Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

Szombat, 1987. november 7. 11 ® © © magazin DM Októberi napok És nálunk Kijevben ősszel megkezdődött a küldöttek választása a pétervári kongresszusra. Engem, mint tevékeny pártmunkást, beválasztottak közéjük. A kijevi delegációval el is utaztam Pétervárra. Módfelett büszke voltam. Tudni, hallani sem akartam másról, csak erről a kongresszusról. Kijevből való elutazásom előtt Borovszkij megkérte a kezem, én azonban visszautasítottam. Azt akarta, hogy legyek a felesége, mert belém szeretett. De mit törődtem én akkor ezzel! Mindennek a tetejébe nem is tetszett nekem különösen. Úgyhogy nyugodt lelkiismerettel utaztam el. Ő azután ki tudja, hova lett. Soha többé nem találkoztam vele. Pétervárott egy katonaiskola kollégiumában szállásolták el a küldöttségünket. A legforróbb, döntő jelentőségű napon érkeztünk. Két nappal a kongresszus kezdete előtt. Forró, lángoló, égő napok voltak ezek, amikor eldőlt az egész forradalom további sorsa. Azokban a napokban Lenint hallottam szónokolni, és közelről láthattam sok forradalmárt. Magam iskolázatlan és tájékozatlan nő, hallgattam a beszédeiket, de — ha lehet ezt igy mondani magamnak sem tudtam volna számot adni arról, tulajdonképpen mi is történik. Úgy ültem ott, mint valami ünnepélyen, de hogy miféle ünnepély ez — magam sem értettem. Ma is csodálatos élmény beszélni erről. Benn ültem a forradalom fortyogó katlanában, de nem egészen tudatosult bennem az eseményeknek a jelentősége. Ez pedig az én mínuszom volt. Bizony. És ez nekem soha nem hagyott nyugtot. Mindig irigyeltem az olyan embereket, akik tudatosan avatkoztak bele a harcba. Ezek igen nagy emberek voltak a szememben. Ami pedig engem illet — be kell ismernem, hogy úgy éltem abban az időben, mintha ködben tapogatóznék, sok mindent nem is értettem, de ami a legfontosabb, hogy nem tisztáztam magamban, mit jelent a forradalom a dolgozók szempontjából. Igen. Azt értettem, hogy valami olyan kezdődött el, amiért kötelességem feláldozni egész életemet. Mégsem ismertem fel, micsoda óriási esemény ez a nép életében. Sőt még ma is fáj, hogy* nem álltam az első sorokban fegyverrel a kézben. Mit tudtam én, hogy az a nap mit rejteget még magában. És «én, mint egy ostoba liba, mint egy kispolgár, a barátnőmmel sétafikáltam szerte a városban olyan időben, amikor megkezdődött a végső leszámolás a burzsoáziával. A barátnőmmel sétálgattunk a Szadovaján. Egyszer csak lövéseket hallunk. Mi pedig akkoriban még, hogy is mondjam, afféle egyszerű falusi lányok voltunk, ostobák, akik addig a frontnak a közelében sem jártunk. Fogalmunk se volt róla, milyen az, amikor lövöldöznek. Elhatároztuk, hogy odamegyünk, és megnézzük, mi történik. Kimentünk a Nyevszkij proszpektre, s láttuk, hogy felvonulók haladnak a duma épülete felől a Téli Palota irányába. Mensevikek voltak. A transzparensükön ez állt: „Minden hatalmat az ideiglenes kormánynak!" A miénken pedig ez volt: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!" No, itt már kitűnően kiismertük magunkat. Erre mi a barátnőmmel megpróbáltunk erőszakkal áttörni a tömegen, hogy csatlakozhassunk a mieinkhez. Ugyanekkor újra lövések csattantak a téren. Minket a tömeg hátranyomott. Akkor megpróbáltuk a barátnőmmel a tér másik oldala felől, ahol még úgy jártak a villamosok, mintha mi sem történt volna. Mire eljutottunk a tér széléig, legnagyobb csodálkozá-' sunkra majdnem üresen találtuk. Összes osztagunk a Millionaja utcában volt elhelyezve, meg a vezérkar árkádjai alatt. Szerettünk volna megint csak a mieinkhez csatlakozni. * ZuMxnLü telje« regénte a Szovjetunió cimü folyóirat 