Délmagyarország, 1987. augusztus (77. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-15 / 192. szám

10 Szombat, 1987. augusztus 15. DM] | magazin Túl sok lábon áll a magyar ipar A társadalmi és kormányzati szervek magas szintű bizottságai kivétel nélkül mind állást foglaltak abban, hogy tovább nem késedelmeskedhetünk, el kell indulnunk a gazdasági nehézségekből kivezető úton. Az egyik legnagyobb, egyben legnehezebbnek ígérkező teendőnk, az ipari szerkezetváltás. Erről beszélgettünk Harsányi Imrével, az Országos Tervhivatal elnökhelyettesével. — A szakemberek körében minden bizonnyal teljes az egyetértés, de a dolgozók tekintélyes része nem igazán tudja, mit értsen ipari szerkezet alatt. Valóban mit értsen? — A szakemberek körében sem teljes az egyetértés. Az ipari szerkezet sok elv szerint vizsgálható. Elemezhető termékcsoportok szerint, az eszközök és a munkaerő egymáshoz Viszonyított aránya alapján, a ráfordítás és a hozadék számbavételével, és sorolhatnám még. A legszélesebb körben elfogadott nézet képviselői az ipar ágazati és alágazati felépítésben vizsgálják, azokon belül, és azok között tesznek öszíze hasonlításokat. A mi hibánk a cserearányromlás — Feltételezhetően nem mindegy, mit, mivel hasonlítunk össze. Mit mutatnak a különféle vizsgálatok? — Többek között azt, hogy iparunk túlságosan szerteágazó, sokrétű az ország nagyságához és a lakosság lélekszámához képest. Az egyes ágazatokra és alágazatokra soha nem jut elég fejlesztési lehetőség, mivel a rendelkezésre álló források sok részre forgácsolódnak szét. — A sokféleség felfogható úgy is, hogy a hazai ipar sok lábon áll. Az egyik nehézségekkel küzd, a másik termékei ugyanakkor kelendőbbek. Ez nem előnyös inkább? — A magyar ipar nem sok, hanem túl sok lábon áll. A túl sok láb az előrehaladásban már akadályozza egymást. Textil- és ruházati iparunk például nagyon sok megrendelésre tehetne szert, ha divatos, tetszetős, jó minőségű, egyedi termékeket, kissorozatokat kínálna. Ám erre csak korlátozottan képes, nagyrészt viszonylagos technológiai elmaradottsága miatt, aminek viszont nem kis részben az az oka, hogy átfogó, igazán magas színvonalú rekonstrukcióra a textilipar kiemelt fejlesztésekor sem volt elég pénz. A sokféleség előnyeit nem birjuk kihasználni. Szóval, véleményem szerint az ipar szerkezetét tekintve a kevesebb több lenne. — Ez volt a helyzet 20-30 éve is. Miért éppen most érlelődött meg a változtatás gondolata? — Az iparszerkezettel kapcsolatos kérdésekkel mindig is foglalkoztak az illetékesek, csakhogy most ez új megközelítésben történik. Ennek az az oka, hogy a magyar ipar az utóbbi években kevesebbet hoz, mint amennyi a ráfordítások és a népgazdaság igényei alapján elvárható. Az ipar hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez korábban évről évről nőtt, 1985. óta viszont csökken. iS85-ben az ipar egésze kevesebbet hozott, mint 1984-ben, és tavaly még annál is kevesebbet. Az ipar meghatározó, a nemzeti jövedelemnek csaknem a felét adja. Nincs hát rendjén, ha nem elfogadható hatékonysággal működik. — Áz úgynevezett cserearányromlás a legnagyobb bajunk? — A látszat szerint igen, csakhogy a cserearányromlás nem isién csapása, hanem jórészt a mi mulasztásaink következménye. A vizsgálatok megállapították: a magyar ipar szerkezete nem kedvez a jövedelemtermelő-képesség növelésének. A mélyebben fekvő okok címszavakban: fajlagosan indokolatlanul nagy anyag- és