Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

34 Szombat, 1987. november 7. © magazin [DM Minta a szomszéd KÖRNYEZETKULTÚRA — ÖNCÉLÚ ÉPÍTÉSZET Az utóbbi években felerősödtek a viták a magánépítészetről. Ezen nem lehet csodálkozni, ugyanis magánerőből húzzák fel a házak, lakóépületek több mint 80 százalékát. Ez az építési mód meghatározója lett a környezetkultúrának, környezetesztétikának. Borvendég Bélát, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökét kértük arra, hogy minősítse ezt a folyamatot. — Minden tiszteletem a magánépítőké. Az állam hosszú Ideig magára hagyta ezt a tábort. Adott ugyan támogatást, de ez a segítség sokáig nem sokat ért. A falusi gazda jóval kisebb kölcsönt kapott, mint a városi polgár, aki amellett, ha akarta, könnyebben fordulhatott szakemberhez is. Amíg az állami lakásépítés oldalán ott volt minden támogatás és erő, a másikon puszta kézzel rakták meg a házakat. A lakáspolitikánk nem osztotta el igazságosan az eszközöket, erőforrásokat. A magánépítők közül sokan váHalták az idegösszeroppanás és szívinfarktus kockázatát, amikor az alapozáshoz hozzákezdtek. A magánerős építkezés több tiszteletet érdemel, és ezért nem szabad erről fitymálva beszélni. — Ennek ellenére arra kérem, mondjon véleményt a produkcióról, mert különben a beszélgetésünk ezen a ponton be is fejeződhet. Kezdjük a terepszemlél szűkebb pátriánkban, Szegeden, illetve a megye többi településén. — Az ÉVM minden évben meghirdeti országos pályázatát az év lakóháza címért. Sajnos, sem Csongrád megye, sem Szeged eddig nemigen jeleskedett az élmezőnyben. Úgy gondolom, a kép így reális. A városban sétálgatva ugyan mindig örömmel fedezek fel egy-egy barátságos tekintetű családi vagy társasházat. De máskor kedvem szegi, hogy még most is több a drága, öncélú „építészeti" locsogás az egyik oldalon, és az ügyetlen, nem ritkán szakszerűtlen „alig" építészet a másikon. És főként ritka, hogy az egymás mellé kerülő házak beszélő viszonyban lennének egymással. Erősen remélem, ez nem szándékolt, ez nem eszmei üzenet, nem a tulajdonosok véleménye egymásról és a városról. De ha nem, ugyan micsoda?... Valamiféle nagyobb építészeti rendezettség nem ártana, ha nem is olyan, mint amilyet a paneles sorházaknál láthatunk. Ami bizony nem valami jó reklámja az iparosított családiház-építésnek. A beépítés gépiessége, a szűk lakásválaszték, de az ár és minőség sem győznek meg arról, amit más városok házgyárai már megtettek. Arról tudniillik, hogy nem a technológia, ami elavult itt, hanem a szemlélet... — Kérem, tágítsuk a kört, ugyanis sok építőművész hangoztatja, a szép elsősorban nem pénzkérdés. Valóban így van ez országos viszonylatban is? — A lakásépítés társadalmi kérdés. Nemcsak nálunk, hanem a legfejlettebb országokban is Tükrözi egy nép gazdasági, kulturális, erkölcsi színvonalát. Hasonlítsuk össze viszonyainkat az ausztriaival. Már abban megmutatkozik egy lényeges különbség, hogy mi sajnáljuk a pénzt a gondolkodásra költeni. Mindenki a tervezőn akar spórolni. Az osztrák építész, ha két családi házat megtervez egy évben, annak honoráriumából urasan eltartja a családját. Én nem végzek magántervezést, de kollégáimtól tudom, mi ettől nagyon távol vagyunk. Ausztriában a ház értékének 10—12 százalékát elkérhetik. Igaz, hogy ezért az építtető minden kis részletre kiterjedő jó tervet és műszaki ellenőrzést vár és kap. Lehet, hogy egy ilyen nálunk is volna, de ezt sem a magán-, sem az állami meabízó nem hajlandó megfizetni. — Az alacsony színvonalú környezetért az építtető is felelős? — Legtöbbször a ház gazdája határozott elképzeléssel keresi fel a tervezőt. Sokszor azonban kérése nem táplálkozik belső igényből. A mintát adhatja a szomszéd, aki csicsás villával büszkélkedik. Ötletet kaphat külföldi társasutazáson, hozzák is haza a prospektusokat az alpesi házról. Alkalmas tervező híján a upustervgyűjtemény sem megbízható tanácsadó. A sokféle impulzus és a környezeti kultúra