Délmagyarország, 1987. június (77. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

Szombat, 1987. június 6. 51 magazin |DM A

tanárembereket köszöntik most az egész országban. Szegeden is ma rendezik a megyei pedagógusnapi központi ünnepséget. Tisztelet, szeretet és hála jár a lámpagyújtóknak, akik kis emberek fejében varázsolnak világosságot. Minden nemzet számára fontos kell, hogy legyen: a katedrákon, a táblák előtt jól fölkészült, szakmáját szerető, a fiatal lélekhez kellő érzékenységgel forduló, kötelességtudó szolgálattevők álljanak. Talán a legszebb szolgálat az övék. Gondoljuk meg, mi lenne nélkülük! Becsüljük meg őket! GYENES KALMAN FELVÉTELE U

gy tűnik, az iskola és benne a pedagógus, soha ennyire nem kívánta az átalakulást. Végre a tömegtájékoztatás fórumain is nevükön neveztetnek az évtizedek óta halmozódó gondok. De amíg nem szűrődik át a gyakorlatba a változtatás szándéka, újra és újra számba kell venni az oktatásügyet terhelő nehezékeket. Ezeken a hasábokon is gyakran szóltunk az iskola és a pedagógustársadalom nehézségeiről Most — nem az ünnep ellenére, hanem éppen azért, mert ez ide illő alkalom — a tanár közérzejtét meghatározó terheket vesszük sorra Ügy érzem, a képzés, a nevelés és a pálya társadalmi megítélésének gondjairól kell elsősorban szólni. Alapvető probléma, hogy az alsó fokú iskolákból egyre több olyan gyerek kerül ki, aki olvasni, írni, számolni nem tud megfelelően, önmagát kifejezni, tehát társadalmi életet élni képtelen. Ezért gondolkozása is súlyosan sérült. - .Azilyen- gondokkal együtt élni kénytelen, az általános iskolából kikerülő gyerekek arányát évről évre 25-30 százalékra becsülik a szakemberek. Ügy gondolom, hogy ezért a kétségbeejtő helyzetért elsősorban a kellőképpen át nem gondolt, túlzásokba eső alsó Jagozatos köve*telményrendszer a felelős. Tapasztalataim szerint a felső tagozaton a felzárkóztatásra — éppen a tanterv miatt — nincs lehetőség: tanár és tanítvány egyaránt szenved. Az eredményesen haladókkal kapcsolatban az a központi kérdés, hogy mire készítsen föl az általános iskola? Mert ha nagyvonalúan azt a választ adnánk, hogy alkalmazkodjék szűkebb környezete igényeihez, akkor lemondanánk a társadalmi mobilizáció nagy felhajtó erejéről. De az is ténv. hogy kulturálisan elmaradott környezetben lehetetlen olyan tehetséggondozást folytatni, mint a legjobb iskolákban. Erre a gondra jelenleg választ adnj képtelenség. Igen messze az iskolától, a termelési és emberi viszonyok területén kellene kezdeni az átalakítást. Egyet lépve az általános iskolától: ha van súlyosan veszélyeztetett területe az oktatásügynek, az a szakmunkásképzés.. Mivel sikeresen föltaláltuk a bukásmentes iskolát, jobbára kegyelemkettessel és alig-alig közepes-, sel érkeznek ebbe az iskolatípusba a gyerekek. A pedagógusnak itt — egy középfokú tanintézményben — igen gyakran tanítói feladatokat kell ellátnia. Örök jelkép marad számomra. . hogy egy órán, a legnagyobb természetességgel falatoztak, mászkáltak ajtón és ablakon át a tanítványok, míg a tanár rezzenéstelen arccal fölolvasott. A megoldás? Nem az iskolában keresendő. Ez minden egyes szakma becsületbeli ügye. A szakközépiskolák — még technikumként is — azzal a kérdéssel bíbelődtek, hogy a szakmai képzés, avagy az általános műveltség kapjon .nagyobb hangsúlyt, illetve gellert az oktatás során. Kétség kívül, mindkettőre szükség van: a jól felkészült műszaki értelmiség és a közvetlen termelésirányító réteg is széles látókörű kell, hogy legyen. Mindinkább techniciz.