Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

Szombat, 1987. november 14. F. DIOSSZILAGYI ILONA Régi diákemlék Ez nem étkezde, csak kifőzde, Forog az olcsó zinkanál, Nagy nyolcasokkal locsolt a földje, Izzadt falán és asztalán papírvirágok ostobán. Ha tálunkból a langyos lőre Kifogy, elmossuk csap alatt. Főzelék s olykor tészta járja, S nyaljuk a vásott kanalat. Ide jár a sarki koldus Ünnepnap, meg a fűszeres Inasa, és egy bús bélistás, Ki hat hónapja nem keres. A szemközti fodrászatból A lány is mindig itt eszik, Míg összefogja rossz kabátját, Bámuljuk vörös körmeit. Falon: Petőfi csatatéren, S alatta mi, hat bús diák, S a konyha kerek gőzén (éljen!) Bözsi néni, ki enni ád. Ahogy az ajtó kicsapódik, Kilódulunk, az ég ragyog, Nevetünk, — ugyan mit csinálnánk? — Tavasz van, s mi fiatalok. Átsütött szíve Ajtómat zárva találta. — Már azt hittem, hogy beteg vagy, fiam. S egyszerre átcsap szobámon Szeretete hullámaival. Tálam elmosta, elébem tette, Kőkorsómat szájához emelte: — Jó vizet iszol. Tüzel élesztett lehelletével. — Egyél már, fiam, elhűl az étel, Aztán alhatóI. Olyan volt, mint egy lélekzetvétel, Jó és nesztelen, Figyeltem csendben, mennyi zenével Jár a szívemen. Nyomában, mint a porzó csillagok, Repült a fény s a nyílt ajtó szele, Szárnyai nőttek, tündöklők, nagyok, S elnyűtt ruháján átsütött szive. A régi város Kolozsvár felett leng a hold. A várfalon a szél sikolt. Tán itt öltek meg valakit, S hallani most is jajait. Zegzugos utcák omlatag Falain repkényből szalag. Az ablak vasrács. Műremek. Látom a régi mesterek Karcsú kezét, az ötvözőt, Hogy fut a csipkés dísz között. A házsongárdi hant alatt Fáradt halottak alszanak. Hogy ne legyenek egyedül, Szent Dávid halkan hegedül. A Malom-árok zúg, hadar. Bizony, elmúlunk hamar. A víz szalad, az út végtelen, S mi megmarad: a történelem. Helyzetkép és prognózis Az alacsony gazdasági növekedés hatékony foglalkoztatás(i) politikát követel. Ezért születtek és születnek intézkedések, melyek mind számszerúségében, mind minőségében változásokat kel! hogy hozzanak a munkaerőpiacon. Az első lépések mér megtörténtek. Például több munkahelyen kevesebben jobban dolgozva — viszonylag több bérért — elvégzik ugyanazt a munkát, mint korábban. A termelési szerkezet változása a szakemberképzés fogyatékosságára is felhívta a figyelmet. A fellépő feszültségek, gazdasági megszorítások a gazdaságtalanul működő vállalatok felszámolásához vezetnek. Létszámleépítések, vállalaton belüli munkaerő-átcsoportosítások jelzik, hogy valami másként történik, mint eddig. A fölvázolt kép a munkára jelentkező pályakezdő fiatalokat igencsak érinti, mert például a létszám-racionalizálás egyszerű módja lehet az új munkaerő-felvétel korlátozása is. Az ifjúsági szövetség érdekképviseleti tevékenysége során leszűrt tapasztalatait elemezve már 1985 októberében javaslatot tett a megoldás lehetőségeire. Csak a foglalkoztatási politika rendszerének továbbfejlesztésével, különböző jogszabályokkal, jogosítványokkal, érdekvédelmi, érdekképviseleti tevékenységgel lehet és kell a jelenlegi és a várható következményeket befolyásolni, illetve megoldani. Néhány jellemző adat. 1983-ban száz elhelyezkedni kívánó fiatalra 129, 1986-ban 101, 1987-ben már csupán 96 férőhely jutott. 