Délmagyarország, 1987. május (77. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-23 / 120. szám

Szombat, 1087. május 23. DM] | mqgqzin Az eltűnt idő nyomában Nincs időnk. Elni sincs időnk. Semmire sincs időnk Valahová elsikkad az idő v Elhatároztam, hogy megvallatom ez ügyben —1 az olvasó szíves engedelmével — a dcdnagyapámat. Valarhít, a legszükségesebbet. a portréjához. ' Száz évvel ezelőtt a java férfikorát élte, harminc és negyven között. Morzsolgatta a maga újtól újig — azaz betakarítástól betakarításig — kerekedő, falusi életét; tette a dolgát azon a kis darab földön, amelybe mégkapaszkodott. Gyerekfejjel vészelte át 1848— 49-et, kimaradt később — úgy tudom, kimaradt — az esedékes háborúkból, s bizony a szülővidékén túl nem sok világot láthatott. No. de megvolt a józan esze ahhoz, hogy a saját világában eligazodjék; értett ahhoz, ami a dolga volt, és egyebekhez is megpróbált érteni. Saját kezűleg megcsinálta a faluban az első szélrostát, valahol a kornyéken kileste, hogyan ütik napraforgóból az olajat (a családi szájhagyomány szerint csak áz ablakon leskelődött, mert — szándékát megsejtvén — nem bocsátották beljebb), és otthon, az udvar sarkában szerkesztett egy olajütöt. Arról sincs adatom, hogyan foglalt állást abban a vitában, ^mely az idő tájt kavarta fel a falu nyugalmát: a miskqlc—budapesti vasútvonal a tervek- szerint éppen a szélső házaknál haladt volna el, nagy volt a riadalom ál Utólag: még aztán az a tüzet okádó gőzös felpörköli a falut! A sok tiltakozás, petíció különben eredménnyel járt, sikerült a szomszéd falu határáig kitolni a vasutat (vele együtt, persze, az állomást is. s azóta ezt a sikert naponta lemérhetik — jövet-menet az állomásra, duplán is lemérhetik — az utódok nemzedékei) — Hát igen — bólogat most •a*'dédnítgyapám —,; ki jatHátta azt előre, mi lesz a vasűtből! Ugye, ¡mi még azt is meggondoltuk, ha át kellett gyalogolni vagy kocsikázni- Kövesdre, pedig az csqk tíz kilométer. Pestre meg?. .. Ohó, Pestre száz ember közül ha öt egyáltalán el jutott. Hetekig az a nagy készülődés, az a hercehurca: milyen idő lesz. le ne sántuijon a ló, hol szálljunk meg az úton . most meg ugye, Miskolctól Pestig két óra. Mennyi időt nyert azóta az ember! Amit sokkalsokkal értelmesebben eltölthet, mint a rossz utakon az a lelket kirázó zötyögés. Hát még repü' tővel! Órák alatt annyi út. mint azelőtt hetekig, hónapokig. . Ha valamit irigylek tőletek, azt a sok megnyert időt leginkább Akármit nézek, ma minden százszor gyorsabb, könnyebb ezzeL a tömérdek géppel íömer dek időt nyert az emberiség' Nektek maiaknak borzasztó sok jóra való időtök lehet — Időnk? Éppen hogy az nincs! Hiszen semmire nem jut elég időnk, épp az a nagy gondunk. A legfontosabb dolgainkat is csak elkapkodjuk, az egész életünk sietség, rohanás, hajsza. — Ne bolondozzál velem —• csóválja fejét dédnagyapám. — Hát épp most sorolom, milyen tömérdek időt takarít meg a imai emberiségnek a vonat a repülő, az autó és ezzel meg e! se kezdtem jószerint Hát még az a rengeteg munkagép' Vegyük csak azt: a kombájnnal egy ma arató legalább ötvenszer hamarább letakarítja ugyanazt a táb lát, mint a kaszával a régi arató, Ohó, azt még nem is szó moltam: el is csépeli1 Tudod, hányszor kell addig körbe-körbe lyijtani a nyomtato lovat, míg annyi magot összesöpörhetünk a szérűn amennyit, egyszerre ürít a kombájn'' — Ezek tények, én