álódó társadalmunkban azonban nincs sok esélye a kultúrának. Szándékosan elnagyolt megközelítésben • kétféle gimnázium Leltár létezik hazánkban. Áz egyikben szándékosan alacsonyra helyezik a mércét, ezáltal juttatva érettségihez a pályaorientációs nehézségekkel küzdő fiatalokat. A másikban elitképzés folyik, azazhogy felvételire történő előkészítés, hiszen előbb-utóbb felsőfokra vergődik a diákság kilencven százaléka. Mindkét gimnáziumban a megdöbbentően magas követelmények állítják ilyen helyzet elé a pedagógusokat. A központi — .ezért fantomszerű — igények elől két irányba lehetne kitérni: vagy a szótlanul vállalt gyengeség vagy a szakbarbárosodás. Jó, születnek még különleges képességű gyerekek, de a gimnáziumot eredetileg nem csupán a zseniknek találták föl. Következzék a felsőfok. Túlképzés vagy társadalmi aránytévesztés? Mennyit ér a diploma? Jelenlét vagy teljesítmény? Központosított környezetben mennyi függetlenséget kaphat az intelligencia egy-egy centruma? Ennél is több a kérdés. Saját tapasztalataim alapján, egyetlen válságtünet: magyar szakos tanárok lehettünk úgy, hogy a bölcsészkaron öt éven át nem volt kötelező világirodalom-óránk, viszont félévente szolgáltak számunkra 8-12, nem szakmai órával. A felsőfokjú képzés súlyos gondjai közvetlenül hatnak viszsza az iskolai munkára. Egyrészt úgy, hogy a pedagógusok is ennek a felsőfokú oktatási rendszernek a „termékei", máse részt azzal, hogy a tudás általános leértékelődése nem teszi vonzóvá az értelmiségi pályákat. Így a tanulás már a legkisebbek szemében sem az, ami volt. E vázlatba — mely csupán leltára lehet a gondoknak — beleillik a nevelés problémája is. Átalakuló társadalmakban a nevelésügy is kénytelen változni. Elképzelhető olyan helyzet, hogy a tömegek magatartása, a nagy kérdésekre adott válasza teljesen jogos, ugyanakkor a jövöt veszélyeztetően helytelen. Most a nagy magyar szerzési mániánkra gondolok, amely hiába sodorja testi-lelki rokkantak sorába honfitársaink ezreit, fényesen uralkodik e nemzet fölött. Ha pedig az anyagi javak bűvölete országol, akkor a s?ellemi értékekre fegyelmezni hivatott nevelés csupán próbálkozhat — a vereség biztos tudatával. Átfogó, nemzeti nevelésügy csak ott születhet, ahol létezik érvényes integráló erő. Nem nehéz belátnunk, hogy a pénz önmagában — és különösen valódi teljesítmények néL kül — nem szolgáltathat ilyen energiát. És a bomló családok sem segítik a pedagógia nagy ügyét. A pedagóguspálya presztízséről kellene még szólni, de ez alighanem szükségtelen. A rádió 168 óra című műsora is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Nemrég idéztek egy ingerült levelet. írója azt követelte, hogy hagyják már abba a tanárokról szóló sirámokat, hiszen a műszaki értelmiség még annyira sincs megbecsülve, mint a pedagógustársadalom. Számomra jelképes erejű ez a hozzászólás: szimbolizálja a szintetikus gondolkozás társadalmi méretű hiányát. A példakép Egy kiadványban olvastam Viski Árpádtól, a Volán Tourist szegedi kirendeltségének vezetőjétől: „Gyermekkorom példaképe első általános iskolai tanítóm. Köváry Nándornénak hívják, már elmúlt hetvenesztendős, de szellemi frissességét ma is őrzi. A keze alá kerülök hamar megtanulták a rendet, a számtan alapjait, az olvasás tisztaságát. A szülök versengtek azért, hogy osztályába irathassák be gyermeküket. Hatása alól felnőttként sem szabadultam." * „1914-ben születtem, édesapámat nem ismertem, mert elesett a háborúban. Diákéveimben nálam kisebb gyerekek korrepetálásával kerestem némi pénzt. Ez volt az első találkozásom a tanítással. A budapesti tanítóképzőben végeztem, majd a Szolnok megyei, ábrahamtelki uradalmi magániskolában kezdtem el a pedagógusszolgálatot. Az első évben hatvan pengőt kaptam havonként, később azonban lefaragták ezt az összeget 25 pengőre. Mondta az intéző, hogy azt