Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-05 / 209. szám

24 Szombat, 1987. szeptember 12. DMJ magazin Gótikus lakóházak Magyarországon KURDI FEHÉR JÁNOS A gondoskodás távlatai Du mußt dein Leben andern. Rainer Maria R. Egy elégiához illő szárnyesapás nyomai. A belső képek végtelenített kiállítása. Egy idegen test magához vonja finom anyagukat, s észrevétlen kiemeli szivem. Kik galériákba járnak, hányszor álmodnak madarakkal, felismerhető műalkotásokkal. A vér gyönyörű állomásaival. Mitológiai láncolat fűzi össze őket a festéket beszívó szövettel, a műteremillatú tengerekkel. Futáraink tudatosan elkeveredtek az égövek között, összezavartak minden kigondolható!. Bár ne szorulnék segítségükre. Bár megelégedve nevezném nevüket, mégis maradjon nyoma a gondoskodásnak. és helyek A mai Magyarországon kevés az olyan építészeti emlék, amely kézzelfoghatóan ad hírt a sok száz évvel ezelőtti ország életéről, kultúrájáról, művészetéről. Ezért becsesek a török hódítás előtti épületek, azok, amelyek tanúsítják, hogy a középkori Magyarországon ugyanolyan színvonalon és civilizáltan folyt az élet, mint tőlünk nyugatra. Természetesen a leggyengébb, legsérülékenyebb épületekből, a városi és falusi középkori lakóházakból maradt a legkevesebb, nagyobb részük átalakítva vagy töredékben. A gótika középkori európai építészetnek a román stílust felváltó fajtája. önálló stílusként csak a múlt század elején fogadták el, addig „átmenetinek" tartották. Elnevezése Itáliából eredt, ahol azt tartották, hogy az északon élő gótok, nem ismét vén a klasszikus építészeti szabályokat, épületeiket barbár módon, ízléstelen túlzsúfoltsággal — gólosán, gótikusán — építik. A gótikát, vagy ahogyan sokan nevezik, a csúcsíves stílust nehéz évszámmal behatárolni, mert országonként különböző időben jelentkezett. Mégis úgy vehetjük, hogy 1200—1500 között virágzott. Ezekben a századokban válnak gyakoribbá a városokban a korábbi vályog-és faházak helyett a kőházak. Ahol nein tombolt háború vagy tűzvész, ott — elsősorban Nyugat-Európában — egész utcasorok állnak még a szebbnél szebb gótikus lakóházakból. Ezeket szemlélve magunk elé képzelhetjük, milyenek voltak városaink a török hódoltság előtt, milyenek lehetnének ma, ha a török megszállás elmarad. Mert ahogyan Granasztói György A középkori magyar város című könyvében írja: „A középkori magyar város nemcsak magyar, hanem európai is..." Már csak azért is, mert a műemléki feltárásokból bebizonyosodott, hogy a középkori Magyarországon már a XIII. századtól, tehát a tatárjárás évszázadától épültek gót ízlésben emeletes lakóházak. Többek között bizonyíthatóan Budán, Sopronban, Győrött, Pécsett, Pozsonyban, Kassán, Lőcsén, Bártfán, Eperjesen, Selmecbányán, Besztercebányán, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Kolozsvárt, Körmöcbányán stb. E felsorolás azt mutatja, hogy általában ott maradtak meg kora középkori lakóházak nyomai, esetleg maguk a házak, ahol nem járt a török vagy — Buda és Pécs kivételével — nem tartózkodott huzamosabban. Ebből az is következik, hogy valószínűleg a többi, nagy múltú, de a hódoltság idején elpusztult városunkban is — például Fehérvár, Esztergom — épültek a XIII. századtól lakóházak, elsősorban magas rangú egyházi személyek részére, ám azok nyomtalanul elenyésztek. A rendelkezésre álló adatok szerint a városi ház fő tipusa Magyarországon; két épületszárnnyal közrefogott kapualj, esetleg a telken egy traktus, oldalkapualjjal. A házak siSzínek A budai Országház utcai ház homlokzatán jól érvényesülnek az emeleti hármas ablakok. A mellette levő épületen XIV. századi, lóhercívsoros, gótikus emelettartó párkány fut végig SÍRKERTEK A budai várnegyedben, a Fortuna utcában álló két épület ritka példája a XIII. századi oromzatos homlokzatú gót lakóháznak ma falát faragott ajtó- és ablakkeretek tagolták. A falsíkokat festményekkel díszítették, különböző mondatokat pingáltak rá. Gyakran kváderköveket utánzó fugázással ékesítették. Az ajtók és ablakok felső záródása, ivformája