Délmagyarország, 1987. július (77. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-25 / 174. szám

Szombat, 1987. július 25. DM] 1 magazin Szeged 1887-ben Az újszeged! kendergyár a vasúti híddal. Paloták és pincelakások Az árvíz utáni újjáépítésről kedvező statisztika jelent meg 1887-ben. Megnégyszereződött az egyemeletes házak száma, kétszeresre nőtt p kétemeleteseké (A szabályok szerint háromemeletest nem lehetett építeni.) Míg a „kisfecskefészkek", a vályogból készült családi házak, ezrével omlottak össze a vízben, az emeletes házak kiáltották a hullámok ostromát. A víz előtt volt kétemeletes egyemeletes magasföldszintes épült 23 25 85 254 — 1070 Az új építési szabályok miatt a házbirtokosok száma mintegy 1200-zal csökkent, ezek egy része olyan kisbirtokos volt, aki kiköltözött a tanyára, a másik fele olyan munkás-kisiparos ember volt, aki nem tudta vállalni az építési költségeket. Ezek bérlakásba kényszerültek, java részük a „magasföldszintes" házak pince részébe került. Ezek. ugyanis az utcák feltöltése után vizes pincelakásokká változtak. Kókuson a lakások 35 százaléka volt ilyen. Sokan építettek 5—6 lakásos kis bérházakat, de 1887 végén közel 1500 szoba volt bérlő nélkül. Mindenkit nagy adósság szorongatott. Magát a várost is, a félmilliós adóhátralék fejében Virilisek és vándormunkások A Bach-rendszer teremtette meg azt a helyzetet, hogy a legnagyobb adózók, a virilisek, a városi képviselő-testületben a Eisenstadler kereskedőcég légszeszgyár (gáz- és vízművek) Back-malom Kárász Géza föld- és házbirtokos Zsótér Andor föld- és házbirtokos a pénzügyi hatóságok lefoglalták a város jövedelmének egy részét. A kamat és a részletek nem fizetése miatt mintegy száz házat „államosítottak" és bocsátottak dob alá. 10 ezer forintot érő házat lehetett vásárolni már 2000 forintért. A város még jó pár évig rjyögte.,a „szegedi válságot" Tönkrement a Várók egyik legnagyobb gyára, s kiváló vállalkozója, Bakay Nándbr. A' kendergyár részvénytársaság kezébe került. Az építési szabályoktól azonban azok sem menekülhettek meg, akik a tanyán próbáltak új életet kezdeni. A „szabálytalanul" épült házakat lerombolták. szavazatok felével rendelkeztek. A legnagyobb adózók névsorát az újságok gondosan közölték, 1887-ben, 3053 forintot, 2995 forintot, 2721 forintot. 2128 forintot 1529 forintot fizetett. A kiegyezés idején még Zsótér Andor és Kárász Géza fizették a legtöbb adót, most hátra szorultak a nagykereskedők és nagyiparosok mögé. A mezőgazdaság a nyolcvanas években viszonylag kedvező helyzetben volt, ennek jele, hogy a szegedi Gazdasági Egyesület minden évben márciusban bor- és pálinkakiállítást, májusban állat- * és gépkiállítást, augusztusban lóversenyt, októberben gyümölcs-zöldség kiállítást rendezett, amikor megépült a Közművelődési Palota, a pálinkakiállításnak az volt a színhelye. A lóversenyeket az alsóvárosi gyepen rendezték. A Gazdasági Egyesült elnöke Zsótér Andor volt, aki egyben a kormányon levő Szabadelvű Párt helyi elnöki tisztét is betöltötte. Alelnöke Lichteberg Mór nagybérlő, aki megmagyarosodásának jeléül református vallásra keresztelkedett ki. Az ügyész Piliich Kálmán ügyvéd volt, aki Újszegeden kertészkedett. A Gazdasági Egyesületnek