is megtehetnék, bezárják az iskolát, de mert megszerettek a tanítványok és a szülők, kevesebbért, ám maradhatok. Ez az iskola egy kétszobás parasztház volt, az egyikben én rendezkedtem be, a másik volt az osztályterem. Százhúsz zsellérgyereket tanítottam, reggeltől estig. Hajnalban mindig kiosztották a munkát: a harmadikosok pulykát őriznek, a negyedikesek kapálni mennek, és így tovább. Aki maradt, azzal foglalkoztam. Mikor a munkából megérkeztek a gyerekek, már nem nagyon volt emberi fény a tekintetükben. Olyan szegények voltak, hogy a szülők boldogok voltak, ha egy karéj kenyerrel tudták hazulról elengedni a porontyokat. Ezért a munkából érkezőket — miután megmosakodtak — rendszerint káposztából és krumpliból készült egytálétellel fogadtam. Ezután kezdődhetett a tanítás. Egy sorban kilencen ültek, s ha valakit kiszólítottam a táblához a farönkökből tákolt padokból, akkor gyakran nyolc gyereknek is föl kellett állnia. Sokszor előfordult az, hogy a gyerekek könyörögtek: hadd maradjanak az iskolában éjszakára is. Szalmazsákokat kerítettem, azokon aludtak. Mire mindent rendbe tettem, felkészültem a másnapi órákra, csak arra maradt időm nemegyszer hogy megmosakodjak, máris kezdődött a tanítás. Színpadot szerveztem, azzal jártuk a környéket, műsorokat adtunk. A begyűlt pénzből ruhát varrattam a gyerekeknek, kis csizmát vásároltunk. Mivel Pestről kerültem az uradalomba, egyszer elhívtak a közeli faluba bemutató tanítást tartani: mutassa meg a fiatal tanítónő, mi az új módi a fővárosban. Akkor ez volt a továbbképzés. Azt akarták, hogy idegen gyerekekkel vezessek órát, de azt már akkor tudtam, hogy ez nem lehet eredményes. Kocsira rakták hát az én zsellérgyerekeimet, és ővelük tartottam órát. Az élet iskoláját abban a szegényes iskolában jártam ki. Ott éreztem meg először, hogy személyes felelősséggel tartozom minden, rám bízott gyermekért. Azt is megtanultam, hogy a pedagógusmunka nagy, győzelem nélküli, gyönyörű harc. Az uradalomból Horgosra kerültem. Férjemet is ott ismertem meg. Ö az iskolaszék tagja volt, bent ült az egyik órámon, és megtetszett neki, ahogy tanítottam. Hát így kezdődött. Azután jött a háború, azt a kis ingatlant, amit összegyűjtöttünk, elsodorta a világégés. Szegedre költöztünk, gyökeresen megváltozott az életem. Elhiheti, hogy nekem milyen sokat jelentett a központi fűtéses iskola, a nyugodt hangulat, az ablakba helyezett virág. 1966-ban lettem a Béke Utcai Általános Iskola nevelője. Mindig úgy tanítottam, hogy ne vádolhasson a lelkiismeretem. Ha kellett, szemléltetőeszközt is terveztem. Ha újra kezdeném, akkor is ezt az életet választanám. A nyugdíj után is folyamatosan munkában maradtam. Kisegítettem azokban az iskolákban, ahol szükség lehetett rám. Négy éve a Szabadság Téri Óvodában foglalkozom a gyerekekkel. A tapasztalataim? Soha nem gondoltam, hogy idáig is eljuthatok. Nagyon nagy baj van, hiánycikk lett a tisztelet." * Bélát ötször is megbuktatták az első osztályban, mert sem írni, sem olvasni nem tanult meg. Mielőtt korrekciós osztályba helyezték volna, kapott még egy esélyt: szóltak Kőváry Nándornénak. vegye magához a fiút. Kis tanítványainak azt mondta, hogy mivel sok a feladatuk, segítséget küldtek nekik. Mindent úgy kell tenni, ahogy Béla mondja. Néhánv hónap múltán a nagyfiú nemhogy az olvasókönyvből. de újságból olvasott folyékonyan. Ezáltal visszanyerte azt az esélyét,, hogy a társadalom teljes értékű tagja lehessen. Hála a tanítónőnek. Kétségkívül, mindenki számtalan élményt raktároz emlékezetében az egykori iskolákról. Hasonlóképp, mindannyian őrzünk jó néhány emlékképet tanárainkról. Példaadó vagy feejthető tanári teljesítmények (isérték utunkat