Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

Csütörtök. 1987. december 31. Osztjuk a lapot... Magunk sem hittük volna, amikor egy évvel ezelőtt szilvesztert játszottunk a DM négyoldalas, december 31-i magazinjában, hogy olyan osztatlan sikert aratunk írásainkkal, fotóinkkal, mint amilyeneket... úgy értjük: senki nem osztott ki bennünket. (Igaz — kivéve talán egy reklamáló telefont — különösebb elismerést sem osztottak senkinek az ötletéért. Az az egy telefon persze érdekes volt: fotós kollégánkat fenyegette meg valaki sajtóperrel, mondván: a kép szereplője előnytelen pozitúrában érte meg a nyilvános szereplés „örömét". Kollegánk azt felelte: boldogan osztja le a telefonálónak a vesztes lapot, mert ha a biróság az asszonyság hátsó felének fotójából azonosítani képes az illetőt, az neki, a fotóriporternek mesterségbeli, szakmai elismerés lesz. Talán nem is kell mondanunk: a pert el sem indították...) Ilyen előzmények után mit tehetne mást a DM csapata: a közvélemény sürgetésének, követelésének engedve ismét közreadja szilveszteri összeállítását. Megosztva ezzel persze a házon — Sajtóházon — belüli véleményeket, hiszen köztünk is volt, aki igy fogalmazott: mit komolytalankodtok!... Amire mit is válaszolhattak volna az itt következő írások, képek szerzői? Csak azt: írjátok tele az első és utolsó négy oldalt, „oszt" hagyjátok nekünk a középső négyet! Nos, így történt, hogy itt most osztjuk a lapot!... Szegedi (n)épszokások Kelemen, a felelős Mottó: A történet szereplői kitalált személyek. Ha valaki mégis magára ismer, az nem a véletlen műve. A városi NEMÉPÍT Szolgáltató Vállalatnál az utóbbi hónapokban úgy kiszélesedett az üzemi demokrácia, mint tavaszi zöldárkor a Tisza. A szakszervezet Falazó Kelemenbe helyezte főbizalmát akkor, amikor megválasztotta információfelelősnek. Vállalta, de vegyes érzelmek hőés hideghullámainak verejtékcseppjei, lúdbőrei futottak végig agyonbarázdált, dolgos homlokán és már kissé görbe hátán. Mert jól tudta, havonként, otthon, családja körében, az övéi asszisztálása mellett kell majd megszenvednie azt a két-három oldalt, melynek címe: „Jelentés a dolgozók hangulatáról, véleményéről". Persze jólesett a bizalom, s igy morzsolta ritkás.fogai közt a szavakat: „Most már elmondhatjuk, leírhatjuk a véleményünket, lesz is itt rend nemsokára!"... Az első jelentés viszonylag könynyen ment. Megszokták felettesei a régit, s igy Kelemen azok alapján irta meg a „nesze semmi, olvass jó"-t. Aztán néhány nap múlva szóltak neki. Kelemen szaktárs, keményebben, konkrétabban, őszintébben! Hát nem hallgatja a rádióban Hável Józsefet Moszkvából? Ott már lehet, akkor maga mitől tart? Ezután a második havi nekirugaszkodás előtt megvette a Görög mondák című könyvet, és éjszakánként átböngészte Achiliestől Zeusig. Megtudta: a demokrácia népuralmat jelent, azt a politikai rendszert, amelyben a hatalom a népé. Majd hozzákezdett az üzemegységekből beérkezett igen vastagon fogalmazott jelentések összegzéséhez és átirta imigyen: «A vállalat vezetőjének viselkedése olyan érzést vált ki beosztottjai körében, mintha Damoklesz jól élezett, hegyes, szúrós fegyvere lebegne fejük fölött. így aztán senki sem csodálkozik azon, hogy ez ellen kardoskodnak a