Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-30 / 126. szám

Szombat, 1987. május 23. 115 DMl magazin # ® — Kérdések és válaszok* Sajátos történelmi pillanatban került sor a konferencián helyzetünk, gondjaink, lehetőségeink és feladataink mérlegelésére. Történelmi korszakváltás megy végbe a világgazdaságban, de a szocializmust építő országok belső fejlődésében is. A szocialista megújulás tördkvései mind általánosabbá válnak szűkebb, tágabb környezetünkben. Kiemelkedő és világpolitikailag is meghatározó jelentőségű az a lendületes reformmunka, amely az SZKP XXVII. kongresszusa nyomán a peresztrojka és a glasznoszty jegyében megy végbe a Szovjetunióban. Mi, magyarok tagadhatatlan jóérzéssel figyeljük ezeket az erőfeszítcseket és folyamatokat. Gyakran érezzük úgy, hogy „elébe mentünk az időnek", hogy a másoknál is szorgalmazott változásokat mi már korábban, becsülettel meghirdettük, s elkezdtük kibontakoztatásukat. Vannak nemzetközileg megbecsült eredményeink az elmúlt három évtizedben a korábbi politikai torzulások felszámolásában, a dogmatizmus ideológiai és politikai leküzdésében, társadalmi rendszerünk mélyreható demokratizálásában. Hatalmas történelmi átalakítást vittünk véghez, és ezzel a hetvenes évek elejére eredményesen dolgoztuk le örökölt gazdasági-társadalmi-kulturális elmaradottságunkat, történelmi deficitünket. Miközben a történelmi korrekcióval birkóztunk, új deficit szakadt ránk, nemcsak pénzügyileg, ami önmagában is súlyos teher, hanem műszaki-tudományos é»s termelési területeken is. Az extenzív fejlesztés időszakában és feladataira kidolgozott, egyoldalúan centralizált gazdasági-politikai berendezkedésünk alkalmatlannak bizonyult a világgazdasági korszakváltás kihívásainak megválaszolására. Nem képes rugalmas alkalmazkodásra, nem eléggé hatékony, nem innovatív. A felismerés pedig itt is időben történt. A hatvanas évek közepén megszületett a gazdaságirányítás reformprogramja, látván, hogy az egyoldalúan centralizált berendezkedés a munka- és hatalmi hányadok tervlebontásos kiporciózásával nem ösztönzi és biztosítja az emberek alkotóerejének kibontakoztatását. A politikai torzulások felszámolása mellett ismét egy olyan lépés, amellyel szembenéztünk az idővel. Decentralizáltuk és demokratizáltuk gazdaságirányítási rendszerünket, és sok területen változtattunk a gazdálkodás rendjén is. Lendületet is adtunk az alkotóerők kibontakoztatásához, de ez, szinte máig, nem a termelés és gazdálkodás fő formáiban történt, hanem a „mellékesek", a második gazdaság világában hatott felszabadítóiig. Beindult egy igen erőteljes mozgási folyamat ezekben a szférákban, egy valóságos hajsza. Hajsza a pénzért, a kiegészítő jövedelemért. Igaz, hogy mindez azután csak kompenzációs aktivitássá alakult, az életszínvonal-megszorító történések ellensúlyozására. Egyének, családok hihetetlen erőfeszítése, hogy biztosítsák a már korábban elért életnívót, avagy „ellenszélben" is javítsák életfeltételeiket, a család anyagi helyzetét. Ez a privát kompenzációs erőfeszítés itt-ott torzító tükre az eredményeknek, hogy van tartalékunk, hogy vannak szabad alkotóerők, s hogy mozdíthatók. Árnyoldala is van a történéseknek. Olyan új típusú egyenlőtlenségeket (köztük számos közvélemény-borzoló is akad), új típusú ellentmondásokat is teremtettünk, amelyeket nem örököltünk, hanem mi magunk hoztuk létre. Saját természetű ellentmondások. A privatizálódás hátterében számos deviancia, torzulás és beilleszkedési zavar