Délmagyarország, 1987. június (77. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

I 3 Szombat, 1987. június 6. DM] | magazin <§> KaataSry I Mondj exkavátort! P

éter megkönnyebbülten húzta le csontos válláról a dögnehéz újságostáska hevederét, s a huszonöt kilónyi papfrt a földre zökkentette. A levélláda, amibe a Ludas Mutyit gyömöszölte, egyaránt emlékeztette galambdúcra vagy kakukkos órára. Kedvelt pihenője volt a négyszintes családi palota előtti útszakasz. Itt parkolt az a vadonatúj Mercedes kombi, amelyet naponta megbámult, nemrég mult kamaszkora sóvárgó gyönyörűségével. Péter huszonhárom éves volt, hajnalban újságos, napközben matek-fizika szakos tanár, este kissé fáradt ifjú férj és leendő apa. Nekifeledkezett áhítattal topogott a reggeli fényben csillogó autó körül. — Te ki vagy? Hova mész? Most miért álltál meg? A kerítésrácsba kapaszkodó gyerek öreg szemű, fonnyadt kis majomra emiekeztelte. ötéves lehetett. Nagy lélegzettel szívogatta csorgó orrát, és beszélgetni akart. — Téged hogy hívnak? — Péternek. És téged? — Taksonyka. Vam biciklim! Eeee brrr, dzszszs, látod? Nemis bicikli, hanem motor. Honda! Mmmm, eeee! Anyu dugattyút nézett tegnap a videóban Luj/.i nénivel. — Mit nézett anyu? — Nénit meg bácsit. Dugatytyúztak. Apu is szokott, de most árul a vásárban. Zzzzzzz.... Péter nem nézhette tovább, hogyan lüfög a gyerek orrából a nyúlós váladék, s folyton lenyalja. Két papír zsebkendőt vett elő, egymásra telte, megfújatta Taksonykával az orrát, s a súlyos tartalmat jobb híján a saját zsebébe gyűlte. Ezután Taksonyka reggelente hűségesen és szortyogva várakozott a vasrács előtt. Péter megtörölte az orrát, s meghallgatta hangutánzó szavakkal telezsúfolt, zagyva kis beszámolóit. „És akkor az autó baaang, a rendőr tatatata és puff!" Hadonászott, mutogatott a kiskölyök, mintha egy alig tanult, idegen nyelven akarná megértetni magát. Ezzel a gyerekkel nem szoktak beszélgetni, állapította meg az újságos. A suta történeteket kerekítgetve, ízes falatokként adogatta a kisfiú szájába anyanyelve szavait. Barátságuk azon a napon fejeződött be, amikor a reggeli újsághordás idején Taksonyka nem a kerítésen csüngött, mint rendesen, hanem bent a gyepen rohangált, kezében műanyag raffiából horgolt bevásárlószatyor. Egy kóbor kismacskát üldözött. Utolérte, megragadta a bal első lábát, s belenyamvasztotta a hálóba. Kinyújtott kézzel lógatta maga előtt a mozgolódó csomagot, s megfontoltan rugdosni kezdte. Indulat nélküli fnnrccal szemlélte a háló résein ki-be kínlódó kis mancsokat. — Taksonyka, hagyd abba, fáj a cicának! A kisfiú felnézett az újságosra, elmosolyodott — orrából maszatos nyálka nyúlt nz áltáig —, és hatalmasat rúgott a szatyorba. Péter átugrott a kapun, odaszaladt, elvette a kölyöktől a gúzsba hálózott macskát, kapkodva magyarázta, hogy az állatokat szeretni kell. Taksony némán bámult elkobzott játéka után. Hirtelen teljes hangerővel ordítani kezdett. — Automata gépsor! •> • > 9 — Bútorraktár! — Mit mondasz, kisfiam? — Az anyád sikattyúját! A gyerek feje céklavörös lett. Toporzékolt. Péter megzavarodottan nézte, közben a szerencsétlen macska égő csíkokat mart a karjára. E pillanatban előjött a házból a mama. Babafej, hájhurkák, kócos haj. összébb húzta hasán a pongyoláját, s egy jól tartott háziállat bamba nyugalmával nézett az újságosra. Péter kínosan érezte magát: illetéktelenül ácsorog a kertjük közepén, s ordíttatja a gyereket. Dadogva magyarázkodott. Odáig Jutott, hogy .., nem hagyta abba az állat rugdosó... — Te rohadt kurbli, menj a sikaltyúba! — a gyerek hangja hisztérikus gurgulázásba fulladt, tehetetlenül tombolva nézett az elrohanó macska után. A nő lustán felnevetett. — Tudja, az uram sokszor beiszik, és olyankor áll a balhé. Kötekszik velem, én meg vissRáordítok. Ez egy jobb környék, tudja. — Kis szünetel tartott, hogy a fiatalember kellően megilletődhessen a „jobb környék"től, ahová, lám, ők is bekerültek. Bizalmasan közelebb hajolt. — Nem akarjuk, hogy azt mondják ránk, csúnyaságra tanítjuk a gyereket. A ronda szavakat más szóval helyettesitjük. Azt használjuk. Meg vagyunk állapodva, hogy a bútorraktár a hülyét jelenti, az izéld meg helyett automata gépsort mondunk Érti? — Aha... sikattyú? — A nőnek a ... — Kurbli? — Kurva. Na mit szól? — Bámulatos. Az asszony önelégülten nevetett, nősténypillantással mérte végig a fiatalembert, s dicsekvő jókedvében megsimította Taksonyka fejét. A hirtelen-váratlan mozdvlattól a mellette álló gyerek ijedi csuklással abbahagyta a dühöngő bőgőst, megrettenve rántotta fejét a nyaka közé, kezét arca elé kapta. Péter látta: kialakult védekező reflex. A ház melleit a szárítökötélen ágynemű és egy gumilepedő kiterítve. Az újságos-tanár etött összeállt a hitvány képlet: Taksonykit rémülten iszkol a folyton üvöltöző és ráverő felnőttek elől, álmában bepisil, csenevéz lelke torzul öklendezi vissza a rázúduló erőszakot, kisegítő iskolába kerül majd, de csúnya szavakat nem használ, azt meg kell adni. Másnap reggel Péter szokás szerint előkészítette a gyerek kiapadhatatlan orrához a dupla adag zsebkendőt, de a kisfiú hátat fordított, s beoldalgott a házba, mikor ót meglátta. Én is erőszakos voltam vele — Péter ólmos tehetetlenséget érzett". Tanácstalanul topogott a galambdúcra vagy kalcukkos órára emlékeztető levélláda előtt belegyömködte a lapokat. Vállára emelte a dögnehéz úisáthordó táskát, bal kezével odébb igazította sajgó bőrén a hevedert, de így mindig tartania kellett, hogy vissza ne csússzon. Felpillantott a házbehemót ablakaira, s hirtelen támadt indulattal belerúgott egy kóbor kavicsba: — Kotrógépház! A

szavak nélküli műfajok talán a leginkább emberhez szólók. Mert azoknak a képességeinknek a mozgósítását kívánják, amelyek az élők közül csakis nekünk adattak: a fantázia, s a képzelet aktivitását. Figyeljük a drámát: a földre húzó erővel szembeszegülő akarat küzdelmét. azért, hogy a terben-idöben sorjázó mozdulatok nyomán érzelmek cs gondolatok keljenek bennünk. Hogy gyönyörűséggel töltekezhessünk, kísérve a test varázslatos meséit — a lélekről. (Nagy László fotói.)