Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-21 / 68. szám

S/oinbat, 1987. március 21. 17 jg magazin | [DM Száz éve született Kassák Lajos A bőség kosara, meg a piac Születésnapja a tavasz kezdete, később ezen a napon született meg az első magyar szocialista forradalom is. Életművéhez nehezen találhatnánk kifejezőbb jelképeket. Talán nincs irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált a művészi-társadalmi megújulás szelleme, mint benne. A magyar avantgard pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt. Ady lángelméjétől megérintve a legmaradandóbb impulzusokat adta századunk korszerű művészetének, s a gondos filológia a megmondhatója, mennyire kikerülhetetlenek törekvései a progresszív irányok és formateremtő elvek számbavételekor. Pályájának hosszmetszete sem akármilyen: az ország még a Ferenc József-i kor anakronisztikus idejét éli, amikor a fiatal vasmunkás versei föltűnnek az egyik legradikálisabb lapban, a Renaissance-ban. S már számos háború, forradalom, pártharc, művészeti irányzat, csalódás és megújulási kísérlet áll mögötte, mire a hatvanas évek épp konszolidálódó viszonyai meghozzák számára a fanyalgó elismerést, s végezetül az örök nyugalmat. Hatalmas életművét nagy léptékkel haladva is nehéz áttekinteni. Miként a század kiemelkedő konstruktőrjei — számos műfajban alkotott maradandót. író volt és költő, teoretikus és kritikus, szerkesztő és mozgalmi vezér, festő és tipográfus — de alkalmanként szakértelemmel szólt zenéről, színházról, építészetről, filmről, reklámról, s körében születik meg az első jelentős fotómozgalom. Avantgard folyóiratai: a német aktivisták mintájára indított A Tett, a forradalmakat a művészeti szférákban előkészítő, majd a bécsi emigráció izmusait is átlapozó Ma, a rövid életű, ám kivételes színvonalú Dokumentum modern művészetünknek voltak túlértékelhetetlen terepei, az európai kultúrával szinkront kereső fórumai. A szocialista művészetek terjesztésére és a munkásművelődésre szánt lapjának, a Munkának tíz évfolyama — a korabeli frakcióharcok és az író ideológiai tévedéseinek utólag módszeresen fölnagyított árnyékával együtt is — kritikus történelmi időkben őrizte és gyarapította a progresszív társadalmi és művészeti szellem alapvető értékeit; irodalmi, képzőművészeti és színházstúdióiból számolatlanul röpítette föl a baloldali érzelmű fiatal tehetségeket, nemegyszer világhírűvé lett alkotókat. A negyvenes évek második felében az új szellemi országépítés egyik legaktívabb munkása, öregkorában pedig, mikor — ahogy bölcs belátással írja — „kihullanak belőlünk a tört cserepek, a sok rendetlen részlet, mindinkább együvé látjuk a világot", roppant életművének gondos betakarítója. Életfilozófiájából, önmaga faragta kemény jelleméből következik, hogy életének legválságosabb periódusai is termékenyek, kétségein és csalódásain folyamatosan átüt a teremtő ember éthosza. A húszas évek emigrációjában a konstruktivisták technokrata lendületével rajzolja fel egy igazságosabb világ körvonalait, a harmincas évek végének egyéni tragédiákkal és méltatlan viszályokkal kaszabolt magányában a lélek táguló köreit építgeti. A második, a megrázóbb emigrációban pedig — „Hiszen akkor gyilkos ellenség elől mentettem életemet, most elég kíméletes gesztussal kiütötték kezemből a tollat" — munkásságának fiókba rendszerezése mellett a naplóírás klasszikusainak színvonalán az ötvenes évek társadalmi-kulturális viszonyairól közöl megdöbbentő látleletet. S noha történelmünk