energiafelhasználás; kedvezőtlen a holt- és élómunka-felhasználái sáriak aránya; a kívánatosnál jóval kisebb az állóeszközök kihasználtsága; magas rezsiköltség stb. A bajok gyökere ezekben rejlik, ezeken kell változtatnunk. A döntőbíró: a gazdaságosság — Miként? — A szerkezetváltás irányát tekintve egyértelmű az MSZMP KB állásfoglalása, mely szerint célunkat „a meglévő kapacitások jobb kihasználásával, azok kiegészítésével és korszerűsítésével, a termékek minőségének és műszaki színvonalának emelésével, a piaci munka javításával kell elérni ..." — Más szavakkal: a szerkezetváltásban a meglévő szerkezetre kell támaszkodnunk? — Igen. Képtelenség még feltételezni is, hogy rövid egy-két cv alatt Magyarország kiépíthet mondjuk világviszonylatban számottevő elektronikai ipart. Megtehetjük viszont, hogy az adott szerkezeten az előbb felsoroltak szerint módosítunk. Ez nagyvonalakban azt jelenti, hogy a jövedelemtermelő-képesség fokozására alkalmas ágazatokat, alágazatokat erősítjük, például a központi programok támogatásával, amelyéken pedig végképp nem lehet segíteni, azoknak a szerepét, jelentőségét mérsékeljük, vagy a termelést leállítjuk. Például szóba se jöhet, hogy a hazai vaskohászatot minden tekintetben leépítjük. De elengedhetetlen, hogy a veszteséget hozó termékek, elsősorban az úgynevezett kereskedelmi minőségű acéltermékek gyártását a legszükségesebbre korlátozzuk, kivitelét pedig fokozatosan megszüntetjük, ugyanakkor a magasabb feldolgozottságot igénylő acélok, acéltermékek előállítását és exportját szorgalmazzuk. — Szauait értelmezhetjük úgy, hogy a központi irányítás élesen szelektál, és ami gazdaságtalannak minősül, azt alapos fogyókúrában részesitik? — Nem, ez nem ennyire egyszerű. Először is megvizsgáljuk, mi miért gazdaságtalan. Sok esetben nem a termékben van a hiba, hanem az előállítás körülményeiben. Bizonyítékok: 1986ban a munkarend szerinti időalapot az ipar csak 74,3 százalékban használta kt, más szavakkal: átlagosan a munkaidő háromnegyedében termeltek a gyárak, negyedében pedig nem termeltek semmit sem, csak költöttek. Felsorolom, hogyan oszlik meg a munkaidőalap vesztesége. 15 százalék váratlan géphiba miatt, 10,8 százalék oka anyag- és energiahiány, 12,6 százalék a munkaerőhiány miatt, és 14,3 százalék a rendeléshiány miatti állás. Ez összességében a munkaidőalap veszteségének több mint a fele, és ez mind emberi okokra vezethető vissza. A másik fele nagyrészt technológiai állásidő, amit jelentős korszerűsítéssel, gyártmány- és gyártásfejlesztéssel csökkenthetünk. — Ezek szerint több termék azért veszteséges, mert az előállító gépsorok csak félkapacitással működnek, így kevés termék között oszlik meg a sok termékre kiszámított költség? — Nagyon gyakran ez az Oka a jövedelemtermelő-képesség mérséklődésének, ez a gondunk főleg Budapesten és a főváros környékén szorító. A nagy értékű termelőberendezések átlagosan még másfél műszakban sem működnek, holott három műszakban kellene termelniük hogy bekerüBESZELGETES HARSÁNYI IMRÉVEL, AZ OT ELNÖKHELYETTESÉVEL lési költségük minél hamarabb megtérüljön. Vízfej nélkül, szervezettebben — Tavaly — egy év alatt — 300 ezer dolgozónál is több változtatott munkahelyet az iparban — tehát majdnem minden negyedik dolgozó, de a változtatás iránya sokszor kedvezőtlen. El kell érnünk, hogy az emberek a gazdaságos termelést biztosító munkahelyekre menjenek. *A másik nagy lehetőség a költségek