1987. II. számábio jelenik meg. Mihail Zoscsenko: Megtorlás* (Részlet a regényből) De itt akkora puskatűz keletkezett, hogy az előttünk haladó emberek, akiknek a háta mögött osontunk, futásnak eredtek, minket újra hátravetettek. Ekkor a barátnőm elesett, kificamodott a lába, igy haza kellett támogatnom. Végig az úton hallatszott a lövöldözés, és egyre erősödött. Borzasztóan szégyelltük magunkat, hogy nem sikerült részt vennünk a végső harcokban. Még aznap este a kongresszuson megtudtuk, hogy a Téli Palotát elfoglalták. Újra Kijev Másnap megjelent a közös szállásunkon Rozenblum, aki a delegációnkkal érkezett. Erősen felindult volt. Megmondta, hogy késedelem nélkül Kijevbe kell utaznunk, mivel bizonyos események várhatók és a bolsevikok hatalomátvétele. Nekünk pedig most az a dolgunk, hogy ott legyünk. Még aznap elutaztunk. Kijevben már a pályaudvaron megtudtuk, hogy harc folyik a városban: a bolsevikok elfoglaltak néhány városnegyedet, és már a Podol felé nyomulnak előre. Rozenblum azt mondta: — Ámbár otthon engem vár a feleségem és a fiam, a szivem majd megszakad utánuk, ahogy sohasem hittem volna, most mégis arra van szükség, hogy a hazamenetel helyett a harcolók sorába álljak. Aki harcolni akar a bolsevikok ügyéért, az ideiglenes kormány ellen tartson velem. Ott is hagytuk minden holminkat az állomáson, és indultunk a Podolra. A Podolon már csakugyan forró volt a harci helyzet. A kijevi proletársereg kegyetlen pergőtűzzel fogadta a támadó hadapródok, tisztek, és polgári fegyveresek csapatait. Közismert, hogy ez az ütközet az ukrán tanácshatalom győzelmével végződött az ideiglenes kormánnyal szemben. A kijevi proletariátus elfoglalta az egész várost, de ^szovjethatalom Kijevben csak januárban szilárdult meg, és akkor sem tartósan, hiszen Kijevet a német csapatok hamarosan elfoglalták. Mi tehát egyenesen az állomástól kerültünk be az ütközet forgatagába. Én ugyan nem lőttem, hiszen addig soha életemben nem tartottam puskát a kezemben. Segítettem ellenben a rohamozóknak, lőszert hordtam, és a sebesülteket kötöztem. Amikor aztán a harcnak vége lett, és elfoglaltuk az egész várost, azt mondja nekem Rozenblum : — Te most akkora próbát álltál ki, hogy ezek után a párt soraiban a helyed. írt is egy kis feljegyzést, kezembe nyomta, s elküldött vele a pártbizottságra. Egy nő ült ott az asztalnál, és párttagsági igazolványokat töltött ki. Jókora sor várakozott rá: munkások, matrózok, frontról érkezett katonák. Beálltam én is a sor végére, s hamarosan kezemben volt a piros párttagsági könyvem. Attól kezdve párttagnak számítottam. Kijev számára igen nehéz napok kezdődtek abban az időben. A német hadsereg, Szkoropadszkij, Petijura, Gyenyikin csapatai vonultak be Kijevbe, és rendezték be a maguk hatalmát. Ilyen körülmények között mi, bolsevikok sem ülhettünk ölbe tett kézzel. Csupán talán két, három hónapig a németek bejövetele előtt éltem némileg nyugalomban, úgy, hogy nem vettem részt fegyveres harcban. Sőt egy olyan időszaka is volt az életemnek akkor, hogy összekerültem egy férfival és össze is házasodtunk. Hadjáratban Az úgy történt, hogy ismeretségbe kerültem egy forradalmár egyetemistával. Arkagyij Tomiiinnak hívták. Hivatalnok szülők gyermeke volt, de szívvel-lélekkel a proletariátus oldalán állt a kijevi harcokban. Bizonyos tisztelettel néztem fel rá. De ő is belémhabarodott. Aztán, ahogy mondani szokták, igen mély érzések keltek bennünk egymás iránt. Nem volt ugyan párttag, de lánggal égett, ha a nép érdekeiről volt szó. Ki nem állhatta az úrféle és kupec népséget. Azt hangoztatta: minden becsületes embernek kötelessége a nép érdekeit képviselni. Meg hogy