Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

66 Csütörtök, 1987. április 23. Az újságíró Tömörkény Életműve — akár Móráé — jellegzetesen újságírói. Még a szépirodalmi része is, hiszen amikor íróművészete kibontakozott, nem volt divatban a folyóirat, amely századunkban, sőt főként csak a fölszabadulás után vált az irodalmi élet fő terévé. Tömörkény elbeszélőművészete a napilapok tárcarovataiban kezdődött, érlelődött, lett klasszikus értékűvé. A tégelytől a tollig A négy gimnázium elvégzése után, 1882-ben Steingassner István gyógyszerészgyakornok lett. Juhász Gyula Tömörkény-életrajzában egynek vette Götz Károlynak Az isteni gondviseléshez címzett patikáját, amely 1875 óta Barcsay Károlyé volt már, Kovács Albertnak Kígyó-patikájával, amely 1874 óta működött. Az előbbi a Széchenyi tér 12. sz. alatt, az utóbbi akkor még a Fekete sas (Bajcsy-Zsilinszky) és a Korona (Kígyó) utca sarkán. Így ma már — hacsak valami levéltári adat elő nem kerül — nem tudjuk biztosan, mely színhelyre vonatkoznak Juhász Gyula sorai, de valószínűbb mégis, hogy a szájhagyomány alapján inkább a Kígyópatikára: „a barátságos, derűs patika valóságos kis kaszinója a társaság embereinek; minden hír ide fut be, és innen terjed; urak és parasztok egymásnak adják a kilincset; maga a gazda csupa tréfa és elmésség, és ha dolgozni nem kellene, paradicsom lenne az élet ebben a patikában". „De az ifjú gyakornok — folytatta Juhász Gyula — dolgozott is szorgalmasan, tanulta a neveket, keverte a mérgeket, bár az éjszakai inspekció üres óráiban már írogatta első tárcáit a Szegedi Híradó számára ..." A Szegedi Híradóban Tizennyolc éves a patikusinasi, amikor 1884. november lft-án Sugárúti séták címmel megjelent első tárcája a Híradóban. Ez a zsengéje köteteiben máig sem szerepel. Holott a klasszikus írónak minden sora kincs: legalább kétkötetnyi kitelnék Tömörkény könyvbe még föl nem vett írásaiból. Első cikke alá betűjegyeket írt: (S — r I — n.) Csak bő fél év múltán, 1885. június 28-án Esti séták című tárcája alatt szerepel először írói álnévként ez: Tömörkény. Még csak ennyi, keresztnév nélkül. A családi hagyomány nyomán Kispéter András rögzítette a névmagyarítás történetét. A Híradó szerkesztőségében támadt az ötlet, hogy Szeged környékének szép magyarságú helyneveit (Anyás, Levelény, Tömörkény stb.) papírdarabkákra írják, hátukra fordítsák, megkeverjék, hogy azután Steingassner István a bicskájának hegyével megcélozza valamelyiket Tömörkényt szögezte az asztalhoz — így lett az 1326-ban oklevélben előforduló, bolgár—török eredetű, ősi magyar személynévből keletkezett helynévből (amely Vasacska jelentésű) ismét személynév: irodalmunk klasszikusának senkivel össze nem téveszthető, egyedi neve. Megáll magában is, akár Adyé, Bartóké, Kodályé. Hogy került Steingassner István a Híradóhoz? Némi protekcióval: a lap alapítója (1859) és kiadótulajdonosa Burger Zsigmond (1817—1874) volt; felesége Ströbl Magdolna, Steingassner István édesanyjának, Ströbl Máriának testvére. A lapot előállító nyomda örököse 1879 óta a fiuk. Burger Gusztáv (7—1910), tehát Steingassner Istvánnak unokabátyja. Mégsem állíthatja