Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

12 Szombat, 1987. november 7. DM magazin # BARKA FERENC: AZ AURÓRA Juhász Gyula: Balalajka Orosz testvéremnek, 1917 Fölzendül szépen, csendesen A balalajka Szegeden. A hold ragyog a fák felett, Mint távol tájról üzenet. A rabok arcán úgy dereng. Mint könnyek és mint ékszerek. A zene száll, a nóta szól, A holdas éj békét dalol. E nóta Ismerős nekem, Szívem dobogja szüntelen. E zene kedves rokonom, Bölcsömtől fogva zokogom. Mert bú él benne, s vágv remeg, Felétek más táj, más egek! S a nótát aki pengeti. Szivem őt régen ismeri. Egy fának fájó levele. Öröklő! egy vagyok vele. Egy föld sápadt virágai. Élünk virulni, hullani. Jöllünk e földre sírva mi, Egy Isten árva fial! T

öbb mini fél évszázaddal ezelőtt, tizennyolc éves koromban kapcsolódtam bc a szocialista mozgalomba, Nem a tudományos meggyőződés, hanem a proletár származásom, munkássorsom kényszerilctt arra az útra, amiről mindmáig nem tudtak letéríteni. Annak idején fiatal fejjel a jövendő ábrándjai nem szédítenek el, de éreztem és tudtam, hogy az az állapot, amiben élek, embertelenül súlyos és megalázó. Később, hogy Dosztojevszkij könyveit olvastam, nagyon magamra illőnek találtam az ő kiközösitettjeinek és mcgbántottjainak sorsát, s átéreztem az író véleményét, hogy ezeket az embereket meg kell „váltani" érdemtelen helyzetükből. Hogy könyveket kezdtem olvasni, az orosz írók humanizmusa, közvetlen emberi hangja vonzott magához leginkább. Már tudtam, hogy ezeknek az iróknak a filozófiája, a társadalomszemlélete nem egészen azonos az enyémmel, de jólesett, hogy hatással vannak érzékenységemre, s a tárgyi világon túl is megsejtetnek velem valamit. Nem okosítottak ki a mindennapi élet praktikájáról, de megkívántattak velem egy jobb életet, s mint aktiv természetű kamaszt, önkéntelenül is cselekvésre ösztönöztek. Később, hogy tevékeny részt vettem a mozgalomban, elméleti téren is tovább kellett lépnem. így találkoztam Marx, Engels, Kropotkin, Herzen, Plehanov és csak később Lenin elmér leti műveivel. Már tudtam, a fennálló társadalmi rendnek olyan hibái és fogyatékosságai vannak, amelyeket, ha másképp nem megy, erőszakkal is meg lehet szüntetni. Ekkor és így ébredtem tudatára annak, hogy az út, amelyen járok, áttöri a fennálló törvények kereteit, az, amit beszélek, ahogyan viselkedem, a magam módján valamiféle forradalmi cselekmény előkészítését jelenti. Már nemcsak a megbántotlság és kihasználtság érzése nyugtalanított, hanem a változtatni akarás tudata is. Azt hiszem, ezek után érthető, hogy az első világháború kiváltotta belőlem az antimilitarista ellenállást, nem akartam fegyvert fogni sem a kényszerítő törvények, sem a csábítóan beszélő agitátorok hatására. Ekkor már írtam, s írásaimban viszszatükröződött egy cselekvésre elszánt, tudatos ember lelkülete. Gondolom, a néhány mondat, amit eddig leirtani, máris világossá teszi, hogyan hatolt rám a nagy orosz forradalom előjeleinek hire, és mit vártam tőle a továbbiakban. A szocialista elmélet és gyakorlat területén rendelkeztem már némi ismeretekkel, s magamnak is voltak bizonyos elgondolásaim, de ahogy később rájöttem, még mindig sok volt bennem a romantikus képzelgés, s még élt bennem az orosz regényhősök önfeláldozásának, pieti/musának hajlandósága. Úgy gondoltam, ha azt mondja az ember, hogy forradalom, akkor azt is mondja, hogy ez a fogalom már az új rendet, az új ember lelkiségét is magában foglalja. Holott ma már látom, és minden gondolkodó szocialistának látnia kell, hogy a forradalom nem azonos az új szocialista renddel, annak csupán áldozatos előkészítését, megvalósulásának