Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

Szombat, 1987. május 23. 117 magazin | [DM Ellenszélben Adók és kérdőjelek Heves vitám volt egyik kollégámmal szakmánk értelméről, gyakorlásának mikéntjéről. Próbátok érvelni sajnos, alulmaradok. Akkor szorít igazán sarokba, amikor megkérdezi: kinek kellenek az isteni tehetséggel megáldott, a világgal hadakozó öngyilkos színészek, a megszállott, vehemens rákkutató Kovács Ádámok, az öregek otthonáért güriző orvosok, az újításukért kunyizó mérnökök? ' Bámészkodom a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A legújabb lakó, Márkus László. Édesanyja ott zokog a fényképe előtt. Kérdezem kalauzunktól, kaphatna-e itt helyet a tragikus hirtelenséggel elhunyt — azaz öngyilkos — fiatal színésznő. Mondom a nevet, bólint. Milyen relatív az értékrendünk! Nézem a harminchatéves diva fényképét. Ki volt? A kollégák nem fukarkodtak a dicsérettel: színészi tőkéjéből már a legnagyobb feladatokra is futja. A színházon a sor, hogy nagy szerepekkel is megterhelje egyik legtehetségesebb tagját. Játékkultúrája átlagon felüli. Egyszerre tudott lenni átélő és elidegenítő, érzelmes ós véleményező,, szép és groteszk. Kedves Buta Auguszt, nem azért érzékenyül el az ember, mert oda a csörgősipka. A színpadról, az arénából hiányzik két hatalmas szem. Egyszer azt mondtad, politikus vagy annyiban, hogy makacs kitartással, szenvedéllyel, agresszivitással vitatkozol az általad vélt igazságért. Azt szeretnéd, ha időnként gondolkodnánk is a színházban. Fanyar, groteszk humorod hozzásegített ehhez. Eszményképed? Az olyan színház, melyet a próza, a vers és az ének természetes társulása jellemez. Talán nem szükségeltetik részletezni, mit jelentett színjátszásunkban a 25. Színház, mit fémjelzett Gyurkó László, Iglódi István neve. Űttörés volt. Hazakerült Szegedre a bútoraid egy része. Állok egykori könyvespolcod. íróasztalod, széked előtt. Micsoaa szellemi, érzelmi tréningnek lehettek szemtanúi a sötét, súlyos tölgyfabútorok! Küszködés, keresgélés, izzás ... Konfliktusok kívül, belül. Gyötrődve alkottál. Több százszor mondtad el. hogy bár annyit tudnál javítani a világon, amennyit szeretnél, bár olyan fontos lennél az embereknek, amilyen fontosak ők neked. Snitt. A mérnök kesernyés ember, esze ágában sincs nyilatkozni. Tot ziher, elmenne kapálni,' ha nem érdekelné a műszaki fejlesztés. Népszerűtlen, meghőkölnek tőle a kollégái. Sokan utálják is a szemfülessége miatt. Egyik találmányával ugyanis eddig már kétszázezer forintot keresett. Igaz, azóta öt év telt el. Ripsz-ropsz jött az ötlet, beadta (volna) újításnak. De nem lehet ám, mert neki a műszaki innováció munkaköri kötelessége. Partnereket keresett, lent is, fent is. Ahogy mondta, tejelni muszáj, anélkül a szemétkosárba kerül a beadvány. Aztán jöttek a szakértői vizsgálatok, melyek nem javasolták az új termék bevezetését. Az ambiciózus fiatalember nem hagyta annyiban a dolgot, a vezérigazgatóhoz fordult. Majd a/ technológián és az üzemben buktatták meg az ötletet. A fentihez hasonló közhelyszerű esetek százával fordulnak elő. Miért kell kerülgetnünk ezt az ezerszer lerágott csontot évtizedeken át? Mi a csodáért irtózunk az újtól, a rendhagyótól, a szokatlantól?! Nem akarom elhinni, hogy Ady nyolcvankét évvel ezelőtt irta le a