senki, hogy az esetleges előny, kedveizés, a korai megjelenés érdemtelennek jutott... Ekkoriban tette le Steingassner István a gyógyszerészi „segédvizsgát" (tirocíniumot), s utána hamarosan Kistelekre került az ottani gyógyszertárba. „De ott — irta Tömörkény 1913-ban önéletrajzában — összedisputáltam a főnökkel az iránt, hogy miként kell csinálni az Opodeldoc camphoratá-t. Rég\ír volt ez, aminek ma már alighanem hírehamva sincsen a patikákban. A disputa vége az lett, hogy otthagytam a kondíciót [állást], s kimentem a bátyámhoz, aki egy közeli pusztán gazdálkodott. Oda küldtek lovasembert utánam, hogy menjek haza a városba, mert át kell venni egy külvárosi patika vezetését, amelynek a gazdája megölte magát." Bátyja, Steingassner József (1856—1922) a Pallaviciniek csöngölei birtokán volt tiszttartó. Éppen Tömörkény jegyezte föl, hogy a nép száján a tisztsége meg a neve hogy vált népetimológiaként Stán kasznár-rá. Az a patika pedig, ahová hívták, a rókusi volt a Kossuth Lajos sugárúton; gazdája, Meák Gyula ugyan már 1881-ben elhunyt, de özvegye ideiglenes gondnokkal (ún. provizorokkal) vezette, amíg fia, ifjabb Meák Gyula (1868— 1918) letéve vizsgáit át nem vehette. Most adom vissza a szót Tömörkénynek: „Így megint hazakerültem, de nem sokáig provizoroskodtam a gyógyszertárban, mert a Szegedi Híradó, amelynek kiadótulajdonosa rokonom volt, belső munkatársnak hívott el 1886 tavaszán." A Híradó 1886. február 28-i számában jelent meg ez a közlemény: Lapunk szerkesztőségi személyzetében változás állott be, amennyiben Törös Tivadar úr a mai naptól fogva megszűnt munkatársunk lenni. Helyébe a lapnak belmunkatársául Steingassner István urat, fiatal földinket nyertük meg, akinek ügyes, eleven tollát Tömörkény név alatt lapunkban megjelent tárcaközleményekből ismerik olvasóink. Csak házasságkötése (1894. nov. 28.) után fél évvel vette föl hivatalosan vezetéknévként a Tömörkényt az akkor már országosan ismert író. A belügyminiszteri engedély 1895. márciusi 14-én kelt. A Híradóban az ifjú új donász — így hívták akkoriban az újságírót — főként rendőrbírói és közigazgatási tudósításokat írt, de már ekkor jelentek meg tárcái, elbeszélései. Az első novella, amelyet Szegedi parasztok és egyéb urak címmel 1893-ban kiadott első könyvébe fölvett, 1887-ben jelent meg a Híradóiban. Ez a híres Bicskavásárlás, amely föltűnően elárulja mintáját, Mikszáthnak A kaszát vásárló paraszt című elbeszélését. Mégis, a parasztéletnek oly jellegzetes mozzanata a vásárlás, hogy Tömörkény e nemben még több hasonlót írt (Új talicska irányában, Subavásár). Ez utóbbiról írta Ady a Nyugatban közölt nekrológjában némi gűnynyal: „Mikszáthnak nem eredeti témája például a kaszavásárló paraszt, de megcsinálta, viszont Tömörkény a klasszikus elórajz után is alig tudta a subát megvásároltatni a parasztjával." Már a Híradóban megjelent tárcáiban föltűnnek kedvelt figurái, mint pl. Halbőr Förgeteg János. Tanyai paraszthőseit ekkor még jobbára a piacon, a rendőrbíró előtt, a boltban, az utcán vette szemügyre. 