gyakorlati lehetőségét jelenti. Huszonöt éves koromban szeme közé neveltein volna annak, aki igy definiálja előttem a forradalmat, mohó kívánsággal máról holnapra akartam megváltoztatni a világ rendjel. Azóta azonban tudom, az elkeseredett embereket könnyebb forradalmi cselekvésre birni, mint vcKassák Lajos: Emlékezés lük egy új társadalmi rendet felépíteni. Az elmaradt anyagi világot le lehet rombolni, meg lehet semmisíteni, de hosszú, fáradtságos, szívósan kitartó munka kell ahhoz, hogy a romok eltakarítása után megkezdődjék az ésszerű építés munkája. Hiszen ebben az időben nemcsak a külső körülményeket, hanem az emberek belsejét érzelmi és gondolati világát is át kell nevelnünk. Mindnyájan tudunk nem egy olyan esetről, ntikor igazi forradalmárok olyan szavakra és cselekedetekre ragadtatják magukat, amik elvesztették időszerűségüket, s a hasznosból a károsba csapnak át. Ilyesmiről beszélt Marx, Bakunyinnal és társaival kapcsolatban. A forradalom után is hosszú évtizedek megpróbáltatásai vártak azokra, akik az új társadalom felépítésének kérdéseit komolyan veszik. A nagy orosz forradalom előkészületeit alábbi versemmel üdvözöltem: Márciusok aranyhullámait beszéltetem magamból. Testvérek! Ó meghareolt kezek találkozása Isten előtt. Napok reménytelenséget zászlóznak. » Sikoltás mindnyájunkért, akik most szörnyű reflektorok alatt állunk, összetört lámpásokkal a szemcinkben Csal állunk, s fölborzolt álmaink szettsurognak az éjszakában. Szivünkön szeretettűzmáglyák szenvednek. Oroszország! Árva homlokunkon énekelnek a megboldogult öklök. Oroszország! Oroszország! Durunggal, késsel, csizmasarokkal és gépfegyverrel szakított sebeink, bibor dicséretgyertyákkal világítanak feléd. ó, elsőszülött testvérünk Győzelem! Győzelem! Győzelem! Moszkva lealázkodott tornyai fölött megáll az új csillag. Megharcolt emberek gyökeresedünk a térben. Örömujjongás. / Győzelem! Győzelem! Győzelem! Az új társadalmi rend felépítésének kivívása ma is mélyen él az emberekben, de úgy érzik, ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessenek, nemcsak a gyakorlati tévelygésekből, hanem a dogmák hurokkötésciből is ki kell magunkat szabadítani. (1957.) A tizenkét apostol Az új faj — Nyúlszagot érzek — mondta a főorvos (Mihály dr.) körbeszimatolva a légben, a kutya izgatottan szaladgál a kákásban („csomót keres, nyilván" — gondolta Zamfiri, a meghívott, ki abból él, hogy ilyesmik jutnak eszébe), nyúl pattan elő a gazból, durran a puska, lőporszag, s a füles változatlan iramban tűnik el a zsombékok között. — Ez megvan... Keresd Szmoki, keresd! — Cikcakkban keres, földnek tartott orral fut, szalad a majdnem-kölyök, bronzszínű vizsla, zörgés a sásban, nyúlsírás, keserves, „Hozd, Szmoki, hozd!" — Szmoki libegő fülekkel hozza a nyulat, reszket, dicséretet vár, s kap, ínye rózsaszín, fogazata tarajos, ő maga gerinces, lehelete látszik, hiszen ősz van, november elseje, halottak napja... Ónszínű a tó, felületén arany csordul végig, fénye nem másnak, mint a kelő Napnak; ömlik az arany, omlik a gát, árad, túlfolyik a tó... — Zamfirinak szeme kápráz, előtte (mögötte) karikák táncolnak („karikás a szemed", mondta Mihály dr., „vagy túl keveset alszol, vagy túl sokat, vagy pedig túl...") Hátizsákba kerül a nyúl, Zamfiri szeméből kipattan az első karika, fénylik, suhan, röpte fékeződik, szelíden a tó fölé száll, tükrén megpihenni vágy.. — Durran Mihály dr. puskája, „teljesen elhibáztam", mondja, „nem megy nekem ez a balról jobbra lövés..." Köröz a viz fölött a sugaras, fénylő karika, „felénk jön", Mihály dr. lelapul, „húzódj a nádba!" Messze a sörétlövés határán túl zúg