Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-07 / 263. szám

Szombat, 1987. november 7. ®®é i Színek és helyek 6 ~DM| | magazin MEGKÉRDEZTÜK TÖLG YESf BÉLÁT: Miért nem könyököl ki a muskátlis ablakon? Sátorházak, kiskertesek előtt is nyitva levő abc és naturistastrand a Szikin. Megújult és feszitett víztükrű SZUE, óriáscsúszda a Ligetfürdőben. Megszépült Szőke Tisza strandhajó, javuló vendéglátóipari szolgálat a partfürdőn. CB-rádiókkal, gépkocsikkal felszerelt diszpécserrendszer, átszervezett hálózati főüzem a vállalati központban. A mozgóbérkeret utólagos elosztása helyett egyes feladatokra előre kitűzött célprémium. Csatornaépítésre szervezett társulás Móravárosban és kísérlet az újszegedi Túzok utcában a szennyvizelvezctés megoldására — lakossági pénzekből. Efféle lista állna össze, ha a Szegedi Vízművek és Fürdők — mondjuk — elmúlt egy évének újdonságait szeretnénk összegyűjteni. Adódott azonban egy másik megközelítési lehetőség is. Arra gondolt munkatársunk, hogy megkérdi az egy évvel ezelőtt kinevezett igazgatót, Tölgyesi Bélát, igaz-e, hogy névtelen levélben feljelentették a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságnál, hogy jóakaratú (vagy annak álcázott) baráti figyelmeztetéseket kapott : ne szórja már a pénzt a fürdőkre, törődjön többet a vízellátással, a csatornahálózattal. Az interjú készítője kötelességének érzi az olvasó előzetes tájékoztatását: hogy tudniillik a következőkben a „jóakaróktól", a folyosói pletykákból is kölcsönzött kérdéseket. Bízva abban, hogy a válaszokból a vállalatot mostanában jellemző megújítási törekvésekre is következtetni lehet majd. — Tizennyolc évin voh munkakönyve a városi tanácsnál. Azt mondják, az építési és közlekedési osztály vezetőjeként „kinézte" magának a vízművek igazgatói posztját. — Nem akartam a nyugdíjazásig belekövesedni a/ osztályvezetői székbe, és ezzel a tanács vezetői is egyetértettek. Gépésznek tanultam eredetileg, hát persze, hogy a végzettségemhez közelebb álló munkaterület érdekelt. Az sem volt persze mindegy, hogy a vízművek megüresedett igazgatói állása egy elitnek számító kommunális vállalat irányítását ígérte, olyan szervezetét, amelynél jó alapok voltak a megújulásra. — Vagyis eleve ez a szándék vezette? — Hogyne vezetett volna, amikor azt részben már előkészítve találtam! Csak-azért vártunk vele 1987 márciusáig, hogy magam is belerázódjam a dolgokba. De már a kezdet kezdetén egyetértettem azzal, hogy a szétszórt szervezeti egységekből egységes hálózati főüzemet hozzunk létre. Ha a városban véletlenül egyszerre volna három helyen csőtörés, mindháromhoz'ember kell. De mert az ilyesmi ritka, a főüzemre kivitelezést, telekkialakítást, elő-közművesítést, vezetéképítést és -felújítást is rá lehet bízni. Ennek szakmai előnye, hogy csak a művezető a fix ember, a csapatát az adott munkához válogatja, attól függően, hogy épit vagy karbantart. Kocsit is kaptak, CB-t is, hogy az anyag is, szakember is ott legyen időben, ahol kell. És dolgozzon! A főosztályvezetők megkapták a mozgóbérkeret egy jó részét — az ugyanis, utólag kifizetve már ugyan mit ösztönözne? De célprémiumként!?... — Mit szóltak hozzá az érintetlek? — Volt 'brigád, amelyik elment a vállalattól. Még meg kell értetnünk, hogy aki csak