ezeket nem vitatom bólintod. — De az g> tény, hogv nincs időnk Nem nyertük mi azt az időt meg. — Csak ti nyertétek meg, nem veszhetett az el' — így a dédnagyapám, már némi bosszúsággal az értetlenségem miatt — Hát ide figyelj. Vegyük csak az asszonyokat! Tudod, mi az: a tüzelőt mindennap bekészíteni. aztán tüzet rakni a szabad kémény alá... vagy akár az újmódi masinában a konyhán. aztán szemmel tartani vetni rá, mikor csak ki ne aludjon; mikor úgy égjen, ahogy a szükség kívánja Még akkor nem számoltam, hogy a fát én vágom k-i, felfűrészelem, felhasogatom, a gyújtóst felaprítom ; látod, ezt az egész tortúrát a mai aszszony egy cséttintéssel elintézi: csettint egyet a gózöngyújtóval, begyújtja a gázsparhétot Hát ez rengeteg rdő. nem9 És ugyanígy,- ha elkezdeném sorolni a vizet télen-nyáron, esőbenfjigyban bekészíteni az ivóvizet, a mosóvizet most, ugye, megcsavarja azt a rézcsapot o falban, annyi az egész. Hát csgkcsak megnyertétek azt a rengeteg időt'' Vagy a világítás. Nem kell mécsessel, petróval bűdösködni, csak egyet kattint a falon, és micsoda fényesség! Vagy a nagymosás. Ugye, ától cettig kimossa a gép, de mostanában már ki is csavarja Én nem is tudom, mit csinál egy mai asszony egész nap, mivel tölti az idejét. Hát jóformán már semmi dolga nem maradt — Jaj. ezt nehogy valaki aszszony meghallja — mondom. — Ha van egy akármilyen kis csalód, egy-két növögető . gyerek, azt se tudják szegény asszonyok, hol a fejük — Egy-két gyerekkel9 — kérdi most már végképp bizalmatlanul a dédnagyapám — Nem nyolc—tízet mondtál ugye, hanem egyet-kettőt? Ide figyelj. Miért akarod te velem mindenáron a bolondját járatni? Hát az a tömérdek idő mégiscsak valakié lett, hová sikkasztottátok' — Idő, idő — legyintek, tovább már nem titkolható, de azért tisztelettudó indulattal. — Szeretnénk mi azt a .kifogyhatatlan, ráérős időt, ami dédnagyapúméknak még megvolt! No, nem tavasztól őszig. azt ne bolygassuk. De október elején, szüretkor már kezdődött a lazí táá tómik'cft' meg forrásnak indult a mürci. Végigkóstolni a pihcesort, jöttek a lagzik, a disznótorok, á szomszédolások^ a farsangolások, a báloZások. Hot van a mai embernek annyi ráérős ideje, mint ami megvolt a falun még akárkinek száz évvel ezelőtt' — Ezt te komolyan te komolyan beszélsz9 — hökken meg a dédnagyapám, és nagyon elgondolkodik — Mert az lehetséges. látod, hogy a hiba má sutt van. Mert úgy is el lehet sikkasztani azt a rengeteg időt, ha mondjuk tíz ember közül csak egy dolgozik, kilenc meg csapkodja a lába szárán a legyet. Mert, ugye azt a kilencet helyettesi tették a gépek azóta. Leginkább kilencet és akkor meg nagyon takarékosan számolok — Nem, ez nem így van ÉPP hogy meg azokat is munkára fogtuk, akik nem dolgoztak azelőtt, a hajdani urakat is Sőt' A legtöbb asszony ma kereső foglalkozást folytat. Ugyanazon a területen ma nagyjából kétszer annyian élünk, de legalább háromszor annyian dolgozunk — Nem és nem értem, egyszerűen nem fér a fejembe — hitetlenkedik a dédnagyapam — Hát a gép helyettesíti az embert. igaz?' Tíz közül legalább kilence helyettesit így van? — Jo jó — mondom —, de az a kilenc is dolgozik valamit Valami mást Lehetséges, éppen a gépet csinálja. Mert igaz hogy kombájnnal ötvenszer gyorsabb az aratás, de a kombájnt is csinálni kell valakinek Jó, hogy ezek előtt is kellett kézi kaszát gyártani, de ám ezredrésznyi idő az' A