el a karika, azonosítatlan repülő tárgy, „magasan van", kijöhetsz... Új faj lehet errefelé, ilyet én még nem láttam." Mosoly a láp alól — Eb a vadász kutya nélkül — mondja Mihály dr. — Abban a nádfoltban lakik egy vén fácánkakas... Keresd Szmoki, keresd! — Nekilódul a kedves-kölyök barna vizsla, fácán rebben a gaz alól, nem kakattól, csak csirikkel. — Ez nem az... Nem szedem le. -Zamfirinak szeme kápráz: ember merül föl a lápból, haja zöldes, szeme fehér, ajka nincs már, nyelve pióca, fogazott szájával mosolyog, mosolyog... Viszlátot int kaczéran, karja leszakad, ó maga visszamerül a lápba, mint kanál a levesbe, leves a kanálba, összecuppan feje fölött a sár, ám széttárt ujjú, megnőtt körmű csontkeze fönnmarad: fogásra kész művirág az ingólápon... „Atyavilág", Zamfiri reszket, „lehet, hogy én kaptam fej lövést?" — Az ott egy régi temető — mutat Mihály ' dr. a csontkézre, melyben gyümölcs; s e pillanatban fölburran mellettük a fácán: örvös nyakú, zománcfejú, díszruhás öreg kakas, „durr!" a puska, gombóccá rándul a légben a madár, nád közé es, a kutya pedig már hozza is. Csatakosan ugrál zsombékról zsombékra; ha kell, úszik; csobog a víz, törik a nád, de megvan, megvan a ¿sákmány... Új karika pattan ki Zamfiri szeme mögül, kanyarodik, fénylik, elrepül, Zamfiri a csontkézre pillant, s most már előtte is nyilvánvaló: nincs ottan más, csak egy belvízjárta, szétcincált, kifosztott, igen régi temető. Betlehem csillaga — Látod azt a tanyát? — Az tanya? — Zamfiri kétkedőn néz dr. Mihályra. — Az egy rom. Az egy erősen lepusztult rom. Egy erősen lepusztult rom maradványa... Ami egy erősen lepusztult rom maradványából az utókorra rámaradt. — Mindegy: teteje van, valamint alja is... Él benn' egy ember, egy egészen öreg ember. Véletlenül fedeztem csak föl, hogy lakik ott valaki... „Hijj, de jó, hogy jössz", így fogadott az öreg, „kerek álló hónapja nem beszéltem eleven emberrel, csak halottakkal. El is mondom neked rögtön, hogyan született a Kisjézus". — És elmondta? — El, ott helyben... Története a bibliai szövegtől annyiban különbözött, hogy szerinte már a szülnapon megjelent a jászol fölött a betlehemi csillag, s annak sugarán lépkedett le Kisjézus az égből a földre. Van ebben valami áthallás a mai űrutazásokból; ezzel együtt szent embernek látszott az öreg... Bár — Mihály dr. fölsóhajt — hogy nem ő a Megváltó, az biztos. Hiszen... — Nincs lába. A főorvos dermedten néz Zamfirira. — Honnan tudod? Tényleg nincs lába, soha nem is volt, négykerekű deszkalapon ül, virágos díszpárnán, kézzel tologatja magát. Honnan tudtad? — Megéreztem. Az ilyesmit én meg szoktam érezni. („Dehogy éreztem én meg... Blöfföltem, mint mindig. Már születésem napján is blöfföltem, már tudniillik azt, hogy meg vagyok halva. Be valószínűleg sohasem következő halálom esetén pedig azt fogom» blöffölni, hogy élek: színes, eleven történeteket publikálok a lapokban a túlvilágról, nyugtalanító, sokat sejtető, semmit el nem áruló stílben... Kivárom, amíg híres leszek, s azután mégis meghalok.") ...Fácánt zavar ki a kutya a nádból, fölrepülni nem akar, „majd Szmoki elfogja", mondja Mihály dr., de nem, fölrebben a fácán, pattan a puska, hull a madár, hozza a kutya, és... és újabb karika úszik ki Zamfiri szeme mögül, fények között elrepül. Csak arról írjon az ember, amit megtapasztalt — Most pedig fölkeressük Dürgencs Pista bácsit, az összes halőrök legfőbb főnökét — mondja Mihály dr. — Nagy hóhányó az öreg... összejátszik a vadőrökkel: vadat adnak neki, ő meg halat, s mi jó falat. A rabsicokat ezzel szemben — merő irigységből — mindig elfogja, és ez a lényeg, nemdebár? — A Nap immár