lézeng, ne számítson vastagabb borítékra. A keresetek egyébként nőttek az első félévben. Igaz, a raktárkészlet is. Volt morgás, de szükség volt rá. — Említette a gépkocsit és a CB-t. Annak a bizonyos névtelen levélnek az írója ezt pénzszórásnak nevezte. — Miért kell azt magyarázgatni, hogy a vízellátásban az azonnaliság, a gyorsaság pénzt hoz, s ezért áldozni is kell? A raktár gyors értesítése, a szerelők otthoni ügyeletének megszervezése éppenséggel kívánatos volt! A kocsik... Hozzáértők számították ki, hogy az XX-es járművek kilométerei kevesebbe kerülnek, mint a vállalatiaké, melyeket ráadásul fejlesztési alapból lehet megvenni, amortizációs költségüket el kell számolni, s öt év múlva le kell adni. Ha mindezt összeadjuk?... Egyébként én is bérelt kocsival járok. Azt nem hallotta, hogy miskolci hivatalos utamra pedig a saját kocsimmal mentem, méghozzá egy kolléganőmmel? Hogy tíz forint 20 fillér helyett akkor csak 3,80 volt a kijométerpénz, és hogy a munkatársam férje is elfért még az autóban, arról nem szólt a fáma. — De arról igen, hogy az Igazgató fia a vízművek alkalmazottja volt a nyáron. — A vezetői értekezlet résztvevői a tanúim, hogy megkérdeztem: volna-e ellenvetésük, ha a fiam a Szikin dolgozna a nyári szabadsága alatt. Nem volt. És a büfébe került, 5600 forintért. Aki ezt sokallja, jövőre jelentkezhet. — Maradjunk még a Sziksósfürdőn. Abc, büfé, falatozó — s úgy hírlik: veszteségesek. — így igaz. De: 1. a fürdőben kiszolgáltuk a kiskerttulajdonosokat is. Vagyis nem a tanácsnak kellett ott boltot berendeznie, felszerelnie. 2. A nyereségkulcsok olyanok, amilyenek. 3. Azt szokták mondani, ha egy beruházás nyolc év alatt megtérül, akkor az megérte. Térjünk vissza hát erre hét, lehetőleg az ideinél hoszszabb szezon múlva! Egyébként ha a vízművek „vendéglátóipati egységeit" együttesen nézzük, akkor azok az első három negyedévben 889 ezer forint nyereséget hoztak. A kempingek pedig 327 ezret, olyan megoszlásban, hogy a Sziki vitt, a part fürdői hozott. Ebből le kell vonni a tanulságot: az utóbbit érdemes fejleszteni. De az is biztos, hogy nem jártunk rosszul, amikor a strandbüféket visszavettük váljalati hatáskörbe. Tavaly ugyanis a vendéglátótól bérleti díjként mindösszesen 375 ezer forintot kaptunk. Látja, ezért mondják, hogy „a Tölgyesi vendéglátózik"... — ... ahelyett, hogy az ivóvízzel és szennyvízzel foglalkozna. — Beszéltünk már a hálózati főüzemről. Fél év. alatt annyit teljesítettek , mint 86-ban. Más: a kétszeri áremelés öt millióval növelte a vállalat energiaköltségét, de ebből egyet „behoztunk" — a feleslegesen elfolyó vizet energia termeli ugyanis. Megint más: a víztermelés optimalizálását tervezzük, olyan atomatikus folyamatirányítást, amely mindig azt a telepet működtetné, azt a tornyot töltené fel hamarabb, ahol a nagyobb fogyasztás várható. A vízműtelepek és a központi irányító közti kapcsolat vezérlését azonban nem lehet Commodore 64-ekre bizni — azok ma már iskolásgyerekek játékszerei. S mert hallottam, hogy számítástechnikára is szórom a pénzt, hadd mondjam el: szerintem a komolytalan gépek vásárlása az igazi pénzszórás. Ami pedig a csatornázási gondokat illeti: a móravárosi társulás már bizonyított, az első ütem hamarosan kész, a portánkénti negyvenezer forintból, az OVH vízügyi alapjának támogatásából és vállalati hozzájárulásból. (Egyébként a második ütemre is megvolt már a versenytárgyalás.) — A szerveződésnek ezt a formáját tartja üdvözítőnek? — Ilyenre egyhamar nem lesz lehetőségünk, tehát ki kellett találni valami mást. kapóra jött a Túzok utca 33 családjának ajánlkozása: ők is társulnának, találjunk ki valamit. Az úgynevezett gravitációs elvezetés 2,9 millió lett volna. S tudja, mennyiért sikerült? 