1984-ben az év végéig másfél ezren nem tudtak elhelyezkedni, 1986-ban már 3 és fél ezren. A legnagyobb feszültség a gimnáziumokban és szakközépiskolákban végzett fiatalok munkaerőpiacán van, hisz a vállalatok a képzett munkaerőfelvételt tartják szem előtt. Így az állásra váró fiatalok 60 százaléka szakképzetlen. A legjobb helyzetben a szakmunkástanuló-iskolákban végzettek vannak, 90 százalékuk képzettségüknek megfelelően tud elhelyezkedni. Az is döbbenetes, hogy a szakközépiskolákban végzettek 90 százaléka a gimnáziumokban végzettek mintegy fele fizikai dolgozóként tud elhelyezkedni. A Csongrád Meavei Tanács munkaügyi osztalya készítetté telmeres alapján a felajánlott munkahelyek összessége idén is meghaladta a tanulmányaikat befejezett, elhelyezkedni kívánó fiatalok számát. A változás csak annyi, hogy a szakmánként, területenként föllépő keresletkinálat tovább differenciálódott. Ma már az is jól látható, hogy egyes iskolatípusoknál a várható munkaerőszükséglethez viszonyítva túlképzés van és ezt csak a beiskolázás tervszerűségével lehet feloldani. Az országos adatokhoz képest is lesújtó, hogy nálunk a gimnáziumokban végzettek közül százból csak 26-ra van szükség. A középfokú szakközépiskolát végzetteknél megoldottnak látszik a kereskedelmi, egészségügyi, textilipari szakiskolákban végzők elhelyezkedése. Természetesen nem lehet kihagyni a sorból az egyetemet, főiskolát végzőket sem. Megyénk az egész ország számára képez fiatalokat. Az egy évben végzettek száma 1300, s ebből 300-an kívánnak a megye területén dolgozni. Itt az igény ezzel szemben 600. A pályakezdő pedagógusokat 219, a műszaki diplomával rendelkezőket 145 álláshely várja, ugyanakkor jogi végzettségű szakemberre nincs szükség. Az összegzés: bizonyos terület és szakmai problémáktól eltekintve egyelőre biztosított a teljes foglalkoztatottság (?!). És egy kis prognózis. A népszámlálási adatok, a statisztikai módszerek alapján 30 ezer szakmunkás nem az eredeti végzettségének megfelelő munkakörben dolgozik majd. A tovább nem tanulók egyharmada csak fizikai munkát vállalhat. Még egy figyelmeztető tény; az elmúlt két évtized alatt valamennyi foglalkozási csoport ko/ol fele elhagyta ered-ti toglalkozasat. A gazdasagt, taisadJmi változások, a termelési struktúra átrendeződése a kereslet-kínálat szerkezetét is módosíthatja. A demográfiai hullám hatása a közeljövőben tovább ronthatja a helyzetet. Ismét a számok figyelmeztetnek: az 1971—78 között születettek munkába lépése 1986-hoz viszonyítva 150 ezerrel növeli majd az aktív keresők számát országosan. Ez a tény már nem is olyan megnyugtató, különösen akkor, ha tudjuk, egy munkahely kialakítása jelenleg egy — másfél millió forintba kerül. Az óvatos tájékozódás, a tapogatózás időszakában melyik vállalat, intézmény meri akár két-három munkahely megteremtését is vállalni? Az általános és szakoktatás fejlesztésének irányvonala sem igazán a szükség szerint igazodik. Mégma is azzal riogatjuk gyermekeinket: „Tanulj, mert különben elmehetsz dolgozni!". Ma is a szakképzetlen pályakezdők száma gyarapszik. Talán valami új jelszó kellene. Például: tanulj, hogy dolgozhass! A helyzetkép világos, a prognózis valós tényeken alapul, de tudom, egyetlen vak vagy kényszerpályán elhelyezkedő fiatalt sem vigasztalhat meg az, hogy különböző határozatokat hozunk. Csak a minél gyorsabb megoldás segíthet. Miért? Mert a pályáját el sem kezdő, hivatását otthagyó, a pótcselekvésbe menekülő nem tud hasznos tagja lenni társadalmunknak, mert nem érzi, nem érezheti, hogy szükség van rá, itt és most. CZAKÓJÁNOS A kulturális decentralizáció esélyei T

