Délmagyarország, 1987. szeptember (77. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-05 / 209. szám

5 Szombat, 1987. szeptember 12. „Vészhelyzet" és kontrája Napjainkban a magyar gazdaság, sőt az egész társadalom a várakozás állapotában él. Túl vagyunk a személyi jövedelemadót „köszöntő" vita nagyrészén. Manapság már új érvekkel — pro és kontra — alig találkozunk. Érdekes, hogy mennyire egyoldalú volt ez a viharos párbeszéd. Mennyire szó nélkül mentünk el az általános forgalmi adó tervezete mellett. Holott ez a változás a magánemberek többségét legalább olyan súllyal érinti, mint a jövedelmünket apasztó adókulcs. Sőt, az általános forgalmi adó hatásaival azok is kénytelenek lesznek számolni, akik évente nem keresnek 60 ezer forintot és igy kapcsolatba sem kerülnek az adóhatósággal. S a túlfogyasztás árát azok is főként ezen az eszközön keresztül fizetik meg, akik csak a főállásukból várhatnak jövedelmet. Hiszen a bruttósítással többletként megkapják azokat a forintokat munkáltatójuktól, amelyeket kénytelenek lesznek adóként befizetni. Szóval ez előrelátásunk csak a közvetlen majdani terheinket érzékelte, s kevésbé a közvetett, ámde nagyságrenddel többe kerülő személyes ráfizetéseinket. 1988. január elsején egyes fogyasztási cikkek árai is fogszívást kiváltóan fognak megugrani. Úgy tűnik, a sávhatárok, a személyes kedvezmények, a személyi vagy családi forma forszírozása mellett jobban körül kellett volna járni az általános forgalmi adó kulcsainak mértékét, az egyes kategóriákba kerülő áruk körét. — Ma a váltás szükségességének tényét alig-alig vitatja valaki. El kell indulni valamerre — ebbe a négy szóba szinte egy új társadalmi közmegegyezés fogalmazódik meg ezekben a hetekben. Módszerekben és részkérdésekben vannak még meggyőzési kísérletek. Alapvető nézeteltéréseket két rendkívül fontos területen tapasztaltam az elmúlt hónap véleménycseréin, hivatalos, félhivatalos és magánfórumain. Az egyik kérdés a starthelyzetünkkel, a magyar gazdaság jelenlegi pozícióival, a másik az induló változások dinamikájával, bevezetésük, kibontakozásuk gyorsaságával kapcsolatos. Vészhelyzetben van a magyar gazdaság, vagy nincs? Egyáltalán: mi jelenthet egy nemzetgazdaság számára vészhelyzetet? Nálunk a legközvetlenebb veszély a fizetésképtelenség bekövetkezése. Tudom: 1983— 84 táján egészen jó nevű szakfolyóiratokban publikáló közgazdászok is felvetették, hogy likviditásunk napról napra való nehéz őrzése helyett, talán be kellene jelenteni: holnaptól esedékes hiteltörlesztéseinknek nem tudunk eleget tenni. Ez abban az időszakban volt, amikor kormányzati szerveink és vezető bankosaink nagy-nagy figyelemmel vigyáztak arra, hogy honfitársaink többsége véletlenül se tudhassa meg, mekkora az az összeg, amivel konvertibilis valutában tartozik az ország. Mi nem tudhattuk ezt az adatot, de Hegyeshalmon túl több százezer példányban pontosan kinyomtatták. Szóval a jelenlegi 9 milliárd dolláros a nettó tartozásunk (ezt az adatot Medgyessy Péter pénzügyminiszter említette augusztus 20-i répcelaki beszédében), minden idők legnagyobb visszafizetési kötelezettsége, ami nemzetgazdaságunkat eddig terhelte. Ugye már lassan el is feledjük azt a részletes beszámolót, amit valamikor arról az időszakról hallottunk, amelyben órákon, sőt perceken múlott a fizetésképtelenségünk bekövetkezése. Akkor sem volt ekkora a nettó hitelállományunk. De a bizalom, a nemzetközi banktőke hite sokkal kisebb volt gazdaságunk lehetséges áthangolásában. A radikális elhatározások halogatása miatt azonban a valamikor több tíz ország által irigyelt adóspozíciónk, újabb hitelfelvételi lehetőségeink mára romlottak. Újabban elterjedt gazdaságpolitikánkról az a nézet, hogy elképzeléseit nem tudja tettekben megformálni. Véleményem szerint, azért van gazdaságunk vészhelyzetben, mert egy lefelé irányuló