kővetkező sorokat: „Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli." A minap a kezembe került egy filmes szórólap. A Harcmodor című alkotást reklámozta úgy hét évvel ezelőtt. Dárday István, Szalai Györgyi opusa akkor a kedvenceim közé tartozott. Ugyanis Piri Ida, a főszereplő mögé minden jobb érzésűi néző felsorakozhatott. Ú nem akart egyebet, mint egy szociális otthont helyi erőből felépíteni. A megye, a járás próbálja megfúrni a kezdeményezést, és igyekszik tehetetlenné tenni a főorvosnőt is. A felettes hatóságok ugyanis nem tűrik maguk körül a partizánakciót. A szolgálati utat kellett volna követni. Szégyellem , kimondani, de szembetaláltuk magunkat a feudális csököttséggel, a vármegyei szemlélettel. Nem akarmilyen harcmodor kellett ahhoz, hogy az a bizonyos szociális otthon mégis felépüljön! Piri Ida végigharcolta a konfliktusokat, és a küzdelemben már-már napjaink szocializmusának hőse lett. Vagy épp antihőse? Nem nagyon lehet mit szólni B. Király Györgyi Celladam című könyvét elolvasván. Aszangvinikusok — állítólag jó magam is közéjük tartozom — legfeljebb csak azt ismételhetik, amit Kovács Ádám rádióműszerész, rákkutató többször hangoztatott: — Hát a jó isten áldjon meg mindenkit körülöttem! Mikor jut már eszébe valakinek, hogy ez nem az én érdekem. Bizonyítsák be, hogy tévedek — tévedünk —, és abban a másodpercben kiszállok a buliból. Nem igaz, hogy ezt nem lehet eldönteni! Laikusok lévén, nem tudjuk eldönteni, mit ér a Celladam. De az feltűnő, hogy sokan első számú közellenséget látnak a kutatócsoportban. Tudományos fórumokon nincs lehetőségük hallatni szavukat, eddig még nem bontakozhatott ki szakmai vita a kérdésről. Ha Kovács Ádámék kuruzslást folytatnak, tényekkel bizonyítani illenék. Ha a Celladam nem humbug, a megismerés úgymond . közügy. Miért nem lesz valamennyiünk érdeke az előbbre jutás? Biztosan nagyon naiv vagyok, tudnom kellene, egy outsider nem kaphat olyan könnyen zöld utat. Léteznek testületek, hivatalok, apparátusok. így folyhatnak csak mederben az ügyeink. Nem vagyok Kovács Adám-rajongó, Celladam-hívű, de a kontra érveket szívesen olvasnám akár •könyv alakban, akár az újságok hasábjain. Még szerencse, hogy ki-ki vérmérséklete — esetleg igazságérzete —, konfliktustűrő képessége szerint választhat a cselekvési alternatívák közül. Természetesen kollégámé az utolsó szó: — Ha van egy kis eszed, menekülsz az őrültek és a zsenik elől! BODZSAK ERZSÉBET Lehet, hogy meglepő, de a különböző viták során fölvetődő javaslatok olykor mégiscsak valósággá, valós tényezőkké válnak. Például adóügyekben. Mert bármily rövid az emberi emlékezet, azért nchány éves távlatot képes fölidézni. Valahogy így jártam magam is most, amikor egyre több szó esik a tervezett új adórendszerről. Egyre több szó, melyek közül könnyebb a kritikus, bizonytalankodó hangokat kihallani, mint a helyeslőket. Ami voltaképpen nem is csoda, ha elfeledi, vagy nem is ismeri az ember az előzményeket, s ha az adóban az ember, jó kelet-európai szokással, nem lát mást, csak szükséges rosszat. S arról is elfeledkezik például, hogy eddig is működött adórendszer, s voltak nagyon is jelentős elvonások, amelyek végül is valóban csak egyre voltak alkalmasak: a költségvetés • számára szükséges bevételek biztosítására. Csak éppen közben