértékelés, önkorrekció; anélkül pedig nincs érdemi, közösséget előbbrevivő változtatás. — Legfeljebb egymásramutogatás és hiábavaló várakozás. Ami helyett pedig az kellene, hogy ki-ki magának felmérje az itt és most valóságát s benne saját szerepét. Reálisan áttekintve, hogy honnan indulva jutott(unk) ideáig, jelenleg hogyan áll(unk), merre tart(unk), merrefelé kellene tartania. S milyen igények szerint, milyen minőséggel, milyen haszonnal. Felmérve, tudva, hogy használni csak az tud, akinek értékrendje és hite van. Hogy milyen s mennyi az nem is részben magunkon múlik. A megfelelő értékrendű ember méltóságához hozzátartozik a minőségigény, a hit a gyarapodásban, a tettrekészség maga és mások hasznára, a fejlődés érdekében. Ám éppen mert a fejlődés, az előbbre, minőségibbre jutás mindig is ellentmondásokkal telített hozzátartozik a józan belátás és az ésszerű tolerancia is. Ami persze nem egyenlő a liberalizmussal, a túlzott engedékenységgel, az elvszerűtlenséggel, a megalkuvással. Az helytelen. Saját magunkkal és másokkal szemben is! Felborít(hat)ja egész önértékelésünket s vele a korrekciót. A javítást, a változtatást, ami pedig itt és most — egyéni és közösségi szinten egyaránt — nagyon szükségszerű. S ami nem megy az önmagunkkal való szembenézés nélkül. S lent, se fent. SZABÓ MAGDOLNA „A gazdaság világának a politika világához való viszonya a modern kor egyik fő problémája" írta Marx „A hegeli jogfilozófia kritikája" című tanulmányának bevezetőjében. A jelek szerint tehát a mai magyar társadalom egyik alapkérdése — a gazdaság és politika kapcsolódása — már a klasszikusok korában is döntő fontosságú volt. Hogy a létező szocializmusok világában ez az alapvető viszonyrendszer különlegesen fontos szerepet kap, azt talán a legszellemesebben — bár egyúttal vitára ingerlő módon is — Jerzy Wiatr lengyel szociológus. fejti ki, amikor így fogalmaz: „A politika a szocialista társadalomban bizonyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be... meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb „nem-politikai" területein is." Míg a szerves társadalomfejlődés a gazdaság-politika-ideológia logikai lánccal írtható le, ahol a gazdasági alapviszonyok határozzák meg a politikai felépítmény intézményrendszerét és a társadalom tudati tükrözésének struktúráit; a szocializmus rendszere az ideologikus jövőkép felől építkezik: egy messianisztikus küldetéstudattal dúsan átitatott politikai elit ezen ideológia köré szerveződve, mintegy „tervlebontja" a gazdasági alapra háruló — politika ideológiai fogantatású — célokat. Vagyis míg az organikus társadalomszerveződési mód szerint a társadalom „épít magának államot", addig az eredeti szocializmusok alapmodellje éppen fordítva „a társadalom államosítása" koncepciójára épül. Azt gondolom, a mai magyar társadalom (s más szocialista társadalmak) nehéz helyzete aligha érthető meg, ha nem elemezzük a fenti öszsze függéseket. A szocializmus alapmodelljei a rendkívül gyors ütemű felzárkózás kényszerétől hajtva a „társadalom államosításával", vagyis gazdasági, politikai, ideológiai (kulturális) értelemben teljes alávetésével indították el modernizációs stratégiájukat. Hazánkban ez a modell már 1952-53ra a nyilvánvaló válság jeleit mutatta, így az ezt követő időszakban, 1953-tól 1959-ig ellentmondásos korrekciós kísérletek folynak a berendezkedés módosítására; a gazdaság és politika kapcsolatának átépítésére. A felgyülemlett ellentmondások feszítő ereje azonban már akkora, hogy a folyamat ellenőrizhetetlenné válik, s ellenforradalomba torkollik. Az 1956 utáni évtized során ha lassan és ellentmondásosan is, de kibontakozni látszik egy új típusú „társadalmi szerződés". Ennek leglényegesebb mozzanata, hogy megkezdődik a társadalom (az egyének, csoportok, rétegek, kollektívák, stb.) relatív gazdasági önállóságának megteremtése. Ennek azonban az az „ára", hogy politikai és ideológiai „önállósodásról" nem esik szó, bár ezen a téren is igen jelentős változás, hogy az előző korszak ki nem mondott, ám annál inkább gyakorolt „Aki nincs velünk, az ellenünk van" agresszív politikai „ars poetica", a most már ki is mondott és a gyakor-. latba is átültetett „Aki nincs ellenünk, az velünk van'' tudaios stratégiája váltja fel" A gazdaság és politika világának ez az újszerű kapcsolódása igen termékenynek bizonyul, a 60-as. évek második fele látványos sikereket hoz. Az