melósok. A nagyfőnök ugyan meghallgatja a véleményeket, de végül is az ő döntése alapján kell végrehajtani a tennivalókat. Az ifjúsági szövetség érdekképviseleti, érdekvédelmi munkáját sem veszi tudomásul. Úgy tudja és úgy is viselkedik, mintha ő lenne a legszebb, legokosabb pmber a világon. Egy déspota, aki húvélykujja igazgatói irodájának bolyhos, bársonyos szőnyegpadlója felé fordításával sorsokat dönt el. Egy Prokrusztész. Aki útjába kerül, megbánja. Ha valaki hosszabb, levágja a fölösleget, ha rövidebb, megnyújtja azt, — „legyetek egyformák rajtam kívül" jelszóval.« Eddig jutott Kelemen, amikor már harmadjára mordult rá felesége: hagyd már a fenébe azt az Írást, teljesen kihűl a krumplipaprikás! Másnap reggel bátorsága teljes tudatában, büszkén továbbította a jelentést — majd napokig várta a hatást. Ugyanis félt, hogy letolják őszinteségéért. Nem így lett, sőt, jó néhányan — cinkos mosollyal arcukon, — köszöntötték a műhely és az irodák közötti folyosón. És elkövetkezett az a nap, amire álmában sem számított. Hivatták az irodaházba. Vakolat Béla, a kisfónök cigarettával, márkával, kávéval kinálta. A műbőr fotel enyhén kényelmes ölelésében szorongva feszengett. „Gratulálok" — kezdte mondókáját Vakolat. — „Nem titok, szép eredményt ért el vállalatunk ebben az évben. A tavalyi évhez képest egy lakásátadásra is so^ került. Egyedül élő főmérnökünk két és félszobás lakótelepi lakását átadta Fandli József két gyermeket nevelő munkatársunknak, aki feleségestül három évig a lakáshivatal irodaházának harmadik emeleti lépcsőfordulóján lakott, lakás híján. Ezért a november első felében tartandó ünnep: ségen az Országos NEMÉPÍTŐ Szolgáltató Vállalatok Trösztje javaslatára kitüntetések átadására is alkalom nyílik. Azt sem titkolhatom el, hogy a nagyfőnök is szerepel a kitüntetettek listáján. Éppen ezért kérem Kelemen szaktárs, hogy ön, aki megtisztelő megbizatását jól betöltve, ismeri a dolgozók véleményét, néhány mondatban írjon a kitüntetésjavaslathoz néhány gondolatot." Kelemen száraz szájpadlással nyelt néhányat, majd zúgó agya csak azt hallotta már a titkárnői szobából kihátrálva: „Holnap reggel ráér behozni!" Még este, a bablevesszagú konyhában, a mosatlan edények árnyékában, ismét irni kezdett: „Az üzemegységekből beérkezett véleményekre alapozva: a vállalat vezetője határozott, szilárd munkafegyelmet tartó, képzett szakember. A hozzáérkező véleményeket, javaslatokat meghallgatva önállóan dönt a vállalatot és dolgozóit érintő valamennyi kérdésben. A társadalmi és tömegszervezetek gondjait ismerve, többször fölhívta a figyelmet arra, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni érdekképviseleti, érdekvédelmi munkájukra. Többéves tevékenysége alatt folyamatosan a vállalat egységes arculatának kialakításán fáradozik. A leirtak alapján kitüntetését javasoljuk és támogatjuk." CZAKÓ JÁNOS Makkosházi rángatós A lakótelepi nép által űzött, újkeletű népi játék két alannyal működik. Az egyik az utas, mint kiszolgál-; tátott valóság, a másik a Vállalat. Előbbi tetszés szerint kicserélhető, átverhető és büntethető, utóbbi nyugodtan szidható. A játék lényege szerint egy, esetleg több darab, elektromos áram felhasználásával működő tömegközlekedési eszköz (lakótelepiül: troli) igénybevételével bonyolítható az össznépi barátkozás, amely során a sarkokat követő egyenes szakaszok idején érezhető gyorsulás, valamint a tehetetlenségi erő találkozása folytán barát lesz minden magyar. Hóesésben tapasztalt 20 perces késés esetén az elektromos meghajtású jármű lényegéből adódó döglesztő meleg élvezet-érzetet kelt, a zsúfoltság pedig megakadályozza a népi játék foganatosítását. Ilyenkor indul a „makkosházi kabátos hering" cimű játék, amit egyesek „kint a hideg, bent a balek" formációba űznek. A makk'osházi rángatós egyébként lényegéből adódóan hangosjáték, ezért is kapta másik, szintén népi ihletésű nevét: Északi városi káromkodós. A játékot az nyerheti meg, aki jobb oldali tűkanyar idején két kisdobos korú gyermekkel, a velük járó jelentős súlyú iskolatáskával, valamint három bevásárlószatyorral, s egy demizsonnal a karján, meg a Diófából kimentett férjével az oldalán három másodpercen belül fel tudja mutatni bérletét az ellenőrnek. Belvárosi seftelős Ezt a játékot eredetileg a dicső emlékű hatvanas évek elején találta ki, s emelte azonnal nemzetközi szintre a szegcdi nép. Eredetileg déli szomszédainkkal játszottuk, bekapcsolva az állami kereskedelmet, amelyet kijátszottunk. A játék lényegét — farmert sajtért, kvarcórát dióbélért, s mindezt persze pénzért — néhány év alatt megkedvelték KeletEurópa több országának utazásra jogosult játékosai, s a gazdasági helyzet változásától függően délkeleti szomszédaink éppúgy játszották, mint a baltikumi népek. Ezen a ponton kapcsolódott be a KGST-jellegű közös szórakozásba az államigazgatás. Először egyenruhásán, mérgesen igazoltatva, majd illetékesként jogszabályt alkotva, új helyet kijelölve, így került át a játék egy hatalmas víztorony tövébe, s városunk gondoskodását jelzi: az időközben odaköltöző városi rendőrkapitány felügyelete és ablaka alatt folytatódott. A játékszabályokról: tilos magas és kötött árakkal, valamint halkan és szerényen játszani. Kötelező: mindent mindenért, mindenkit bárkivel, bárhol és bármikor. Ügyeljünk arra, hogy banki árfolyam, az áruban megtestesülő érték, valamint mellettünk álló nepper ne befolyásoljon, s kerüljük az olyan személyeket, akik kiejtik a „garancia... visszacserélhetem?... máshol olcsóbb..." kifejezéseket. AKTUALIS KÖRKÉRDÉSÜNK: Mit szólna, ha...? Alábbi jeles személyiségek, poraikból feltámadván, vajon mit szólnának, ha itt és most nálunk gyógyulnának? Archimedes: Minden vizbe mártott klinika a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított forint súlya. Hippokratész: Én ugyan Kosz szigetén születtem, de ahogy itt körülnézek... Egy föníciai uralkodó: A hálapénzt nem mi találtuk. Hannibál: Az Alpokon átkeltem, de a portások elölt nem tudok. Julius Caesar: Jöttem, láttam, de nem győztem csodálkozni. Lukrécia Borgia: Mérgelődöm. VIII. Henrik: Fel a fejjel hölgyeim, aki vért ad, életet ad. István, a király: Legalább a jobb kezem megmaradt. Mátyás király: Az igazság az, hogy én már akkor külhonból hozattam az orvosaimat. Ferenc József : Minden nagyon szép, minden nagyon jó, semmivel sem vagyok megelégedve. Semmelweis: Kérem, én mosom kezeim... Gribojedov: Az AIDS bajjal jár. Csehov: Több mint három nővér kellene. Karinthy: Nyomorban nem ismerek tréfát! KALOCSAI KATALIN H