örténelmi tény, hogy az 1867-es kiegyezés után hihetetlenül felgyorsult Magyarország gazdasági fejlődése. Azok a hátrányok, amelyek évszázadokon át a török hódoltság, majd a félgyarmati függés következményei voltak, lassan eltűntek. A századforduló évtizedeiben megszületett a kor színvonalának megfelelő modern magyar gyáripar, fellendült a kereskedelem és a városfejlődés. Budapest mellett az ország több városa — Így Brassó, Temesvár, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Pécs — fontos gazdasági központtá, európai mértékkel mérhető várossá nőtte ki magát. A gazdasági fejlődés maga után vonta a polgárosodással együtt járó kulturális gazdagodást is. így volt ez még akkor is, ha ezekben az évtizedekben meglehetősen sok ellentmondás jellemezte a magyar társadalmat. Elég, ha utalunk arra, hogy tízezrek indultak vándorútra a megfelelő munkaalkalom hiányában, az agrárproletariátus helyzete egyre nehezebbé vált, számos szociális és társadalmi kérdés várt megoldásra. A trianoni békeszerződés alapvetően megváltoztatta Magyarország helyzetét. Elveszett az ország területének kétharmad része, s azzal együtt a fejlett nagyvárosok és szellemi központok is. Hazánk a két világháború közötti évtizedekben most már Budapesten kívül alig-alig rendelkezett igazi, nyugateurópai értelemben vett várossal. Ennek törvényszerű következménye lett a kulturális és művészeti élet egészségtelen centralizációja. A két világháború között Budapest volt az, amely az. Írókat, művészeket vonzotta, az jelentette a beérkezést, ha valakire a fővárosban felfigyelnek. A vidék szellemi elsorvadása megkezdődött. Ez a folyamat a felszabadulást követő évtizedekben sem változott meg. Mint ismeretes, a gazdasági életben döntő szerepet kapott a központi tervirányításos rendszer, s a centralizációs szemlélet kiterjedt a kultúra szféráira is. Az ötvenes évek elejétől kezdve a magyar vidék másod-, sőt harmadrangú szerepet játszhatott a magyar kultúrában. Megszűnt annak a lehetősége, hogy vidéken könyvkiadók működjenek, felszámolták a kisvárosok napi- és hetilapjait, megszűntek, az addig jól működő és fontos funkciót betöltő nyomdák. Mindezt tekinthetjük történelmi szükségszerűségnek, de még inkább az ötvenes évek politikai gyakorlata velejárójának. Az 1960-as években felgyorsult a magyar vidék iparosítása. Gyárak, gyáregységek egész sorát telepitették a különböző kis- és nagyvárosokba. Végbement hazánkban az ipari áttörés, amelynek törvényszerű következménye a városi lakosság számának gyors emelkedése. Ugyanakkor kulturális és szellemi téren megmaradt a fővárosközpontúság. A hetvenes évek közepétől kezdve gyakrabban vetődött fel a kulturális és szellemi életünk decentralizációjának kérdése. Annál is inkább, mert a gazdasági és társadalmi, valamint a politikai élet területén egyre erőteljesebbé vált a decentralizáció. Városok, üzemek, intézmények kaptak nagyobb jogkört, dönthettek közvetlenül saját ügyeikben. Felvetődik a kérdés, hogy a kulturális szféra területén miért nem tapasztalhattuk mindezt? Kétségtelen, hogy bizonyos változások kimutathatók. Napjainkban már majdnem minden megyének van irodalmi vagy művészeti, illetve művelődéspolitikai folyóirata. Szerény adásidővel, de működnek néhány városunkban rádióadók, sőt Pécsett és Szegeden van tévéstúdió is. Mindezek azonban alapvetően nem változtattak