Délmagyarország, 1987. december (77. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

Csütörtök. IÜS7. (U'ccmlur 24. 9 magazin | |J)M ABRAHAM RAFAEL GRAFIKÁJA FENYVESI FELIX LAJOS Betlehem Végtelen csönd van, hallani. A Mindenség titkokkal telve. Az idő orsójáról évmilliók gombolyodnak le. Fény-szalmát terítenek, napsugárral kötnek párnát, Mária ringatja ma született Föld-fiát! Ámulva nézik szikrázó csillagok, leheletük meleg kalács. Tejút-foltos nagy kabátban főié hajol József, az ács. És ajándékot is hoznak: gyöngyöt, éneket, jégvirágot, Hold, Mars, Jupiter a víg háromkirályok. Üdvözlégy, karácsony estén, bolygónk iker-csillaga! Igyekezz nőni, hogy ne legyen az emberiség egymaga! A

hírvivő ünnep másnapján csengetett. Megkérte az ajtót nyitó kisfiút, küldje ki az apját. A lépcsőházban állva egyszuszra mondta a férfinak: — Jónapot, Barna vagyok, a nagybátyja szomszédja. A nagybátyja meghalt... — Meghalt? Barna szinte bocsánatkérőn hátrált a lépcső felé: — Meg. Öngyilkos lett. Szenteste. Még az utcán is hallani vélte a hitetlen, háborgó hangsúlyú kérdéseket: — Öngyilkos? Karácsonykor? Középkorú asszisztens a kórházi ambulancián: — Az ügyeleteseknek ezek az év legrosszabb napjai. Szinte félünk a karácsonytól. Egyre több jut nekünk ilyenkor a meghalni akarókból... A lelki segélyszolgálat telefonvonalán — dicséretes diszkrécióval — nem árulták el, mennyivel többen és miért emlegetve öngyilkosságot veszik kezükbe ezekben a napokban a kagylót. De nehéz, lélekgyötrő szolgálatokként tartják számon az ünnepnapokat. Néhány önpusztításra készülőt sikerül „visszatelefonálni": hogy később szidhassa vagy áldhassa őket érte... Magára többször kezet emelő, többszörösen életbementett az idegosztályon. — Nincs joguk lebeszélni! Nincs joguk megmenteni! Nincs joguk éltetni! — Miért? — Mert nem tudnak az életem nyomorúságán változtatni. Senkinek sincs joga az elviselhetetlen életbe visszataszigálni senkit! Főleg nem karácsonykor! — Különlegesek ezek a karácsonynapi ügyeletek? — kérdezem a sokat tapasztalt belgyógyászt. — Ha lélekbúvárkodni akar színes, megrázó riportban a szentestén saját szeretteitől távollenni kénytelen ügyeletes orvos és az életszeretetlen öngyilkosjelöltek konfliktusaiban, lebeszélem. Se nem színes, se nem megrázó, se nem „lélekemelő". Szürke, kötelességszerű, testi- és lelkierőt próbára tevő munka — kevés köszönettel. — Én gyűlöltem a doktort, meg mindenkit, mikor a klinikai ágyon észheztértem. Egyre csak az járt a fejemben, milyen alapon korlátoznak ezek engem a személyi szabadságomban. Aztán az elvonókúrán, de méginkább utána a család segítségével rájöttem, milyen messze van egymástól a részeges ember életunt filozófiája meg a személyes szabadságnak vélt menekülési kísérlet... A pszichológus: — Menekülési kísérletek az öngyilkolások . Krízishelyzetben * levők próbálkozásai a szabadulásra. A világgal s önmagukkal perben-haragban levők, feloldhatatlannak vélt problémákkal küzdők, magányosok, gyógyíthatatlan és elviselhetetlen betegségük tudatában levők, alkohol vagy drog rabjai emelik kezüket önmagukra. Lehet, hogy éppen szenteste vagy a karácsonyi, év végi ünnepnapokon. De többnyire