legmozgalmasabb félszázadát öleli föl a pálya, talán a művek gazdagságánál is megejtőbbek szellemének vertikális mozgásai. Mert Kassák a századforduló magyar társadalmának mélyéről jön, autodidaktaként születik meg benne a munkásság és a nemzet felemelkedésének az igénye, a szegényekkel vállalt sorsközösség és a lázadó indulat röpítik magasba írói ambícióit. Széles karimájú, legendás kalapjával és fekete orosz ingével személyében a művészek addig nem látott típusát küldi a negyedik rend immár végérvényesen a zajos fórumokra. „Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó és az örökké elégedetlen... — írja. — Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és a pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak, kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte a fekete városokban éltek éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek." Ezzel az anyagközelséggel, a felajzott nagyváros-élménnyel, lobogó expresszionizmusával tízes évekbeli súlyos lépésű ódáiban a magyar Whitmannek bizonyul. Avantgard lendületű teoretikus művészeti írásait olvasgatva, nemkülönben a modernséget irodalmunkra zúdító manifesztumait, s hatvan év távlatából is friss, korszerű líranyelvre nemzedékeket nevelő hatalmas költeményét, A tó meghal a madarak kirepülnek címűt — ki vitathatná hogy ő a magyar Apollinaire is? Ha korai novelláinak a szegénységre világító romantikus-naturalista színezetű fénycsóváira, forradalmat érlelő politikai felismeréseire, a munkásság szellemi felemelkedéséért tett erőfeszítéseire, nem utolsósorban pedig az addig ismeretlen őszinteséggel és fegyelemmel alkotott önéletrajzára, az Egy ember életére gondolunk — kézenfekvő már a kortársak által is fölismert analógia: ő a magyar Gorkij. Megeshet, az említett párhuzamokban a dolgok végső letisztulásával neki az öntörvényű tanítvány szerepköre jut. Kivételes fogékonyságával, új szellemű műveivel, messze sugárzó műhelyeivel, példamutató következetességével viszont önmaga erejéből vált századunk művészetének egyik meghatározó mércéjévé. Életművében még ma is jelentős értékek kallódnak észrevétlenül, formabontó és új törvényeket alkotó törekvéseiben hosszan hasznosítható energiák tárolódnak. Hiszen — Németh Andornak egy Nyugatcstélybcli szellemes gondolatával szólva — Kassáknak még eltévelyedései is fontosak és tanulságosak. ACZÉL GÉZA — Emlékszem, amikor az ötvenes években, kisdiákként jómagam is a költő-jósolta bőség kosaráról álmodoztam. Vágyaim netovábbja volt, hogy egyszer, ha megélem, elém rakják azt a garabolyt és akkor akár egy csomag vajat is elemelhetek belőle. Később katedráról magyaráztak tudós tanárok a néhány évtized múlva beköszöntő bőség társadalmáról, s bizony számon is kérték politikai gazdaságtan vizsgán az oly szépen hangzó elméletet. Megtanultuk, megjegyeztük, vártuk — s közben eltelt 2-3 évtized. S a mai valóság: a hiány társadalma. Milyen magyarázatot ad erre a közgazdász? ' — Ha nagy történelmi távlatban nézzük, való igaz, a gazdasági fejlődés menete alapvetően eltér attól, ahogy a múlt ^század szocialistái, vagy a XVII. század polgári klasszikusai is előrevetítették. A szocialisták azonosították gondolatvilágukban a szocializmust a piacellenességgel, hitték, hogy a bőség társadalma piac nélkül megvalósul. A piac kényszerpályának tűnt a szemükben. — Kényszerpálya? Miért? — Mert az egyensúlyi ár semmi más, mint a szükségletkielégítésnek az a módja, hogy egy csomó embert kizárnak a fogyasztásból, azért tud