Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

10 Szombat, 1987. november 7. DM magazin ® © © > Egészen a múlt századig élénk kereskedelem zajlott a téren bár a cári hatalom félve attól, hogy nagy tömegek gyűlnek össze itt, gyakran betiltotta a piacot. Mindezek ellenére a kis bódékban, vagy a piacsoron ünnepnapokon árulták a tulai és vjazemi mézeskalácsot, a szalma- és fabábukat, az agyagsípokat, de leginkább könyveket és színes festményeket. A XVIII. század elejére a Vörös tér a város kulturális életének központjává vált. Itt nyílt meg az első színház és nyilvános könyvtár. 1755-ben a Nagy Gyógyszertár épületében, a mai Történelmi Múzeum helyén kezdte meg munkáját a moszkvai egyetem. Lenin nevéhez is sok minden kapcsolódik a Vörös téren. Nem egyszer mondott itt beszédet. Itt van végső nyugvóhelye. S már több mint hat évtizede emberek milliói zarándokolnak a nagy vezér mauzóleumához. 1918-tól a Vörös téren rendezik meg a felvonulásokat és a díszszemléket, amelyeket 1924-töl a mauzóleum tribünjéről nézik végig a párt és az állam vezetői. Itt búcsúztatták 1941. novemberében a frontra induló vöröskatonákat. Alig néhány év múlva egy másik díszszemlére került sor, amikor a Lenin mauzóleum elé szórták a legyőzött ellenség zászlait. Vörös tér... Szigorú és figyelmeztető, amikor a harci technika dübörög rajta keresztül: Kedves és szívélyes, amikor pirosnyakkendős úttörők serege tölti meg. Ujjongó és ünnepélyes, amikor a felvonulókat fogadja. Hivatalos, amikor a Kremlbe sietnek a Legfelsőbb Tanács vagy a pártkongresszusok küldöttei. I És nincs Moszkvának olyan vendége, aki ne letl volna még itt, a világ első szocialista államának főterén. V A LERÍJ JEVSZEJEV (APN-KS) U

gy érzem, ideje megírnom emlékeimet, élményeimet Féja Gézával kapcsolatosan. A leglényegesebb mozzanatokat — úgy hiszem — rögzítettem már: nevezetesen, hogyan sikerült Őt néhányónknak — Tímár Werner Jánosnak, Székely Lajosnak s magamnak — mobilizálni — élete meglehetősen válságos időszakában, 1945-ben, s hogyan lett a MADISZ békéscsabai városi szervezetének állandó — s lenyűgöző — szemináriumi előadója 1945— 46-ban. Tudtommal Szegedről is volt hallgatósága, Debrecenből is, főként egyetemista madiszosok. Hórihorgas, motorikus alakját először 1945 júniusának végén pillanthattam meg: vihargyorsan csapva ki nevelőiskolám, a békéscsabai gimnázium tanári szobájának ajtaját, nagy léptekkel sietett (mintha szinte már késő volna!) dr. Udvaros Józsefhez, kedves volt magyar tanáromhoz — s gyorsan elragadta őt. Jóska bácsival és Vajda Auréllal beszélgettünk csendben, ám ő — mihelyst elfogódottan bemutatkoztam Neki — szinte tuszkolta kifelé Jóska bácsit, valami gebehúzta szekérre rakta, s együtt indultak Kígyósra, Dobozra, Kétegyházára, számos békési kastélyba, hogy a csabai városi könyvtár részére mentsék, ami menthető... így vetette meg Féja az alapját egy remek városi könyvtárnak Csabán. A baloldali pártok csabai vezetői ekkortájt — és később is, amikor Zsolt Béla erősen támadta Féj4t „fajmiszticizmusa" miatt — élénken pártolták ezt az akciót, s kiálltak amellett is, hogy a városi könyvtár vezetője Féja legyen. — Később, amikor Cseres Tibor tanácsára fölkértem Féját arra, hogy hétfőnkint irodalmi, keddenkint földbirtokpolitikai szemináriumot vezessen számunkra a MADISZ-ban, a csabai szervezett munkásság szintén kiállt az író mellett: Urbán L ászló elhunyt szegedi veterántól, ny. rendőralezredestől jól tudom, hogy magától Révai Józseftől kérték Féja háborítatlan foglalkoztatásának biztosítását. Azóta sem hallottam olyan szuggesztív, szabatos, színes és objektív előadássorozatot a XX. század legjellegzetesebb magyar íróinak elemzéseként — mint a csabai MADISZ-ban. Azt hiszem, az írói arcképek tárgyszerű megrajzolását inkább elősegítette, mintsem elmosta volna az előadó számtalan személyes reflexiója, a vonatkozó személyes élmények és értékítéletek szenvedélyes kiteregetése, féja tárgyias és