fékezték a gSídasági fejlődést, hisz dominánssá vált a nyereség adóztatása. Azaz, a legjobbaktól vettük el bevételeik nagy részét, lefékezve dinamizmusukat, végül is a társadalmi-gazdasági fejlődés dinamikáját. Tudom, a folyosói viták igazán nem befolyásolják valamely szituáció hivatalos döntéseit. Az viszont általában megfontolandó tanulság, hogy a folyosóra szoruló vélemények ellenére és nélkül meghozott döntések — konszenzus hiányában — csak korlátosán (képesek kifejteni hatásukat, millió indokolt és indokolatlan ellenérzéssel küszködve. Olyan ellenérzésekkel is, amelyek megfelelő előkészítés és együttgondolkodás, némi rendszerbéli beleszólás és illeszkedés után immár a rendszer szerves, segítő, támogató elemeiként működhetnének. Szóval: adókról van szó, Az olyannyira vitatott, készülőben lévő új adórendeletekről, amelyek igencsak ellentmondásos véleményeket szültek e társadalomban. Magamnak is nyilván van véleménye e kérdésről, de mielőtt annak hangot adnék, hadd menjek vissza néhány évvel ezelőttre. Például annak bizonyítására, 'hogy társadalmi vitákban elhangzott véleményeknek, javaslatoknak igenis van hatásuk a konkrét politikai döntéshozatalra. Mert éppen az adózási szisztéma készülő módosítása az, amit lényegi vita előzött meg megbeszéléseken, folyóiratokban, szakmai fórumokon. Például a Valóság 1973—74-es évfolyamaiban, amely írások és javaslatok a gazdaság már akkor isi égetó góndrendszerének megoldását részben abban látták, hogy alapvetően megváltoztatjuk adórendszerünket. E folyóiratcikkek és szakmai fórumok vitájából végül is nagyjából a következő véleménysorozat volt leszűrhető: Nem tartható a továbbiakban, hogy a termelő szervezetek (vállalatok, szövetkezetek stb.) generálisan nyereségük után adózzanak, hisz ezáltal a jóktól elvonjuk a hasznot, amiből fönntartjuk a gyöngéket, konzerválva ezzel a lepusztulóban lévő hazai gazdasági szerkezetet. S az sem tartható, hogy a magánember is — progresszíven — kimutatott* „hivatalos" jövedelme után „adózzon", mert e szférában nem vehetők figyelembe a nagyon is jelentős latens jövedelmek (borravaló, csúszópénz, kontármunka, paraszolvencia stb.). S az sem lehet megoldás, hogy a személyi tulajdonok bizonyos körének adóztatása végképp nincs tekintettel a tulajdon voltaképpeni értékére. Mert pl. valaha egy öt lakóijaikból álló, kétszázezret sem érő vályogház adója ugyanakkora volt, mint egy ötszobás, hatmilliót érő rózsadombi villáé. A jó négy-öt éve vitakérdésekként felvetett problémák azóta immár döntéselőkészítő szakaszba kerülő aktuálpolitikai kérdésekké váltak. Ez kétségkívül jó dolog. Hisz az akkor fölvetett kérdéseket is az a társadalmi problémarendszer érlelte meg, amellyel ma is küszködünk. Vagyis a gazdasági működés DUSA LAJOS Az aggodalom zsoltára Uram, bocsásd el pribékedet, még hóhérod is lelkes állat. Mért fenyegetnél? Van hatalmad. s nekem nincs. Éppen ezért szánlak: hisz mindig csak azt sanyargatod, ki kegyelmedből él, vagy zuhan. Félem én minden büntetésed, s mégis aggódom érted, Uram, egyre csökkenő hatásfoka, a társadalmi folyamatok és a politikailag deklarált célrendszer növekvő divergenciája stb. S az is egyértelművé vált az utóbbi egymásfél évtizedben, hogy a szo:ialista fejlődés meghatározó kérdése a működő és autonóm, szerves