Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

Szombat, 1987. november 21. DM| mqffqzin © MIGUEL MORENO: HÍ RA TÖRŐ ISTVÁN Ünnep jön lagzival Lobog a sás nadrágja, nyöszörög a nagy csalit, nyargal a szél, nekifut, a kéménnyel viaskodik, utcavégén jön apám, nagykabátja jó meleg, cinke ül a kalapján s elviszik a fellegek, ünnep jön, lagzival, kántálnak a gyerekek, fehérszőrű hó-csikók belisztezik a teret. BÉNYEIJÓZSEF Négyszögbe zár Nincs számadásom senkivel, halottaimnak tartozom csak. Csupán a félelemtől félek. Kudarcért nem jár szabad szombat. Kaszalendítő ős naivság, — ki vigyáz itt pacsírtapárra? Riadt madár csapkod a zabban s vérzik, vérzik, vérzik a szárnya. Hol van az árokparti pad vasárnapesti békessége? Megzsarolt hitem idézhet, egyedül ő — szembesítésre. ítélni annak van joga, aki mellettem belegörnyedt. Négyszögbe zár a vasbeton s a tükör-álmok összetörnek. Kerülj el, testi fájdalom, — üvölteni már nem szeretnék. Egy fejfa mellett lehetek, sehol máshol vacsoravendég. Nincs számadás, se tartozás. Valameddig még úgy elélnék. Takarj tépett rongyokba hát hiábavaló, hűs reménység. A Rubicon átlépése A

sors úgy hozta, hogy jeles tanári diplomával — kény, telen-kelletlen — a gyárigazgató ajtaján kopogtatott. Munkát keresett, bármilyet. — Pedagógoszokat nem tartunk, pláne el! Ugye, nem ért semmihez? Kézügyessége van? Gondoltam. Nem tudom, miért töröm én magam kegyedért. No, menjen a pártirodába, maga lesz a munkaverseny-felelősünk. Az órabére tíz ötven. örült, de még mennyire! Bár nem sokáig. A titkár elvtárs ugyanis rögtön megtartotta hegyibeszédét. — Dörzsölt, kemény, hétpróbás fickók közé került. Kinyírják magát egy hét alatt. Fél év se kellett, és elnyűttek három verseny felelőst. Mindegyik lemondott. De hát, ha magának ez kell! Frászt, egyszerűen muszáj pénzt keresnie. Ha nehézfiúk, ha börtönviseltek, akkor is belevág. (Ez utóbbiról azért szó sem volt.) Elkérte a versenyszabályzatot és a naplókat. Mint megtudta, legfélelmetesebb a Május 1. és az Április 4. Az élmezőnyben nem tűrnek maguk körül senkit. Tarolnak. A tmk és az energetika örök riválisok. A naplók gyönyörűek. Itt is ott is gyöngy betűkkel: tervteljesítés 122,8 százalék, tornacsarnok-építés, egy brigádtag jár a dolgozók általános iskolájába, más házat épít, segítenek neki, cserepeztek, a beteget meglátogatták, hárman beültek a moziba, kiolvastak három könyvet egy év alatt, két fő vért adott, volt brigádvacsora is... Nyolcszoros arany koszorúsak. Fej fej mellett. Mintha tudták volna (töviről hegyire) az értékelés szempontjait. Ilyen kiválóakkal ugyan mi baj lehet? Utánaszámolva legfeljebb egy százalékkal jobb az egyik a másiknál. Kicsit megnyugodva fogta magát, leugrott a tmk-ba, és megkereste a Május 1. vezetőjét. Jóízűen elbeszélget — gondolta. Dani úr épp az irodában ült. Azaz dehogy ült, ülve állt, és tajtékzott: — Pont jókor jött, aranyom — ugrott a nó (orkának. — Úgy tudjuk, maga bennünket másodiknak hozott ki. Beadom a felmondásom — dagadtak a torkán az erek. — Pedig mi munka volt kerek egy álló *"en át! Egy százalék? Ezt néhány hét után már el tudta képzelni. Innen is onnan is hallott valamit. Munkaidőben mentek például tornacsarnokot építeni. Addig a karbantartás a