hiányának nászából olyan utca születik, amelynek képe zavaros, a házak nincsenek egymáshoz hangolva. Kiveszőben a harmonikus településkép. Egy-egy ház gyakran önmagában elfogadható ugyan, de az együttes hatás mégis riasztó. — Mi legyen a rendezőelv? Ki vállaljon a környezeti kultúra színvonalának javításáért felelősséget, az építést engedélyező hatóság, a tervező vagy a leendő tulajdonos? — Hasznos lépés volt az építész szakértői bizottságok létrehozása, bár ezek a szervek nem rendelkeznek hatósági bizonyítvánnyal. Csak ajánlásokat fogalmaznak meg. Az is fontos, hogy a közelmúltban az .országban több mint száz főépitészi státuszt teremtetlek. Ám ezek magukban nem pótolják a magas színvonalú építési szakigazgatást, ugyanis ez nincs, vagy ha van, olyan, mint a fehér holló. Ahol rendelkezik a hatóság szakértelemmel, és ahol az építészet valóban közügy, ott egészen más a település képe. Többek között ezért is alakultak ki a színvonalkülönbségek az országrészeknél. — Jó ideje azt látom itt, az Alföldön, hogy egyre több településen lesz úrrá a kerítésőrület. Százezreket költenek olyan oszlopsorra, ami hivalkodó, gusztustalan, ronda. Hogyan értelmezi ezt a jelenséget? — Úgy, mint az anyagi javak értelmetlen fogyasztását. Cifrálkodni akar a tulajdonos, és pénzét nem hawai utazásra költi, mert ahhoz kevés, hanem kerítésre. Ha erőditményével büszkélkedő ember okosan be tudná fektetni a pénzét valamilyen vállalkozásba, akkor talán nem betonba öntené. A döglött tőke ott pusztul a portája előtt és nem hoz forintot. Ez az éretlenség jele. Én nem vagyok ezen felháborodva, a társadalmi fejlődésnek megvannak az ellentmondásai. A kerítésőrületet oda sorolom. A gazdasági szerkezet legyen olyan, hogy aktivizálja az ilyen holt tőkét. — Valójában azt hittem, építészeti divatnak lehetünk szemtanúi. — A divat markánsan jelen van a magánépítésnél, de a kerítésőrület nem az. Elkerülhetetlen, hogy a divat ne lopja be magát az építészetbe, és ez nem is baj. De a jó dolgokat kellene divatba hozni. Nálunk most jön ki szinte terrorszerűen a korábbi sematizmus ellenreakciója. Kevés a magánház, ahol ne lenne torony, ív, cikornya és ciráda. Sokszor még a szakértői bizottság is visszadobja azt a tervet, ahol nincsen legalább egy-két íves ablak. Aztán a legdivatosabb házat utálják meg az emberek leggyorsabban. A szélsőségeknek azért sem érdemes helyt adni, mert mi egyelőre 70—80 évre építkezünk, nem úgy, mint az USA-ban, harminc esztendőre. Nem hiszek a steril házban, az a jó építmény, amelyhez a gazda is hozzájárul ötleteivel. A lakás személyes dolog, érezze a használó azt sajátjának. Legyen otthon. — Örök kérdés, a tervező szolgáló vagy kiszolgáló ? — Az utca, a város csak a külsőt látja. Az épitészet publikus műfaj. Ha akarom, nem olvasok el egy könyvet, nem megyek el egy kiállításra. De egy településen, ahol élek, nem csukhatom be a szememet minden nap, ezért egy épület csúfsága bosszant, vagy szépsége örömet ad. Szakmánknak alkalmazkodnia kell a körülményekhez. A magánerős építkezést mindenesetre felfoghatjuk úgy is, nem más, mint az építés kikényszeritett demokratizmusa, ami azon alapul, hogy az állam képtelen mindenkinek lakást biztosítani, de úgy is, mint a környezet formálásban való részvétel lehetőségének kiszélesedését. De ebben a demokráciában legyen felelősség, határ, ahol tudja a tervező, mit vállal, és tudja, mikor kell nemet mondania. Én a magam részéről leginkább csak azért vagyok elégedetlen, mert tudom, látom, hogy abból a pénzből, amit építkezésre költenek, jobbat, szebbet lehetett volna kihozni. Ha miénknél gazdagabb országokban alaposabban megnézik, mire költik el a pénzt, akkor nekünk, a szegényebbeknek háromszor is meg kellene ezt fontolnunk. Persze régi igazság ez, csak azt nem értem, miért nem vagyunk képesek ezt belátni. HALÁSZ MIKLÓS DAVID SZAMOJLOV: Kenyér Ne hánytorgassátok föl a kenyerem. Nézem vetésem, szemem csupa aggodalom. Kenyeremet magam vetem és