csökkentése, az anyaggal való takarékoskodás, helyesebben a pazarlás megszüntetése. Száz forint ipari termelési értékben az elmúlt évben 65 forint volt az anyagköltség. Egy, egyetlen egy százalékos anyagmegtakarítás nagyjából 8 milliárd forint kiadástól mentesítené az ipart. Ezt reálisan el lehelne érni. Rengeteg kiadással jár a szervezetlenség. — A világbank, mielőtt kölcsönt ad, ellenőrzi a vállalati szervezetet. Csaknem minden esetben kitűnik, hogy számos az átfedés, a párhuzamosság, a döntéselőkészítés útja indokolatlanul hosszú, nagy a vízfej, összességében a termelési költségeken belül 14 százalék a rezsiköltség; ez elviselhetetlenül magas arány. — Ha már ismerjük, a hibák okait, ki számolja fel azokat? — Mindnyájunknak megvan a maga feladata a jobbításban. A szerkezetátalakítás alapvetően vállalati feladat, amelyet az állami Irányításnak a szabályozás minden eszközével szorgalmaznia kell. Nagyon alapos elemző munka folyik a központi szervekben a stratégiai feladatok kitűzésének érdekében, a műszaki fejlesztést célzó pénz- és hitelpolitika kidolgozására, az energetika, a kitermelőipar, gazdaságossá tételére, az infrastruktúra bővítésére, a nemzetközi együttműködés fokozására. Van tennivaló bőven és mindig is lesz, mivel a szerkezetváltás nem egyszeri, hanem folyamatos teendő. A magyar ipar szerkezete megmerevedett, olyan körülményeket kell teremtenünk, hogy gyors mozgásba jöjjön, hogy ezentúl mindig kövesse a piaci elváltozásokat, sőt, azok elébe menjen. MÖNUS MIKLÓS Színek és helyek KIRÁNDULÁS Újabban — népi írók mozgalma, Márciusi Front születése, a „Viharsarok" megjelenésének jubileuma és más vonatkozások — meglehetősen sokat foglalkozom Féja Gézával, irodalmi és közéletünk ellentmondásosságában is igen markáns egyéniségével. Hoszszú élete során jómagam mindössze két ízben találkoztam vele. Másodszorra a Márciusi Front megalakulása 40. évfordulója alkalmából Makón rendezett ünnepségen. Ezúttal viszont az elsőről szeretnék szót ejteni. A szegedi irodalmat — irodalmárokat — hosszú idő óta jó kapcsolat fűzte Békés megyéhez. Annál is inkább, hiszen e viharsarki területről sok tehetség áramlott — és áramlik manapság is — Szögedébe. így aztán nem csoda, hogy az ötvenes évek első harmadában — a pontos dátumra már nem emlékszem, utánanézni pedig e kánikulában nincs erőm, tán megértik — jött az invitáció Békéscsabáról: „Gyertek, nyitott szívvel, tárt karokkal, szeretettel várunk benneteket. Egy monstre irodalmi estet rendezünk tiszteletetekre". A meghívót a TIT küldte, aminek akkor még hosszabb neve volt: Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat (TTIT). De nem csak a neve volt terjedelmesebb, hanem a bukszája is. Ráadásul év vége felé járt. S az invitáclóhoz baráti — és többszemközti — információ is társult: „Maradt egy zsák pénzünk. Szeretnénk amúgy jó magyarosan megvendégelni benneteket. Ha nem jöttök, vissza kell az egészet utalni a központba, s ki tudja, milyen sorsra jut ott". A Nagyállomásról startoltunk. Ha nem is egy szerelvénynyi, de legalábbis egy kupényi író, útitárs, hozzátartozó, szimpatizáns, — hogy a bonyolultabb érzelmi vonatkozásokat már ne is említsük. Annyian voltunk mint a ... Szóval: körülbelül tényleg annyian... N. S., aki a delegációt vezette volna, ellenben az utolsó MEZEY ISTVÁN RAJZA PODMANICZKY SZILÁRD Ez jó Egy kivilágitatlan éjszaka kéne még egy zseblámpával feltöltött sátorlap Te a fűben ülsz és mondnd el nekem