gyárban szünetelt. Honnan a többletteljesítmény? Néhány srácnak felemelték a normáját. A melót persze összecsapták. És hogy mekkora a szívük! El is mentek megnézni barátjuk építkezését, és a májusfáról megitták az összes piát. A szegény három osztályt végzett targoncást pedig megfenyegették, ha nem iratkozik be az iskolába, mást kérnek helyette, mehet, ahova akar. Micsoda műbalhé, micsoda cirkusz! — gondolta magában. A kandelábereseknek pedig lóg a bele. Kézzel naponta tonnákat emelgetnek. Az az átok gép pedig megy folyamatosan, nem lehet mellőle elmozdulni. A hőség elviselhetetlen. Piszkos munka, műszak végén olyanok, mint a négerek. Ha meggebednek, akkor se teljesítik túl a 90 százalékot. Hetente legalább kétszer túlóráznak, mert napközben nincs anyag. Mikor mennének patronálni, óvodát meszelni, társadalmi munkázni? Vért ugyan adnak, amikor csak lehet, de az csak egy pont. Mi az a vér a mozizás mellett! Az utóbbi ugyanis háromszor annyit ért. A kandeláberesek egyébként be akarják dobni a törülközőt. Elküldték ugyanis az adminisztrátorukat, aki dokumentálta gyöngybetűkkel a brigádéletet. Tollal 6 szervezte a mozgalmat. Bezzeg a Május l.-nél meghagyták a naplóvezetőt. Sőt napokig nem kell dolgoznia, ráér rajzolgatni, színezgetni, polírozni, lakkozni. Még arra is jut ideje, hogy kiszimatolja, mennyi az átlagteljesítménye az Április 4.-nek. Annál rosszabbat ők sem teljesíthetnek. * A fránya energetikusok tudnak spórolni, legfeljebb megfagy az ember. Meg hízelegnek is a főnököknek. Városszerte ajánlkoznak, felhívásokat tesznek közzé...1 Dani úrnak végképp elege lett, és csapkodni kezdte az asztalt. — Miért jobb nálunk az Április 4.? Százhuszonkettő egész nyolc tized százalék, nemde? És az összes többi szempont kipipálva. Az összpontszámunk annyi, mint az övék. Cáfolja meg! Legrosszabb esetben is két első brigád van. Védje magát! És a nőt odaszorította a falhoz. — Téved uram, százhuszonhárom egész nyolc tized százalék. Újraszámoltam a munkalapjukon. Véletlenül megrövidítették saját magukat kerek egy százalékkal. Dani robbani készült. Odarohant az adminisztrátorhoz, és olajos, húsos ujjait a torkához illesztette. — Buta tyúk! Ilyenekkel van az ember körülvéve. Te szerencsétlen, még összeadni se tudsz! Kizárunk a brigádból. A brigádvezető aztán hangot váltott, és a munkaversenyeshez fordult: — Magát viszont szívesen beveszszük. Még akkor is, ha május l-jén helyettünk az Április 4. viszi a pálmát. Kezet rá. Nem morzsolom szét a kacsóját. Ki tudja?! BODZSÁR ERZSÉBET Beköszöntött a parlamentarizmus — olvasom egyik napilapunk vezércikkében. Eme nagyszerű hírt hirtelenjében nem is tudom feldolgozni — fejemben még ott motoszkálnak egy varsói közgazdász professzor szavai. Évszázados lengyel—magyar barátság ide, évszázados magyarlengyel barátság oda a lengyel közgazdász társadalom képviselője abbéli reményének adott legutóbb hangot, hogy Gorbacsov reformjai felülmúlják a magyar reformokat. Ahány ember, annyi vélemény — tehetnénk hozzá —, ám úgy tűnik, ennél most többről van szó. Mert mire figyelhettünk fel az Országgyűlés őszi ülésszakának fejleményeit követve? Egyfelől adva volt a tájékozott képviselői gárda és az alultájékoztatott társadalom, másfelől adva volt a jól