magam aratom. I Tiétek a kalász, enyém a magja — ez is, az is kenvér. Itt is meg ott is sok a polyva. Ezt is, azt is táplálja a gyökér. Kenyeretek nélkül nem élhetek. De végül kenyér-scsi sem táplál benneteket az én zengő gabonám nélkül. Egy humuszban terem a búzakalász és a szó kalásza. Tudom vár a kenyérsütő kemence. Névtelen magvelő, felnézek az orosz ég magasába, várom az áldott esőt, hogy szavaim vetését felnövelje. (Rab Zsuzsa fordítása) Paprikabarátság A szatymazi termelőszövetkezet legfőbb kincse az őszibarack, az alma és a szőlő, legnagyobb ellensége tehát az irtóztató téli fagy. Barackból annyi se termett, hogy jóízű kóstolóra futotta volna, az alma is kevés, a szőlő is alig-alig, ezért nyugodtan bejelenthette volna akár márciusban már, hogy az idei esztendőt ráfizetéssel zárja. Azért nem jelentette be, mert volt még egy tartalék növénye, a paradicsompaprika, és itt van az a gépsor, nem is egy, hanem kettő, amelyik negyedelni tudja. Kés élén táncolt így is, hiszen minden paprikának ősi ellensége az őszi fagy, hajszál híján elfagyott az is. A dér ugyan megcsipkedte, de a növény túlélte. Nem lehet baj Ha már itt a két gép, dolgozzon éjjel is, nappal is. Aki mostanában befordul a szövetkezet udvarára, mind paradicsompaprikát hoz, ládahegyek közül alig lehet látni tehát a központot. Hozzák az autók a közösben és a háztájiban öntözéssel termelt paprikát, és Dorozsmáról, Sándorfalvárói, Baksról, Mindszentről, Csongrádról, Algyőről, Dóéról, Balástyáról, Szentesről, Kiszomborról, Ferencszállásról, sőt a bajai kombinátból is érkezik ládákba rakva vagy zsákokba kötve. Amikor ott voltunk, 385 vagonnál tartottak a földolgozással, és a várható mennyiség egyharmada még a földeken volt. Annyi mindenesetre bent volt már, mint tavaly egész évben. Bizakodva mondták, nagyon nagy baj már nem lehet. Két szerelő vigyáz állandóan a két gépre, nekik akkor van a legjobb dolguk, ha működik az alkotmány. Idén megtoldották egy rázószerkezettel, hogy kevesebb maggal kelljen tovább adniok a konzervgyárnak a negyedelt, csupahús paprikát, de azt magyarázza kézzel-lábbal egy erősen hivatalnok kinézetű ember, hogy hamar indítja a mérleg a ládákat: még férne beléjük legalább három kiló. Indulj, szerelő, állíts rajta! Úgy számítanak a szövetkezetiek, november 10-éig biztosan kitart ez a munka. Az éjszakák már most is csípősen hidegek, várható még hidegebb is, bálaszalmával akarják majd körülrakni a szint, hogy széltől és hidegtől védve legyenek. Mezei üzemnek mondhatnánk ezt a földolgozót tehát. Miért nem kerítik körül téglával? Azért, mert nincsen annyi pénzük, és nem is lenne jó. Amig lehet, szabad levegőn vannak az emberek, és célirányosan dolgozhatnak a rakodógépek. Azt is belekalkulálják az időbe, hogy idén, kezdetektől fogva, legalább két és fél hetet késik a természet. Lengyelek A lengyel—magyar barátság közismert, és napjainkban az eddigi jeleknél is bővebb ismertetői vannak. Szinte minden szakmából jönnek hozzánk dolgozni, többnyire államok közötti egyezség alapján. Várkonyi Péter mondta nemrég, az őszinteség nem árthat se kint, se bent, ezért nem érdemes titkolnom, Szatymazra nem államközi egyezség keretében jönnek a segítők, a lodzi baráti társaság szervezi. Tavasszal eljönnek elültetni a palántát, ősszel pedig földolgozni a paprikát. Tudják, hogy tömegszállás vár rájuk két teljes hétig, és három műszak, szombaton és vasárnap sincs megállás, de szívesen vállalják. Amit munkájukért kapnak — hajszálra annyit, amennyit a hazaiaknak fizetnek —, elvásárolják. Nekik azért jó, mert holmihoz jutva térhetnek haza, nekünk pedig azért, mert értéket termelnek, és a külkereskedelem árcsökkentő kényszerhelyzete nélkül adhatjuk el portékáink egy részét. Bonyolult még, intenek is, nem lenne talán jó kikotyognunk az egészet, de úgyis tudja mindenki, még a lengyelek se dolgoznak ingyen. Ha ők nem jönnének, ez a szövetkezet elkönyvelhetné legsúlyosabb veszteségét. Hatan rakják bele