kombájn gyártásához képest. — Egyszóval az aratókból mostanára gyáristák lettek — bólint dédnagyapám — De mit nyertetek akkor az egésszel, ha időt nem nyertetek? — Kényelmet mindenesetre. Azt mindenképpen nyertünk. Egyebek közt. Mert kombájpnal aratni is százszor könnyebb, de a kombájnt gyártani is százszor könnyebb munka, mint volt ré gen a kézi aratás. Meg azután még valamit ne felejtsünk el" Sokkal többet utazik ma az ember, sokkal többet fogyaszt, sokkal igényesebb egyszóval, sokkal többet él az ember, mint száz évvel ezelőtt. Halad a világ, erről van szó Dédnagyapám csak hümget erre, kicsit hihetetlenül még, aztán, ahogy nézelődik az íróasztalomon, egyszerre csak kiemel a sok mindenféle kézirat, levél, lapkivágás közül egy újságcikket, és meglobogtatja diadalmasan . — MosJ rajtafogtalak! Én is megtanultam ám olvasni, ha nem is vehettem sok hasznát annak idején. De ládd-e. nézd csak, az újság is azt írja, hogy a gép majd helyettesíti az embert, hódít az automatika, sokkal kevesebb munkaerőre lesz szükség a jövőben, mégis jobban élünk, qtt van. ni, hát te is tanultál olvasni, nem? Ohó. barátocskám, korábban keljél ahhoz, hogy engem falhoz állíts, elég nem szép, hogy az öregebb iránt — mondja a dédnagyapám. és (hallottam nagyapától, milyen hir telen ember volt) ezzel rám dörrenti az ajtót S talán örökre megneheztelve a dédunokájára, visszaballag a tizenkilencedik századba FEKETE GYULA VASARELY- ZEBRA LODIFERENC Meditáció Megyek anyámhoz. Megismerhet? Fiára néz és sír szegény. Ki elment, megint százszor elmegy, álmom se hozza őt elém. Annyi sok sírhant, annyi bánatelbuktat, mégis jöjj, anyám. Csókodra nyújtom szomjas szamot, hogy jólakhassamt — mondanám. Már nem jössz értem soha, bánom, pipacs ts van, margaréta. Lásd, itt ringok egy szarkalábon, s fiad most sir, roggyant, méla. Tudod, már magam sem találom, fortélyosak a nappalok és közelitem már halálom, sírodra bukva hallgatok. Években lassan utolérlek, mikor Szent Mihály lován elmentél, kiáltottam érted, magamra hagytál túl korán. Már indulóban vagyok hozzád, hogy találkozzunk, te meg én. Arcom angyalok rizsporozzák, hogy fehér legyek, kőkemény. Tudod, ki mélyen szánt a sorban, hamar meghal, hevíti láng. Láttam halált már nagy csokorban, abból az Isten tán kiránt. Tudom, te édes, szidnál mostan, hogy elengedtem magamat. Egyszál kilétem kifosztottam és maradtam a part alatt. Régen vagyok már árvaságon, ha anya nincs, mar semmi sincs. Ha menekülök, érted vágyom s nincs hozzád ajtó, sem kilincs. Küldjön egy képet! Mennyi szépség van a régi Szegedben?! Képek százai tanúskodnak róla, csak az általunk kapottak közül. Például a most közöltek között, amelyek Licbmahn Bcla gyűjteményéből származnak. A régi közúti híd, így, felülnézetből, amikor még a „balra tarts!" elve volt érvényben a közlekedésben minálunk is, mint most Angliában. Es ami éppen átgördül a hídon, kérem, nem tévedés: egy nyitott autóbusz ... Es a Széchenyi tér (ez eredeti fotó színes képeslap), amikor a mai Debrecen étterem előtt még piaci forgalom hullámzott 1919-ben, s egy szép kis kioszk is helyet kapott az úttest közepén. • És a harmadik kép. Komor, tragikus idők emléke. A felszabadulás után készült, 1945. január 20án, a zsidószékház akkor nagyon is komor dísztermében, amikor is a deportáltak után megmaradt sokezer cipőt próbálták szovjet katonák irányításával összepárositani.