Délmagyarország, 1987. június (77. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
Szombat, 1987. június 20. fi magazin | [DM A szocializmus eszmerendszere és A szocializmus eddigi működési modelljei sohasem tudták megkerülni — akár engedéséről, akár korlátozásáról is volt szó — a piac kérdését. Lenin úgynevezett harmadik új szocializmus építési tervében 1921-ben is szerepelt a piac-probléma. Napjainkban a gazdasági mechanizmus továbbreformálása során a piac milyensége és hatása kulcskérdésként jelenik meg. Az is figyelemre méltó, hogy a piac legtöbbször nem önmagában, hanem két fontos kérdéssel, a tervvel és gyakran pl szocialista önigazgatással együtt kerül terítékre. Olvasászavar a piac * A piacnak, mint mechanizmusmozzanatnak napjainkban nemcsak gazdasági, hanem több ideológiai aspektusa is van. A mai gazdálkodási formáinkat gyakran minősítik úgy, hogy az ,,se terv, se piac". Valóban igaz, hogy ma nincsenek tervutasítások, ennyiben a régi értelemben tervről nem beszélhetünk. Direkt azonban az irányítás igazgatási elemek túlsúlya és a túl részletes és inmobil szabályozórendszer miatt. Valóban igaz az, hogy a napjaink piaca „hiányosan" működik. A „se piac" felfogás mögött azonban gyakran az önszabályozó piac illúziója húzódik meg a ma társadalmasított gazdaságában. A piaccal összefüggő ideológiai kérdés továbbá az is, hogy a szocializmus olyan gazdaságossági szükségszerűségei, mint a szükségletre termelés, a társadalmi biztonság összehangolása, a tudatos irányítás stb. feláldozhatók-e az „egypólusú" szabadpiaci mechanizmus oltárán. Erre utalnak azok a vélekedések, amelyek nemcsak a tervezés gyakorlatának, hanem elméletének a csődjéről is beszélnek. A hosszú idő óta tartó stagnáció tényleg értékromboló, ebből azonban nem lehet kijutni a szocializmus időtallóbb értékeinek fel a dá sá va 1. A piac a gazdasági mechanizmus jelenlegi reformjában kulcsszerepet kap. A piac fogalmának használatában nem vagyunk elég világosak: először is nem mondjuk meg, hogy a piacnak olyan fogalmát használjuk-e, amely általános, olyasféleképpen meghatározva, hogy ez nem más, mint az árucserében szereplők ellenérték alapján folyó kölcsönös elsajátítása, amely az önszabályozó és a szabályozott piacot is magában foglalja. Vagy a piacon az önszabályozó piacot értjük, amely az ár-kereslet-kínálat-jövedelem kapcsolatrendszerén keresztül elosztja az erőforrásokat. (Inkább a piac általános fogalmát kellene használni, s nem azonosítani az önszabályozó piaccal, minthogy annak napjainkban gyakran tanúi vagyunk.) Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy minden vállalat ugyanakkor konkrét piaci pályán mozog: önszabályozón, vagy szabályozott pályán helyi, nemzeti és nemzetközi piacon, erőforrás vagy árupiacokon, végül tökeáru és bizonyos mértékben munkapiacokon. A szocializmus eszmerendszerének napjainkban milyen piac az alkotórésze? Nyilván valamilyen strukturált és több alrendszert magában foglaló piac. A piac milyenségét és struktúráját több tényező határozza meg: így a) az anyagi-műszaki bázis fejlettsége és koncentrációja, b) a gazdaság vállalati struktúrája, c) és végül a teremtett gazdasági környezet. Egy bizonyos aspektusból a mai piaci struktúrát a következőképpen lehet felvázolni. a) Az állami piac és ennek szabályozó szerepe. Paradox módon az állami vásárlások és költekezés szerepét csak az állami monopoltőkés költségvetésnél hangsúlyozzuk, noha ezek igen jelentősek a szocializmusban is. Az úgynevezett társadalmi közkiadások: az adminisztratív (igazgatási, igazságszolgáltatási, védelmi stb.), a nem anyagi jellegű