indulatos tudott lenni — egyszerre, egy időben — tán ez volt egyik legizgalmasabb, s legegyedibb vonása előadássorozatának. GonDér Endre: Féja dosan készült minden alkalomra, henyén, pongyolán sohsem fogalmazott; amit elmondott, akár azonnal gépelni lehetett volna s javítás nélkül nyomathattuk volna ki. Az addig kissé pangó MADISZ-élet fölforrósult 1945 őszére. Féja lendületes, szellemes elemzésein nyoma sem volt annak, hogy tulajdonképp nyomorog, éhezik. A városi könyvtárosság vajmi kevés obulust hozhatott a konyhára — azt is az infláció mohó foga rágta — s jó gazdám, Cseres Tibor, a Viharsarok című koalíciós csabai lap főszerkesztője is inkább pár tojást, füstölt kolbászt vagy 1—2 deci napraforgóolajat adott neki honoráriumként a cikkeiért. A mi rikkancsaink is ilyen természetbeniért árulták a lapot az infláció tombolásának csúcsán. A „természetbeni" honoráriumra mindannyian rászorultunk, Féja kiváltképp, hiszen senki rokona nem volt a városban — kedves druszámon, a gimnazista Féja Endrén kívül — aki hallgatag, szerény, s igen értelmes fiú volt, s akiről megható atyai szeretettel próbált gondoskodni az író. — Egyetlen igaz vigaszom a Bandi — mondotta megilletődötten kamaszfiáról — szeméből az anyja, első feleségem, Gizi féltő szeretete sugároz rám... Féltő szeretettel vette körül a fiát ő maga is — amennyire tehette. Nyomorban éltek, nem akármilyenben, kétségtelen, MADISZ-székház — a volt vasutas nevelőotthon — épületének emeleti szobácskájában. Új lakását kellemessé varázsolta élettársféléje, egy izgatóan szép szőke tanítónő — aki idegbeteg volt, sajnos, s akiről egyik legszebb novelláját írta Féja, „Etelke" címmel, a „Sűrű, kerek erdő" című kötetében. Ebben a Szőlő utcai lakásban délelőttönkint — amikor már átadtam volt a napi riportpenzumot főszerkesztőmnek, Cseresnek — többször elkísértem az írót, mert ekkortájt erősen foglalkoztatta az élet és halál, a halál utáni esetleges lét kérdése is. Magam abszolvált ev. teológus voltam akkor, segédlelkész is, nem csupán MADISZ-titkár és újságíró, ezért aztán könnyen kölcsönözhettem Neki egy görög nyelvű Újtestamentumot. Személyiségének volt egy mindenre nyitott, zseniálisan beleérző, a dolgok mögé látni kéTomiban pes, filozofikus oldala — s egy kevésbé vonzó: szarkasztikus-pletykáló, vitriolosan gúnyolódó oldala is: feketenyelvűsége. A MADISZ-ban elhangzott, zsúfolásig telt teremben zajló előadásában például objektív, árnyalt képet rajzolt egykori mesteréről, Szabó Dezsőről. Eredményeiről és hibáiról találóan, hitelesen szólott. A Lédig-cukrászdában lezajló kerekasztal-társalgás alkalmával viszont kéjjel írta le első vizitjének mozzanatait: — Miközben mi, ketten, kezdő irodalmárok dobogó szívvel olvastuk novellánkat: ő félsütött, nagydarab húsokat falt, s olyan volt egyszem fogával, mohó habzsolásával, elképesztő tokájával, akár egy őslény... A háromhónapos porba ültetett le bennünket, s miközben a koszos szőnyegen kucorogtunk, poloskák légiója menetelt a nadrágunknál, elöl kivont karddal a vezér... Remek előadásokat hallhattunk tőle Tamási Áronról; közeli jóbarátját hatszemközti beszélgetésen ugyanakkor ily módon jellemezte: — Két percnyi széptevés után Áron már szobára akarja vinni a nőket... A „nő"az ő szemében — kivéve első nejét s Ady ragyogó Lédáját, akikről áhítattal nyilatkozott — jobbára „némber" volt, alsóbbrendű lény, „kis női esuka". Ugyanakkor üdvözléskor hódolattal csókolt kezet valahánynak, takarítóasszonynak, hamvas csitrilánynak vagy kokottnak akár... Szarkasztikus természete, feketenyelvűsége bizonyára erősen közrejátszott abban, hogy a zseniális irodalmár és páratlan bátorsággal hadakozó, remek szociográfus, a Viharsarok kapudöntő írója „száműzetési" évei meghosszabbodtak Csabán, Tomijában. 