Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-01 / 180. szám

12 Szombat, 1987. augusztus 1. DM1 ma9qzin ® ® Járom az utam... Járom, amikor tehetem, pontosabban tehettem. Amikor magam is jobban álltam, no meg az ország is valamivel, ami mondjuk kifejeződött a valutaárfolyamokban s reálbéremben is. Vagyis úgy tudtam utazni, hogy az nem sodorta föltétlenül veszélybe a család évi megélhetését. No meg mindehhez azt is hozza kell tennem, hogy ősöreg individualista lévén, igencsaki magánutakon jártam, s messze elkerültem az utazási irodák házatáját. Aminek — néhány előnye és hátránya mellett — volt egy kétségtelen haszna: többkevesebb időt szánhattam ismerősökre, húsz, negyven, ötven éve idegenbe szakadt hazánkfiaira. Ami számukra nem bizonyos, hogy öröm volt, magamnak viszont kellemes változatosság. (Ha másért nem, hát aznap, mondjuk egy-két éjszakára, nem kellett kifizetni a kempingdíjat, s az obligát májkrém helyett a helytől és vendéglátótól függően változatosabb vacsora várt rám.) Szóval, volt idő, hogy jártam az utam. Például az európai gazdasági csoda országában, amit ma is úgy hívnak, hogy: NSZK. És sokféle helyzetben levő emberrel beszélgettem, sőt, egy kicsit éltem is egyik-másik életét, legalább néhány napig. Volt köztük nyugdíjas, idős asszony; az IBM cég egyik ottani vezető menedzsere,. kőműves, egyetemi tanár, kórházi és magánpraxist folytató orvos. Sőt, földműves is. Sokféle ember, sokféle jövedelemmel, mondjuk úgy a havi kétezer márkától a harmincezerig (bruttóban számolva). Természetesen ez csak föltételezés, hisz arrafelé senki nem beszél konkrétan és egyenesen jövedelméről. Amit tudni vélek, az utalásokból és legföljebb az életmódból áll össze. Utalások, életmód ..." Nos, a nyugdíjas, aki nagyon is jól érzi magát abban az országban, néhány utcányira lakva gyermekeitől, panaszkodott (a hetvenes évek végén), hogy irgalmatlanul kemény volt errefelé az infláció. (— Milyen szerencsések vagytok ti! — jegyezte meg.) A kis tarjáni karakterű, mégis kulturáltabb lakásban néhány hártyavékony szelet sajt. Kis méz, vaj, s annyi papírvékony szelet sonka volt a vacsora, ahányan voltunk. Végül is ünnepi vacsora. Azóta megtudtam: sokkal komolyabb beosztásra kényszerül, ha nincs vendége. S azóta is sajnálom, hány napi konyhapénzét falhattuk föl két-három nap alatt?! De semmi baj. Pár házzal arrébb, immár a villanegyedben lakik a lánya a férjével, aki vezető menedzser a IBM egyik kirendeltségénél. Nagyszerű ember, több diplomával, profi a szakmában. Kétszintes villa, a kertben uszoda (aminek egy-két éve, az olajárak emelkedése óta nem fűtik a vizét, mert túl drága lenne...). Most jött éppen vissza egy munkanyaralásból, ha jól tudom, a Bahamákról, ahol a cég éppen megrendezte évi értekezletét. (Világcég lévén létérdeke, hogy a különböző világtájakon dolgozó vezető munkatársait évenként egyszer összehívja egy-egy világhírű helyen, ahol nemcsak a vállalati stratégiát lehet megbeszélni, s a taktikát egyeztetni, hanem személyes ismeretségeket és barátságokat is lehet, sőt, kötelező kötni, feleségestől, hogy akármilyen probléma esetén az Ausztráliában dolgozó menedzserrel éppúgy a személyes bizalom alapján lehessen tárgyalni, mint a torontóival vagy a tokióival...) Szóval nincs túl nagy lelkiismeret-furdalásunk a nyugdíjas rokonnal szemben az elköltött két vacsorááért: a gyermek majd kisegíti. Valóban, sőt, egy kínai vendéglői vacsorameghívásban is van részünk, ahol a számla meghaladja egy magyar állampolgár turistaellátmányát. De hát: gazdag ország, kétdiplomás vezető menedzser, világcég alkalmazottja... Ügy látszik, megengedheti magának. Üj város, nem messzire az előbbitől, ugyanabban az