tendencia 1985 óta (vagy még régebben) még ma is hat. Énnek megfordítására az elképzelések csak tisztulni kezdenek. Szóval a kilábaláshoz ebben a pillanatban alig valamennyit végeztünk el a feladatokból. Régi kövület egyes — különböző szintű — vezetők politikai tudatában a pániktól való félelem. Egyesek elegendő indoknak tartják információk elhallgatásához, hogy azok tudatában a többség — szerintük — cselekvőképtelenné válna. Másfél évvel ezelőtt egy szombati lapszámunkban összeállítást közöltünk a város nehéz helyzetben lévő ipari szövetkezeteiről. Az információkat ehhez a Kiszöv elnökségi ülésére készült anyagból vettük. Ezen az anyagon semmilyen felszólítás nem szerepelt, amely titoktartásra kért vagy kötelezett volna bennünket. Az egyik szövetkezet elnöke hétfőn dörgedelmes megnyilatkozások sorozatával válaszolt. Mérgének legfőbb oka az volt, hogy a szövetkezet tagjai, dolgozói a lapból tudták meg — az egyébként a valóságnak tökéletesen megfelelő — tényeket. Egyetértettünk abban, hogy ezekről a dolgokról nem tőlünk kellene értesülni az ott dolgozóknak. Abban nem tudtunk közös nevezőre jutni, hogy mikor lehet a legjobban feltárni a tartalékokat: ha mindenki tud a vészhelyzetről vagy ha csak egyes kiváltságos irányítók tesznek erőfeszítéseket arra, hogy a vezetettek az előlük eltakart cél felé rángassák a tengelyhibás szerkezetet. A minap is tanúja voltam egy „vészhelyzet" kontra „nem jöhet katasztrófa" vitának. A nézeteltérés, nem direkt módon jelentkezett, de az egész népgazdaság állapotára vonatkozott. Megyei ember bizonygatta, hogy messze a szakadék. A minisztériumi irányító pedig — nagyon finoman, hogy a hallgatóság előtt ne hozza kényelmetlen helyzetbe kollégáját, de aki igazán figyel, mégis értse — többször bizonygatta, hogy igencsak kemény és egyáltalán nem távolról fenyegető ügybe „keveredett" gazdaságunk. Úgy érzem, kénytelen vagyok a minisztériumi funkcionáriusnak hinni. Azért is, mert az ország gazdaságára, kapcsolataira, hitel- és törlesztési pozícióira már csak a munkája, beosztása miatt is — neki nagyobb és egzaktabb a rálátása. Tehát a helyzet forró. Hiszem: érett annyira a politikai köztudatunk, hogy ennek mind szélesebb körben való tudatosításával lehet ösztönözni tömegeket a pusztító tűz fellobbanásának megakadályozáséra. Egy másik megbeszélésen arról tűnődtek a résztvevők, hogy mikor érintik majd húsbavágóan a gyakorlatot a gazdaságirányítás éppen születő döntései. Valaki azt fejtegette, hogy az új helyzetre készülgetni még a jövő év kezdő napja után is lesz bőven idő. Hiszen: „Nem eszik olyan forrón a kását..." A véleménynyilvánító szerint legalább három évig még semmi létet, fennmaradást fenyegető veszélytől ne tartsanak a most gyengécske nyereséget az állami szubvenciókból, támogatásokból produkáló gazdálkodók. Nem tudom, hányan hitték el ezt az érvelést a teremben. Tartok tőle, hogy a (negnyilatkozó nem volt egyedül az elvárásaival. S persze nézete determináltságának okát sem kell sokáig kutatni. Szabályozó módositásts a központi támogatás leépítésének elhatározását sokszor megértük 1968 óta. S milyen óriási ellentmondás: alapvetően a ráfizetéses termelők miatt emelkedett az állami költségvetés hiánya tavaly rekord összegűre, 40 milliárd forint fölé. Menynyivel kevésbé adna okot az aggodalomra, ha ez a költségvetési kifizetési többlet, mondjuk valamelyik húzóágazat hirtelen elszaladt, de várhatóan gyorsan megtérülő beruházásaiból adódott volna... A valós, meglévő gondok elkenése, döntéskényszerben az elhatározások több éves halogatása eddig nehezen összeadható, csak forinttal nem is mérhető kárt okozott gazdálkodó egységeknek, kisebb-nagyobb kollektíváknak, á nemzetgazdaságnak, sőt az egész társadalomnak. Higygyük el: ezzel a pazarlással európai színvonalú életkörülmények között nem lehet tovább élni! BÖLE ISTVÁN