megalakult a felsötanyai, majd alsótanyai fiókja is. 1887-ben országgyűlési képviselőválasztás is volt. A szabadelvűek ravasz módon megváltoztatták a körzeti beosztást, s a nyári nagy munkák idejére tették a választást. A függetlenségiek szavazói főleg a tanyai parasztok voltak. A húzás jól bevált, Ivánkovics János plébános 1124 szavazatot kapott, s így végleg kibukott Szegedről Herl v*r«i man Ottó, a tudós és függetlenségi politikus. Nagy volt a szabadelvűeknél az öröm, tíz évvel korábban a város mindkét országgyűlési képviselője még függetlenségi volt, most mindkettő szabadelvű lett. Az újjáépítés után sok munkáskéz vált feleslegessé. A szegedi kubikosok és ipari munka sok százával kerestek munkát Komániában, Lengyelországban és természetesen Budapesten. Megbukott a város legnagyobb gyára a Szeszgyár, mely marhahizlalással is foglalkozott. Itt 309 munkás és 20, tisztviselő maradt kenyér nélkül. Szórványosan már ekkor is van kivándorlás Amerika felé is, a 20. század elején már évente 50—100 kivándorló volt. Karácsony előtt a városi rendőrség nagy razziát tartott. Az elhagyott és épülő házakban egész „gárdányi" nyomorult embert találtak, köztük sok elhagyott gyermeket is. Az iskolákban összeírták az ingyenes ebédre szorulókat, 240 gyermek került fel a listára. A kultúra a városban és a tanyán Szegeden működött a vidék legnagyobb színháza, a város jelentős pénzügyi támogatásával. A páholy árát így is csak a legmódosabbak fizethették meg, 11—16 forint volt egy estére (a napszám 50—60 krajcár volt téli KISS BENEDEK Cybulski az éjszakai vonat peronján Neve-sincs-madár, ki tán a bánat, verdes szempillarács-kalitkában. Szárnytolla kés, nyaktolla kés', farktolla kés, magam — merő vér. Mondaná: Lengyelország! Mondaná: Hamu és gyémánt! Mondaná mind, ami kimondhatatlan. Kattog a kerék, durva vászoning?met: az éjszakát egy dallam aranyszála hímezi halhatatlanul, de én. halandó, tört arcom fátumával bukom le rád, Európa! időben). A vezető réteg magyar— német nyelvű volt. 500 német nyelvű újság járt a városba, s 700 magyar nyelvű. A legnépszerűbb a Pesti Hírlap volt, 267 példánnyal, de a Neues Pester Journal is 267 példányban járt. Hetente 99 tudományos lap, 86 ifjúsági — és 75 élclap jött Szegedre a postával. Míg a legmódosabb 200 család 4—5 lapot is járatott, mintegy 500 család a szegedi lap mellé még egy pesti lapot is hozatott, s volt ezer család, amely csak a szegedi lapoknak volt az előfizetője (A Szegedi Napló és Szegedi Híradó egyformán, 800—800 példányban jelent meg naponta). S közel 20 000 család egyáltalán nem olvasott. Tanyán élt a lakosság 40 százaléka. .Ide nem- jác-t ,a posta.. Mível a gyermekáldás nagyobb Volt Tfiirrt ' a városban, annyi " iskolaköteles Volt, mint ott. Egy iskolára, ami egy tantermet jelentett, 300. gyermek jutott. Természetesen azok, akiktől az iskola 4—5 kilométerre volt, nem jártak oda sohasem. A kultúrkiadások koncentrálódtak a színházra, akkor építették a gimnázium új épületét. így ebben az évtizedben nem épült tanyai iskola. A trachoma viszont kijött a városbői, s a fertőzés olyan katasztrofális volt, hogy Reizner János már 1882-ben javasolta két tanyai központ építését orvoslakással. Tíz. év múlva valósult