Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

Szombat, 1987. május 23. 116 DM| magazin MOLNÁR IMRE Valaha Valaha itt ültem Judittal orozva fogtam a kezét, mintha számomra nem is volna kezén kívül más menedék. érzem a zajló vér fölött az acélos pillantás-hidat, mosolyát Ízlelem & a csókját, mely mint a spongyát, Mtitat. öt éve, ötven éve — mindegy, eléri az emlékezet s befogja, mint én gúzsbafogtam azt a vergődő két kezet. A hangja: ódon szláv zsolozsma, zengéstől megrepedt harang, horgasztja hűlő ifjúságom, e boldogot-boldogtalant. Látom napszállat-ívbe hajló szempillák nomád sátrait, az emlékezet égbe lendül s a kor korlátján áthajít. és itt a kávé: sanda gőze hajfürtjeként arcomba csap... Judit halott már, bennem él csak, tizenhét évnyi sir alatt. A szegedi Lloyd Magyar csendélet THdergetó érzés volt. Ültem a kikopott bársonyé, poros széken, a sor szélén. A színpadon fájdalmas igyekezettel próbálták elhitető erejűvé változtatni egy végiggondolatlan, megrendezetten jelenetet a színészek. A nézőtéren kamaszok röhincséltek. „Honnan is tudnák, miről van szó?" — mondta mellettem a barátnőm, arra gondolt, se iskolában, se otthon nem beszélte még el nekik senki, mit jelent: 50-es évek. A darab — részben és bizonyos nézőpontból — az így nevezett korszakot szándékolta mutatni. A zsenge ifjúságnak, mert éppen iskolai bérletben. Bérleten kívül is hozzák a gyerekeket, panaszkodott a szünetben az egyik színész, azt hiszik, ez a Ludas Matyi — az a Ludas Matyi. A büfében ácsorogtunk, abban a hodályban, amit már csak azért lehet színházi büfének nevezni, mert a színház épületében van. Amúgy kocsma, bűzös, koszos, lepusztuM. Mint az egész épület. Vele szemben a színészeknek külön büféjük van, Ízletes ételeket lehet ott enni, és mindenféle italt inni, viszonylag olcsón. Az udvarra nyílik, közvetlenül a bejárati lépcső mellett: magyar csendélet. Két-három tövig elhasznált söprű, néhány rozsdásodó vödör, hordók, deszkadarabok, egyéb himi-humi. Szetnétdomb. Thália temploma — gondoltam szomorúan, és a róhincsélő ifjúságot nem tudtam kárhoztatni. Jönnek a faluból, a városszéli lakótelepről a szakmunkásképző magyartanárának vezényletével — színházba. Színházba? Megtudják-e valaha, milyen egy valódi színház? Lesz-e fogalmuk a szentélyről, ahol a tiszta, eszétikus környezet önmagában „viselIqedést" követel, pisszenetlen csöndet, amelyben varázslat történik? Bármi fájdalmas bevallani, aligha lesz fogalmuk. Nem ismerem ugyan a Szolnok Megyei Tanács terveit és pénzeszközeit (mert hiszen a szolnoki színházról beszéltem fönt), de az ország kultúrával-művészettel kapcsolatos terv- és pénznélkiiliségét egyre több okom van kétségtelennek tételezni Ültem, a fülledt melegben is dideregve, azon a koszlott széken; elgondoltam, rendben, nincs nagy pénz az épület teljes folújitására, de akkor legalább annyit kéne megcsinálni, amit kis pénzből, vagy nulla pénzből is lehet. Rendet tartani, takarítani, a kopott padlót is felvikszolni, kiüríteni a pléh hamuzókat és kimosni. Igen, de ki csinálja? Zakatolnak a fejemben színházi emberek segélykiáltásnak tetsző nyilatkozatai „körülményekről", amelyek között huszadrangúvá válik egy-egy előadás művészi minőségének kérdése, mert az energiák napi gondokra pazarlódnak. Nem készül el a díszlet, a jelmez, nincs hozzá elég és megfelelően képzett szakember. Lassan kimúlik a színházi „háttéripar", a kiszolgáló szítnélyzet. Miért pont lelkiismeretes takarítók lennének? Különben is, kinek: van kedve egy önmagától foszló-porosodó, hajdani bársonyt újra és újra. a hatás legkisebb reménye nélkül porolgatni? * Elborít bennünket, lassan, biztosan a por, a kosz, a szemét. A valódi és a szellemi. A szegénység és a nemtörődömség kezet fog, együtt könnyebben győznek. A harmatos ifjak vihorászását emberfeletti önuralommal próbálják túlkiabálni a színészek, aztán belefáradnak. Szabadúszók lesznek, pénzesek és keserűek. Es mivé lesznek az ifjak?