PERELI ZSUZSA: HÁROM TESTVÉR Üres szívek Ilyen címmel aligha írtak cikket az utóbbi évtizedekben, annyira közhelyes és üres a fogalom — akárcsak az „üres szívek". Nehéz időkben amúgy is idegesítőek a szívhez szóló, érzelmekre ható szólamok, mégis, hallgatván az embereket, s hallgatván a rádiót, televíziót, olvasván az újságokat, egyre nehezebb lett a ... szívem. Bocsánat az újabb önismétlésért. De hát mit is mondhatnánk az üresen csengő forintok korában? Panaszkodunk, többnyire joggal, s leginkább egymásra. Szájról szájra jár a panasz, hogy hűvösek a család tűzhelyek, hűvös a munkahelyi légkör, durva az utcai hang. Nem tudom cáfolni ezeket a panaszokat, bár gondterhelt vagyok, mert részeSzenvedély plusz... Amikor a hétvégén betoppantam barátaimhoz, elveink (hogy tudniillik mi egymásnál soha semmin nem lepődünk meg) ellenére zavarba jöttem. Akkora trakta előkészületeire bukkantam ugyanis a konyhában, hogy az csakis ünnepi alkalmat sejtethetett. De mi az ördögöt ünnepelhetnek? Ezen a kérdésen kezdett nyargalászni eszem kereke, oda- s visszagondolván a család minden tagjának jeles napjait. Hiába erőlködtem: senkinek nem volt se születés-, se névnapja. Ünnepi kaja viszont volt. De hányféle és mennyi?! Alig győztem segíteni a háziasszonynak, hogy a sütés-főzést befejezze, mire a férj és a gyerekek hazaérnek. Nem, nem a szokásos szombati gmk-ból meg a játszótérről. A vidámparkból. Merthogy ott vannak — közölte barátnőm. Mire én bizonnyal (elveink ellenére) elárulhattam valahogy értetlenségemet, mert szükségét érezte, hogy felvilágosítson: — Tudod, olyan jutalomjáték félén vannak a gyerekek az apjukkal, aztán pedig jutalomebéd lesz. Tudván tudva, hogy a jó bizonyítványukért a jutalmat ezek a srácok cirka két hónappal ezelőtt megkapták, azóta pedig jutalomra érdemlegest nemigen vakációztak össze, végképp elkerekedett a szemem. Szemtól-szembe kereken meg is kérdeztem: — Elárulnád, hogy mégis mi történt nálatok? Mi a fene ez a vidámparki jutalomköltekezés meg ünnepsincs mégis trakta, amikor mostanában egyvégtében az életszínvonal romlásán dohogunk? — Éppen erről van szó! Ez mind a romló életszínvonal miatt van — kaptam a választ. Keresetlen baráti stílusban közöltem, kit ugrasson és kit nézzen hülyének, mire nyomatékosan tudomásomra hozta, hogy egyáltalán nem hülyéskedik, nagyon is komoly dolgokról van szó. Megkomolyodván aztán a következőket hallottam: — Áremelés, bérmaradás. Nem futja. Erre se, arra se elég. Hogy lehet a nincsből mégis több? Lehet-e ugyanannyiból kevesebbet kiadni? Állandóan ez volt napirenden nálunk is. Feszült a húr meg a légkör. És tudtuk, hogy ősztől — emelt áramdíj, fűtésszámla — még feszültebb lesz, még nehezebb lesz el- és beosztani a havit. Valamin spórolni kell! Jó pár este osztottunk-szoroztunk, sűrű bagófüstben némi sör mellett a férjemmel, de nemigen találtuk a megoldást. Egyszer aztán beténfergett félálomban a szobánkba a lányunk, hogy fáj a feje a cigarettafüstünktől, igazán leszokhatnánk már a bagóról, árt az egészségnek és sokba is kerül. Kiszellőztettünk, hétévest elaltattuk, de a szövege megfogott. Nem, nem tudtunk lemondani a cigiről, de számolni kezdtünk. Ha mindketten egész helyett csak fél doboz Helikont szivünk ezentúl naponta az egy húszas megtakarítás, ami havi hatszáz forint. Ha az uram lemond az egyik üveg söréről, az is lehet havi háromszáz. Én egy kávéval kevesebbet iszom napjában, az kábé százötven. Ez ugye cirka egy ezres havonta. S ezzel lényegében semmi fontossal nem rövidítjük meg magunkat. Sőt, egészségesebben élünk majd. Ha bírjuk az önmegtartóztatást. A gyerekek szolidárisak akartak lenni. Nyolcéves közölte, hogy ezentúl leadja a konyhapénzbe az általa visszaváltott üres üvegek árát, ami eddig fuvardíjként a zsebébe vándorolt. Hétéves azt mondta, beéri ezután naponta egy fagyival. Némi