fogyasztási (egészségügyi, kulturális stb.) és a társadalombiztosítási kiadások egyben vá• A szerző Írása: A szocializmus fejlődésének időszerű kérdései hazánkhan címmel szexeden. februárban megrendezett országos elméleti konferencián elhangzott felszólalás alapján készült. sáriások is, amelyek jelentós szerepet játszanak az áru és az anyagi szolgáltatások piacán. A társadalmi közkiadások 1974— 1983 között 157 százalékkal, a bruttó hazai termék pedig 107 százalékkal nőtt, miközben arányuk 26-ról 37 százalékra nőtt. E kiadásoknak mintegy 30—40 százaléka dologi kiadás, amely az árupiacon jelentkezik. Ezért súlyánál fogva az állami (költségvetési) piac szabályozó szerepet tölthet be a vásárlásának visszafogásával vagy növelésével. Növekedési tényező is lehetne a többletkereslet támasztásával. b) A monopolhelyzetű nagyvállalatok piaca és ezek szabályozó tevékenysége. Ez a piaci alrendszer, amely napjainkban a legnagyobb viták színtere. A vélemények ütközése abban van, hogy a gazdasági tevékenység fontos területein a nagyvállalatok hatékonysága és alkalmazkodóképessége rendkívül gyenge. Ez azért van így egyfelől, mert a túltársadalmasítás eredményeként ezek nem a természetes koncentrációs folyamatnak, hanem a mesterséges szervezeti koncentrációnak a szülöttei. A versenyt gyakran kiküszöbölik, s ezzel megsarcolják a társadalmat. Ezért többen e vállalatoknak a felosztása, az önszabályozó piac feltételei közé helyezése mellejt vannak. Más vélemények szerint az anyagiműszaki bázis fejlettsége több tevékenységi területen megüti azt a szintet, amely monopolhelyzetű vállalatok működéséhez vezetnek. E vállalatok között is létezik vagy kialakítható bizonyos hatékonyságnövelő verseny, ha a gazdaságirányítás megfelelő környezetet, kényszert teremt számukra. A vita tehát a koncentráció milyensége és a verseny hatásfoka között folyik. A koncentrációról. Nem tagadva a túl koncentráció tényét, az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a fejlettebb szocialista országok anyagi-műszaki bázisára az I. tudományos-technikai forradalomban (XIX—XX. század fordulóján) kialakult gépi-nagyüzemi tömegtermelés a jellemző, amely anyagi-műszaki bázisába már behatoltak a II. (a II. világháború utáni) tudományos forradalom elemei, sőt ha kisebb mértékben a III.-é is (amely a 70-es években indult be). Egy ilyen anyagi-műszaki bázison kialakulnak a természetes koncentráció alapján is monopolhelyzetű nagyvállalatok. Az is kétségtelen, hogy a fejlett tőkés országokhoz viszonyítva az anyagi-műszaki bázis elmaradása a koncentráció viszonylagos fejletlenségével is jár, amely három területen mutatkozik meg. a) Nem, vagy csak nyomokban bontakozott a hagyományos tömegtermelésnek a felváltása, rugalmasan tervezett nagy alkalmazkodóképességü termelési rendszerekkel, amelyek kihasználják a tömegtermelés előnyeit, miközben alkalmazkodnak a differenciált-egyéni szükségletekhez. b) A vállalati struktúrát nem lehet csak a méretstruktúra alapján megítélni, legalább ilyen fontos a vállalatok diverzifikációja. Nemcsak a laterális, hanem még a vertikális diverzifikáció is meglehetősen szerény iparunkban. Hazánkban — bár a vállalatok rendkívül széles termékskálával bírnak — e mögött azonban nem a diverzifikáció, hanem a vállalatok közötti munkamegosztás alacsony mértéke húzódik meg. Az ágazati szemlélet és a tőkeáramlás gyengesége még mindig nagy akadály. c) Ezzel kapcsolatos az is, hogy a nagyvállalatok köré húzott együttműködő kisvállalati gyűrű rendkívül szűk. Ezen lényegesen még a kisvállalatok alakulása sem változtatott. A versenyről a