1945 őszén Veres Péter választási „korteskörúton" járt Békésben, Csongrád felől jövet. A városháza erkélyéről beszélt a téren hömpölygő tömegnek — szokott magabiztossággal, s óriási siker kísérte okfejtését ezúttal is. Előző nap megbiztattam Féját: — Géza bátyám, beszélj Péter bácsival! Városunknak nagy szellemi ajándék, hogy itt vagy közöttünk, de azért Neked mégis valamelyik parasztpárti vagy koalíciós lap élén lenne a helyed! Jói megnézett, aztán csupaszem, sovány arcát kétkedőn fordította el: — Á, nem kedvel engem Péter! — Az lehetetlen! Péter bácsi nem kicsinyes! — segített nekem az agitációban jópajtásom s társam a MADISZ-titkárkodásban: Liska Tibor. (Jelenleg neves közgazdász.) Féja egyre a fejét tekergette, másnap délelőtt azonban mégis ott állingált a sokaságban, mely Péter bácsira várakozott az akkor még hodályszerűen kopottas városházi nagyteremben, az erkély közelében. Sokan-sokan voltunk: Péter bácsi példaképünk volt, bálványunk szinte... Vagy negyven percet késett valaminek az okán Veres Péter, de aztán csak elémtűnt sietős alakja a bejáratnál. Láttam Féján: igen-igen szorong. Liskával bátorítólag közrefogtuk. Péter bácsi nagy léptekkel Féja előtt termett, s mielőtt bármelyőnk megszólalhatott volna, foghegyről — mégis jó hangosan — odaszólt Féjának: — Szervusz, Géza! Na, még mindig nem ízlik a demokrácia?! S feleletet se várva, kemény léptekkel haladt tovább az erkély felé — ahonnan Áchim András is szólt hajdan a néphez... Féja megszégyenülten, nyakig elvörösödve állt tovább, hallgatagon, — s én, mintha nem hinnék annak, amit világosan hallhattam, megdöbbenve kérdeztem meg Liska Tibortól: — Mit mondott? Liska értetlenkedő arca máig előttem van; szó szerint megismétli a furcsa kérdést, amelyre feleletet láthatóan nem vártak... Hát — ez a hiteles kútba esése Féja első „rehabilitálásának"... így történt. Isten tudja, miért... Féja későbbi istápolója, Lipták Pál s a megyei könyvtár dolgozói mindent megtettek, hogy az író a mostoha körülmények között is alkothasson — s nyilván Csabán, „Tomiban" készült el a „Bresztováczy és az ördög", a l„Kuruc idő", a „Lázadó alkonyat" s sok más mű kézirata; vázlatok, meg nyomdára készíthető művek, befejezettek. Azt írja Féja egyhelyütt: „Sebeket adtam és kaptam". Nos, hogy milyen sebet ejtett Veres Péter önérzetén a fölszabadulás előtt — nem tudhatom. Gyengeségei a kiemelkedően nagy szellemeknek is vannak: azóta tudom. Én azért máig áldom a Sorsot, hogy Féját nap-nap után láttam, beszélhettem vele s hallgattam tanításait — hosszú hónapokig. Akkortájt fújtak legtisztábban a „fényes szelek" A

Vörös tér nemcsak évszázadok során kialakult építészeti együttes, bár szépségéről löbb kötetnyi vers, ének, tudományos mű íródott. Napjainkban a Vörös tér elsősorban a világ első munkás-paraszt államának névjegye. A mai nemzedékek számára neve is a forradalom színét idézi. Vörös zászló, vörös csillag, Vörös tér... Az ősi tér nevének átértelmezése a nagy októberi forradalom győzelme után, a szovjethatalom megalakításakor következett be. Korábban a XVII. század közepétől azért hívták igy, mert a tér mögött húzódó, az orosz fegyverek dicsőségére emelt Kreml falai és tornyai, a káprázatos színekkel pompázó székesegyház, és a többi épület olyan csodálatos képet alkottak, hogy más nevet a tér számára el sem lehet képzelni. A régi orosz nyélvben a „krasznaja" azt jelentette, hogy szép. Még korábban a XV. század végén Piac térnek nevezték. A XVI. századbap Szentháromság térnek hívták. A Szentháromság templom körülbelül ott'állt, ahol most a Vaszilij Blazsennij székesegyház. Az 1571-es pusztító tűzVész után neve Tűz tér lett. A Vörös tér sok történelmi esemény színtere és tanúja. Volt idő, amikor itt állították fel a győzelmi diadalkapukat ünnepek alkalmával vagy cárok koronázásakor, és itt végezték ki azokat, akik felkeltek a cár ellen. 1671-ben ezrek gyűltek össze, hogy hallják Sztycpán Rázin utolsó szavát a kivégzés előtt: „Bocsássatok meg" — csak ennyit mondott az egyszerű emberekhez fordulva a paraszt lázadás vezére, bocsánatot kérve azért, hogy nem tudta az ügyet győzelemre vinni. A Vörös tér históriája