informált kormány és az alulinformált Országgyűlés. Utóbbi jóformán csak azt vizsgálta, hogy az állami költségvetés milyen bevételekhez jutott — azt nem firtatták képviselőink, hogy. a kiadásokat mire fordítottuk és fordítjuk. Formálisan ugyan ma is a parlament törvényesíti a népgazdasági terveket, mivel azonban az Országgyűlés nem tervező szakemberek összessége, a konkrét szakjellegű kérdésekben rendszerint csupán felvilágosítás jellegű kérdésekre, vagy helyi jelentőségű felvetésekre korlátozódik vita. A gazdasági kibontakozás csak a nyilvánosság növelésével lehet sikeres, a nyilvánosság korlátozottsága miatt azonban nálunk nemcsak azt nehéz megállapítani, hogy hogyan fest a stabilizáció alulnézetből, hanem felmérésekkel sem lehet arra következtetni, társadalmunkban valójában milyen politikai kultúrák élnek és hatnak. Ami enélkül is látható: társadalmi szinten ma még nem tapasztalható nagyobb nyomás a tervezés demokratizálásának irányába. A stabilizálás és kibontakozás elvi megalapozása a párt kezdeményezésére, a párt szellemi műhelyeiben történt (ennek a folyamatnak a jelentősége egyébként eléggé elszürkült a köztudatban), s még nyitottabbá kell tenni a párt tevékenységét, részletesebbé és tartalmasabbá az erről szóló tájékoztatást. A tervezés új tartalmának kibontásához azonban mindenekelőtt az állam szerepének kellene megújulnia. A mindenható, az állampolgárról gondoskodó államot fokozatosan fel kellene váltani a társadalom és a gazdaság szerkezeteivel és tagjaival együttműködő, azokat megnyerő állami irányítással. A kormány munkaprogramja és az új szabályozórendszer egyaránt megfogalmazza azt a célt, hogy bővüljön a vállalatok mozgástere, de még nehezen kitapintható a szándék érvényesítése. Az emberek egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: mi a garancia arra, hogy a kormányprogramot megvalósítjuk? Ma minden politikai deklaráció ellenére sincs megfelelő súlyuk a társadalmi-politikai szervezeteknek; az érdekképviseDEÁK MÓR Fejfa álomszépe, álomszépe volt ki kapta, volt ki kérte álomszépe, meseszépe volt aki csak meghalt érte meseszépe, világszépe volt ki bátor lett, úgy félte világszépe, álomszépe, volt ki háttal ment feléje Úgy hullik szét lassan minden, ahogy öregszik az isten. Megöregszik, reszket, nyálzik, arca tengerekben ázik. álom csúfja, álom csúfja volt ki kérte, volt ki kapta álom csúfja, mese csúfja volt ki halálával unta mese csúfja, világ csúfja ' volt ki életéve! várta világ csúfja, álom csúfja volt ki sosem nézett hátra Rózsaszirmot hámlik a fény, zsíros a föld, jó televény. S bár nem hal, bár nem él senki, fölül is mi, alul is ml. let — megfelelő politikai és jogi garanciák híján — bizonytalan lábakon áll, kormányzati elhatározással bármikor megszüntethető. Bizonytalan az állampolgár politikai szerepe, egyesülési lehetősége is. Nemrégiben egy középvállalat igazgatóhelyettese arról panaszkodott, hogy átlagkeresetének szintje meg sem közelíti egyik dunántúli nagyvállalatunk művezetőjének reáljövedelmét. A két vállalat a gazdálkodás eredményességét tekintve sincs „partiban egymással", de egy dologra a jelenség mindenképpen rávilágít: a magasan kvalifikált munka kedvezőtlenül díjazott, nagymértékben leértékelődött. A