nem „pillanatnyi elmezavar"-ból s nem előzmények nélkül. (S nem ünneprontásból). A baj az, hogy a jeleket csak utólag — rendszerint a tragédia bekövetkezte utáni helyzetelemzésben — fogjuk. És későn döbbenünk rá Albert Schweitzer igazára: „Tiszteld az élőt!" * A jelek pedig meglehetősen egyértelműek: Akit a környező világ nem fog, aki nem tartozik sehová és senkihez, az magába fordul. A semmihez, senkihez sem kötődik egy része úgy próbálkozik kapcsolódni, „visszacsatolódni" az élőlényekhez, hogy kutya, macska, madár a „szótársa". Mások szinte abnormális módon keresik a feloldó kapcsolatokat. S vannak, akik befeléfordulva, hallgatagon küszködnek. Aztán úgy érzik, úgy vélik nem lehet, nem kell megosztaniuk senkivel semmit, nem tudnak, nem akarnak tartozni sehová, nem mások felé fordulnak, hanem önmaguk ellen. — Mert nem tudja, nem találja az ilyen ember a helyét a világban — állítja L., aki többször próbált ebből a világból kiszabadulni. — Nem tud talajt fogni, sorvadnak a gyökerei, nincs kapaszkodója és nincs éltető levegője. Csak az tudhatja, mennyire fontosak, aki körül nincsen hasonló arcú, gondolatú, érzésű, indulatú. — Akitől az egyén individuumának megerősítését kaphatja, akivel közösséghez tartozik. Aki, akik nélkül magányos, bizonytalan és szoliogúrzónuk, amelyiket majdnem kórbekerullünk. Az csak Puszta volt, és kis pdtönc korában már oda járt tehenet fejni. (A pöttöm gyerekkel leltet rokon a pötöne.) Nem toronyiránt, inkább gólyafészekiránt mentem tovább. Közepetáján lehetek az egyenesre szabott úttalan útnak, amikor nyúl ugrik löl elöltem. Porzik utána a hó, úgy fut. Kó\etem szemmel, akkor látom, \an ott egy ntásik (anya is. Ez lesz az, amit keresek! Tornáeos-oszlopos, dombon van, és messziről is látszik, senki nem lakja. Nem térülök el, de nevetve lépek be Csányiékhoz. Azért is nevetek, mert sikerült kifognom a nadráglenyúzó kutyákon, meg azért is, meri még jobban hiszem, hogy jó úton járok. — Kié lehetett a szomszéd tanya? — Szilber és Sztejngasszner épittette. (A Steingassnerből Sztejngasszner lett?) — Honnan tudja? — A nagyapámtól. Szép táblára ki is volt Írva, de zománcos volt a tábla, és egy műgyűjtő elvitte. Azt hiszem. Vásárhelyre. Sejthcttc-e a műgyűjtő, hogy a Steingassner név mögött Tömörkény apját kell keresnünk, nem tudom. Lehet, de az is lehet, neki csak az volt a fontos, hogy tábla, és régi. Csányi Nándor, a hetvenhét éves, okos és tapasztalt öregember tovább mondja: — Öregapámnak is, ukapámnak is voltak könyvei, azokban kellene megkeresnünk. Nem igazi könyvek voltak azok, följegyzések csak. Az is bennük volt, hány pöndölt vettek a szolgálónak, meg az is, ki építette a szomszéd tanyát. Némelyikben rovátkás-írás volt, meg olyan is, ahol birkafejek meg lófejek adtak ki az ábécét. Mire belelkesednék, lehűt a feleség: ha meglennének, ő tudná. Kismilliószor takaritott azóta a padláson, egyszer se talált ilyesmit. Azért kellett a rovátkás-irás, meg a kosfejes és csikófejes, mert a régi emberek nem tudtak irni. Rovátkára adták át a barmot a gulyásnak, és v issza is kapták behajtáskor. Azoktól tanult volna Tömörkény, akik még pálcára vésték a rovásokat? — Mar úton vagyunk, át a