is megjelent. Léptünk tehát az alkotóerők mozgósításában, de nem eléggé meggondoltan, nem a döntő frontokon, nem a termelés és alkotómunka meghatározó területein. A döntő kérdés az maradt, hogyan tudnánk méltóbban alakítani sorsunkat. Az átalakítás késedelmességét és felemásságát mi sem bizonyítja jobban, hogy a világgazdaság átrendeződése, és a tudományos és a műszaki haladás vágtató fejlődési dinamikájára nem reagáltunk időben. Megmerevedett termelési szerkezetünk túlkoros termékeit a világpiac fájdalmasan leértékelte. Az új tudományos eredmények innovatív alkalmazása kínosan lassú nálunk. Az új társadalmi deficit, a műszaki-tudományos lemaradás és a felgyülemlett adósságállomány már a mi felelősségünk. Alapvető egyensúlyaink, a fizetési és külkereskedelmi, a költségvetési mérleg egyensúlyának és az árufedezet egyensúlyának megbomlása figyelmeztet cáfolhatatlanul, hogy a kor kihívásainak relatív jó érzéseink ellenére — nem tudunk eleget tenni, miközben a jövő kontójára élünk már jó ideje. Nem a jövő kihívása pedig ez, hanem a jelené, sőt a tegnapé. A késlekedő válasz tovább növeli egyensúlyi viszonyaink felbomlását, és most már úgy, hogy a három évtizedes munkával teremtett társadalmi-politikai egyensúlyunk, a népi-nemzeti konszenzus is nagy teherpróbák elé került. A struktúraátalakítás és az életszínvonal megszigorítása nyomán jelentkező feszültségek figyelmeztetnek, hogy megkezdtük politikai tőkénk felélését is. A konszenzus újratermelése komoly politikai erőfeszítéseket, önkritikus helyzetértékelést és mélyreható cselekvési programot követel. Konfliktusok, társadalmi feszültségek nélkül nem tudunk szembenézni a ránk váró feladatokkal. De a feladatok meggyőző rendszerezése, a mit?, miért? kérdések felelős megválaszolása perspektívát nyújt és azonosulást sugall. A helyzetértékelés, erőfelmérés, alternatívafeltárás és célkitűzés politikai és ideológiai kihívást jelent számunkra. „ Ax írá« A •zorializmui fejlfldáiínrk Idfluzcrfl kőrdó* «el hazánkban címmel Szegeden, (eliruArltan megrendezett «iruzAgn« elméleti konferencián elhangzott felszólalás alapján káaxlllt, l .»punkban a következükben »zeretnénk közreadni néhány felto.úlalás anyagát, részint a konferencián elhangzónak jnbh megismerései Kznlgálva, részint betekintést nyújtva néhány szegedi ta.iuaüulomuhhunányi muliely munkájába. A mindennapi tudat síkján az emberek válaszolnak ezekre az egyéni-családi sorsokat is érintő kihívásokra. A késedelmes társadalmi választ magánválaszokkal pótolták, értékrendjük formálásával, életmódjuk alakításával. Az eltérő válaszok eltérő értékrendekhez, s különböző társadalmi magatartáshoz vezettek. Ezek az értékrendek rendre nem jelennek meg érléktudatként, fogalmi-nyelvi kihordottságban, ideológiai szinten, s gyakran csupán néhány közhely jelzi vezérmotívumalkat. Magatartásorientáló szerepük ennek ellenére igen erős, ötvözi — gyakran eklektikusán és ellentmondásosan — a különböző egyének — csoportok elemi érték- és érdekfelfogását. Az emberek többségére puritán-felhalmozói értékrend jellemző nálunk, hogy szükségleteik kielégítését és kiterjesztését dolgos, napi erőfeszítésekkel biztosítsák. A lehetőségek feltárásában szerepet kap itt az egyéni lelemény, de általában példakövető, nem a vállalkozói jelleg dominál benne, hanem döntően a társadalmilag bevett megoldások alkalmazásai jellemzik. Többségében a társadalmi és a privátérdekek egészséges egyensúlyára épül, teljesítményorientált. Véletlenül sem