most elérkezett egy olyan pillanat, amikor a nép végre lerázhatja e válláról az elnyomóit, ettől kezdve a maga javára dolgozhat, nem pedig idegen élősdiek hasznára. Hogy aztán ezt a jövőben minek fogják nevezni — kommunizmusnak-e vagy más valaminek — ez őt egyáltalán nem érdekli. Erről majd akkor a távoli jövőben határoznak, és a dolgokat elrendezve úgy cselekszenek, ahogy a dolgozó nép szempontjából szükséges. Egyelőre harcolnunk kell ezért a célért, ha mindjárt az életünkbe kerül is. Roppant lelkes és nagyon becsületes ember volt. Műszaki egyetemista. De nem fejezte be a tanulmányait. Vele együtt álltunk be a partizán seregbe, mikor a németek és Szkoropadszkij csapatai grasszáltak Kijev utcáin. Amikor a németek (a németországi forradalom kitörése miatt) kivonultak Kijevből, mi a fiúval beléptünk a Vörös Gárdába. így kerültünk a csernyigovi frontra Plesztunovszkij hadosztályával. Én a felderítőkhöz kerültem, őt meg beosztották egy géppuskás szakaszba. De a csernyigovi harcokban, mikor elfoglaltuk a várost, őt egy fehérgárdista puskagolyója megölte. Megszoktam, hogy elveszítek embereket, és életemben más súlyos veszteségek is értek, s nem értem, miért hatott rám olyan kegyetlenül az ő halála. Teljesen magamon kivül voltam, annyira megrázott, és úgy zokogtam, mint még soha addig, és valószínű, hogy a hátralévő életemben sem fogok sirni. Majd meghaltam bánatomban, annyira szerettem. Az elvtársaim azt tanácsolták; — Anyuta Kaszjanova, tégy fogadalmat itt a holtteste fölött, hogy megbosszulod a halálát, és véghez viszed a tervedet! Hidd el, megkönynyebbülsz. Úgy is cselekedtem. És csakugyan megkönnyebbült a lelkem. Ünnepélyesen fogadalmat tettem magamban, hogy addig le nem teszem kezemből a puskát, amíg be nem teljesülnek a vágyaink. Akkor aztán szinte kótyagos lettem a saját fogadalmamtól. Folyton a legelöl harcolók közt találtak. Erőszakosan oda mentem, ahol a legnagyobb volt a baj. Nekem akkor semmiség volt a hátországban bombát dobni a parancsnoksági épületükre. Bosszantóan merész és határozott voltam abban az időben. Akkor kétszer is kitüntetett a hadsereg-parancsnokság. Első alkalommal egy nevemmel bevésett Browning-pisztolyt, másodszor egy aranyórát adtak jutalmul. Ami a Vörös Zászló Érdemrendet illeti, nem ekkor, hanem későbben kaptam. Ez alatt a két év alatt olyan események történtek, hogy a háborús élet epizódjai önálló könyvet érdemelnek. Olyan fegyvertényeket hajtottunk végre, amelyeket minden bizonnyal megemlít majd a polgárháború történetírása. Győzelmek és vereségek váltakoztak. Előfordultak válságos pillanatok, amikor szinte az egész Ukrajna a fehérek markában volt, Pétervárról pedig Jugyenics indult támadásra. Megesett, hogy bementéi a parancsnokságra megtudni a napi jelentést, és össze szorult a szived a bánattól. No, de azután mi egy hónap leforgása alatt a Krímig űztük, hajtottuk a fehéreket. Amikor egészen Perekopig vertük magunk előtt ezt az űri Oroszországot, eszembe jutottak Gleb Cvetajev lovaskapitány egykori szavai. Ő már akkor megjósolta, hogy eljött a bosszú ideje, amikor megfizetnek a múltért. És ez valóban igy is történt. I f inffittHÁ ¡.