szomszédba, amikor megkérdezem, hol lehet az Ábrahám-tanya. Éppen ott volt, ahol megyünk. A kútja is itt volt. A környék legjobb vizű kopolyakútja. Hajóhábel volt ledugva, abból merték a vizet. — Mi az a hajóhábel? — Azt én nem tudom, de igy hívták. A régi hajók darabja lehetett. Ezt a szót se hallottam eddig. Bálint Sándor szótárában se találom. Azt hiszem, ezt is nekiadhatjuk Tömörkénynek. A Buki-csárdáról is érdeklődöm, illetve a Lebukiról, mert gyanítom, inkább így mondták. Följebb lehetett az, talán a csályosi határban, de nem tudja, hol. Elmondta még, át-átjött hozzájuk a Steingassner uraság, és nagyokat beszélgetett a dádapjával. Mindenesetre itt van a tanyaház. Nincsen benne túlzás, valóban szép. Gyönyörű napsugárdisz a homlokán, pedig a légi tetőt nem nagyon régen cserélhették ki újra. Két ablak van a napsugártűzfal alatt, egyik a házba szolgál, a másik a tornácra. A tornác ugyanúgy később toldódoti ide, mint akárhol máshol, ahol megnyújtották az ereszetet. Körülkerülöm a házat, a túlsó végén is van napsugár. Ennek a háznak mindkét végről jól kellett mutatnia? Tizenkilenc nagy lépés a hossza, kilenc a szélessége. Rostélyajtón lehet bemenni az ereszet alá. — Apám mondta, ide jártak csömbézni a Reichlinger-lányokhoz. — Mi az, hogy csömbézni? — Játszani. Ahogy a gyerekek szoktak. A ház is, a hozzá toldott ereszei is vályogból épült, de téglával van alátalpalva. Csakhogy az ereszet talpán már szigetelés van, a házén viszont nincsen. Kevesebb lenne a külső, mint a belső? Nézzük meg inkább a pincét, ott minden kiderül. Az épület végén a hambár, azon át vezet az út. Lefelé pince, fölfelé padlás. Terméskővel — darázskővel — van kirakva a pince oldala, az pedig nem viszi föl a talaj nedvességét, azért nem kellett kiilön szigetelni. Minek ide tizenkilenc lépés pince? A kocsmárosnak minek kellene? Hogy bort tartson benne. A Sziiberhögy is azért volt hogy, mert szőlőt (bort) termett. Az utód kifordította a szőlőt, ezért nem tudta Fogas Pál, hol kellene keresnem. Ha viszont Tömörkény a közelben lévőnek említette a Buki-csárdát, akkor két dologra kell következtetnünk. A kocsmáros nem nagyon viselhette el a közelben a konkurenciát, ezért vagy hozzátartozott az is, vagy netán-talán ez a ház volt a csárda is. Persze-persze, akkor viszont tudta volna Tömörkény is! Hatalmas az udvar, a szokásos tanyai méretnek legalább háromszorosa. Ha a lécajtó elé állunk, balra a magtár romjait látjuk, szemközt két nagy istállóét, összeért a végük, a magtárral szemközt pedig, tehát tőlünk jobbra, a tanya szebbik végénél, de egy kicsit lejjebb, nyári lakás állott, konyhával, és talán szobával is. Ide járt tehát minden nyáron Tömörkény, még Steingassner-fiú korában. Hogy kik jöttek át hozzá csömbézni, és kikkel járt a Bogárzóban madarakat hergelni, már nehéz lenne megtudnunk. Hogy a Kosarlono Gsanyi dédapa csöndes hallgatásából tanult-e többet, vagy apjáéból, azt se tudni, de biztos, hogy ez is kivehető talán minden írásából. Itt oltódhatott bele az átlagkocsmárostól teljesen elütő, de kocsmát szerető lélek, itt tanulhatta meg rányitni a szemét a szegények világára. Ha ez a tanya nem lett volna, talan más lett volna