egészséges válasz azonban a másik, a hedonista-kozmopolita értékrend korunk problémáira. Monopolhelyzetekre, hiányállapotokra és véletlenül sem értékarányos teljesítményre épülnek. Megkérdőjelezik a szocializmus történelmi vívmányait, eredményeit, egyáltalán: lehetőségeit is. Olyan vállalkozói mentalitás, amely nem értékteremtésre, hanem pénzszerzésre irányul, gyakran a jogi és törvényességi keretek súrolásával, vagy éppen megsértésével jár. Devianciák tenyésznek a holdudvarában is. A szűkösséggé deformált társadalmi szükséglet kielégítésével új vadászterületeken újul meg. Irritáló megnyilvánulásai és a társadalmi gondoskodás korábbi formáinak visszavételével egyre hangosaböan jelentkezik egy „egyenlősdi" értékrend. Nem az alkotó, teremtő szemlelet és aktivitás, hanem egyoldalú elosztási világlátás jellemzi. Értetlenül áll korunk jelenségeivel és problémáival szemben. Kritikai muníciója a baloldali konzervativizmus önigazolása. Társul ez utóbbi mellé a „rendcsinálás szükségességének hangsúlyozásával — karizmatikus pózban — egy bürokratikus-centralisztikus értékrend. Általában bizonyos csoportok jól felfogott érdekeit, privilegizált helyzetét féltő, vagy e privilégiumokat visszaperlekedő magatartás és szemléletmód élteti. Kimondva vagy éppen jól leplezetten reformellenes beállítottság jellemzi, hisz képviselőik számára a reform, a változás a privilégiumok megszüntetését jelenti. A baloldali konzervativizmus másik megjelenési formája az egyoldalúan centralizált gazdasági és hatalmi modell továbbélésének igazolási formája, de érdemi választ nem tud adni a kor kérdéseire. Kibontakozóban van egy konstruktív-kritikai értékrend is tarsadalnü meretekben. Politikai fórumokon, sajtóban, magánbeszélgetésekben mind tudatosabban jelentkezik, hangsúlyozván, hogy történelmi és nemzedéki feladatainkat nem odázhatjuk el a végletekig, valójában nekünk kell meg-oldani. Az ideológiai problémák jelentékeny hányada ma az érték és az érdek kategóriák körül sűrűsödnek. Vannak, akik az értéket egészében ideológiának vélik, akik az érték kettős természetéből csak az egyik oldalt veszik figyelembe, hogy idealitásként, normativitásként cselekvési- és magatartásorientáló és reguláló szerepe van. Ugyanakkor megfeledkeznek az érték realizált alakjairól, tárgyidologi formáiról, a személyiségértékekről, a tevékenységmodellekről, amelyek az emberi létezés — társadalmi tevékenységgel teremtett és újratermelt — objektív tartalmi előfeltételei. Az értéktudat csupán kritikai tükre ezeknek az objektív előfeltételeknek, de csupán virtuális meghaladási forma, amelyet csak egy magasabb színvonalú tevékenység objektiválhat. Az értékproblematika azzal, hogy csupán tudati problémaként kerül elő a különböző megközelítésekben, gyakran szubjektivizálódik, lebegővé lesz. Elszakítják objektív alapjaitól, s nem vizsgálják, hogy az értékfelfogások mögött milyen értékvalóság rejlik. Amikor elismerjük szocialista társadalmi viszonyaink mozgásterében a különböző régiók, ágazatok, területek, munkahelyi kollektívák, csoportok, egyének sajátos érdekeit, az érdekpluralizmust^ nem elégedhetünk meg az érdekek oly általános terjedelmi megközelítésével és tipizálásaival, hanem elemeznünk kell az érdekek mibenlétét, tartalmát és megjelenési formáit is. így szólnunk kell arról, hogy egyrészt az érdekek tartalmát értékorientativitásuk határozza meg, hogy az értékekből való részesedés és a hozzájárulás mértékének és lehetőségeinek kiterjesztésére irányulnak. Az