1888 őszén Tömörkény bevonult katonának. Egy évet a görbe hegyek országában, a novibazári szandszákban, a prijepoljei barakktáborban, egyet Bécsben, egyet a szegedi Mars téri laktanyában szolgált. A katonaélményeiről közben-közben hazaküldözgetett tárcáiból — zömük kiadatlan — önmagában kitelnék egy kötet. össze is gyűjtöttem őket, csak kiadó nem akad rájuk. Ebből az élmény köriből 1890-ben született Vándorfecskék című elbeszélése (később csak Fecskék lett a címe) klaszszikusan szép és megrendítő írásai közé tartozik. Itt, a szülőföldtől távol forrt össze az író a szegedi tanyák fiaival. A Szegedi Napló szerkesztőségében Leszerelése után, 1891 nyarától már nem a kormánypárti Híradóhoz tért vissza, hanem az ellenzéki Szegedi Napló munkatársa lett. A Napló július 30-án jelentette be, hogy munkatársa, Gárdonyi Géza az Arad és Vidékéhez távozik, és „szerkesztőségünkben egy jeles és már elismert fiatal író. Tömörkény István foglalja el helyét". Ettől kezdve Tömörkény nemcsak riportokat, tárcákat, hanem vezércikkeket is írt, sőt a Napló heti élclapmellékletében, a Hüvelyk Matyiban humoros karcolatokat, rigmusokat, tréfákat is. (Ezeket még mindig nem vettük számba!) ö teremti meg vagy ő is írja hétről hétre a jellegzetes szegedi figurák (Sótörő Gyömbér Kata, Kőtsönös Rókus, a Kecske, infanteriszt Éliás Csamangó s a többi) szájába adott, időszerű, gúnyba vagy mosolyba fürdetett várospolitikai bírálatait. 1892-től már a fővárosi lapok is közlik elbeszéléseit. 1893-ban megjelenik első novelláskötete, a már említett Szegedi parasztok és egyéb urak, 1897-ben a második, Jegenyék alatt címmel. Ezek még szegedi kiadások, mint a Vizenjárók és kétkezi munkások (1902) is. de 1904-ben a Gerendás szobákból című gyűjteményét már a tekintélyes budapesti könyvkiadó, a Singer és Wolfner jelentette meg, s ettől kezdve a többit is a fővárosi kiadók (az előbbin kívül a Franklin. az Élet és a Táltos) adta ki. 1899-ben Kulinyi Zsigmondnak, a Napló felelős szerkesztőjének posztjára Békefi Antal került. Ezt Tömörkény zokon vette, s kárpótlásul megpályázta a Somogyi-könyvtár segédkönyvtárosi állását. Szeptemberben el is nyerte, sőt alig öt év múlva, Reizner János halála után, 1904ben, ő lett a könyvtár és a közben kebelében megszervezett városi múzeum igazgatója — haláláig, 1917-ig. De a Naplóhoz sem lett hűtlen. Nemcsak tárcáit adta továbbra is a lapnak, hanem vezércikkeket is változatlanul írt. Móra Ferenc (akivel a Napló szerkesztőségében ismerkedett meg és melegedett össze, s ő hívta maga mellé a Somogyikönyvtárba) egy helyt azt írta, hogy a tízes években fölváltva ők ketten írták a Napló vezércikkeit: hetenként háromszor Tömörkény, háromszor ő. „Mi mindig a déli lapokból kerestük ki a vezércikktémát, azt azután ebéd után megírtuk, s este hiva]tal után bevittük a szerkesztőségbe." Mikor már jobban ment nekik, vagy hordárral küldték be. vagy a szerkesztőségből szalajtottak a kurtulpalotába egy nyomdászinast a kéziratért. Az újság volt akkoriban az irodalom bölcsője. Ezért írtam bevezetőül, hogy Tömörkény életműve, akár Móráé, jellegzetesen újságírói. Az ólomszérűkröl emelkedtek a halhatatlanságba. PÉTER LÁSZLÓ Színek és helyek BOSZORKÁNY-SZIGET Meg egészen kiskorunkban, amikor — a mesék hatására — a boszorkányok szinte hétköznapi figuraként jöttek-mentek képzeletünkben, sokszor összeborzongtunk erre a névre. Különös — és épp annyira ellenőrizhetetlen — történetek keringtek köztük a Boszorkány-szigeten történtekről. Ügyhogy dehogy js mertünk volna mi odamenni. Csak akkor szántuk rá magunkat a nagy útra, amikor a mesevilág már elmerült az idö kútjában. Mi már a serdülés ösvényeit jártuk. Mindenféle kaland izgatott bennünket. Természetesen egy boszorkány-szigeti kirándulás is. Fiég volt egyetlen alkalom, hogy megbizonyosodjunk róla: a városnak (vagy inkább: városkörnyéknek?) ebben a részében nincs stmrr.i titokzatos. Különösebb veszélyek sem fenyegetnek bennünket. Ellenben egyik pillanatról a másikra feltárult előttünk — és új arcát mutatta — a természet. Sőt kalandokat, velük együtt még némi — sőt: nemi — izgalmat is ígért. Az volt az egészben a legcsodálatosabb, hogy (hipp-hopp!) a város szinte egyik pillanatról a másikra véget ért, s már kezdődött is a „sziget". Csupán — a gyermekklinika mellett — át kellett baktatni a régi vasúti híd boltíve alatt, és (az árvédelmi töltésen lépegetve) már ott is voltunk. Csak azt nem tudtuk elképzelni, miért is nevezik ezt a földdarabot „szigetnek". Még akkor sem „esett le a húszfilléres", amikor a szabadkai országútról balra letérve megismerkedtünk a Holt-Tiszaág (szögediesen: a „Dögtisza") romantikus tájékával. Pedig ha csak picit elgondolkodunk, felfedezhettük volna az összefüggést: a folyószabályozás előtt a Tisza kétfelől körbefolyta ezt a földdarabot. Ahová különben el lehetett jutni a Nagyállomás melletti és a régi utászlaktanya szomszédságában lévő „kűlukon" át is. Később de sokszor is végigmasíroztunk, olykor pecabotokkal, tapogatóhálókkat fölszerelten a Fővám közön vagy — pláne! — a Máglya soron. Hisz minden út Rómába, akarom mondani, a Boszorkány-szigetre vezetett. S az egyik vadregényesebb volt, mint a másik. Mondom, ha a Belváros felől mentünk, a hirtelen változás bűvölt el bennünket. Ha a Nagyállomás mellől startoltunk, az ecetgyár, a paprikaföldolgozó látványa, szagzuhataga ragadta meg érzékeinket, képzeletünket. Ha meg a Máglya soron közelítettünk, vágyakozva pillantottunk, föl a vaslábakon álló, jegenyéktől övezett víztoronyra: de jó lenne egyszer oda fölmászni; micsoda csudálatos látvány tárulna (minden bizonnyal) elénk! A Boszorkány-yszigetet a mi számunkra tulajdonképpen az ártér, tehát a folyó és az árvédelmi töltés közé szorult földdarabka jelentette. A part erről elég meredeken zuhant alá. Bokorágakba kellett kapaszkodni, hogy megközelíthessük a vizet, de azért bele ne zuhanjunk. Az omladékos partból csaléteknek való bogarakat, gilisztákat „bányásztunk". Mindre kitűnően harapott a hal. A horgászás izgalmait csak tovább növelte, hogy engedéllyel persze nem rendelkeztünk. Legtöbbször csupán egy madzagdarabból, az arra erősített horogból és parafadugóból — úszóból — állt a primitív fölszerelés. Botot is a helyszínen törtünk hozzá. És sorra emeltük ki a zavarossárga vízből a durbincsokat, keszegeket. Közben fél szemmel a partszakaszt figyeltük, nem tűnik-e fel a halőr — rettegett — alakja? Sokkal