Tömörkénj is. Mostani száma: Balástya, 400. A teteje lapos pala. rongó lesz. A hasonló arcú rokon, az azonos gondolkodású munkatárs, az empátiás szerelmes és partner, vagy akár egy-egy hasonlatos indulatú szomszéd, volt iskolatárs hiányzik. Akkor is, ha nem mondják, illetve nem veszik észre — magyarázza az ideggyógyász. — Mert a talajt, a kapaszkodót mindenki emberi mivoltánál fogva keresi. A tartozni sehová sem tudó, akaró a potenciális öngyilkos. Mig az orvos szakszerű magyarázatait hallgatom sebesen járó aggyal kutatok a „hátországok"-ban. Milyen útrabocsátó, sorskötő közegek vesznek körül? S én vajon jelentek, jelenthetek-e kapaszkodót? Adome, fogom-e a jeleket? Érzékelem-e a krizishelyzetet? — Egyáltalán, kik vannak krízishelyzetben manapság nálunk — kérdezem a szociológust. — Szakmai viták középpontjában álló kérdés. Ha egyszerűen és röviden akarjuk közeliteni, akkor mondhatjuk úgy, hogy krizishelyzetben vannak — s lehetnek önpusztításra hajlamosak — a szeretetlenek, a cclvesztetiek, a távlatnélküliek. Másképpen felsorakoztatva: a magányosak, a meghasonlottak, az öregek, a betegek, az alkoholisták, a drogosok. A magukat szeretetlennek, magányosnak érzők, a célvesztettek s meghasonlottak számát még becsülni is nehéz. Rengetegen vannak. Hetven éven felüli — tehát öreg — ma közel egymillió magyar. A statisztikák azt mutatják, hogy az ország lakosságának csupán egyötöde egészséges. Ma Magyarországon minden tizedik férfi alkoholista vagy nagyivó és százezernél többre tehető az alkoholizáló nők száma. Tudjuk, hogy a hivatalosan számított harmincezernél sokkal több a drogos fiatal, s igen sokan vannak a felnőttek között, akik gyógyszerre isznak, tudva, nem tudva, hogy egyik-másik töményszesszel kábítóbb, mint a marihuána. A távlatnélküliek számát hadd ne saccolgassam. A jövőbe vetett hittel és bizakodással mostanában egyre többen kerülnek meghasonlásba... A pszichiáter: — Hozzátartozik ez a magyar mentalitáshoz. Jellemző ránk az információknak az olyan típusú feldolgozása, amiben a negatívumok dominálnak. Szinte fokozzuk a kilátástalanságot. A bizonytalanság, a bizakodásnélküliség fokozza a feszültséget, állandósíthatja a lelki görcsöket, gyengítheti az életösztönt. Annál is inkább, mert a magyar mentalitásnak van egy másik önveszélyeztetö jellemzője. Ha a magyar ember perbe-haragba kerül a világgal, nem a világot bántja, hanem önmagát, hajlamos az agresszió befelé fordítására. Nem citáljuk manapság Tolsztojt, aki azt állította: „...legnehezebb ...szeretni az életet,... akkor is, ha valaki szenved, mert az élet minden." Az életösztön pedig állítólag a legmélyebben ágyazódik az emberbe. Kivéve talán Csongrád megyét, ahol legeslegtöbb az önpusztítók száma... S közülük sokan éppen az ünnepek idején próbálnak menekülni... Mi elől? Miért? Tudjuk? Egyáltalán észrevesszük? Vagy már az is ünneprontás, hogy ezt most felemlegetem? Most, amikor „három napig jók vagyunk, sőt emberségesek"... Tényleg azok vagyunk? Érezzük úgy! S ne higgyük azt, hogy „senkinek sincs joga lebeszélni"! A szeretet, az egymáshoz tartozás ünnepnapjain különösen van! S hiszem, hogy mindenki tudja, ki felé induljon. k/ \nó M \r:nni \ \