érdekek tartalmi meghatározottságának másik oldala a társadalmi viszonyok alakításának és befolyásolásának orientációit fejezi ki. Azt az emberi törekvést, hogy az egyének-csoportok ne foglyai legyenek társadalmi körülményeiknek, hogy ne fátumként, a fejük felett alakuljanak, mind kiszámíthatatlanabbul világuk történései. A participáció, hogy az egyének akár politikailag' is részt vegyenek saját sorsuk, közösségük sorsának alakításában, az érdek mellőzhetetlen tartalmi összetevője. Ez az objektív alapja és ösztönző ereje demokratizáló törekvéseinknek. Az elméleti feladatok hosszú sorát említhetnénk még. amelyek sokkal tudatosabb, rendszeresebb társadalomtudományi közéletet követelnek tőlünk. Elméleti válaszokat sürget az élet mindennapjaink kérdéseire. Lehetőségfeltáró, távlatteremtő ideológiai munkát, mert az emberek igénylik azt az orientációs segítséget, amelyet az elmélet nyújthat válaszátsaiklioz, állásfoglalásaikhoz, tudatos törekvésükhöz. BESENYI SÁNDOR, SZOTE Marxizmus Intézet frnnttööi nnnkmd 'nnnkjool ¡nnn&sis nnnSP^ nnn^ nnn¿ ím* mt> VASARELY: IIELIOS Színek és helyek OTI-TÓL NÁNDIIG Az emlékezet sajátszerüen működik. Egyediségére jól jellemző a prousti állítás, hogy nevezetesen például az illatok emlékeket ébresztenek. Esetemben a tárgyi világ produkálja ugyanezt. Mintha egy képzeletbeli fényképész hirtelen, minden átmenet nélkül megnyomná az ugyanilyen vakukioldót, és a felvillanó éles fény bevilágítaná a rég elsüllyedt múltat. Ilyenkor a kövület is megelevenedik. Majd folytatódnak a csodák azzal, hogy rég elporladt szereplők újra életre kelnek. Járnak, sőt beszélnek. (Néha még vitatkoznak is.) A Hunyadi János sugárút és a Lenin körút sarkán magasodó egykori OTI (később SZTK)-épület előtt elballagva mindig eszembe jut, hogy gyerekkorunkban de sűrűn is belopakodtunk ide. No nem mintha betegek lettünk volna. (Az mifelénk nem volt szokásban. Egy-egy fogfájás már hetekig tartó izgalmat, sőt riadalmat okozott' abban a nagy egészségességben.) Egyszerűen csak kíváncsiságból. Az egészségügy már akkoriban is külön világ volt. (Tán még jobban, mint manapság.) Épp ezért rejtélyes, sőt titokzatos. A Teher köpenyek, az orvosságszag, a folyosóajtók fölött időnként folvillandó lámpafények, ismeretlen rendeltetésű műszerek nikkelcsillogása — mindez felgyújtotta képzeletünket. És persze vonzott bennünket a nyüzsgés is. Hisz akkoriban az OTI a szegény emberek gyógyhelye volt. nap mint nap rengetegen megfordultak itt valós és vélt bajaikkal. A hatalmas forgalom produkálta az úgynevezett tömegvizsgálatokat is. Nos, egy időben azzal űztük el az unalmat, hogy — tizennégytizenöt esztendős kiskamaszokként — beálltunk mi is a sorba, betegségeket találva ki magunknak. S vártuk a végeredményt. Ha kissé tán árt is a szakmai reputációnak, hadd vessem közbe: a vizsgálók nem mindig láttak át a szitán. (Bár többnyire igen-igen átlátszó volt.) Előfordult, hogy aszpirineket, különféle labdacsokat nyomtak markunkba, és — mehettünk, isten hírével. Egy ízben a fül-orr-gégészeten próbálkoztunk Vagy tizenöten-szorongtunk a rendelőszobában, sorunkra várva. A vizsgálat futószalagszerűen bonyolódott. Emlékezetem szerint cirka harminc másodperc juthatott egy honpolgárra. Egy tagbaszakadt fiatalember ácsorgott előttünk. Az a fajta, aki két liter után rettegésben'képes tartani egy egész vendéglátóipari komplexumot. — Mi a panasz? — pillantott rá unottan a fáradt orvos. — Nem szelel az orrom, emiatt állandóan nyomást