több változatot mutatott. A közismert csúcsívesen kívül ismerünk szamárhátives, függönyíves és tudoríves záródást, de nem ritka az egyenes záródású, pálcatagos ablak- és ajtókeret. A mai Magyarország területén Budán, a várnegyedben található együtt a legtöbb gót lakóház. Közülük a Fortuna utca 12. és 14. szám alattiak egyedüli, ma még álló példái a XIII. századi oromzatos homlokzati megoldásnak. A közöttük levő kapualjból jól kivehető a kora gótikus beépítetlen állapot utólagos kapualjjá változtatása. Az Országház utca 2. szám alatti a két épületszárnyas telek beépítésére példa. A traktusokat az ülőfülkés kapualj köti össze, foglalja egységbe. Az ülőfülkék a lakóházak előkelőségét emelték. Buda után Sopronban maradt meg a legtöbb gótikus lakóház. Közülük a Templom u. 9. számú tanulságos példa a soproni belváros lakóházainak kialakulására. A kaputól északra eső épület a telek első beépítésének idejéből való. A csúcsíves, egyszerű földszinti ajtó a Sopronban szokásos borospincébe és présházba vezetett. Az emeleti hármas kapcsolt ablak a ház legszebb szobáját jelzi. A később epiteti új szárnyat a régivel boltozatos kapualj köti össze. Sopron számtalan gótikus lakóháza közül még a Halász u. I számúról illő megemlékezni, amely már a falakon kívüli középkori külvárosban épült a XV. század végén. Az utcáról belépve, a kis folyosóról gazdag pálcatagos bejárat visz a famennyezetes földszinti szobába. Mögötte van a konyha. Az emeletet teljes terjedelmében a háromablakos nagy helyiség, a reprezentációra szolgáló szoba foglalja el. A meredek kőoromzatos ház fatetőszéke az épülettel egykorú és a nyírbátori református templom tetőszéke mellett hazánkban az egyetlen eredeti késő gótikus tetőszerkezet. Bár a török és a várostromok, valamint a barokk újjáépítés kevés gót lakóházat hagyott ránk, a Balaton melletti Alsóörsön is áll még egy, a falu kisnemesi gótikus kőépítészetének egyetlen, 1500 körül keletkezett képviselője, hírmondója. Dongaboltozatos borospincéjéhez félkörívú kőkeretes ajtó vezet. A háromrészes lakószint középső pitvarába gótikus, szemöldökgyámos ajtó nyílik, a pitvar hátsó részében boltozatos konyha és kamra van, a két kőgyám által tartott zárt árnyékszéket Rómer Flóris még 1861-ben lerajzolta, azóta lebontották. A ház elrendezése lényegében megegyezik a XVIII—XIX. századi balatonmelléki présházakkal. Annak ellenére, hogy az évszázadok történelmi viharai alaposan megtépázták középkori épületállományunkat, s csak csekély hányadát örökölhettük meg, ezek alapján mégis elképzelhetjük, hogy milyen lehetett Magyarorszag a XVI. század elején, a kezdődő nagy pusztítás előestéjén. CSONKARÉTI KAROLY Valamikor rendszeresen kisétáltam a szegedi temetőkbe. Honnan eredt — miért támadt — e vonzódás a halottak világa iránt, aligha tudnám megmagyarázni. Elias Canetti egyik esszéjében a túlélők fölénytudatából eredezteti az efféle hajlandóságokat. S tényleg, lehet benne valami. Hisz amikor az őskertek zegzugos mellékútjait róttam, soha egyetlen pillanatra sem jutott eszembe önnön mulandóságom. Az első temető, amelyikkel közelebbi ismeretséget kötöttem, az alsóvárosi volt. Nagyszüleim — miután több gyermeküket különböző helyeken eltemették — vásároltak itt sírhelyet még a múlt század kilencvenes éveiben. Nagyapám azt mondta nagyanyámnak: — Vögyük mög a parcellát, hogy legalább mostmán majd égy helyön nyugodjunk. — Majd még hozzátette: — Ez a Piros gyerök is olyan nem életrevaló. — Piros nagynéném akkor egyesztendős volt. A „nem életre való" teremtmény azóta kilencvenkettedik esztendejét tapossa. S tavaly még egyik lánya kíséretében felkerekedett, vonatra szállt, hogy Pesten élő másik lányát meglátogassa. Lám, a sors — és a gének, — útjai ennyire kiszámíthatátlanok. Néha rácáfolnak még a holtbiztosnak hitt familiáris jóslatokra is. A harmincas évek második felében hetente kijártunk ide anyámmal. A Petőfi sugárúton laktunk. Nem volt nagy út. Elsétáltunk a Nagykörútig, a Szivárvány-kitérőig, s kisvártatva már a Vám tér következett. Időben is rövid. Nekem mégis fölért minden egyes alkalommal egy-egy fölfedezéssel. A villamoskitérőtől hirtelen „elökertcsültek" a többnyire egyemeletes házak. Majd egy hatalmas malom következett. Mindig csodáltam a malmokat. Szinte lenyűgözött falaik monumentalitása, a többnyire csorbult üvegü ablakok mögül előszüremlő szakadatlan — és épp ily félelmetesnek ható — zúgás, kattogás, morajlás. A Vám téren lágy ívben előbb jobbra, majd balra forduló villamossín opálosan fénylett a délutáni napsütésben. Békalencse himbált a mély temetőárok vizén. A nyálkás fölületen dülledt szemű varangyok hajókáztak. Néha, borongós napokon szinte kísérteties volt. A meredek falú árok enteriőrjében árnyék honolt, a körvonalak titokzatossá oldódtak. Olyan volt az egész, mint egy rosszul — sőt tragikusan — végződő Grimm-mese, amelyben a daliás ifjú már holtan találja a megmenteni kívánt gyönyörű királykisasszonyt, a király pedig varanggyá változottan küldi átkait az ifjúra... Hanem a temető sok mindenért kárpótolt. Már belépni is nagyszerű volt, hisz a bejárat fölött dicsfényként félköríveit a fölírat: FELTÁMADUNK. Hát nem nagyszerű? Igaz, jön majd egy kis halál, egy egészen icipici elmúlás, de aztán újra oké lesz minden. Eljön a nap, amikor ODAFÖNT megfíyják a harsonákat, és poraikból megélemednek... persze csak a jók... Erre szoktuk mondani, olyan gyönyörű, hogy tán nem is igaz. S ennek ellenére olyan, de olyan jó lenne hinni benne. És tényleg csudálatos volna — tán a világon a legcsudálatosabb —, ha mindez egyszer tényleg beteljesülne. A Belvárosi temető messzebb volt. Ráadásul kimértebb, előkelőbb. Anyám mindig történeteket mesélt. Dankó Pistáról, a szigorú tekintetű Tömörkény Pista bácsiról és az áldott jó Móra Ferencről. Vagy éppen a búsuló honvédről, amely milyen gyönyörű is lehet — emlegette —, amikor télen palástot borít rá a hó. Akkoriban még a régi helyén állt az első világháborús parcella. S mellette a díszsétány. Leültünk egy kőpadra (juj. de borzongatóan hideg volt), s újra meghallgathattam egy történetet a fiatal asszonyról, aki imádott szerelmesét veszítette el az első világháborúban. A férje emlékére emeltette ezt a szobrot, a férjéére, akit soha-soha nem tudott szivéből kitörölni. (Istenem! — jut eszembe néha. Milyen másmilyenek is voltunk valamikor! Manapság szinte egyik napról a másikra túllépünk halottainkon. Az „örök szerelmek" intervallumát gyakran napokban, sőt egy éjszakában mérik... S amikor az ántivilág eseteiről hallunk, szkeptikusan csóváljuk fejünket: szép volt, szép volt, de tán igaz sem volt... Ugyan hova jut végül a világ — nyilall ilyenkor belém a fájó gondolat.) A Belvárosival szomszédos, annak testébe beékelődő zsidó temetőbe — ki tudja már, miért — csak egyetemista koromban jutottam el. Két barátom, Németh Feri és Sándor Andris társaságában. Nézegettük a sírokat, mikor egy házaspár megszólított bennünket: — Hogy jöttek be? — A Belvárosi felől — mondtuk. — Szakadt volt a drótkerítés, átmásztunk rajta. — A házaspár elmosolyodott. — Köszönjük, hogy őszinték voltak — mondták. — Nézelődjenek csak tovább nyugodtan... A zsidó temetők ugyanis szombaton zárva tartanak... Ez nálunk szigorú vallási törvény... — Különös világ fogadott itt bennünket. A kitéglázott főutakat a föléjük boruló faágak szinte alagutakká varázsolták. A lombozat hasadékain átszökő napsugár aranyló foltokat ejtett a fűvel benőtt rőt léglázatra, A mellékutak parcellákra szabdalták a temető testét. S mindent szinte trópusi vegetáció borított. A zöld burjánzásból csak itt-amott villantak elő a (többnyire megdőlt vagy arcra bukott) sírkövek. Néhol, a hantot helyettesítő múkőkeret szélén kavicsokra, kódarabkákra leltünk. Mintha játékos kedvű gyerekek előztek volna meg bennünket, itthagyva látogatásuk nyomát. Csak évtizedekkel később tudtam meg. hogy ez is zsidó vallási hagyomány. A sírt fölkeresők jelzik így ittlétük nyomát. Kövecskek, kavicsdarabkák...És kóros-korul lombsusogassal, madarfuttyel átszőtt öskerti csönd... PAPP ZOLTÁN