gazdasági szféra kialakítása. Különben minden társadalmi-politikai célkitűzésünk csak írott malaszt marad. Alighanem e célrendszer jegyében kezdte immár komoly elemzés tárgyává tenni a politika az adórendszert, mint a társadalmi információs rendszer egjnk szerves alrendszerét. Azzal a céllal, hogy oly módon lehessen biztosítani a költségvetés számára szükséges bevételeket, hogy az elvonás nem a progresszív gazdasági-társadalmi működéseket sújtja elsősorban (lásd: nyereségadó dominanciája), hanem főként a forgalmi-fogyasztói szférát adóztatva, kevésbé terheli a nyereséget, de a korábbinál jobban „bünteti", terheli a társadalmi javak, eszközök pazarló fölhasználását. Mindezen elvek végül is nagymértékben koherens szférává állhatnának össze. Nem kellene hozzá sok, csak éppen néhány, viszonylag jelentéktelen változtatás a készülő adóreformon. Mert az ugyanis valóban tarthatatlan, hogy a jó (azaz nyereséges) vállalatoktól szinte mindent elvéve finanszírozza hosszú távon az állam a gyöngén teljesítő gazdasági szervezetek fennmaradását. Hisz ezzel végül is sosem késztetheti intenzívebb munkára a gyöngélkedőket. Ám ha — amint a tervezetek tartalmazzák — az adózás alapvetően a forgalmi szférában történik, az a társadalmi tőkével okosan,- jó nyereséggel gazdálkodó szervezeteket fogja előnyben részesíteni a pazarlókkal szemben. Igaz, a fogyasztás adóztatása bizonyos szférákban föltehetően árnövekedésekkel is együtt jár majd. Mindez azonban csak arra lenne jó az elméleti szerkezetben, hogy módosítson bizonyos jövedelmi, illetve jövedelem-felhasználási arányokat. Még emlékszem, amikor jó néhány éve egy országos hivatal vezető munkatársa elkeseredve fakadt ki egy szakmai piénumon, mondván: ők a személyi adózás kialakítására három alternatívát tettek le a kormányzat asztalára És attól fél — a már akkor látható jelek alapján —, hogy a legegyszerűbbet, az általuk harmadiknak csak kényszerből 'odatettet fogják preferálni. Vagyis azt, hogy mindenki, személyesen és egyénileg az általa egyszemélyben fölvett, papíron kimutatott jövedelem után adózzék. Ez lenne szerinte a legrosszabb megoldás, ha sok szempontból a legpraktikusabb és a legkönnyebben alkalmazható is. Nos, mintha félelme beigazolódni látszana, hisz éppen ilyen személyi adózási elvekről hallani mostanában. Olyan szakmai — akadémiai —. ellenérvek dacára is, hogy ez a rendszer végül is ruem föltétlenül alkalmas például a teljesítmények növelésére és a reális teherviselésre. Számomra a Valóság 1983—84-es vitájából, különböző szakemberek véleményéből és saját • «pasztalataimból inkább olya-i'ajta következtelések adódnak, hogy a személyi jövedelemadóztatás ugyan múlhatatlanul szükséges egy működőképes társadalomban, de messze nem a régi módon, azaz a fizetési szalagokat nezve, Hanem aktív módon, szervesen összekapcsolva a személyi Jövedelemadó szisztémáját a termelői szféráéval, a társadalompolitikai céiok lehető legteljesebb kibontakoztatása érdekében. Mert azt alighanem be kell látnunk, hogy amennyiben csak az egyéni es papíron létező jövedelmeket kívánjuk progresszíven adóztatni, az aligha hat a társadalompolitikai célok érdekében. Számomra legalábbis úgy tűnik — szakemberek véleményét: is figyelembe véve —, hogy praktikusabb lenne a családi "összjövedelmet adóztatni, figyelembe