meg a terv Tömörkény és Zola A Szegedi Híradó november 6-i számában a kezdő Tömör-' kény Istvánnak kemény bírálata jelent meg az akkor már befutott, jelentős írónak számító Palotás Fausztinról. Alig pár hónapja jelent meg Párizsban Zola: Föld című regénye, s Tömörkény, ha talán nem is olvasta az egészet, de beleolvasott, s Zolára hivatkozva, bírálja Palotás idillikus tanyai életképeit. A tanyai életet csak úgy lehet feldolgozni, ahogy Zola tette a Földben, kevés ott a költészet, annál több a dráma. Hat házasság, a tízből vadházasság. Mikszáth is megpróbálkozott a tanyai élet ábrázolásával, de abba is hagyta. Palotásnak is témát kell változtatni. Zola naturalizmusát ugyan Tömörkény nem vette át, de nem tagadható, hogy tanult tőle. 1887-ben egy szép kiállítású. 25 lapos album is jelent meg Szegeden. Pósa Lajos szerkesztésében, Ibolya címmel. Szerepelt ebben mindenki, aki szegedi viszonylatban írónak vagy tudósnak, politikusnak számított. Tömörkénynek Az első csók című írása szerepel. A kiváló zenetörténész, Főkövi Lajos, a zene hatalmáról írt. Ott van Bakay Nándor éppenúgy, mint Hermán Ottó. Reizner, aki akkor már nagyon elmerült Szeged történetében, így summázza tanulmányainak tanulságát: „Szeged története . folytonos küzdelem a létért " GIDAY KALMAN Színek és helyek UTCAHOSSZAT A Szentháromság utcáról miért nem írsz? — szegezi nekem a kérdést egykori iskolatársam. Válaszoljam neki azt, hogy Péter László barátommal — aki remek esszét irt erről —, hogy is tudnék versenyre kelni a korfestésben? — De az éca azért (bogáncsként) csak ott ragadt bennem, és munkált persze. Mígnem aztán egy álom megadta a fogalmazáshoz a végső lökést, t Azt álmodtam, hogy a páros oldal — egyik felével az Aradi vértanúk terére néző — első háza kigyulladt. Az álom nem volt fantazmagória szüleménye. Az ötvenes évek legelején magam is szemtanúja voltam, amikor kivonultak a tűzoltók, mert füst gomolygott a (magas)földszinti ablakokból. S bár a ház (egy része) akkoriban szakérettségis kollégiumnak is helyet adott, egy fodrászüzlet is ott ragadt a sarkon. (Ami nem kis dolog volt az akkori, maszekellenes világban.) Nos, a borbély igencsak megrettenhetett a tűztől. Még a tűzoltók ki sem érkeztek, ő már kézi kocsira rakva mentette az egész kóceráj-berendezést. Korai — és megalapozatlan — volt az ijedtség. A tüzet villámgyorsan lokalizálták. Viszszaszivárpghattak szobáikba a szakérettségis lányok is. Akik — mondjam? ne mondjam? — az életben már sikeres érettségit, tettek, mielőtt e tanfolyamra beiskolázták volna őket. (Az életérettsé- , ' gi sikerét magam is igazolhatom.) A házban, ahol egyik professzorom, Halász Előd lakott, élt egy — pontosabban két — iskolatársam is. Egyikükből villanyszerelő lett. Áramütés érte — a stimulátorral, sajnos, már nem sikerült újraéleszteni. Most is előttem a kép: öccsét vallatom, mi is történt. Aztán meg az jut eszembe: lám, milyen különös — néha tragikusan különös — utakat rajzol ki számunkra a sors. A páratlan oldalon, közvetlenül az egykori OTI (majd SZTK)palota tőszomszédságában üzemelt egy másik osztálytársamék kisvendéglője. Felsős gimnazistaként néhányszor odatelepedtünk a kockás terítővel letakart vendéglői asztalhoz. Remek homoki