egyensúly lenni. — De hisz ez antihumánus, miként egyeztethető ez össze a kommunista morállal? — Úgy politizáltunk, hogy a vágyainkat valóságnak véltük. A Szovjetunióban mindig 10—15 évre jósolták, amig eljutnak erre a kívánatos szintre. Utoljára erre a hatvanas évek elején került sor. Keynes angol polgári közgazdász konkrét számításokat végzett a 30-as évek elején, és arra a megállapításra jutott: a 2030 körüli években esetleg nem is kell majd gazdálkodnunk a világban, föltéve, hogy nem lesznek háborúk és semmi nem változik, összhangban marad a termelőerők fejlődése a népességszaporulattal. Azaz: ha a termelőerők jobban fejlődnek, mint a népesség, eljutunk a bőség társadalmához. — Keynes nem számolt a népességrobbanással. Malthus a múlt században megjósolta, hogy a népesség gyorsabban nő, mint a gazdaság. Milyen számítási hibát követtünk el mi? — Ha a föltevés — 15 év múlva megvalósul a bőség társadalma — irreális, maga az odavezető út is az. A fölszabaditási mozgalmak új világgazdaságot hoztak létre, olyat, amelyben ma már nem Európa a legdinamikusabban fejlődő része a Földnek, hanem Ázsia. Kiderült, hogy a természeti erőforrások végesek, hogy a szaporodó népesség mellett lehet nulla az egy főre esö növekedés, sőt, adódnak esetek, amikor a korábbinál kevesebbet lehet csak elosztani az emberek között. — Laikus ésszel azt hihetnénk, hogy a népesség, azaz a munkaerő növekedésétől a termelés növekedése is várható. — A gazdaság egyenletes fejlődését a föld, a munka, a tőke együttes, harmonikus növekedése adja. A munkaerő egyoldalú szaporodása inkább kiélezi a problémát... — Olyannyira, hogy a világ egyelőre valóban csak álmodhat a bőségi társadalomról, de még ezt is megzavarhatják politikai, társadalmi feszültségek. — A szocialista társadalmak birtokába voltak bizonyos növekedési energiatöbbletnek a II. világháború után, egészen a 70-es évekig... — ...aztán — enyhén szólva — megtorpantunk. — A Szovjetunióban, Kínában, Vietnamban forradalmi átalakulásról beszélnek. Ezek a reformtörekvések úgy is fölfoghatók, mint a piacnak mint elkerülhetetlen mechanizmusnak az újra fölfedezése. Amikor piacról beszélünk ezen nemcsak az áru, hanem a munkaerő és a tőke — a társadalom tőkéjének a piacát értjük. — Korábbi tanulmányaimból nem emlékszem a szocialista munkaerőpiac fogalmára sem... Pótoljuk az akkor elmulasztottakat? — Franz Oppenheimer a Szovjetunió megszületésének időszakában írt arról, hogy a szocialista társadalmaknak árutermelésben kell megszervezniük a gazdálkodást, s ez munkaerőpiac nélkül el sem képzelhető. Tőle származik az a mondás, amit igen időszerű most idéznünk: „...ha erről megfeledkezünk, akkor, miközben megszüntetjük a tőkés kizsákmányolást, egy újfajta kizsákmányolást veszünk a nyakunkba; a munkakerülők es a lógósok zsákmányolják ki a szorgalmas és tehetséges dolgozókat." — Példáért nem keli a szomszédba mennünk... Az egyenlősdi odavezet: ha a munkabrigádban valaki ugyanannyi Soha ennyi közgazdasági témájú cikkel, rádió- és tévéműsorral nem találta szembe magát a magyar ember, mint manapság. A laikus többség vagy sejti vagy nem, mit akarnak közölni vele a szakemberek, miközben észkápráztató szakzsargonba burkolják mondanivalójukat. De vajon értenek-e mindent a középkorú, hajdan politikai gazdaságtant tanult diplomások, akik mintha régi alapfogalmakat vélnének fölfedezni — új köntösben. Létünk annyira megváltoztatta volna tudatunkat, hogy a nem is olyan rég megdönthetetlennek vélt elméletek módosított