hogy miért sárga a hold és miért iszik a hal vizet a tóban csobbanó kvarcóra az idő _ megáll a tó fenekén egy kutya is épp mesél valamit eltakar a nyírfa lombja ez jó ezt kétszer mondod el pillanatban nem jött. Mi tarthatta vissza? Fontos államérdek? Politikai konstelláció? Futó érzelmi ügy? Netán egy újabb esküvő? ... Mindegyikre volt esély. Biztosat ellenben senki nem tudott. Ertsey Péter — aki évtizedeken át egy aktatáskában hordozta-szervezte a szögedi literatúrát — mindenesetre gyaníthatott .valamit: régi bennfentes volt. Aktatáskájában ott lapult N. S. egyik örökbecsű — korabeli, napjainkra elfeledett kifejezés — novellájának gépírata, biztos, ami tót ziher-alapon. S már csupán az volt kérdéses, ki álljon ki a pódiumra a mondandót prezentálni ... A baj persze nem járt egyedül. A korabeli főszerkesztő lányának férje Orosházán leszállt egy nagyfröccs erejéig, ám visszafelé igyekeztében vonatot tévesztett. A vej — természetesen!?) — szintén író volt, de legalábbis az szeretett volna lenni, ^'apósától távolról sem függetlenül... No, ne bonyolódjunk ennyi év távolából semminemű hínárba. A lényeg, hogy novellafölolvasót is sikerült keríteni, a vejnek is üzenni, hogy taxi megy érte majd Csabáról a legközelebbi állomásra — és még oda se értünk a tetthelyre. Mikor ellenben begördültünk a csábai állomásra, fogadóbizottság várt bennünket. Épp hogy csak diadalkaput nem emeltek. Az Irodalmi est előtt elszállásoltak és megcseresznyepáltnkáztattak bennünket. A TTIT-titkár aztán lendületes bevezetőt mondott az irodalmi esten, amely — ha jól vélekszem — „Az idő rostáján" címet viselte. „Majd eldönti az idő" mennydörögte, „ki akad fenn a rostán, s ki hull ki belőle". Hát... tényleg eldöntötte. (Még a TTIT-titkárnak se ke»ri gyelmezett.) Addig azonban mégí történt egy s más. Többek között például, megsértődött a delegáció nem hivatalos vezetője, egy aprócska hölgy a korabeli — lokális — államrezonból. Jómagam is tágja voltam annak a „küldöttségnek", amely, engesztelő szándékkal, bebocsáttatásért esedezett szállodai szobájába. Jóval konfliktusmentesebben zailott S. M. esete, ö — ifjú költőreménységként — ugyancsak szavalt az esten. S mi sem természetesebb, mint hogy cirka tizenöt perc leforgása alatt szerelembe bonyolódott a paláver igen ifjú, ám annál csinosabb közreműködőjével, egy hamvasszőke zongorista kislánynyal ... Úgyhogy, mire áthurcolkodtunk a Csaba étterembe, már egy kétkötetes regényre való esemény tornyosult mögöttünk. S mit is mondjak hirtelenjében? A TTIT-titkár — degeszre tömött pénztárcával — remekelt. Kisvártatva a nagyteremből átparancsolta különtermünkbe a zenekart. (A „civil" vendégek 2<enéljenek maguknak, ha annyira akarnak.) Az asztalfőn Féja ült, aki akkor — kegyvesztetten — a csabai könyvtárban tengette napjait. Csöndesen beszélgettek. Mi pedig kórusban üvöltöttünk: „Tavasszal a Tisza, mikor kivirágzik" ... Cifrázzam még? Zárórát követőleg áthurcolkodtunk a „Kishajó" nevezetű műintézetbe. A cehhet természetesen itt is a TTIT állta. Reggelig. A részletek — ellenére pompás memóriámnak — itt már sajnálatosan elmosódtak. Szombat délben indultunk Csabára. Valamikor hétfő reggelre vergődtünk vissza Szegedre. Mondhatnám, minden nagyszerűen sikerült. Am nem egészen. A TTIT-titkárt ugyanis följelentették. Úgyhogy Ertsey Péter még hetek múltán is újabb és újabb listákat íratott alá velünk. Igazoltuk, hogy... Mit is? .. Mit is?... PAPP ZOLTÁN