érzek a fejemben, és képtelen vagyok dolgozni — így a fiatalember. (A szöveg elevenen él bennem, s mai ismereteim szerint erősen emlékeztet a táppénzcsalói mondókákra.) — No, majd( segítünk a dolgon — mnsolyintotta el magát a doki. Az asszisztensnő kéretlenül is tudta dolgát. Hosszű fémpálcikát nyomott a doki kezébe. Az meg a fémpálcikával... A tagbaszakadt ifjú hatalmasat nyikkantott. — Most már szelel? — kérdé a doki. Hogy mi volt (mi lehetett) a válasz, fogalmam sincs. Mi ugyanis (hárman) észvesztve pucoltunk kifelé, s meg sem álltunk a Hősök kapujáig. Még azt is elfelejtettük időközben, minő betegséggel is kívántunk annak előtle az orvostudomány fóruma elé járulni Az épülethez kapcsolódó következő emlék mar kevésbé drámai. Egy időben csodálatos krémeseket árultak az itteni büfében. (56 elölt történt mindez, úgyhogy árat nem is nagvon merek írni.) No meg vonzott bennünket a jó meleg is. Az előcsarnokban — vagy az első emeleti várakozórészen?, már nem emlékszem pontosan — kör alakú ülőzsámoly fogadta az érkezőket. Elmajszoltunk két-három krémest, aztán elmerültünk a nyüzsgő forgatag szemlélésében. Hát kell ennél nagyszerűbb szórakozás, amikor ifjú az ember és nem áll módjában még pénzzel megtoldani a lehetőségeket? — Zotyókám, nézd csak, ezt még a betegség se tudta elcsúnyítani. — László Nándi barátom egy takaros fehérnép irányába mutatott. — Tiszta sárga az egész nő, oszt mégis... — Nándi izegnlmozogni kezdett helyén, mintha működésbe lépett volna hirtelen benne valami. (Ez nem elképzelhetetlenJ Nándiről köteteket lehetne mesélni. A szakmunkásképző egykori igazgatójának fia legendás figurának számitott már akkoriban is. Az aranyos bohémek rendjéből származott. Charme-jál csak tovább növelte, amikor egy felnőttkori gyermekbetegség utóhatásaként viszsza maradt valami dünnyögőssé módosította hangját-beszédét. Nándival nap mint nap találkoztunk az OTI-épületben. Az orvosegyetem valamelyik közeli létesítményegyedéböl érkezett többnyíre. Azt ugyanis tudni kell róla, hogy orvosnak készült. (Utóbb hosszú időn át, egészen haláláig, főosztályvezetőként működött az Egészségügyi Minisztériumban.) Egy ízben Nándi korábban jött, megelőzve engem. Mikor startoltam mellette, épp egy legalább ötszáz oldalas jegyzetet lapozgatott Kérdőn néztem rá. — Ivánovics .. Mikrobiológia... — Majd szerényen hozzátette, mintegy a tanulás időtartamára célzandó; — Az első randevú . — Mikor lesz a vizsga? — Holnap reggel — feleié angyali árta'lansággal. Délután kettőre járt. A dialógus másnap délben folytatódott. — Két kérdést kaptam. Minthogy az elsőről semmi nem jutott eszembe, kezdtem a másodikkal ... Mondom, mondom, egyre csak mondom ... Egyszer csak Ivánovics félbeszakít. „Kolléga, erről nekem öt, azaz öt sor áll a jegyzetemben. Mi az ördögről beszél maga itt qekem már líz perc óta?" — No és? — Kirúgott, mint a — (Nem folytathatom, mert közbeszólt a nyomdafesték.) Főosztályvezető korában mér ritkábban járt le Nándi Szegedre. De azért lejárt. Főképp nyáron, szabadtérj idején. Egyszer épp előadás után futottunk össze. — Ztayókám — örvendezett —, fuss a Hágiba, fél órán belül ott leszek. Csak elszaladok egy csajhoz, es — Fél órát várjak rád? — Nándi órájára pillantott — No jó, legyen h'ú' perc, majd gyorsítok az iramon De aztán biztosan megvárj ... A sokadik infarktus végzett vele. Mesélik, hogy holtában is görcsösen szorongatta kezében a telefonkagylót. Mintha attól remélt vulria - végső — segítséget. PAPI' ZOLTÁN 1