• * Ha belenyugszunk, persze. Am ki mondja meg. mi mostanában a teendő? Elvben itt sosem volt vitatéma, hogy a kultúra, a művészet — kell. Amíg volt pénz, addig az sem lett vita tárgya, hogy mibe kerül ez nekünk. Évtizedekig úgy használták a pénzünket, ahogyan a napi kultúrpolitikai szelek fújtak. Ennek folyományaként, ma mutatkozó „eredmény", az összkép — siralmas. Ezt sem vitatja már senki, aki ad magára, mert a további kendőzéspolitika közvetlen veszéllyel jár, azonnal kiabálnak: a király meztelen! Micsoda fatális dolog: _ éppen amikor elfogy a pénz, a kultúrára való, s a szegénységet tudni kellene viselni, valamifajta türelmes méltósággal, racionális és humánus cselekvéskészséggel, pauperizálódás nélkül, hiszen végtére évtizedekig az volt itt a cél, arra hajtottunk, hogy tömegek kulturáltságát teremtsük meg — éppen akkor válik napnál világosabbá, hogy nem sikerült. A pénz elfolyt, a nép meg magas százalékban nem végez nyolc osztályt, marad félanalfabéta, ugrasztja a vásározó maszek giccsárust a milliomosok közé, vajdasági lakodalmas zenészeket fogad abba az érző szivébe a nemzeti egység és a csipkés kombiné jegyében, fölvirágoztat krimi- és majdnem-szex-könyvkiadókat, eltart kultúrhiénákat. Am legyen? Azzal a tapasztalattal biztosan gazdagodtunk, hogy a rábeszéléstől, utasítástól, „fölsőbbségek" még oly jó szándékú akaratából senki sem lesz egyik napról a másikra kultúrember. Hanem mitől? Ha az egész életközege úgy van szervezve, hogy nem is lehet más. Ha elemi érdeke, hogy kulturált legyen! Uram isten, milyen messze vagyunk ettől, hogyján, de hogyan fogjunk hozzá, hogy közelítsük? Biz' isten, nem irigylem a kulturális élet "hnai irányitóit. Talán a legjobban informáltak, ők látják leginkább a mai helyzet legtöbb, holnapunkat fenyegető veszélyét, és úgyszólván tehetetlenek. (Egyenként tán fel is menthetők, ám ki tudja, a szándék és a valóság ellentmondásainak ténye mikor bizonyítja rá a bűnösséget a legjobb akaratú tehetségtelenségre?) Mert hogy elfogyott a pénz. CsakJiogy: ha már adminisztratíve nem divat (szerencsére) gátat emelni a mindent elöntéssel fenyegető kultúríszemét elé, a művelt, kulturált ember mintáját és egyéni hasznát kellene fölmutatni. Nem rábeszélni a többit a csatlakozásra — „csak" fölmutatni, engedni, hasson, ha tud. Ez is pénzbe kerül. Mondjunk le róla? A továbbélés sanszáról mondunk le akkor, kétségtelenül. Vagyis: nem látszik más út, igenis az etlitet kell támogatni, dotálni, mert az csak így marad meg, értékén, minőségén. Ezt, mint létkérdést, szintén nemigen vitatja senki, csak a cselekvés útja-módszere — nincs kitalálva. Hallgatom az ipari miniszter és az újságírók beszélgetését. Emezek kérdeznek, miként az tisztük. Aggodalmaskodnak, szkeptikusak, terveket, megoldásokat, sikerbiztositékokat sürgetők. A miniszter: rendithetetlen nyugalmú és koncepciót előterjesztő. A koncepció talán nem a lehető legjobb, de legalább — van. És hol az a terv, ami megcélozza: az ennél jobb ipari-gazdasági fejlesztési koncepciót vég,rehajtó emberek alkalmassá tételét? A kulturális irányítás egyelőre fix terv, stratégia nélkül — sopánkodik. És ugyanoda teszi azt a pénzt, amit meghagytak neki, ahová eddig. Mérlegel is, persze. Akinek a kérése meghatóbb, akin leginkább megesik, „állam bácsi" szíve, annak csurran-csöppen. A változatlan szerkezetű, megkövült szabályok között vergődő kulturális intézményrendszernek