ungárián Bertalan (született: Bercike) arcán már kisded korában tükröződött: egykor a betűreklám lesz kedvenc tévéműsora. Aztán össznépi játékunk (értsd: kontraszelekció) gondoskodott róla is, hogy gimnáziumi padhoz jusson egyik iskolánkban. így mint érettségivel rendelkező állampolgárt faggattam arról, mit jelent eme szó: népszokás. Válasza szinte kimerítőnek tekinthető: „Amit a nép szokik. " Hát nem szenzációs? Eme elvi alapokról indulva gyűjtögettem kicsinyke művemet, amelyet ma. a jelenkor épülésére, összeállításunk színvonalas töltésére közzéteszek. Előre is kéri elnéző f igyelmüket a szerző — lásd: az alján. Rókusi dülöngélős Legnagyobb múltra visszatekintő, s egyre jobban terebélyesedő népszokásunkról (amelyről illő megjegyezni, hogy nem csak Rókuson divik) Bálint Sándor nem emlékezik meg híres-neves Szegedről szóló könyvében, ezért érdemes részletesebben is kifejtenünk. Az egykori kukoricaváros polgárai még csak úgy, árok partján, kapualjban, kocsmaasztalnál, vagyis mindenféle rendszabálytól mentesen játszották eme játékot, de mára már államilag befolyásolt korhatárhoz, időponthoz kötik az alanyok kiválasztását és a népszokás terjesztését. No persze népünk leleményessége ettől függetlenül mindenkit bekapcsol a játékba. Az időbeli korlátozás (csak 9 után) annyit elért, hogy a játék humánus eleme (értsd: előbb ember, majd részeg disznó) gyorsasági teljesítményét mind töményebb tárgyi feltételekkel (pálinka, rum, vodka) fokozza. így jut el arra a(z ab)szintre, amikor a játék méltó lesz nevéhez. Egy bizonyos pontnál azonban illő új nevet keresni — rókusi zuhanós, kapirgálós, üvöltözés, verekedős — de lényegét megőrzi: a mai magyar valóság időleges rózshszínű, szubjektív visszatükröződésére törekszik. A játék több szempontból ártalmatlan. Ezt bizonyítja a tény: a dülöngélős éppúgy játszható család, mint vállalat, vagy szövetkezet vezetése közben', csupán személygépkocsi alkalmazása minősül deliktumnak. Végül egy-két figyelmeztetés, praktikus tanács: a játékra jelentkezők ne vigyék magukkal feleségüket (férjüket), valamint az eddigi tapasztalatok alapján fölösleges a zsebben tartani Lukács György: Az esztétikum sajátossága című könyvét is. Előbbi személyi tényező ugyanis gátolja az önmegvalósítás játékos módját, utóbbi súlya pedig kifejezetten akadályozza a feltápászkodást. Hivatali protekciós Szándékosan hagytam válogatásom végére azt az általános nemzeti játékot, amely mindössze attól minősül szegedi népszokásnak, hogy itt is van. Szándékosan, mivel múltja, ereje, mindenkire kiterjedő, tehát általánosnak tekinthető jellege társai fölé emeli. Olvasóimat hadd győzzem meg erről a népszokás formáinak elemzésével. Lehet például családias, ahol sógor a komának, apa a fiának intéz, s mindez többrendbeli unokatestvéri fokig folytatható. Lehet persze barátias, amikor a múltban poharazgatással együtt töltött órákkal egyenes arányos az egymásnak elintézhető ügyek száma. A harmadik fajta neve legyen hierarchikus. Jellemzője: beosztott a főnöknek mindig és mindent, főnök a beosztottnak — talán. A negyediket nevezzük el diplomatikusan érdekegyeztetésen alapulónak. E játékformában mindenki igyekszik kiaknázni saját