országban. Földműves, rokonság, akik valamikor az ántivilógban keveredtek ki oda. Szép ház, gépek, vacsorára egy szál kolbász és némi sajt kerül a szinte terítetlen asztalra. Hiába, földművesek. Amikor elmegyünk, egy ötvenmárkás csusszan a zsebbe, néhány dobozos kóla a csomagtartóba, hogy ne szomjazzunk. Kedvesek, mindent elkövetnek; tartóztatnának, hívnak vissza, amolyan igaz, magyaros vendégszeretettel. Aztán elmúlik a nyár, s rágja az ember élményeit. Egy évig, két évig, s közben újabbakat is gyűjt. És telnek az évek, míg rájön, hogy mivel is találkozott. Hogy mi más alapvetően arrafelé, imint mifelénk. Például a házak, lakások. A nyugdíjas ismerős ott körülbelül olyan másfél szobás lakásban él, mint itteni ismerősöm, hasonló helyzetben. Ott is, itt is megfontol szinte minden fillért. Csak ott patyolattiszta a lépcsőház és u környék. Mert ottani nyugdíjasunk — tisztes, dolgozó ember volt világéletében —, amíg fizetni tudja a nem éppen kevés lakásrezsit, biztos lehet abban, hogy tisztes közegben él. Ha egy lakó arrafelé trehány, szemetet hagy maga után, sőt, szennyes közeget teremtene mama körül, kénytelen igénytelen, lepusztulóban levő városrészbe költözni. Mert akkor is kiteszik a szűrét efféle magatartásért, ha fizet, hát még ha nem fizet. Márpedig a fizetőképesiég arrafelé nagyjából szervesen kapcsolódik az általános emberi, viselkedésbeli kulturáltsághoz. Aztán a házak... Az IBM vezető menedzserének végül is akár szerénynek is mondható a lakhelye. Szerényebb, mint némelyik újszegedi villa vagy a környékbeli községek újabb házainak javarésze. De szép, gondozott, lakják és élnek benne, „ah négytagú család. (Ahol mellesleg külön autója van a férjnek, a feleségnek, s a nagykorú gyermeknek.) És a gazdálkodó háza? Nos, Szatymazon, Zsombón, Szőregen sokkal szebbeket láttam ... Nyilván hosszú volt a részletezés, s nem is célom a folytatás. Csupán annyit szeretnék mindehhez hozzátenni, hogy mindhárman elégedettek voltak. A nyugdíjas is tudomásul vette szerény körülményeit (amelyek azért a létfenntartáshoz elegendőek voltak), az IBM menedzsere lelkesen beszélt munkájáról, jövedelméről szót sem ejtve, akárcsak a gazdálkodó, aki némi pénzadománnyal is hangsúlyozni kívánta: kettőnk; közül ö a gazdagabb. Jó, mondhatnánk, mindebben semmi meglepő sincs. Pedig dehogynem. Például az, hogy arrafelé többé-kevésbé mindenki elégedett a sorsával, ami pedig relatíve nagyon is hasonló lehet ahhoz a sorshoz, ami mifelénk csakis elégedetlenséget válthatna ki. Például az ottani gazdálkodóé, aki nemhogy a Bahamákat, de Ausztriát sem látta (mert ki is adna enni e jószágnak, ha szabadságra menne?), s aki teljesen természetesnek veszi, hogy nz IBM menedzsere hat-hétszer jobban keres és él, mint ő, a földjéből s a maga szaktudásából. Mert mondjuk pontosan tudja, hogy ő nem szívességből szállít húst, gabonát és primőrt a piacra, hanem ezért, hogy megélhessen. S ha ő véletlenül nem szállít, hát százan jelentkeznek helyette, vagy mondjuk, egy NSZK-beli nagyvállalat egyórás produkciójával megkeresi importból az ország egynapi élelmiszer-szükségletét. Furcsa dolog egy ilyenfajta fejlett és működőképes társadalom a mi szemünkben. Például azért, mert — mivel egyenrangú partnerként van jelen a világpiacon — egyetlen termelő sem vonhatja ki magát a világszerte érvényesülő játékszabályok alól. Nálunk n tervezett személyi jövedelemadó-rendszerben félmilliós bevételig (fejenként) adómentességet kívánunk adni a mezőgazdasági termelőnek, mondván; különben leáll, s nem dolgozik. De a imérnök fél millió után már (ha egyáltalán valaha is eléri) csillagászati összeggel lesz kénytelen adózni, a legfelső sávokban. (Igaz, úrról még feltételezhető, hogy