nehézséggel ugyan, de kikalkulálták, hogy ez havonta mintegy ötszáz forint plusz lehet nekünk. Persze nem kértük, nem akartuk elfogadni, nem akartuk megrövidíteni őket. Aztán azt vettük észre, hogy a dobozban, ahol a férjemmel a közben „szenvedélyplusz"-nak elkeresztelt spórolt pénzt összedobáljuk, a mi megtakarításunknál több a pénz. Betették a srácok is amit ígértek. — Akkor ígértük meg nekik, hogy ha a hónap végére összejön a „szenvedélyplusz"-ban az előzetesen számítgatott ezerötszáz, akkor családi jutalom lesz. Ez készül most. Ünnepeljük az állhatatosságunkat. Incselkedett bennem a kisördög: — János ma nem géemkázik, az mínusz ötszáz. A vidámparki szórakozás napi áron számítva két gyerekkel mínusz kétszáz. Az ünnepi kajára szánt kétkilónyi hús, a levesbevaló csirke, a zöldségféle, a többféle gyümölcs, a cukrászsütemény, a fagyi, a jobb sör és az import cigi legalább mínusz nyolcszáz. összesen kábé ezeröt... Barátnőm töltött egy pohár Tuborgot, megkínált egy Pali Mall-lel és angyali nyugalommal közölte: — Tudom. De legközelebb már nem leszünk ekkora hősök, könynyebben leszünk önmegtartóztatók, kisebb jutalom jár csak érte. És mindig több marad majd meg a jutalmazás után a „szenvedélyplusz"-ból. Olyan nyugodtan, elszántan és meggyőzően állította ezt, hogy majdnem elhittem neki. Mert van benne valami! SZABÓ MAGDOLNA sének érzem magam e folyamatnak. Igaz, csak tízmilliomodik részesének, mégis... mintha az én szivem is üresebb, keményebb lenne. Mintha én is behúzódtam volna jobban a négy fal közé, mintha én is kurtábban válaszolgatnék az engem megszólítóknak, a hozzám érdeklődéssel, szeretettel fordulóknak. „Szeretet"? Ezt a szót leirva bizony igen régen .láttam a sajtóban. Talán jobb is. Hiszen utolérte volna az olyan szavak sorsa, .mint amilyen a „termékszerkezetváltás", vagy a „demokrácia kiszélesítése". Közhelyek kopognak az agyunkban, szivünkben, a televízió híradójának közhelyeivel fekszünk le, kapunk egy kényszerű mosolyt, s már ezért is hálásak vagyunk, akár a közértben, ha megköszönik, hogy képesek voltunk ma is eljönni, sorban állni és fizetni. Üres a szívünk, és ezért okolhatjuk egymást — ez kényelmesebb, de okolhatjuk magunkat is. Éjjeli csöndesség, tücsökszó vesz körül, lentről látszanak a nagyváros fényei. A Várostól menekültem a hegytetőre, a félkomfortba, de azért nem tudnék a Város nélkül élni. Innen fentről a tízemeletes toronyházak is barátságosnak látszanak, pedig hej, tudom, de mennyi harag, keserűség, áskálódás, lárma, szemét tud meggyűlni egy falunyi lakóházban 1 S mennyi üres szív, mely kedves szóra, szeretetre, megértésre vágyik, még ha talán nem is tudia... Munkahelyemen, a faliújságon keleti önvédelmi tanfolyamot hirdetnek. Mindig eltűnődöm, ha ránézek. Biztosan van bőven jelentkező, ki tudja, milyen korosztályok a legnépesebbek. Talán az ifjak, vagy a tehetősebb középkorúak, esetleg a törékenycsontú, védtelen öregek? Ennyire rosszul állunk? Ez a szegény kis Magyarország akar Amerikát játszani, önvédelmet tanulni — egymás ellen? Az üres szívek ellen kellene védekeznünk itt, ahol szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, barátja, ismerőse, munkatársa, adósa és hitelezője. Ez az egész kis ország nem több, a nagyvilágban, mint egy nagy falu. Bármelyik nagyobb nemzetközi cég megvásárolhatná, ha akarná, s ha mi engednénk. Ami itt történik, igazából senki mást nem érdekel. És senki másnak nem fáj. Most prédikáljam azt, hogy teljünk meg, üres szívek, egymás iránti szeretettel? Nem teszem. Aligha lenne ez több a „szeressük egymást, gyerekek" naiv, spicces összeborulásánál. De azért nem árt megfontolni, hogy vagy együtt, vagy sehogyan sem. Ha komoran, gyanakvón, üres szívvel, akkor úgy. Aztán majd üres gyomorral. De egy hajón evezünk, s lehetőleg egyfelé! SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER