Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

Szombat, 1387. április 25. DM| magazin Fogd a két kezem! A reklámszöveget megszakítják. A háttérzene abbamarad, s hallik a következő felhívás: „Kovács Krisztiánt szülei várják a cipőosztály bejáratánál. A kisfiú hároméves, világoskék anorákot, fehér szövetsapkát és sötétkék hótaposó csizmát visel. Kérjük a kedves vásárlókat, ha az áruház területén látják a kisfiút, kisérjék a cipőosztályra!" A téli vásár forgatagában a kedves vásárlót nemigen mozdítja ki nyugalmából e felzaklató felhívás, pedig hát a pontos személyleírás is éppen számukra készült, a közös keresés reményében. önkéntelenül visz a lábam a cipöosztályhoz. Kétségbeesett szülőkre számítok, akik riadtan tekingetnek körbe-körbe a szökevény megpillantását várva. Arcukon a rémületnek nyoma sincs, csupán — az arra haladók kíváncsian végigmérő tekintete okozta — zavar. Állok. Imitálom a vásárlási szándékot hirdető nézelődést. Tíz perc eltelt, semmi biztató. Ugrál a gyomrom. Körbejárom az emeletet, keresvén a kék anorákot. A körút hiábavalónak bizonyult, mire visszatérek, a két ember még mindig vár. Most már idegesen replikáznak arról, kinek a hibája, figyelmetlensége. Az apa bírja kevésbé a tétlen várakozást és elrohan. Vagy fél óra múltán reszketve zokogó kisfiút rángat maga után. Az újralátás örömét az anya egy hatalmas pofonnal ünnepli, Fel sem ötlik a leértékelt holmikra áhítozó tudatában: vigyázni még neki kell, kellene. Rá, aki számára tér, idő és veszély még ismeretlen. * A kisgyereknek a világ egy nagy-nagy játszóház, ahol a felfedezett újdonságok varázsa észrevétlenné teszi a veszélyeket, kizökkenti az időt és végtelenné tágítja a teret. Az ismeretlen megismerésének vágya, az óvó tekintetek, vigyázó szemek hiánya, a felelőtlen szabadjára engedés vezet az elkóborláshoz, ami szerencsés esetben csak ijedtséggel végződik. Csakhogy e felfedező utak végén nemegyszer ott a végállomás. Minden héten van bejelentés a rendőrség bűnüldözési osztályán. Az eltűnt életkorától függ, hogy nyolckor, tízkor, avagy éjfél tájban érkezik a kétségbeesett szülő; „nem jött haza a gyerek". S ugyancsak az életkor befolyásolja a kereső apparátus létszámát és a kutatás hőfokát. Egy óvodáskorú kisgyerek eltűnése sokkal inkább sejtet tragédiát, mint a kamaszkorú srácok, lányok első éjszakai kimaradása. A keresők a megszokott szereposztás és dramaturgia szerint kutatnak. Ahol legutoljára látták a gyereket, ott minden halált hozható helyet átfésülnek. Kifaggatják a rokonokat, szomszédokat, pajtásokat, tanárokat, minden számításba jöhető ismerőst. Teszik ezt mindaddig, míg élve, vagy holtan meg nem lelik. Az idő előre haladtával egyre többen csatlakoznak a gyomorszorító felderítéshez. Hiába csökken a remény, a kutatás folyik tovább, mígnem egy erdőben fagyoskodó kisgyerek kétségbeesett sírása ad megnyugvást, avagy egy tóparton talált Iskolatáska jelzi a megmásíthatatlan tragédiát. * Néhány évvel ezelőtt a híreshírhedt ifjúsági napok idején egy éjszaka elkalauzoltak a Tiszapart fedett búvó-nyugvóhelyére. A betonoszlopok közötti éjjeli menedékhelyen tucatszám háltak a földön, soknapos ruhában — az igényesebbek hálózsákban — aludták édes álmukat. Az arcukba világító zseblámpák — lévén éjszakai igazoltatás — fényére felriadván automatikusan nyúltak a zsebükhöz a személyi igazolványért. A papírforma szerint minden rendben volt. Egyébként sem keresték őket aggódó szülök. Családjuknak ahány tagja, annyifelé az országban. Egy százassal, ha elindulnak, már igen jó startnak érzik. Aztán meg lejmolnak. Egy-két bélásra majd mindenkit rá lehet beszélni. — No és mire a pénz? — kérdem az egyiket. — Piára meg kajára. A szállást a nagyfőnök fizeti — mutat az ég felé a kérdezett. — ... és otthon? — Anyám külhonban próbálja felejteni az óhazát, a fater meg örül, ha nem lát egész nyáron át. Elmesélem a régi, rövidre szabott beszélgetést és még néhány ehhez hasonlót Nagy Mihály főhadnagynak, a városi rendőrkapitányság bűnügyi alosztályvezetőjének. Nem erősít meg abban a hitemben, miszerint csak azok a gyerekek szöknek, menekülnek el a szülői háztól, akiknél a mostanság hasonszőrű családi zűrzavarok teszik pokollá az életet. — Ugyanígy lázadásra, a családtól való elszakadásra késztet a túlzott szülői szigor is. Ha a gyereket minden percével elszámoltatják, ha a baráti társaságától elszakítják, ha számtalan, számára fontos dologtól. tiltják és csak a maguk szabta követelményeket teljesíttetik velük, ha szinte rátapadnak, „megfojtják", akkor törvényszerűen bekövetkezik a nyílt szembefordulás, a lázadás, az otthontól való kényszerű menekülés. Ilyenkor, tavasz táján indulnak útnak, otthont, szülőt és iskolát feledve. Csapatokba verődve, mint a vándormadarak. Amikor már hűvösebb szelek fújnak, 'és a híd alatt, a parkokban, a városközeli erdőkben korántsem kellemes, akkor ismét visszatérnek. Kalandkeresők? Csövesek? Szakadtak? Tizenévesek, akik mögött azért legtöbbször olyan család áll, melynek számára lényegtelen apróság, hol, merre jár a gyerek. * Mihez, vagy kihez kötődne a kényszerű otthonelhagyásra ítéltetett gyerek, az állami gondózott? A családot pótolni képtelen intézethez a legkevésbé. Még akkor sem, ha a szülői ház nyugalmat nem adó, pokoli légköréből kerül a vele egysorsű társak gyűjtőintézményébe. Innen a szabadulás egyetlen lehetősége a szökés. Kivált azok távoznak illegálisan, akiket — a hivatalos formulával szólva — kiemeltek halmozottan veszélyeztető környezetükből. Menekülnek vissza a rosszból a még rosszabba. őket nem a kalandvágy hajtja, sokkal inkább a valakihez tartozás ősi ösztöne, a talajkeresés, mégha oly kevés is a remény a családhoz tartozásra. A gyerekétől kényszerrel megfosztott szülő pedig a szökésben cinkostárssá lesz és bújtatja gyermekét. Ha ő nem, akkor van barát, haver, lépcsőház, pince és padlás, alkalmi ismerős, aki segít az illegalitásban a vlsszatoloncolás rettegett napjáig. — A legnagyobb gondot nem ezek a szerencsétlen kis menekülők jelentik számunkra — mondja a főhadnagy. A javítónevelőből megszököttek. Az itt lakó fiatalkorúak ugyanis bűncselekményekért kerültek a legifjabbak „börtönébe". Ha kijutnak, bűncselekményekből élnek, s még a nagy balhéktól sem riadnak vissza. Tisztában vannak azzal, hogy koruk miatt ők bármit is csinálnak, nem büntethetők, legfeljebb ismét a nevelőintézetbe zárhatók, őket sürgősen meg kell keresni, mert csapatokban „dolgoznak". Az első napok kisebb cigaretta-, ital- és étellopásait rendre követik az autófeltörések, besurranások és legvégül a rablás. Mint legutóbb is, amikor egy hétfős, nevelőintézetből szökött társaság — akik házról házra jártak és különböző ürügyekkel csöngettek be lakásokba —, egy idős nénit leütött és kifosztott. Amikor e fiatalkorú bűnözőket keressük, korántsem az értük érzett aggodalom vezérel bennünket, hanem a bűncselekmények megelőzésének szándéka. * „Magam jöttem a rendőrségre. Többnapos bujkálás után már nem bírtam tovább. Hazamenni? Arra gondolni sem akarok. Én nem tudom, milyen az állami gondozás, de csak jobb lehet." Igen, akad ilyen gyerek is. önként jelentkező, önnön életét menteni próbáló. Köztük néhány „komolytalan" okkal menekülő. Hiszen ült már a rendőrség e barátságtalan szobájában olyan fiú és lány is, akik a szülőktől elszakadni pusztán azért akartak, mert túl rövidre fogták otthon a pórázt. Kevésnek találták a szórakozásra engedett időt, túlszabályozottnak majdnem felnőtt életüket, ők vannak kevesebben, a többség jogos sérelmekkel menekül. Egy ország reszket, ha a televízió, a rádió és a lapok közlik a felhívást: eltűnt egy gyerek. Amikor már ekkora a mozgósítás, a „játszma" tétje nagy. A legtöbbünkben ilyenkor a legszörnyűbb gondolatok születnek, és az idő múltával a fantázia egyre erősebben dolgozik. Történt már e hazában szörnyű tragédia. Nem előzmény nélküli hát és oktalan az eltűnt kisgyerekek körüli képzelődés. Az a tény, hogy ritka a gyermekgyllkossággal befejeződő gyermekrablás, korántsem vigasztaló, Pedagógusok mesélik, bizony gyakran kell a rendőrség segítségét kérniük az iskolák környékén oldalgó, beteees hajlamú, szexuálisan aberrált férfiak elűzésére, A kevéssel is megelégedő „csak" magamutogató. A betegebbje már messzebbre merészkedik. Ilyen-olyan ígérettel csalja el az ártatlan kisgyerekeket. Minden elcsábítás életveszélyt jelent, mert kiszámíthatatlan, hogy mire lehet képes — esetleg az ellenállástól feldühödve — egy-egy ilyen cukros bácsi. No és a többi édességgel kecsegtető, az újdonság gyorsan múló varázsával csábító világcsoda, kaland, lázadás, szökés, eltévelyedés? Ha lazul a kézfogás, mind könnyebb az (elszakítás. KALOCSÁI KATALIN sVWÊmà Y i : ' ¿.vi-••:>,• " . n1 < - - fr ». * út * * ' /'••fF»*« 7ii«i VECSÊSI SÁNDOR: PETŐFI FA (ELTCNÖ VILÁG) Zsombó megmérése Időnként hallani olyan mondatokat, hogy valaki elhatározta, életének hátra lévő részét olyan környezetben akarja leélni, ahol köszönnek egymásnak az emberek. Címszavat keresünk hozzá azonnal, és besoroljuk a nosztalgiázok, az elvágyódók, illetve a visszavágyódók közé. Azonnal kétfelé osztható a társadalom, illetve a társadalomnak az a része, amelyik meghallja a szándékot. Egyik fele azt mondja, a népeknek annyira jól megy a sora, hogy képesek visszafelé is lépni, a másik fele meg azt, annyira elrontottuk agyonzsúfolt városainkban az élet normális föltételeit, hogy azt már testilelki bajok' nélkül nem viselhetjük el. Van persze harmadik nézet is, de inkább a tudomány felé is kacsintó hivataloskodásé: nőni kezd a kistelepülések népességmegtartó ereje. Hét ember méricskéli most Zsombón az iskola — általános iskoláról és kihelyezett gimnáziumi tagozatról van szó —, a művelődési ház és könyvtár közös igazgatásának hasznát. (Általános Művelődési Központnak nevezte el ezt a formulát a művelődéspolitika.) Dombi Ildikó, Eszik Zoltán, Felkay Zsuzsa, Fóti Péter, Trencsényi László, Váczi Mária és Váradi István jár órákat figyelni, a népművelés intézményrendszerét és társadalmi bázisát észrevenni, és a könyvtárba járók igényelt följegyezni. Tanácsülésre is, vébéülésre is bemennek, a falu tényleges irányitóit is megkérdezik, ki-klnéznek a hatalmas tanyavilágba is, és várhatóan hatalmas ismeretanyagukat tudományos módszerekkel akarják rendszerbe foglalni. Egyikük fogalmazta így legnagyobb fölfedezését: még nem találkozott olyan gyerekcsapattal, amelyik jól érezte volna magát ott, ahol éppen lakott. A zsombóiak az elsők, és jövőjüket is ebben a faluban képzelik el. Szinte minden nyolcadikos tovább akar tanulni, de utána vissza is akar jönni ide. A soMOGYORÓSI ERIKA GÁBOR MARIANNE: SRÁC Leomlanak a gonddal épített álmok a vágyakozások elomlanak Sűrű erdőn átívelő elragadtatás környékezi e tárgytalan szenvedélyt Magam vagyok s oly esetleges mint egy a szélcsendes délután Lobog a tér s a mély fölött érzéketlen időtlen talány Miért a hóragyogású várakozás miért a parttalan sóhaj a dísztermek közönyös ünnepélyessége? Mire és meddig e mesterkélt hiány? Sápatag gyöngysorod a léghuzat szétzilálta Magad vagy te is s oly esetleges Bugyoláld kendődbe a megmaradt reményt hiszen a faliórák monoton tökélye a növő időt fölzabálja téged leint: már nincs miért bár volna még kiért kat tapasztalt idősebbek ugyan kapásból rávágják, ez a kicsi falu nem tudna értelmes munkát adni minden végzett emberének, és ezerféle széljárás térítheti el később őket — elég említeni az elházasodásokat —, de a lényeg most nem ez, hanem az a lelki kötődés, ami máshol legföljebb lelki taszításként fordulhat elő. Az általános művelődési központok úgy alakultak, mint általában a hasonló változások történnek nálunk: megfogalmazzuk célkitűzéseinket, de csak később tudjuk meg, mennyire felelnek meg. Nyolcvannégyben indult el az egész országra tekintő fölméréssorozat. Konferencián összegezték a tapasztalatokat, és azonnal ki is mondták, hogy intenzívebb módszerekre van szükség a valóság teljes föltárásához. Kiválasztottak néhány községet erre a célra, ebbe a néhányba esett bele Zsombó is. A jövő év közepéig talán összegezhetők lesznek a terebélyes vizsgálat eredményei, és akkor kezdődhet a harmadik szakasz; néhány jól megfontolt fejlesztés központi támogatása. Aki nem a felhőkben él, azonnal rákérdez: lesz erre még pénzünk? A felelet egyértelmű: már megvan, az Akadémia kezeli, és másra nem fordítható. Nem „alanyi" vizsgálódások történnek tehát, a következmények is láthatók már. Szociológusok, pedagógusok és népművelők a csoport tagjai, és valóban intenzív munkában találtuk őket. Tizpercekben találkoztak csak néhány szóra, és mentek további órákra. Az iskola igazgatója természetesen azt szeretné, hogy hamarabb adjanak használható tanácsokat, illetve erősítsék meg a tantestületet abban, hogy jó úton járnak, ha azon járnak, de föltehetően ez lesz a legnehezebb, összeülnek beszélgetni természetesen, de mindenki legföljebb benyomásait mondhatja el, a következtetésekre várniuk kell. Amikor beléptem az iskolába, mindjárt kaptam egy cédulát, írjam föl a nevem, azt is, hol dolgozom, meg azt is, mit akarok itt. Mikor jöttem, és mikor távozom? Tombola céljait szolgálja a cédula, de természetesen nem hiszem. Bent derül ki. madárgyürűzés ez inkább. Mérni akarják az iskola kapcsolatait, és ennek egyik formája a cédulázás. Apró mozzanat csak a nagy mérieskélésben, de föltétlenül fontos ez ls. Hatalmas iskolaépítési láz után vagyunk már — bár ezt befejezni talán soha nem lehet —, művelődési házakat is építettünk, szintén sorozatban, könyvtárakat is nyitottunk, és nyitogatunk mostanában is, de valódi hatásukról, egymáshoz kapcsolódásukról alig tudunk valamit. Zsombón föltehetően a legnagyobb csomót bogozhatják a kutatók, mert ebben a faluban egészségesebb a munka, nagyobb a fordulatszám, mint némely másikban. Érdeklődéssel várjuk az összegezéseket. Reméljük, valóban mérik a széles sáv minden mozgását, és előre mutató javaslatokkal is szolgálnak majd. Amit most próbafúrásnak nevezhetünk, abból termő kút is lehet majd. HORVÁTH DEZSŐ