lényegesen a helyzeten. Azok a változások, amelyek politikai életünkben s a gazdaságban végbemennek, indokolttá teszik, hogy a kulturális és szellemi életünk decentralizációs folyamata felgyorsuljon. Csak új vidéki kiadó, kulturális műhelyek, fórumok megszületése vethet gátat annak a belterjes, sokszor ismeretségeken, baráti kapcsolatokon alapuló kiadványpolitikának, ami sajnos ma jellemző irodalmi életünkre. Azt hiszem, ma is vannak Debrecenben, Pécsett, Szegeden, de más városokban is olyan kultúrpolitikusok, akik cl tudják kerülni a fegyegető provincializmus veszélyeit. Aligha vitatható, hogy a televízió monopolhelyzetét is jó lenne megszüntetni újabb tévéadók, -központok létesítésével. De folytathatnám a sort a rádióval, az egyetemek önállóságának teljes biztosításával stb. Mégis úgy tűnik, noha reális és társadalmi fejlődésünkből adódó igényről van szó, a kulturális decentralizáció esélyei minimálisak. És ennek számos oka van. Egyrészt nagyon jól tudjuk, hogy minden fejlesztéshez pénzre, tőkére van szükség. Ennek egy részét helyi forrásokból minden bizonnyal elő lehetne teremteni, de nem az egészet. Tehát csak jelentős központi támogatással mehetne végbe a kulturális decentralizáció, amire viszont jelenleg kevés a reális lehetőség. De önmagában mindezek, azt hiszem, mégis csak lassíthatják a folyamatot, ám véglegesen nem akadályozhatják. A másik, ami gátolja, elsősorban szemléleti kérdés. A főváros kulturális monopolhelyzetéről van szó. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy nehezen akarják feladni uralkodó helyzetüket a kiadók, intézmények, másrészt úgy tűnik, még mindig van bizonyos óvatoskodás a Budapesttől távol eső kulturális szellemi centrumok megteremtésével kapcsolatban. Sokan, nagyon sokan féltik a megszerzett pozícióikat, s hallani sem akarnak arról, hogy mások is hasonló tevékenységet végezzenek. Pedig a decentralizáció az alkotó energiák felszabadítását, művészeti életünk sokszínűvé válását jelentené, s ami még szintén nem elhanyagolható, újabb rétegek bekapcsolódását a kultúra áramköreiben. F" l—j I n azt hiszem, hogy kulturális és szeilemi életünk decentralizációs folyamatának éppen ezért csak akkor vannak esélyei, ha nem egyszerre, frontáttörésszerűen akarjuk megvalósítani, hanem néhány arra érdemes város, területi központ kap elsőséget. Nyilván azok, amelyekben egyrészt megvannak a kulturális tradíciók, másrészt ma is rendelkeznek megfelelő szellemi tőkével. Az akadémiai bizottságok megalakulása és néhány vidéki kutatóintézet például szolgálhat. F1LEP TIBOR LAKATOS ISTVÁN Látni, látni szerettelek, mint egy rétet, mint az eget, hozzád sem érni, éjjeli tájadra csak ráfényleni. Érezni pamlagod sötét páráit, illatod ködét, mozdulataid zsivaját hallgatni éjszakákon át. Forrt — körülöttem hemzsegő szavaidtól — a levegő: szerettem lenni tengeri kagyló, mind összegyűjteni. Tágulni egyetlen kerek hold-szemmé völgyeid felett; ringani hullámaidon, égni szemedben szabadon. Tannháuser Vagy melled halmait hasad síkjáról nézni, hogy fakad piros szád, mint tavasszal dombok mögött a hajnal. Figyelni rezdüléseid, pillád hogyan sötétedik, lágyan pihenő testeden pihentetni tekintetem. Vagy felvont térded ormait csodálni keddtől szombatig: mily lovag- és ¡ég-várakat raktam rájuk pár hét alatt! Én, sűrű-vad Vénusz-hegyed barlangjából számkivetett pogány Tannhausered, ki — lásd — nem tudlak feledni. t -4