változatát újra kell tanulnunk? Erről beszélgettem Csikós-Nagy Béla akadémikussal, a Magyar Közgazdasági Társaság elnökével. bérért nem dolgozik, a többiek is beletaposnak a fékbe. Teljes foglalkoztatottság mellett hogyan érvényesülhetnek itt a piac törvényei? — Ha diák volt az ötvenes években, emlékszik még arra a mondásra: „Aki nem dolgozik, ne is egyék." Ma ezt már nem mondjuk. Most ilyen szólás járja: „Mindenkinek, aki dolgozni akar, kell munkaalkalmat fölkínálni." Érzi az óriási különbséget? így már érvényesülhet a kereslet-kínálat törvénye, most a munkaerőkeresletet lehet befolyásolni különböző gazdaságpolitikai eszközökkel. — Ha jól érzem, most már hazai vizekre eveztünk. A mi betegségünkre — sokan úgy vélik — gyógyír lehelne a munkanélküliség. — Tisztázzuk a fogalmakat! Ha a teljes foglalkoztatottságon a munkaképes korúak teljes foglalkoztatottságát értjük, akkor nálunk bizony munkanélküliség van, ugyanis nem minden munkaképes korú nő dolgozik. Mondhatjuk azt is: aki eddig még nem dolgozott és dolgozni akar, kapjon munkát. Ebben az értelemben is van munkanélküliség, hiszen — különösen falun — nem mindenki tud munkaalkalmat találni. A klasszikus fogalom szerint: a munkaképessé váló fiatalokat nem tekintve munkanélküli az, aki már munkába állt és elbocsátották, de nincs új munkaalkalma. Nekünk azonban számolni kell azokkal a háztartásbeli nőkkel is, akik megváltozott családi körülmények, vagy bármely más ok folytán keresnek munkát. Mi manapság kezdjük így értelmezni a fogalmat. Ugyanakkor a munkahelymegválasztás tekintetében, ideértve a munkahelyváltoztatást is, a piaci motiváció egyre nagyobb szerephez jut. — A győri példa nem váltott ki osztatlan lelkesedést a munkásokból. — Nem, mert Magyarországra az egyoldalú társadalmi mobilitás jellemző. A dolgozó természetes jogának tekinti, hogy otthagyja a munkahelyét — évente több, mint félmillióan meg is teszik ezt. Amikor azonban a vállalat a kezdeményező, akkor ebből csaknem politikai botrány kerekedik. — Tatán ennek is a régen tanított, idejétmúlt, túlhaladott elmélet az oka... — Amit szerintem meghatározónak kell tekinteni, az a társadalmi biztonság. Jóllehet, nem vagyok biztonságban a munkahelyemen, de nyugodt lehetek, mert az állam kínál munkát ott, ahol nagyobb szükség van rám. A teljes foglalkoztatottság elve érintetlen, a munkaerővándorlást, a mobilitást kell kétoldalú joggá tennünk. — Visszatérve sokak vesszőparipájára: nem evickélünk ki a kátyúból, míg nincs munkanélküliség, mert addig nincs munkafegyelem sem. — A fejlett nyugati országokban is bebizonyosodott: a munkanélküli segély morálromboló. Marx is ezt tartotta a T. LAZAR ISTVÁN Ébredés Ébredünk a távolság kipontozott némaságában. Ajakkal feszülünk a létnek; mögöttünk az árnyék ragaszkodás, és a szélroppant üveg-rend. Kioldódnak a múlt zárt percei, és felriasztják a hamis hamóníát, elnémulnak a szavak, S Mi leliajlunk a zöld vetéshez, hogy arcunkhoz érintsük az ártatlan bátorságot XIX. századi kapitalizmus klasszikus munkanélküliségéről. — Mivel lehet akkor egyenletes, precíz teljesítményre buzdítani az embereket? A „Dolgozzatok többet, jobban!"