növekedés extenzív jellegén és az innováció kényszerének hiányán tul mindez azzal a politikaiideológiai eredetű szemlélettel magyarázható, mely az értelmiségnek — a társadalom alapvető osztályai, a munkásosztály és a parasztság mellett — csak valamiféle harmadrangú rétegszerepet juttat. Elosztani természetesen csak azt lehet, ami van, de hogy mennyi lesz, az a bérpolitikán, a bérarányokon is múlik. A 80-as évek magyar változásainak egyik fő iránya, a dolgozói részvétel erősítése vállalataink irányításában, úgy tűnik, vakvágány. Ma már egyre elterjedtebb az a megközelítés, hogy a magánszektor lényeges bővítése, a külföldi tőke bevonásának meggyorsítása, a külkereskedelmi mechanizmus liberalizálása, a kétszintű bankrendszer megteremtése, a tőkepiac csíráinak „ápolása", a vállalati csődeljárás és a munkaerőátképzési (kvázi munkanélküliségi) segély jogi szabályozása még nem lendítik át hiánygazdaságunkat a piaci rendszerektől elválasztó Rubicon folyón. Olyan változásokat kell hát végrehajtanunk a gazdaság intézményi viszonyaiban, amelyek következtében jelentősen átformálódnak a vállalati gazdálkodás feltételrendszerét kialakító és meghatározó mozgató erők. A nemzetgazdaság súlyos strukturális zavarai, jövedelemtermelő, devizaszerző, felhalmozási képességének kritikus helyzete jogossá teszi a reformirányzatok és -viták felelevenítését. Annál is indokoltabb ez a törekvés, mivel eddigi reformjaink — kihívást és szembenállást tartalmazva ugyan, de — érintetlenül hagyták az alapokat jelentő ideológiát. Az egymást követő reformhullámok azonban egyvalamit „elértek": a pártirányítás szerepének körvonalai a gazdasági épitőmunkán belül bizonytalanná váltak. A második gazdaság expanzióját most semmiféle módon sem lehet megfékezni, s igen nagy a valószínűsége annak, hogy a főmunkahelyi keresetek reálértékbeni csökkenése a második gazdaság ellenőrizhetetlen részének gyors kiterjedésével fog párosulni. Gazdasági problémáinkat azonban nem a politika „száműzésével", a párt gazdaságból való kivonul(tat)ásával kell megoldani. A kérdés inkább az, hogy milyen eszközökkel növelhető a politikai döntéshozatal demokratizmusa és szakszerűsége. A szocializmus magyarországi fejlődésének kulcskérdése ma a gazdaság, de ezzel összefüggésben a magyar párt és a politika is jelentős próbatétel előtt áll. A történelmi és világgazdasági tapasztalatok egyaránt azt bizonyítják, hogy a társadalmigazdasági rendszerek életképességének fő feltétele az önszabályozás, az önfejlődés. Reformunk lényegi elemeinek kibont(akoz)ása még hátra van; ez jórészt a helyi társadalom, a termelő, alkotó közösségek önállóságának felszabadításával érhető el. A politikai állami intézményrendszer tudományos igényű megújítása önmagában is nehéz feladat — biztos fogódzó nem lévén — többnyire csak Széchenyire hivatkozunk. A politikai rendszer tényleges demokratizálása még a szubjektíve legjobb szándékú emberek esetében is problematikus. Nemcsak a megszokott paternalista szemlélet és a sajátos érdekek akadályozzák a folyamat elmélyülését, hanem a kialakult politikai struktúra is. Ezen a Kubiconon kellene talán először átlépnünk — értékítéletének megalkotásakor nyilván erre gondolt az a lengyel közgazdász is. < wvi l ÍC7(/j