monopolhelyzetű nagyvállalati szektorban. Itt meglehetősen nagy a zűrzavar: egyfelől sz.abadversenyt hiányolnak, másfelől figyelmen kívül hagyják, hogy a monopolista helyzetű vállalatok versenye is lehet hatékonyságnövelő. (A tapasztalatok bizonyítják, hogy a monopolista helyzetű vállalatok versenye sokkal gyorsabb technikai-technológiai fejlődést biztosi that, mint a szabadverseny.) Amennyiben a monopolhelyzetű vállalatok a természetes koncentráció szüleményei, korlátozzák a szabadversenyt. Továbbá a monopolhelyzetű vállalatok közötti verseny kibontakoztatása is növeli a hatékonyságot. Azt hiszem ez sokoldalúbb kérdés annál, hogy a hazai monopolhelyzetű vállalatok is kínálati árat (költség normál profit) alakítanak ki, ezért a költségmegtakarításuk háttérbe szorul. Ebben ugyanis a többletkereslet mellett más szabályozási tényezők is szerepet játszanak. Így az adórendszer, amely beindítja a „több nyereség, több adó" körhintáját. A monopolhelyzetű vállalatok között is kibontakoztatható a verseny — eltekintve a helyettesíthető termékek és az importversenytől. A piac szempontjából a szocialista gazdaság mechanizmusának két alaptípusát emlegetjük: a direkt és az indirekt mechanizmust attól függően, hogy a tervhez egy kvázi piacot vagy egy valóságos piacot kapcsol. Ezek nyilván alaptípusok, amelyek között számtalan átmenet van, mint a mi jelenlegi irányítási rendszerünk is ez. A két alaptípusnak azonban van mindkét oldalon „egy továbbragozása". NAGY LAJOS tanszékvezető egyetemi tanár JATE Politikai Gazdaságtan Tanszék Történetesen éppen az ünnepi könyvhét előtt egy kis kerekasztal-beszélgetést hallgattam végig, amelyen eg.V olvasásszociotógus, egy költő, egy könyvesboltvezető és egy logopédus-tudós vitte a szót. Az olvasásszociológus a következőket mondta: — Az elmúlt húsz esztendőben három tendenciát figyeltünk meg. Először is szétnyílik az olló a szakmunkások és az értelmiségiek között. Erről beszélek, mert erre van adatunk. Csökkent az olvasási kedv. Az értelmiségé stagnál, a szakmunkásoké, — de más rétegeké'is — a felére fogyatkozott. Másodszor — ezzel párhuzamosan — előrelépett a televízió, s valamennyi audiovizuális eszköz. Harmadszor — ezt főleg az általános és a középiskolás tanulóknál figyelték meg — rendszerszerű elmozdulás tapasztalható: mindenféle intellektuális tevékenység visszavonulóban van, előtérbe lép a „bandázás", a csapatban, a bandában való ácsorgás, a sportolás, a kirándulás, a hangversenyezés, a diszkózás. amikor a kamaszoknak, a tinédzsereknek nem kell egyedül lenniük, szembenézniük saját gondjaikkal, feszültségeikkel. Ha az olvasást vizsgáljuk, akkor pedig azt látjuk, hogy a nonfiction, a valóságos tényeket valóságosan feldolgozó irodalom tör előre erőteljesen. A gyerekeknél egyértelműen, de a felnőtteknél is határozottan tapasz+ táljuk. Ennek általában a szépirodalom vallja kárát, a legnagyobb vesztes pedig a költészet. Altalános „infantizálódás"-nak lehetünk a tanúi: a gyermekolvasók látköréböl eltűnnek a klasszikusok, a régi romantikusok, s helyükbe a szórakoztató, a csökkentett szintű lektűr lép. A felnőtt olvasók kevesebbet olvasnak, de nő a „könyvhasználók" köre, vagyis azoké, akik a könyvet nem olvassák, hanem egy-egy tény, egy-egy adat kedvéért használják, veszik elő. Azaz előtérbe került a praktlcizmus. S a felnőttek is egyre több lektűrt, kommerszet olvasnak, éppúgy menekülnek feszültségeiktől, gondjaiktól, mint gyermekeik. VASARELY: ZEBRÁK PODMANICZKY SZILÁRD C. D. Friedrich Holdkelte a tengeren című képére A gondolat peremén Hová most ledőlsz A legmélyebb gömb morajlik