nagyjából tiszta jövedelem.) Hogy a mérnök elégedetlen, nem csodálom. De hogy a mezőgazdasági termelő is...? Az legalábbis furcsa, egy olyan világgal összehasonlítva, ahol a termelő nem azért viszi piacra az árut, hogy meggazdagodjon, hanem azért, mert valamiből meg kell élnie. (És nincs a háta mögött téesz, ami valamiféle minimális jövedelmet meg önfenntartási lehetőséget mindenképpen biztosít!) Nos, tapasztalataim alapján egyetértek sokakkal, akik azt vallják: arrafelé jobban élnek, így igaz. De nem egyformán jobban. Várinak rétegek, amé« •i lyek a magyarnak megfelelő életszínvonalnál alig többet engedhetnek meg maguknak(mindezt egy főre vetítve háromnégyszeres nemzeti össztermék alapján); rétegek, amelyek sokkalta gazdagabbak magyar megfelelőiknél (a szakemberek, felelős vezetők); s rétegek, amelyek a hazaihoz viszonyítva éppen hasonló vagy szerényebb körülményeket engedhetnek meg maguknak (pl. mezőgazdasági termelők, szakképzetlen munkások). Mégis, legtöbbjük úgyahogy elégedett. Mi pedig rágjuk egymást, nem jutunk ötről a hatra. Mert rendezetlen gazdasági viszonyaink között csak extraprofitért vagyunk hajlandóak igazan dolgozni, mert nálunk a szemléletben a vállalkozás egyenlő a meggazdagodással. mert társadalmi-gazdasági 'feyöngéink okán a mezőgazdaság kulcskérdéssé nőhette ki magát... S közben irigykedve lessük egymást, irigykedve nézzük, ami „ott" van, anélkül, hogy igazán megértenénk, mi és miért van úgy „ott", ahogy. És anélkül, hogy valaha igazán megértenénk — egymást. SZAVAY ISTVÁN Színek és helyek TISZATÁJ(ÉK) Ezerkilencszáznegyvenkilenc őszén vagyl!)50 legeslegelején, mindenesetre érettségire készütő gimnazistaként kezdtem eljárogatni a Tiszatáj összejöveteleire. Akkoriban — ha jól vélekszem — a mai Technika Háza helyén állt földszintes épület egyik üzlethelyiségében egzisztált az írócsoport és a lap szerkesztősége. Hetenként — egy meghatározott napon — tartották az összejöveteleket. Ertsey Péter szorgalmasan küldözgette a meghívókat, Kedves Barátunk!megszólítással, amit én akkor igen bensőségesnek és ugyanilyen megtisztelőnek éreztem. (Az is volt.) A program rendszerint így alakult: az újonnan érkezettek ismertették — röviden — addigi nacionáléjukat, majd a jelenlevők közül néhányan írásokat (verseket, novellákat, karcolatokat) olvastak fel. Az irodalmi prezentációt — természetesesn! — vita (sőt többnyire élénk, heves vita) követte. A társaság — ha szabad így fogalmazni egyáltalán — kifejezetten vegyes volt. Akadtak itt szépszerével ismert nevek. Köztük a legfényesebb persze Sötér Istváné volt. Itt ismerkedtem meg lődi Ferenccel, Nagy Sándorral, Nacsady Jóskával, Diószegi Bandival, Bécsy Tamással — ők ketten akkor már felsőbb évfolyamos bölcsészhallgatók voltak. A nevesebbeket és a bennfentesebbeket újságírók egészítették ki. Továbbá néhány odacsapódott dilettáns: nótaszerző fuvaros, vidékről hetente beutazó falusi könyvtáros, köhécselő rokkantnyugdíjas. Valamint néhány irogatássál próbálkozó hölgy — személyük gyakran változott —, akiket főképp Somfai Laci (bácsi) istápolt különös előszeretettel. (Bár — meg kell hagyni — a (eltünedező feminin egyedekkel való foglalkozás a korabeli irodalmi élet legkultiváltabb ága(zata)i közé tartozott... Miért, miért, vajh, miért — fogalmam sincs...) A falusi könyvtárosról illenék ejteni még néhány szót. A kor viszonyait tekintetbe véve is sajátos figura volt, A viszonylag tömzsi termeten abnormisan hatalmas koponya ult. (Szilárd meggyőződésem, hogy amennyiben a koponyanagyság és az agyvelő teljesítménye között mennyiségi korreláció állt volna fent, az egyik Szeged környéki község most egy Shakespeare-t vagy — ugorjunk nagyot az időben — Thomas