a tökéletesen fölösleges egységeit is ugyanúgy dotáljuk, mint a legéletképesebbeket, leginkább értékteremtőket. A keveset, az egyre keveseb'bet is elosztjuk, aprózzuk; filléreket, de. mindnek juttatunk. Pedig a szelektív (ipar)fejlesztés már ki van találva! Igen ám, de micsoda gondolkodásbeli fordulatot, az önmagunkkal való szembenézés bátorságát, kockázatvállalást, felnőtt közvélemény tételezését igényelné kimondani: ez és ez, elhibázott gondolatra, nagy pénzért létrehozott, eddig fontosnak tartott intézmény — megszüntetendő. „Átprofilírozandó." Vagy: ez és ez — kiemelten támogatandó. Micsoda munka: kidolgozni dotációk, szabályozók, intézmények, irányítók más rendszerét, új pénzforrásokat keresni, menedzserszemléletet életre hívni; értéket értéktelentől határozottan elválasztani — nem szóban, deklarációban, hanem az értéknek érvényesülési közeget teremtve * Hallom, ha pontos terv nincs is, azért „vannak elképzelések". Szkeptikusan hallgatom — akár az ipari minisztert a kollégák —, hogy tán nekünk, magánembereknek is, meg prosperáló vállalatoknak kellene az állam mellé felsorakozva megnyitni a pénztárcánkat, adni a kultúráért. Jó gondolat — lett volna: amig volt a magánemberek pénztárcájában kultúrára adható pénz, és pros^ perálni látszottak iparvállalatok. Ha kialakulhatott volna annak idejében az a kultúrafinanszírozási rendszer, ami nem alakult ki, jobban lennénk most. Ha szabályozó- és adózási szisztéma „oda hatna", hogy érdekeltek legyünk a kultúrára-müvészetre áldozni — nem ártana. De hát erről, az érdekeltség általánosan érvényesülő elvéről, a kulturáltság értéken mérését lehetővé te»vő „közegről" már volt szó. Amig megcsináljuk, sok idő eltelik — mondja az optimista. Addig is, talán ürítsük ki a pléh csikktartókat. poroljuk a koszlott bársonyt, és mossuk föl az összekaristolt padlót!? SULYOK ERZSÉBET Szeged kereskedelmének alapijait Zsigmond király és felesége, Borbála királyné kiváltságlevelei vetették meg. Ezek nyomán kialakult adás-vételek természetesen csak nyers termékek értékesítésére szorítkoztak, de a szárítotthal-kereskedelem már a 15. században jelentős forgalmat jelentett. A történelmi sorsfordulók a következő évszázadokban nem túlságosan kedveztek a kereskedelem fejlődésének, jobbára a tőzsérek (marhakeréskedők) uralták a meglevő lehetőségeket. Az első magyar boltosnak Szűcs Pál fogadható el, bár 1550 körül másik három üzlet is létezett, de ezeknek idegen nevű tulajdonosai voltak. A későbbi századokban növekedett a vásárok rangja, szaporodtak a hátiklalmárok, és a mai fogalmak szerinti, áruház jellegű üzletet 200 éve nyitotta meg a városban Aigner József. 11. József ideje alatt már igazán fellendült a kereskedelmi élet, és jelentős kivitel is folyt az itt termett mezőgazdasági termékekből (gabona, dohány, hal stb.). Vedres István egyik írásából tudjuk, hogy 1790-ben már 300-ra rúgott a város kereskedőinek száma, amit az 1785-ben befogadott zsidó telepesek csakhamar növeltek. A betelepültek és a már itt honosak között elég hamar Kmegindult a torzsalkodás, amit véglegesen az 1840. évi XXIX. tc. oldott meg, és. végtére a zsidóknak is iparűzési és kereskedelmi jogosultságot bizjtosított. Ezután, de már ezt megelőzően is, 1822-től különböző kereskedőszervezetéket hoztak létre, amolyan céhmintára, érdekeik képviseletére. Ezek sorában egyik legjelentősebb szervezet a Szegedi Lloyd Társulat volt, amely 1867-ben, éppen 120 éve alakult meg a városban, elsősorban a gabonakereskedelem újbóli fellendítésére. Ez a gazdasági szervezet épp akkor jött létre, amikor a kiegyezéssel hazánk közgazdasági arculata kezdett megváltozni. A szegedi Lloydnak az is különös jelentőséget