önállósuló gazdaság — pontosabban a gazdaság leginkább önállósuló szféráinak sikerei — azonban elbizonytalanítják a politika és ideológia világát, amiért is a 70-es évek a „visszarendeződés" periódusává válnak. Éppen akkor, amikor a világgazdaságban beindulnak azok az átrendeződések, amelyek rendkívüli módon felértékelik az autonom gazdasági cselekvés, a gyors, rugalmas alkalmazkodás képességeit. Ebben az időszakban nálunk egy mesterkélt és nehézkes „sem-sem, is-is" társadalom-koordinációs rendszer alakul ki, amelyben a „kézivezérlésnek" nevezett direkt politikai-akarati mechanizmusoké lesz a domináns szerep. A növekvő gazdasági nehézségek, a külföldi fizetésképtelenség fenyegető veszélye a 80-as években ismét a reformok irányába kényszerítik társadalmi fejlődésünket. Valószínűnek látszik, hogy — akárcsak az 1956-ot követő évtizedben — most is csak egy újfajta „társadalmi szerződés" adhat esélyt a kibontakozásra. Ez az új „alku" azonban már csak a társadalom gazdásági-politikai-ideológia' téren egyaránt lezajló „nagykorúsitására" épülhet. Szembe kell néznünk azzal-a ténnyel, hogy a szerkezet-átalakítás több évtizedes és rendkívüli konfliktusokkal járó folyamat lesz, amely egyúttal — hogy esélye legyen a sikerre — a társadalom által jobban ellenőrzött politikai berendezkedést is feltételez. A társadalomban meglévő elkülönülő érdekek és értékek nyílt, szervezett-intézményes formában megjelenő képviselete és a társadalom nyilvánosság előtt zajló ütköztetése, valamint az így létrejövő kompromisszumokat védő politikai, jogi és szervezeti garanciák nélkül aligha várható, hogy a társadalom erre képes része hajlandó lesz a kibontakozáshoz nélkülözhetetlen áldozatokra. BOGÁR LÁSZLÓ Babits Mihály Önképzőkör Szép, archaikus csengésű kifejezés az önképzőkör. Ma már nagyon ritkán használjuk, hiszen a hagyományos oktatási módtól eltérőre új szavaink keletkeztek: szakkör, kiscsoportos foglalkozás, fakultáció, tagozat. Szegeden alig-alig hallani önképzőkörről, ezért, s mert szakközépiskoláról van szó, esett jól megtudni, hogy az építőipariban az irodalmat kedvelő diákok önképzőkörben foglalkoznak egymás írásaival. Négy esztendeje, Babits Mihály születésének századik évfordulóján alakult az önképzőkör, melynek célja irodalmi alkotások írása és előadása. A tagok száma az elmúlt tanév végéig negyven volt, ma valamivel kevesebben járnak a foglalkozásokra. Sikeres alkotómunkájukat igazolja, hogy a megalakulás utáni tanévben már antológiával tudtak részt venni az Országos Diákköri Napok pályázatán. Tavaly ugyanitt hét egyéni pályázattal jelentkeztek a Vedresből. 1984 végén új művészeti ággal bővült az önképzőkör. Megalakult a Vedres István színjátszókör. A lelkesültség két jellemzője: rendszeresek a hetenkénti foglalkozások, és a színjátszók maguk készítik a díszleteket. Fölmerülhet a kérdés, hogy miért éppen Babits nevét vették föl a szakközépiskolások? A mai Vedres István Építőipari Szakközépiskola épületében egykoron főreáliskola működött. Ennek Horváth Mihály utcai falán 1972 májusában helyezték el Borsos Miklós Babits-domborművét, méltóképpen megemlékezve arról, hogy a magyar irodalom nagy alakja két esztendeig ebben az épületben tanított. Babits szegedi éveiről csak elszórt publikációk jelentek meg egészen Apró Ferenc kitűnő könyvéig. A Babits Szegeden című írás szinte napra pontosan nyomon követi a költő itt tartózkodását attól a pillanattól, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium rendelete kinevezte a szegedi főreáliskolába a latin nyelvnek mint rendkívüli tárgynak a tanítására helyettes tanári minőségben, addig a percig, amikor az Erkölcs és iskola című újságcikke miatt távozásra kényszerült. Babits 1906 októberétől 1908 júniusáig tanított Szegeden. Jó tudni, hogy az építőipari szakközépiskolában, az egykori épületben fölfedezik Babits európai szellemét. Az önképzőkör elnöke Árpás Károly tanár úr, megbízott titkára a verselő diák, Szabó Zsolt. A megszülett művek elbírálásában Dékányné Bozsó Klára, az önképzőkör elnökhelyettese nyújt segítséget. A legjobb írások bekerülnek az érdemkönyvbe. Ezt lapozgatva fedeztem föl a következő, tehetségről árulkodó verset: D. I. FÜZESSÉRY ORSOLYA Hangulat Mikor fellegek gyűlnek ősz időben Mikor a zafír ég barnára vált — Mint a levegő bágyadt hegedűben Tompán rezeg a csöndben a magány Mint dongó oboa fátyolos szép hangja A méla idő a Földet betakarja....