976 ezerért és már működik a rendszer! Ötházanként vettek egy szivattyút, hazai gyártmányút, ami nem tömődik el rögtön, s ami nyolc „miniátemelő" közbeiktatásával 50 (!) milliméteres vezetéken továbbítja a háztartási szennyvizeket a gyűjtőcsatornába. Nincs szikkasztóakna, nem kell szippantókocsi! És telkenként maximálisan negyvenezerbe került, hitellel, havi törlesztéssel. Ha ez a rendszer jól bírja a strapát, meg lehetne vele oldani Szeged összes szennyvízgondját! Tudja, mit jelent ez? — Mitől ilyen lelkes? Feljelentőlevél, neb-vizsgálat, suttogások és intések, ellendrukkerek. Nincs még tele a hócipője? * — Mondták már nejein, hogy nyugodtan kikönyökölhetnék a muskátlis ablakon. Amíg nincs vízhiány, senki sem marasztalna el miatta. Megkérdezték azt, hogy érdemes volt-e fölvállalnom az óriáscsúszda miatti zsörtölődéseket, még ha ezt végül kétszázezerrel olcsóbban is csináltuk meg, mint a balatonfüredi hajógyár vállalta volna? Szóvá tették^ hogy minek hordtuk a limlomot egy hétig a vállalati fiatalokkal a pincéből, luxus mostanság egy tisztességes rendezvénytér, és hogy matematikus nélkül is vízbázis a vízbázis... Persze, az évenkénti 120 milliós fejlesztési alapból az idei 27 milliónál kevesebbet is lehetne a fürdőkre fordítani. És még sorolhatnám. De hogy válaszoljak a kérdésére, miért vagyok ilyen lelkes, elmondom: látnia kellett volna a Túzok utcaiak arcán azt a boldogságot! Nos: azért!... PÁLFY KATALIN VASÚTNÁL Ezerkilencszáznegyvenhétben, nyáron, a vasútnál dolgoztam a szünidőben. (Vagy 48-ban volt mégis inkább, ennek utána kellene nézni. De hol is? Hol is?) Ide is, mint annyi más helyre, Dékány Laci protezsált be. Ő már egy hete melózott itt, amikor a következő hétfő reggelen — inkább tán mégis hajnalt mondanék — kiballagtam én iá vele a rókusi vasútállomásra. Jól ismertem a terepet, hiszen nem olyan rég még apám volt az állomási rendőrőrszoba parancsnoka — tábornoki, akarom mondani, őrmesteri rangban. No, a város felől jövet a patinás épület bal sarkában volt a rendőrőrszoba, a jobb sarokban pedig, ajtajával-ablakával a vágányokra nézvést, a felvételi iroda. Dékány Laci menet közben még odasúgta: — Mondd, hogy elmúltál már tizennyolc éves. Akkor ugyanis többet fizetnek... — Igazolványt nem kértek, én meg dobogó szivvel diktáltam be az adatokat. Anyám nevét, lakcímemet, születési évemet, a dátum „visszacsúszott" 1931-ről 1929-re... Mondom, szivem torkomban dobogott, az íróasztal mellett ülő férfiúnak ellenben egyetlen arcizma se rezdült. Egy okiratot még aláíratott velem, s már mehettem is a többiekkel. * Nem volt nehéz meló. A vasúti pályát kellett megtisztítanunk a gizgaztól. A sínek közét éppúgy, mint az oldalsó, apró köves rézsüt. Adott volt a „norma'Ms. Mindenki kapott egy 15—20 méternyi hosszúságú sávot. Azt kellett