Mannt mondhatna magáénak. így azonban ... Bár ...) Könyvtáros barátunk maga újságolta, hogy — felkérésre — „eladta" csontvázát egy orvosi intézetnek. Az „üzlet" ugyan kissé morbidnak tűnt, ám Pista bátyánk (ennyit tán elárulhatok nómenjéből) időnként meginvitált bennünket, legfiatalubbakat hol a szomszédos Bagolyvárba (de jó kis talponálló volt!), hol meg a Hági kerthelyiségébe. Esetünkben így aztán a régi mondás — előre ittak a medve bőrére — kissé módosulhatott. (A .medvét Pista bátyánk, a bőrt • a csontváz helyettesítette.) Az elmondottakból annyi mindenesetre kiderül, hogy az érintett orvosi intézet — nagyvonalúság! — előre fizetett. Az írócsoport és vele a szerkesztőség utóbb sok helyen működött. Felsorolni is nehéz lenne valamennyit. Vitatkoztunk a Horváth Mihály utcában — cirka ott, ahol most a Kisszínház társalgója üzemel —, a Takaréktár utca egyik házában: egy onnan gyors és erélyes intézkedéssel kiebrudalt belvárosi angol úriszabóság helyén. iA tulajdonos nevét diszkrécióból elhallgatnom,, mqrt Lődi Feritől tudom, hogy amikor az „irodalmi költözködés" ténye gyakorlatilag is realizálódott, az< angol úri , szabó meg akarta vesztegetni, teteme^ . summát ígérve arra az esetre, ha mégis marádhatna, mi meg máshová megyünk.) Annak ellenére, hogy a parkettai"rtyiladékaiban gombos- és varrótűk csillogtak, jó kis hely volt. (An tényt — vő. tűszúrások — akár szimbolice is felfoghatjuk.) Nem hivatalos időben is el lehetett kérni a kulcsot a házmestertől. Sőt — furcsamód — az ajtó belülről is záródott. S miközben átellenben a takarékpénztári ügyeletek bonyolódtak és a sarok felöl kis. sárga, ütöttkopott Renault-taxik rekedt zúgása hallatszott, a függöny mögötti félhomályban... (így utólag tán azzal mentegetőznék: az előbbi élményből készül az utóbbi mű. Bár akkor még annyira fiutulok voltunk, hogy jóval több volt az élmény, mirít nyomában a mű ... Az arány csak napjainkra kezd — felettébb sajnálatosan — visszájára fordulni.) Arra már nem emlékszem, itt került-e rá sor — vagy még ti Takaréktár utcában —, mindenesetre a lényeg az, hogy Pestről érkezett kérésre (amit akkoriban akár utasításnak i.s fölfoghattunk, már persze-jól fölfogott... fölfogásból) leveleket kellett írnunk világszerte ismert békeharcos személyiségeknek. Rám Ivor Montagu „jutott". (Neve, lám, annyi évtized múltával is, emlékezetemben.) Azért ö, mert, mint mondták, nem csupán neves brit személyiség — újságíró —, hanem sportember is. „Föhajjakend" a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetségben. Rólam meg azt tudták, hogy a foci mellett előszeretettel pingpongozom ... Hogy mit írhattam, arról már fogalmam sincs. Arról se, vajon valóban eljutott-e irományom Montaguhoz. (S ha netán igen, tudott-e magyarul, mert én angolul nem.) De a tény maga bogáncsként ragadt meg emlékezetemben. Montagu még szerepel az 1981-es „Ki kicsoda?"-ban. 1904-ben született. Vajon él-e még? 50-ben 46 éves volt. Tízzel fiatalabb, mint jómagam e pillanatokban, amikor e sorokat papírra vetem. A béke — mely akkori, valószínűleg teljesen egyoldalú kapcsolatunkat szülte — viszont mindenesetre él és virul Hál' istennek. PAPI* ZOLTÁN Küldjön egy képet! Eddig jobbára családi „archívumok"-ban, futóalbumokban őrzött felvételeket juttattak el olvasóink szerkesztőségünkbe. Küldjön egy képet rovatunkban most a városgazdálkodási vállalat jogtanácsosa. Somi Béla jelentkezik érdekes várostörténeti dokumentumokkal. Nyilvánvalóan más szervezeteknél is őriznek az itt közöltekhez hasonló furcsaságokat — kérjük hát: hadd tegyük közkinccsé... A 20-as évekbeli locsolóautó felvétele és a Belváros utcáinak aszfaltozását megörökítő fotó talán elegendő figyelemfelkeltésül.