-féle jelszavak aligha vezetnek célhoz, különösen nem, ha tudjuk, Európa legtöbbel dolgozó népe vagyunk, s éppen a túlhajszoltság tizedeli meg a középkorúakat... — Nem lehet egy népgazdaság állapotát és jövőjét arra építeni, hogy „dolgozzatok jobban", pontosabban, olyan viszonyokat kell teremteni, hogy ez magától értetődő legyen. Ha ugyanis nem szedjük össze magunkat, nincs esélyünk, hogy talpon maradjunk. De ez önmagában még nem a kivezető út. A nemzetközi közeget kell megjavítani, beleértve a KGST-t, és ezen belül a kétoldalú kereskedelmek egész rendszerét. Szerencsére ez megindult, de lassú a kibontakozás. — Hogyan fogalmazná meg. mit kell tennünk, hogy kilábaljunk a válságból és valóban elinduljunk a bőség társadalma felé vezető úton? — Mindenkinek a maga dolgát kell rendbehoznia, a kormánytól a legkisebb termelőegységig, a brigádig. Fent az a feladat, hogy olyan feltételeket teremtsenek a vállalatok, gazdaságok, szövetkezetek számára, hogy jogosan elvárható legyen tőlük — a kapacitás, a munkaidőalap kihasználásával — a hatékony, nyereséges gazdálkodás. Némileg kedvezőbb nemzetközi föltételek között a magyar és a világbank szakembereinek számításai szerint is van esély egy kedvezőbb fordulatra. — Milyen szerep jut ebben a bérpolitikának? — Érdekünk, hogy a reálbér emelkedjék, hiszen ez a módja a termelőmunka ösztönzésének. Legalább úgy kell emelkednie a reálbérnek, hogy a mérnöki és konstruktőri tevékenységet, a szakmunkát, amely a hatékonyság szempontjából a legdöntőbb, megfelelően honorálják. Anélkül, hogy máshonnan elvennék... Ehhez azonban a gazdaságot dinamizálni kell. — Akkor az az általunk tanult létei is módosításra szorul, amely szerint a szocialista gazdaság olyan gazdaság, amelyben minden munkaművelet egyszerű munka és a népgazdaság a posta módjára vezethető. Ez a megállapítás azt a benyomást kellette, hogy a tudománynak, a szellemi munkának nincs is nagyobb jelentősége. Közben megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a kapitalizmus olyan tudományos, műszakit kihívásra volt képes, amelyet az elmélet egyszerűen nem is tartott lehetségesnek. — Való igaz, a jónéhány területen mutatkozó lényeges lemaradás nem következett volna be, ha nem értékeljük le annyira a tudományos, újitó, szervező tevékenységet. — Ennek ismeretéhen remélhetünk egy hetvenes évekhez hasonlatos újabb „aranykort"? — Én optimista vagyok, A jelenlegi reform feltételei azonban merőben különböznek az 1968. évitől. Akkor abból indultunk ki, hogy Magyarországon egy főpiac van, a KGST, és a világpiacnak csak kiegészítő szerepet szántunk. Most meg kell tanulnunk alkalmazkodni azokhoz a körülményekhez, amelyek révén be lehet jutni a világpiacra, és a kölcsönös előnyökön alapuló árakon lehet kereskedni. Mindez képzeit menedzsereket követel, szerintem erre vannak alkalmas embereink. — Se haragudjon, de derűlátásáról megintcsak régi hibánk, az álom és a valóság összekeveredése jut eszembe... — Én hiszek a kedvező fordulatban. Nem szabad az adott helyzetben kedvezőtlen képet távlatilag is kivetíteni. Tudomásul kell venni, hogy a fejlődésben vannak ciklusok... — ...a szocializmusban is? Mi még úgy tanultuk, hogy a ciklusos fejlődés csak a kapitalizmusra jellemző. — Maga sokminden mást is tanult, amiről az élet bebizonyította, hogy nem tartható. Azt is tanulta, hogy a szocialista állam mindenható, és problémamentessé tudja tenni a gazdasági fejlődést. Számos baj forrása éppen az, hogy egyszerű tényeket nem voltunk hajlandók tudomásul venni, ha elképzeléseinket nem igazolták. — És mi a garancia, hogy holnap nem esünk ugyanebbe a hibába? — Garancia semmire nincs, egyedül azonban az említett forradalmi változásoktól várhatjuk, hogy az 1956-os, majd az 1965-ös elvetélt kísérletek után végre kigyógyulunk a szocialista átalakulás gyermekbetegségeiből. CHIKÁN ÁGNES