eredményesebb portya volt, amikor keresztapámmal, Liszeüarrim Gyuei bácsival indultunk útnák. A „zŐIdár" után' rohamos sebességgel apadó Tisza — afféle „lábnyomokként" — kisebb-nagyobb tavakat hagyott maga mögött az ártéren. A pocsolyás vízben természetesen ottrekedtek, a halakkal az élükön, az itteni vízi fauna képviselői is. Lépésben haladtunk előre. Magunk előtt víve és iszaphoz szorítva a — kaptáralakban — fára feszített tapogatóhálót. S a fölső nyíláson be kellett nyúlni, és már emelhettük is ki sorra a kilós, annál is nagyobb potykákat. Néha egy-egy nagybajszos harcsa is ott ficánkolt a zsákmány közt. Ilyen fogás mellett tán érthető, ha a kisebb példányokat szinte undorral dobáltuk vissza a vízbe. Még utánuk is intettünk: menjetek csak, a fenének se kelletek! Egy-egy ilyen kirándulást aztán hatalmas lakoma követte a Faragó utca 25. szám alatti házban. A halilére, karikára vágott és zsírban sütött krumplival körített sült halra vendég volt az egész kültelki bérház. A rotyogó halié, a sercegve piruló halszeletek fölséges illata pillanatok alatt átjárta a könyéket. Még tán a Szivárvány-kitérőig is elhatolt. Persze a gyorsan levonuló zöldár néha nem csupán halakat, hanem egy-egy bárkát is foglyul ejtett. Az elövigyazatlan halászok reggelre arra ébredtek, hogy bárkájuk ugyan továbbra is vízen himbálódzik, ám ezt a vizet az élő Tiszától már jókora (és a hajó számára áthatolhatatlan) földsáv választja el. A bárka ilyenkor mindenesetre ott „nyaralt", ahol a víz felejtette. Mikor elérkeztek a kánikulai idők, gyorsan körbefonta a dús növényi vegetáció. Kevés ennél romantikusabb dolgot lehet elképzelni: bárka, szárazon, a füzfabokrok, páfrányok rengetegében. Nem tudtunk betelni vele. Nap mint nap meglátogattuk. S nem csak mi. Egyszer egy szerelmespár is. A bokrok fedezékéből néztük végig a történteket. S mondhatom, izgalmasabb volt, mint egy kétrészes pornófilm, a házivetitéskor. Később aztán elérkezett az az idő, amikor apró kis kukkolókból meglesettekké cseperedtünk. S nem is annyira a romantika űzött bennünket a Boszorkány-sziget fái alá, bokrai közé, mint inkább a szükség. Nem volt hová mennünk — kettesben. Az ilyesmi mindenesetre a filmekben, pláne a regényekben sokkal-sokkal érzelmesebb és érdekfeszítőbb, mint a valóságban. Az érzékek megtették ugyan a magukét. (Elvégre fenemód fiatalok voltunk!) Ám a ritmust mégis a szúnyogok szabták meg. Csapatostól jöttek, és lecsaptak ránk. Ó idők, ó erkölcsök!... — kiálthatnánk fel annyi év után, római módra... A szúnyogok mindenesetre ugyanúgy csípnek, mint akkoriban... PAPP ZOLTÁN TÖMÖRKÉNY TANYÁJA Balástya határában áll az a tanya, amelyet a Steingassner család „nyári szállásként" használt. Szünidei nyarait töltötte itt a későbbi Tömörkény István. Ha hihetünk annak az állításnak, hogy az írók gyerekkorukból merítik írásaik javát, akkor ennek a környezetnek köszönhetjük, hogy a kocsmárosivadék a tanyán élők felé fordult, és annyira hitelesen ábrázolta őket. Talán itt tanulta meg csöndben figyelni a világot, és a kevésbeszédú emberek nyomós szavaival leírni, amit lát és amit hall. Az üresen álló tanya mai száma: Balástya 400.