a zeniten áll, moccanatlan (nincs mozzanat) a levegő; nem fényes-hideg, de fénytelen-meleg feketék a varjak, csőrükben hol jó, hol férges dió. Szarka röppen, viszi, viszi a lopott gyűrűt, gazdája őrjöng, átkozódik, eret vág a lábán, fürdőkádban ül (legalább halálában legyen császár!), s nem tudja meg sohasem, hogy hamis volt az ékszer: réz az arany, üveg a gyémántja, rubintja jáspis, zafírja azurit, smaragdja malahit... — Kies sziget (nem kietlen) a tavon, rajta ormós (nem ormótlan) halőri ház, csinos (tehát nem csintalan) fahidacskán lehetséges a bejárás; fölírás az ajtó felett: HA-LAK. Dobog a deszkahid — nyílik az ajtó, keretében (berámázva) Dürgencs bácsi, a halőr, megjelent. — Jó napot, Pista bátyám, de meleg lett hirtelen! — Isten hozta, főorvos úr, lekévánkozik a kucsma az emberről... — Hadd mutatom be ifjú barátomat, horgászbot van a kezében, de nem kell megijedni: cikket akar írni az orvhorgászokról... Arról, hogyan dézsmálják a tenyészhalakat. — írni, úgy gondolom, mással kell, nem horognyéllel... — No de hogy írjon arról, amit ő maga ki nem próbált? A nyomtatott szó szentség, igaznak kell hát lennie, érti ugye, Pista bátyám... Halat nem fog úgysem, hideg már a novemberi víz, de mégsem (mégis): azonnal visszadobja. Erre a szavát adja... Egy órácskát szórakozik a gyerek, addig mi nc/ünk magunknak néhány madarat. — Hát, ahogy gondolja az ifiúr, Aztán, ha mégis fog valamit, nem kell elhoznia... Vissza lehet dobni. ...A horgászhely: csönd, csend, béka béke. Anti-nyugtalanság. Felhőhiány, napsütés. Boldogság, mely tartós öröm, („fél órám, ha van...") Pattanik, pattog a szárazló nád, kellő mértékben zavaros a viz („nem ültek még el a halak"),'őszi lepke lebben virágra, nem virág az: másik lepke („hát ezek még ilyenkor is?..."), czifra fém darázs áll a levegőben, vonzza erősen a granulált haltáp dögszaga. És lám: moccan a zsinór, megfeszül, koppan a boton a kapásjelző, bevágás, derékba hajlik a bot, folytatásos a fárasztás, első, második, harmadik, tizedik rész, egyik izgibb, mint a másik, orsókereplés az aláfestő filmzene, s máris itt a heppiend: szákban, parton hápog a hal, a ponty, a négykilós... A gáton dr. Mihály jő Ladájával (benne: puska, kutya, ő maga, sat.j — Nem fogtál semmit, hehe! — Zamfiri fölmutatja a halat (karika távoz szeme mögül, egyre kevesb láncol előtte, már nem szédeleg a fáradtságtól, hatástalanodik a kialvatlanság, a véres város, benne minden és mindenki: a szépek s ezért gonoszok, valamint a csúnyák, kiknek jósága fárasztó). — Tyű, azt a... Azonnal be vele a kocsiba! Micsoda hal, micsoda hal! Remélem, meg sem fordult a fejedben, hogy viss/aereszted! — Gondolkodtan rajta... („Azon: hová rakom, ha jön az öreg...") — Hát ez fántásztikus! Kifog egy ilyen halat, és még gondolkodik! Most azonban máris haza; mindent hozol?, ma még rendelek, holnap vizsgáztatnom kell, jaj nekem.,. De nézd csak meg azt a zsákot: nyolc vadkacsa, öt lövéssel! — Csak úgy hussannak ki Zamfiri szeme mögül a fénylő karikák: egy, két, hár, négy, öt, hat, hét, nyolc... S nem táncol már előtte semmi: szilárdan áll (forog), napfényben villódzik a szépséges, fácándos-tulipános, sárga-kék világ. — Légy szíves, csapd be az ajtót! A tizenkét glória ...Piroslik, indul a Lada, irány a színes, forgatagos város, az élet fóruma, Mihály dr. Ul a volánnál, mellette a görbe lábú s orrú Zamfiri, Szmokí-kutya hátsó ülésen, aztán a puska, messzelátó, száknyél és a horgászbot... A hátizsákban nyolc vadruca, kettő fácán, a nyúl, valamint a négykilós ponty; az odahagyott tavak fölött pedig ott lebeg a tizenkét fénylő, sugaras, apostoli glória. FARKAS CSABA f