lehetőségeit abban bízva, hogy a játék másik alanya hasonlóan cselekszik. Vagyis elérhető, hogy tiz baltáért mondjuk egy marhalábszárt. No persze mindezt csak a példa kedvéért mondtam. Hol is folytassam a felsorolást? Talán a pozíciósnál, aminél a beosztás tehetetlenségi erejéből fakadóan nő az elintézhető ügyek száma? Vagy az anyagi-, ásnál, amejy már a pénzforgalom szerepét hangsúlyozza az emocionális kapcsolatokat mintegy háttérbe szorítva? Netán a tradiciósnál, amely ősi magyar szokás szerint ezzel a mondattal indul: „Tudod, már a faterom is a faterodnak..." Nem — ennyi már elég. Hiszen mint tudjuk, semmi sem állandó, a protekcionizmus is folyamatosan fejlődik, az ellentétek harcából kifolyólag. S mindezt dialektikusan. Utóirat helyett szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik... És persze azoknak, akik nem. Életükben további munkasikereket, családjuknak meg boldogságot és... (lásd: Szegedi népszokások, gyűjtés, 4. alcím) kíván: BÁTYI ZOLTÁN Ó, boldogtalan, mai hírlapírók! Az a boldog századforduló! Akkor volt jó a hírlapírónak, nem ám mostan, barátaim. Vajon miért? — kérdezitek, gyeljetek reám, elmondom. FiA századforduló hírlapírója tehát behatol a New U York kávéházba. — Parancsoljon, szerkesztő úr — hajol meg előtte az oldalszakáll nélküli pincér, aki kopaszodik immár, ugyanezért hajszálait reggelente előrefésüli, s egyenként ragasztja homlokára. — Mit hozhatok tehát? — Egy abszint lesz, Baum úr, egy kapuciner, valamint egy császárzsemlye. Látom, megjelent már lapom, a népszerű Est. Hozzon egyet abból is. A főpincér fordul, ugrik, két kezével négyfelé kap, ezüsttálcán érkezik az abszint, a kapuciner, a császárzsemlye, valamint az Est egy példánya. (E lap mérete lepedőnyi, akár aludni is lehet takarásában. Vigyázzunk azonban: Virginia-szivarunk parazsa át ne lyukassza, ha szenderegvén arcunkra borítjuk...) A századforduló hírlapírója előbb megszagolja, majd fölhajtja az abszintot (gyomrában kellemes bizsergés támad), s miközben a kapucinert kortyolgatja, elolvassa ma reggel írott, az Ést-ben megjeleni beszélyét, mely éles támadás Ady Endre ellen. De ez még semmi, barátaim. Most figyeljetek! — Baum úr, fizetnék... Fizetnék, ha tudnék. Baum úr arca megértő. — Samsem ? — kérdi, tapintatosan lehalkítolt hangon. — Pontosan. Nincs egy vasam sem. A turf játék a jövedelem ellensége, rossz tippet adott Sehonnai, ez a hírhedett bukméker, tegnap, a Gyepen. De sebaj, írok most egy tárcát, el méltóztatik küldeni a szerkesztőnek, Weisz úrnak, ő kiutal valamelyes előleget... Ezzel a századforduló hírlapírója papírlapot simít maga elé, s ott helyben ír egy tárcát, Ady Endre védelmében. A kifutófiú elviszi a kéziratot IVeisz úrnak, tíz perc múlva tehát így kiált fel hírlapírónk, kezében némi pengővel: — Baum úr, fizetek! Látjátok, barátaim: ezért volt jó a századfordulón hírlapírónak lenni. Most III pedig képzeljétek el: vajon mily sors várna a nyolcvanas évek hírlapírójára, amennyiben kézirattal akarna fizetni akármely kocsmában? — Kinek dolgozol, te disznó spicli? — hallaná, ha tollat, s papírt venne elő; és úgy dobnák ki a bejárati ajtón, amint annak a rendje. A kutya se nézné, hogy Ady Endre ellen ír, vagy Ady védelmében... FARKAS CSABA «