rizlinget mértek, fillérekért. Hosszú nyakú üvegben tették elénk a bort — a pincéren fehér kötény volt. A szódásüvegek még az ántivilágból eredeztek. Egyikükre ez volt rávésve: nem, nem soha! Viccelődtünk is rajta: lám, az irredenták tudták, hol és mikor kell megkörnyékezni a derék magyar honpolgárokat. (Meg azt is. hogy a boros ember tudata az átlagosnál hajlílhalóbb-formálhalóbb.) A következő — takaros — házhoz két (egymással legalábbis ambivalens) emlékem-élményem fűződik. Ezerkilencszázötven húsvétján — szép reményű, középiskolás díszesekként (a KISZ korabeli neve) — innen indultunk a kollektív locsolkodásra. Hely híján csupán annyit árulhatok el: egyike volt ez a kor frenetikus újításainak. Negyvenen összezsúfolódtunk egy teherautó platóján, s megrohamoztunk egy-egy házat, végiglocsolva a meglepetéstől kővé dermedi helybelieket. (Tán még a férfiakat is.) Így az átkos, régi szokás ugyan nem tünl el, ám — időlegesen — kollektív értelmetturtalmat nyert. (Ami mégis csak valami, sőt, más!) S a másik élmény? Alig egy esztendővel — vagy kettővel? — későbbi. E házban működött az egyetemi pártbizottság. Néhány alkalommal — afféle párton kívüli bolsevikként, ahogy a magamfajtát akkoriban (némi humorral, ugyanannyi éllel) becézték — át kellett lépnem az épület (es a szerv) kapluját. Fénykorát érte az éberség. (Itt tán még az átlagnál is fényesebben.) A kapualjban szigorús cerberus silbakolt. Ki, hová, kihez, meddig, minő ügyben?!. . Aprólékosan kitöltötték a kapucédulát. Mire a procedúra — részben legalábbis — befejeződött, úgy éreztem, egy más ember baktat fölfelé a lépcsőn, mint amilyen a Szentháromság utcán jött. (De még mennyire más!) Szerettem volna végigsétálni ezen az utcán. Akkoriban — rég — még jóval kisebb volt a forgalom. A gesztenyefák bő árnyékot vetettek. Gondozott, formás házak, aszfaltjárda, és ugyanilyen kocsiút. S amikor a Nag.vkörutat elhagytam, se éreztem úgy — mint például a Petőfi sugárút esetében —, hogy a következő sarkon vegy egészen más világ kezdődik. A házak ugyan ettől kezdve jobbára földszintesek voltak, ám továbbra is egységes maradt — hangulatilag is — az utcakép. Mikor átléptem a Nagykörút Rubiconját, egyszeriben hevesebben kezdett dobogni a szívem. Hát, hogyne! Hiszen innen már csak egy sarok választott el testvériskoláinktól, a Szent Margit (? — a kérdőjel nem a névnek szól, hanem magamnak: nem vagyok egészen biztos benne, tényleg így hivták-e az intézményt) lánygimnáziumtól és a Boldog Gizella ipari középiskolától. (Erről különben más alkalommal már megemlékeztem.) S az volt a legérdekesebb az egészben, hogy ez az eufóriás izgalom a későbbiekben sem szivárgott el. Változatlanul ott munkált bennem évtizedek múltán is — amikorra már az egykori szereplők (szerénységemmel egyetemben) az éltesebb kor státusába kerültek. Hogyan, s miképpen? — fogalmam sincs. De néha, még most is azon kapom magam, hogy — elhagyva a Nagykörutat — megmagyarázhatatlan izgalom kerít hatalmába. Arra gondolok: a következő sarkon ott vár egy lány, akiről tegnap éjjel álmodtam. Rózsaszín szalag lesz a hajában, kezében lila szegfű, és amikor meglát, már messziről integet. De hiába teszem fel a szemüvegemet. A sarkon soha. senki PAPP ZOLTÁN