adott a város ipari és kereskedelmi életében, hogy a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamarát csak 1890-ben hívták létre, és 1897-re építették fel székiházukat (ma Bartók Béla Művelődési Központ) a szegedi Vigh Albert tervei szerint. A 70 é^es társulat megünneplésére készülődve, a Délmagyarország 1937. április 4-i száma ezeket írja: „Olyan viszonyok között alakult a társulat, amikor a magyar ipar és kereskedelem még gyermekcipőben járt, és amikor a kereskedelem nyelve a német volt. A társulat megalakításakor hazafias célokat tűzött ki maga elé. Fejleszteni a magyar ipart és kereskedelmet, ipari és kereskedelmi gócponttá alakítani Szeged városát. Ha ma beszámolunk társulatunk munkásságáról, az elért fejlődés és fokozatos fellendülés után, viszszaesést tapasztalunk. ... Szeged az alföldi ipar és kereskedelem gócpontja volt. A gabonakereskedelem, a malom, szalámi, fűrész, kendergyár, sertéshizlalás. tiszai hajózás, és az ezzel kapcsolatos kereskedelem, országosan, sőt a világpiacon számottevő tényezővé vált. Az ipar és a kereskedelem faktorainak találkozóhelye volt a Lloyd Társulat. Itt gyűltek össze a gyáriparosok és a kereskedők, itt kötötték meg üzletüket, itt alakultak ki a konjunktúrák, itt tervezték ki az alapításokat, itt létesültek összeköttetések, itt találtak szórakozást a társulat munkában kifáradt tagjai. Ide jártak a vidéki kereskedők, és a társulat által fenntartott tőzsdebíróság elöt bonyolódtak le a kereskedők vi, tás kérdései." A társulat már megalakulásakor létrehozta az áru- és érték>tőzsdét, amely mutatott fel ugyan eredményeket, de a budapesti tőzsde mellett igazán érvényesülni sohasem tudott. A szegedi Lloyd több száz taggal alakult, és társulati életüket közel húsz évig bérleményben élték, majd működési helyüket az 1898-ra felépült Kass Szállóba (ma porladó Hungária Szálloda) tették át, ahol a tulajdonosban, Kass Jánosban lelkes patronálóra is találtak. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara felvirágzásával a Lloyd társulat szerepe csökkent, de a húszas évek derekán is mintegy 800 ¿agot számlált. Ekkori lendületes dinamizmusú elnöke, Bokor Adolf és titkára, Basch Ferenc ügybuzgalma foly* tán 1926-ban megvásárolták az akkori Stefánia sétány talán legszebb házát, a Vajda-palotát, amelynek első emeletén modern, kaszinószerű helyiséget rendeztek be, és az egész épületet kluWházzá alakították. Dicséretes szorgalommal könyvtárat rendeztek, be, 1200 kötettel, s olvasótermükben számos helyi, fővárosi és külföldi szak-, valamint politikai lap állt rendelkezésre. A társulat, tagjai áldozatkészségével, mindig önzetlen pártolója volt a szegedi színházi életnek, és a színivilág is kedvelte a Lloydpalota klubéletét. A Vajda-palotát (ma sajtóház) 1912-re építették fel Spiegel Frigyes (1866—1933) fővárosi építész — akinek a Maison Moderne iparművészeti műhelye remek alkotásokat hozott létré — tervei szerint, szembetűnően beugró erkélymegoldással és szép épületplasztikákkal. de a szecessziónak már a „kifulladó" korszakában, még mindig értékes kovácsoltvasmunkákkal. A kivitelező munkálatokat a neves szegedi építészvállalkozó, Ligeti Béla végezte, 75 éve. A Lloyd társulat Széchenyi Istvánnal együtt vallotta: „Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hát; rafelé' nyomattassunk, lépjünk inkább előre! A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk ezért hiábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk, s hiv egyesülésünk által drága anyaföldünket szent virágzásra. Sokan azt gondolják: Magyarország — volt! — én azt szeretném hinni: lesz!" BÁTYAIJENÖ A sajtóház (volt Vajda>palota, a Szegedi Lloyd Társulat szókháza) f