rendbe tennie. Ha nekilátott és gyorsan végzett, leheveredhetett a fűbe (mert elmenni azért haza csak nem lehetett fájrontig), vigyoroghatott az izzadó többiekre. Ha meg lustálkodott, akkor kapaszkodhatott a végén. Mert olyanra azért nem emlékszem, hogy délutánra valaki ne készült volna el a részével. Reggel hétkor kezdődött és délután háromig tartott a munkaidő. A szakaszokat a munkavezető osztotta ki, méghozzá nap mint nap ugyanabban a sorrendben. így részrehajlástól, igazságtalanságról szó sem lehetett. Kinek milyen darabka jutott, lényegileg a sors szeszélye döntötte el. Néha alig kellett kirángatni a kövek közül néhány gazszálat. Másszor ellenben órákon át keményen dolgozott a csákány, és mégse akartunk előrehaladni, oly sűrűn megkapaszkodott a gaz, a folyondár, netán a fű a kövezetben. * Volt még egy specialitása a munkának, ami a későbbiekben több szempontból is mindig nagyobb jelentőségre tett szert. Nevezetesen, hogy az állomástól „kifelé", tehát Baktó, majd Algyő felé haladva tisztítottuk a pályát. S minthogy közlekedési eszközt — pénz híján — nem állt módunkban igénybe venni, így hát ki-ki gyalogszerrel igyekezett otthonról a tetthelybe jutni. * Jómagam a Petőfi sugárút és a Nemes takács utca sarkáról startoltam. Rézsút igyekeztem utat rövidíteni. Miként a térkép a levéltárak polcain, úgy őrződött meg emlékezetemben a valahai útvonal: Nemes takács, Felhő, Kálvária utca. Majd elfordultam jobbra a hasonló nevű térnél, hogy a Boros József utcán folytassam utamat. Majd a Bakay Nándor, utóbb pedig a Teréz utca következett. Annak torkolatában értem el a Kossuth Lajos sugárutat. Innen pedig már csak — már pardon és bocsánat, de a régi szögediek igy mondják —... szóval már csak egy köpés volt a rókusi vasútállomás. Ám utóbb annyira eltávolodtunk eredeti kiindulópontunktól, hogy célszerűtlen volt továbbra is ezen az útvonalon közlekedni. Újat kellett választani, lévén, hogy mi időközben már a baktói térségben tisztítottuk a pályát, s a szerszámokat nap mint nap hajtányon szállította ki, majd vissza munkavezetőnk. Egyre korábban kellett kelni. Ennek igazolására talán elegendő anynyi, hogy ideiktatom az új útvonalat. Aki csak egy icipicit is ismeri ezt a várost, megértheti, miért csörgött elébb hatkor, majd fél hatkor, aztán ötkor, végül pedig már fél ötkor odahaza nálunk a vekker. Tehát: Petőfi sugárút—Dugonics tér—Tisza Lajos (ma: Lenin) körút—Kálvin tér—Vidra utca—Szent István tér—Csongrádi sugárút... A mostani Rózsa utcánál hirtelen egyik pillanatról a másikra véget ért a város. Jobbról-baliól szántóföldek közt poroszkált előre az út — s rajta mi — a körtöltés felé. S istenem, a körtöltéstől még milyen irdatlan messzeségben húzódott a vasúti töltés, ahol is jobbra fordultunk!... És ahogy teltek-múltak a napok, a kanosszajárás mind nagyobb hévvel folytatódott, lévén, hogy még a sínek közt — vagy mellett — is jókora utat kellett megtenni... * Az alkalmi „pályamunkások" javarésze diák volt. Én a „Baross"-ba jártam, a Tóth fiúk a „Klauzál"-ba, Dékány Laci a „keri"-be. A „piarosok" külön csoportot alkottak (már akkor is). Ahány iskola — annyi „csoporttudat", s annak egyik legfőbb alkotóelemével, az egymás elleni áskálódással. Nos, a baj tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a