véve az eltartottak számát is. Vagyis, az, egy főre jutó családi jövedelem után adózna a magyar polgár, mint annyi más helyén a világnak. Ez például, igazságosabb volta mellett, nem tenne keresztbe az oly anynyira áhított, s ma is gyöngélkedő népszaporulatnak sem. Ráadásul — mint más országokban is dívik — adókedvezményben lehetne részesíteni a beruházásokat is, azaz azt, ha egy-egy család bevételének bizonyos százallékát nem saját, közvetlen fogyasztására, hanem a nemzeti vagyont növelö — termelő — beruházásokra fordítja. Például, levonnám a család adóalapjából a kötvényvásárlásra vagy más módon a nemzetgazdaság gyarapítására fordított tőkehányadot, amellyel végül is az oly annyira áhított tőkemobilitást segíteném elő. Ugyanakkor viszont extra adókkal lehetne sújtani a luxusfogyasztást, ami végül isi összhatásában segíthetne helyreállítani a társadalom termelői—fogyasztói egyensúlyát. Tttidom, egyáltalán nem egyszerű a mostani képlet. Hisz az adórendszer reformját azok az elképzelések indították útjára, miszerint szükségünk van egy működőképes, a mostaninál kevesebb ballaszttal bénított gazdaságra. Olyanra, amely saját — gazdasági — törvényei szerint működik, s amelyben az állam kénytelen magára vállalni a valóban állami feladatokat, például a szociálpolitikát, vagy a teljes foglalkoztatás biztosítását. Mindez a termelők adóztatáséiban érvényesülni látszó szempont, annál kevésbé az a személyi jövedelmek adóztatásában. Pedig az új adórendszer alighanem éppen akkor lenne koherens és autonóm módon működőképes, ha a személyi jövedelmek adóztatásában is alapvetően gazdasági szempontokat érvényesítene, azokat társadalompolitikai megfontolásokkal ötvözve, s nem fordítva. Egyelőre viszont a személyi adóztatás terveiben éppen a társadalompolitikai, pontosabban szociálpolitikai szempontok dominálnak, s nem a társadalompolitikai szempontokból meghatározott gazdaságpolitikai kritériumok. Ez pedig talán éppen azért baj, mert az adózás, mint alapvetően gazdaságpolitikai kategória, csak a saját szférájában fejtheti ki lényegi hatását. Ha más meghatározottságok szerint működtetik, az mindenképpen diszkrepanciára vezet. Egységes adórendszerre mindenképpen szükség van. Olyanra, amely preferálja a gazdasági teljesítményt, s az elvonásokat — társadalompolitikai szempontokat is beépítve — nem a nyereség, a haszon, a bevétel arányában eszközli, hanem a társadalmi ráfordítások és javak fogyasztói fölhasználásának mértékében, legyen szó vállalatról vagy egyénről. Egy ilyen adórendszer tehetné hatékonyabbá a társadalom működését, mert büntetné a javak pazarló, s jutalmazná jó hozadékú, értelmes használatát, kezelését. Arról nem is beszélve, hogy az egyéni jövedelmek egy részét az áilami központosítás kikerülésé el bejuttathatná ismételten a gazdaságba, működő tókel: ént. Megadóztathatná viszont az egyének által birtokolt, extra javakat, amelyek mögött többnyire jelentős, a fogyasztói szférában és holt tőkeként lecsapódó extra, latens jövedelmek húzódnak meg. Mindez végül is nem látszik: ma sem kivihetetlennek. A lehetséges hozadékok jól modellezhetöek, s a javaslatokat végül is — jórészt — már letették, S aligha ártana egy bevezetés előtt álló rendszert valóban koherenssé, autonóm módon működőképessé tenni. SZAVAY ISTVÁN 1