Nyomodban fehér ólmok S mire szavakkal szólnál Fölépül a végtelen Ütnak indítja benned Vissza nem térő hajóját A költő — írótársai nevében is — a következőket mondta: — Már mi, írók-költők sem tudunk eleget olvasni. Válogatnunk kellene, de hogyan. A kritikusok nem adnak elég segítséget. S olvasóik? Nem érdekli őket a mai magyar irodalom, ebben a kiadók sem segítenek eléggé, hiszen csökken a kiadott könyvek, s a példányok száma. Egy Kossuth-díjas költő panaszkodott: verseskönyveit régebben hatezer, most csak háromezer példányban jelentetik meg. Még gyermekirónak lenni a legjobb, őket még nagy példányszámban adják ki. Túl sok a fordítás. Többre beesülnek egy harmadrangú külföldi írót mint egy másodrangú magyart. A könyvesbolt vezetője: — Csökkent a vásárlások gyakorisága. S mit vásárolnak, akik betérnek hozzánk? Elfújta a szél. Réztábla a kapu alatt Szilvási, Berkesi, szinészéletrajz (Márkus László. Liv Ullmann), sportbestseller, háborús bestseller, az, ami a legjobban fogy. S a memoárirodalmat, az ötvenes évekről szóló könyveket keresik. A líra a földön hever, már az is nagy eredmény, ha egy Jeszenyin elkel. A logopédia tudós oktatója mondja: — Az egész világon az a kérdés, hogyan tanítsák meg a gyermekeket olvasni. Nincs egyedül üdvözítő olvasástanitás. Ügy tetszik, minden módszer jó, ha jó a tanitója. A gyerekek 3—5 százaléka dislexiás, olvasászavarban szenved, aminek fiziológiai alapja van. Nő a praktikus analfabéták száma, vagyis azoké, akik elmeletileg tudnak ugyan olvasni, tanulták, elvégezték az általános iskolát is. de a gyakorlatban csődöt mondanak, könyvet, újságot nem vesznek a kezükbe, mert a betűk sehogysem akarnak nekik értelmes szavakká, mondatokká összeállni. Erre is gondolnunk kell. amikor az olvasásról beszélünk. A költő még azt is mondta: — Nem vagyok derülátó. Nos, a kép valóban nem derűs. Igaz, egyikőjük sem támasztotta alá számokkal, pontos vizsgálati adatokkal azt, amit mondott, óm csupán azért, mert nem tudományos értekezleten voltunk — mondandójuk mögött azonban pontos vizsgálati, mély tapasztalati adataik vannak. Mindegyikük mögött egy-egy intézmény áll, az ő észrevételeik széles kutatási alapon nyugszanak. (A könyvesbolt vezetőjéé, a költöé pedig sok tapasztalaton.) Belenéztem Nagy Lajos szociográfiáiba. 1932-bén Hódmezővásárhelyen járt: „Szinte mulatságos: a helybeli könyvkereskedő azt állítja, hogy a könyvvásárlás az utóbbi időben erősen fellendült. Tudniillik még egykét évvel ezelőtt egyáltalán nem vettek könyvet, tehát ha most havonta húsz könyv fogy is el a hatvanezer lakosú városban, az már föllendülés". Szintén 1932-ben Szolnokon járt: „Tény, hogy akadnak olvasó emberek .. de az olvasási kedv. s a pénztelenség, úgy látszik, összefüggenek egymással . .." 1933-ban Győrbe ment: „Az olcsó ponyvairodalmat vásárolják ..." Hajlamoisak vagyunk arra, hogy klasszikusainkat idézzük, ha alá akarjuk támasztani gondolatainkat. Szentírás, amit papírra vetettek. Nagy Lajosé egyáltalán nem szentírás, ezekbe a városokba ő csak egy-két napra nézett be, amit megállapít, az nem a kutatóé, csupán a felületesen érdeklődőé. De ki vonná kétségbe. hogy bizony nagyjából-egészéből csakugyan ez lehetett a gazdasági válság idejetájt a helyzet? Most pedig nagyjából-egészéből az a helyzet, amit a kerekasztal-beszélgetés résztvevői elmondtak. De tegyük hozza: ég és föld a különbség 1932—1933, s a mai állapot között, s csak azon túl van okunk az aggodalomra, arra, hogy olvasászavarban vagyunk. Tudunk olvasni, csak zavarban van egész olvasáskultúránk, nem jó tendenciák tűntek fel a láthatáron. FEHÉR LÁSZLÓ T