piarosokat meglátogatta egyik tisztelendő uruk. Mi tisztes (?) távolságból figyeltük a történteket. S a kibontakozó cselekményt hallótávolságon még belüli, ám igen „zaftos" kommentárokkal kisértük. Köze volt-e mindennek a később történtekhez, nem bizonyítható, csupán föltételezhető. Egyik nap mindenesetre bírósági idézést kézbesített lakásunkra a posta. A vasút bűnvádi eljárást indíttatott ellenünk. Hogy mi történt? Algyő felől hazafelé jövet egy alkalommal néhányan kövekkel célozgattuk a póznákra erősített „porcelánor kat". S valaki (?!) nyilván — bár kétségkívül, okkal — följelentett bennünket. Be is citálták a társaságot a törvényszéki tárgyalóteremben. Ma is előttem a kép, s szinte hallom a tanácsvezető bíró szavait: — P. Z. védelmében megjelent doktor Jezernitzky Ákos védőügyvéd — (apám barátja). Dékány Laci, lévén már nagykorú, három hónap felfüggesztett fogházbüntetést kapott. Rám „csak" kártérítési kötelezettséget róttak. 167 — akkoriban még kemény — forintot kellett fizetni. A nyári keresményt. Valamivel tán még többet is. Node: nincs haszon kár nélkül, A kárhoz ellenben nem szükségeltetik eleve a haszon. Ennyit azért megtanultam a vasútnál. PAPP ZOLTÁN JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban Hát szent lesz, fi szentekhez tolakszik magától? Kétkedni önmagunkban — nem szentségesebb? Tehetséges az, ki visszahőkölni bátor Attól, milyen gyötrően tehetségtelen. Mert kell, hogy kételkedni tudjunk önmagunkban, Hogy kínok konok fogói tépkedjenek, S hogy az éji égbolt az ablakon bebújva halántékunk csillaggal ütögesse te, s a sikongó villamos a szobánkba rontva arcunkon végigszántson kerekeivel, és hogy ama kötél, a horzsoló, otromba, ablakba vágódjon szörnyen, s elevenen. Hogy jöjjön, ha más nem, a legócskább kísértet, jöjjön a megtépázott, rongyos, jelmezes, de még akkor is, ha a kísértet is sértett, az élőknél, tudom, sértettebb úgyse leszKell, hogy legyen bennünk halálos gyávaság, ha megtörjük fecsegések únt hangzavarát, s ha megborotválkozunk, látván mintha sápadt arcunkon a sírhant zöld tűje ütne át. Kell, hogy dadogni tudjunk, ébren lázban égve, Kell kétségbeesés, s ugrás a semmibe, Korunkkal kereken talán csak az beszélhet, Aki már kellőképpen kétségbeesett. Kell a gyávaság könyörtelennek tenni, s kell hozzá megannyi apró könyörület, ha álmesszi célokhoz lépünk közelebb mi, S talpunk alatt a sok csillag csipogni kezd. Kell, hogy abbahagyva minden abrakadabrát, felrobbantsuk magunk, s körülöttünk derű, míg összekotorjuk a sok dirib-darabkát, s kezünk ágy alól ujjanként előkerül. De ha már felnyomakodtál szennyből a mennybe, enyhülj mennyhelyeden s tűnődjél el, hiszen, amíg te is itt voltál lenn, igazi szennybe, mennyivel kevesebb volt mindenütt a szenny. Hitvány, ki kételkedni nem tud önmagában! S a teremtő magasra csak olyat emel, Kit a legparányibb lépésnél is kirázhat a bizonytalanság dermesztő hidege. Jobb ütőeret felvágni konzervnyitóval, Jobb padon aludni korhelyként részegen, mint az összkomfortos hit bármely alkotóban, melyet ki-ki önnön fontosságába vet. Áldott a művész, ki bolond indulatában szétveri szobrait, ha kell egy perc alatt, ki fázik, s éhezik, de nem hisz önmagában, ki csalhatatlansága hitétől szabad. (Szilágyi Ákos fordítása)