ÍÍIBÍÍÍHBB HNIV - A IfjPj • -•• '1 &Smfll BM J^HHHHHI»*'«/^ HNT /KMBÉ VESZELY LAJOS GRAFIKAJA Szergej Jeszenyin: Emlék Ez az október nem az akkori. Most nem ilyen októbert várnak. A hazába rossz idő üvölt bele, Üvöltött, vonított Október, mint vadállat, Tizenhét októbere. Emlékszem a baljós, Hósziporkás napra, Homályos szemmel láttam. Vasárnyék imbolygott arra, Az elkomorult Pertrográdban. Már mind érezték a vihart, Már mind tudtak valamit, Hogy nem hiába, Tudták ők jól, arra tart Katonák acélkoponyája. Szétszóródtak. Felfejlődtek rendbe... A közönség félt a változástól... S valaki hirtelen leszedte A plakátot a félénk parlament faláról. S elkezdődött... A szemek már lánggal égtek, A polgárháború feltámadt, Az Auróra füstje fénylett a vas pirkadatának. Beteljesült végzetszerűen, S országszerte a szürkék jajszavára Megjelent nagy tűzbetűkkel: „A Munkásküldöttek Tanácsa". Szentmihályi Szabó Péter fordítása MORA FERENC: AZ OROSZ TENGER Az orosz hadsereg elfogadta az új forradalmi kormány programját, fegyverszünetet és békét követel. A háború s a világtörténelem elérkezett ez elhatározással új fejezetéhez, ahol végre mezítelenül jelennek meg a küzdők szándékai, nem pedig a szólamok álöltözetében, kifestve, s a bölcsesség parókájával fejükön. Az orosz forradalom nem jelentette azt a változást, amit a benne bízók, a forradalmak hivői és álmodól vártak tőle. A jogtalan nép a forradalom győzelmes pillanatában nem ért bele az országkormányzás felelősségébe, s amit uralkodó nemzedékek évszázadokon keresztül adtak egymásnak örökül, az uralkodás parancsoló pózát, hősi méltóságát, nem sajátíthatták el a kitagadottak a fölszabadulás első, lázas mámorában. Kerenszki forradalma ezért lett folytatása a cári hatalomnak, befelé hajlithatatlan despotizmus, vérengzés és elnyomás, be nem váltott ígéretek és lázító beszédek, kifelé összekovácsolása annak a szövetségnek, melynek meglazulását a cári hatalom legnagyobb bűnéül rótták föl. A világháború folyt tovább, a fronton nem a cár, de Kerenszki lelkesített, Lloyd George Kerenszki dicsőségét zengte, a vér, a reményjelenség, s a szenvedések kilátástalansága tovább élt. Az orosz forradalom tovább élt. Az orosz forradalom bukásában sem volt hűtlen a francia példához, letűnő és felbukkanó osztályok adják át egymásnak a hatalmat, s a lelépő hőst várja az orosz Bastille: a Péter-Pál erőd. A színpad változott, a cári hatalom sárga világítását fölváltotta a forradalom izzó pirosa, reglamás tábornokok helyett nehézléptű kozákok léptek színre, a fojtott hangú beszélgetést durva káromolások követték, a cár helyett Kerenszki körül mozgott minden, de a darab, amit játszottak, ugyanaz volt. Ám az első szó, ami idehallik a munkások és katonák forradalmából, már új hang, friss reményeket keltő, s bátor várakozásokat ébresztő. Ez a hang már nem tesz különbséget a hadban állók nemzetisége között, csak az az ellenség, aki háborúra uszít, akár angol gyáros, akár német junker^ s mindenki barát, aki összefog a békéért. Az erfurti kiáltvány óta nem hangzott el ennyi magasztos, ennyi megrendítő erő mint most abban a kiáltványban, melyben az új forradalom első szervezete szól a népeihez. Álljanak meg a gyárak, hogy ne lehessen téli háború — ez a kívánság többé nem a kiirtandó lázadás uszitó harci szava, de kormányprogram, s ami ennél is több, orosz program. Az orosz nép, amelyik csudálatos lendületében tűrni volt kénytelen eddig a francia és angol hivatkozásokat, amikor a háború demokratizáló célját kellett bizonyítani, most világtörténelmet és épochet csináló módon ad példát arra, amire eddig csak ürügyül használták. „Repül a nehéz kő: s ki tudja, hol áll meg?" Az események logikátlansága ránevelt bennünket arra, hogy szédítő események előtt se legyünk vakok, s a hallásunkat ne tompítsák el a világot dübörgető változások sem. A hitünk virága, amiből a véröntözés nem tudott gyümölcsöt érlelni, kinyilik újra, s várja az orosz felhők áldását. Az orosz proletártömeg megmozdult, s ennek a tömegnek ellene tud-e állni a hazug érveknek, gyűlölködő uszításoknak homoktöltése? Az orosz tenger megmozdult. (Szegedi Napló, 1917. nov. 10.)