nyolc vagy ti:ennyolc esztendőn át — kinek, nennyit rendelt és engedett a ¡ors. Hányféle tanárt ismerhettünk meg? A kézenfekvő válasz az volna, hogy kettőt: jót és roszszat. De ha ilyen leegyszerűsítve ítélnénk meg azokat, akik minden bizonnyal legjobb tudásuk szerint segítettek minket, óhatatlanul célt tévesztenénk. Hová sorolnánk azt a tanárt, akitől emberséget lehetett tanulni. de pontosságot nem? És különben is. mindenki önmaga igényeihez igazítja a tanáremberről alkotott véleményét. Tehát azt kellene válaszolni inkább a föntebbi kérdésre, hogy annyiféle tanár van ahányan a katedrára állnak. Léteznek persze alaptípusok. Ki ne ismerné a szigorú, mosolyra képtelen tekintélyt, az engedékenységével híveket toborzót, vagy a gyermekeket minden körülmények között szeretni tudó pedagógust? Ki ne hallott volna szakmájához váltig hűséges, vagy kínosan pedáns, esetleg szőrszálhasogató tanárról? Talán még azt is elhiszszük, hogy hallomások és felszínes. gyermeki ítéletek alapján, mindent tudunk az oktatás tudományáról... Igaz, nem sokv időt töltöttem tanári szobában, osztálytermekHányféle tanár? 'ben, de azt tudom, hogy majdnem minden tanári magatartás mögött — nincs jobb kifejezés — pedagógusi ars poetica áll. Jól emlékszem első tanítómra, akitől a betűvetést tanultam. Rend, tisztaság és engedelmesség voltak a jelszavai. Mindezt olyan magával ragadó szeretettel követelte, hogy — emlékezetem szerint — mindannyian szívesen teljesítettünk. Egyetlen büntetési forma az elfenekelés volt. Olyan, ami inkább simogatásként hatott, és a végén nemcsak az osztály, hanem a „megbüntetett'' is jóízűen nevetett. Tanítónk megbocsátó szeretete rendelkezett gyenge akaratunk fölöttt A sport és a testkultúra általános leértékelődésének korában a pedagógustársadalomban is rangja vesztett lett a testnevelő tanár. A mi általános iskolai tanárunk olyan sportolói eszményt volt képes elénk állítani, amelyben még az ügyetlenebb társaink is példaadó személyiséget láttak. Állandóan versenyben voltunk, és a tanár úr nagyon tudta, mikor kell dicsérni. A játékosság, a fegyelem, a sportszeretet és a teljesítmény tisztelete találkozott berniünk az ő keze alatt. Gimnáziumi osztályfőnököm maga volt a segítőkészség. Kiegyensúlyozottsága jótékonyan hatott ránk — ezzel is példát mutatva —, elvadulni látszó fiatalemberekre É« '"'céletesen fölépített órákat tartott. Ugyanabban az iskolában a fizikatanár olyan csodálatos színészi játékkal magyarázott a tábla előtt, hogy még ma is hajlandó lennék elhinni azt a képtelenséget, hogy értem az általa oktatott tárgyat. A kémia tanára a bomlásnak indult rend kellős közepén rendszerint a táblához ment, és szó nélkül fölrajzolt egy bajszos cicát. Ha nagy volt a zűr, akkor egerek is kerültek mellé. Ezt a módszert nem tanítja a neveléselmélet. pedig igen hatékony. A földrajztanárról mindenki tudta, hogy elsőben már-már kegyetlen követelményeket támaszt, az ötöst nem is ismeri. Később azonban enged a szigo+ rúságából, sőt a negyedikesekkel már leül beszélgetni az előtérben. Ö is, mi is tartottuk a szabályokat, és mikor engedett a prés, valóban igen jó viszonyba keveredtünk. Példamutató tanáraimat sorolhatnám még, nagy szerencsémre, sokan teljesítettek szolgálatot egykori iskoláimban. Mindannyian igazi egyéniségek voltak, hiszen jó pedagógus csak különös tehetségű ember lehet. Elgondolkodtató, hogy a népszerű tanárokhoz évtizedek múltán is nem csupán a jó tanulók ragaszkodnak, hanem a közepesek, sőt a gyengék is. Miért van ez így? Bizonnyal azért, mert az igazi pedagógus nem az iskolai szellem vagy az adott tárgy szimbóluma, hanem az emberség nagyszerű eszközökkel megáldott közvetítője. DLUSZTUS IMRE