a gépbe, hatan válogatják a hasított paprikát, egy főlöntő, egy elszedő, tehát összesen tizennégyen dolgoznak egyszerre egy gépen. Kettőn huszonnyolc, a három műszakban összesen nyolcvannégy. Mielőtt velük beszélnénk, említsük meg, hogy a tetemes mennyiségű csuma hasznosítására új megoldás született. Valaki észrevette a tagok közül, hogy a birka jóízűen megeszi. Mivel a szövetkezetnek birkászata is van, ősszel jól meghíznak a bundás állatok, hiszen minden növény a magjába rejti bele a legtöbb tápanyagot. Könnyebben néznek a tél elé. Piros negyedelt Jönnek tehát a lengyelek, és előre tudják, milyen munkát vállaltak. Az előttük járók részletesen elmondanak mindent. Azt is, hogy kegyetlen nehéz a munka, meg azt is, hogy érdemes rááldozniok szabadságuk egy részét. Kevés ceremóniával, de illendően fogadják őket, megkapják pufajkájukat, és az első csoport azonnal munkába is áll. Elmagyrázzák nekik, hová tegyék a piros negyedeltet, hová a kormos negyedeltet, és hová a zöldet. Kevéske nyelvtudás elegendő az eligazításhoz, meg is érti mindenki első szóra. Legutóbb azonban megszólal az egyikük, és megkérdezi, mi a teendő akkor, ha kilencvennyolc százaléka piros. — Te tudsz magyarul? (A nemzetközi tegeződés járja leginkább!) — Tudok egy kicsit. Pesten dolgoztam, megtanultam. Stefan Kujawsky (remélem, jól írtam) az illető, be is áll szívesen tolmácsnak most is. Néha ugyan tekergeti a nyakát, mert éppen az a szó nem jut eszébe, amit mondani akarna, de kitaláljuk. Marian Bani és Rogana Grazina csatlakozik még hozzánk. Elmondják, orvos is, vezérigazgató is, ügyvéd is van közöttük, néhány fizikai munkás is, de paraszt egy sincs. Nekik otthon is van elég dolguk, nem jöhetnek. — Körülbelül húszezer ember tagja Lodz környékén a Lengyel—Magyar Baráti Társaságnak. Mind szeretne Magyarországra jönni, de minden gyárból csak tíz százalékuk indulhat egy évben. Idén Pusztamérgesre, Szentmihálytelekre és Szatymazra érkeztek. A legfőbb kapcsolattartónk Maria Hemmert. — Az, hogy talán egyetlen néppel se őrizzük annyira a történelmi barátságot, mint a lengyelekkel, köztudott nálunk is. Most azonban ki kell egészítenünk paprikabarátsággal is. Egyszerre nevetnek mind a hárman: — így is lehet mondani. Egyikükről, Marian Bániról hamar kiderül, hogy magyar vér is csörgedezik ereiben. Nagyapja állítólag kecskeméti volt. Keveset tud róla, mert hamar meghalt, apja is, aki közvetíthetett volna, de jó tudni ezt is. És jó lenne elmenni Kecskemétre. Nem rokont keresni, Ban vagy Bányi nevezetű a régesrégi telefonkönyvben is van szép számmal, könyvön. kívül föltehetően még több, csak körülnézni egy kicsit. Elmondom hamar, hogyan akadtam rá egyszer Ewa Czinkére, és hogyan bizonyítottam be neki, hogy ősei magyarok lehettek. Levelezni is kezdett Czinke Ferenccel. Itthon is érdeklődéssel hallgatták mindig elbeszélésemet, de ekkora figyelem még soha nem szegődött mellém. Ha valaki Kecskemétről is jelentkezne, szívesen közvetítenék megint. Hárman mondják egyszerre, azért is érdemes Magyarországra jönniök, mert nálunk nem egyformák a házak, mint náluk. A jelenlévő magyarok egyszerre nevetnek, tudván a panelgyártás kényszerű velejáróját, de hamar meg is értjük őket. Náluk valóban 'legyalulta a háború a városokat, gyönyörű tereik és utcáik mentek tönkre. Nincs titkolnivalónk, elmondjuk, Makó, Vásárhely, Szentes és Csongrád belvárosát is kicserélték nálunk is, mert a megőrzés szándéka — a modernizálással egybekapcsolva — csak később lett jelszavunk, de Szeged valóban többet őriz még most is, mint amennyit elpusztított. Végre kézzelfogható tényként áll előttem, hogy a megőrzés idegenforgalmi tényező lehet. Finn—magyar barátság a termelőszövetkezet neve. Közös erővel, teljes egyetértéssel mi is kiegészítjük most Finn—magyar—lengyel barátságra. Tudjuk, előttünk már más is megtette ezt, de őszinteségében most se lehet kételkednünk. És ez a- szövetkezet enélkül a barátság nélkül nehezebben élne. HORVÁTH DEZSŐ