Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-21 / 68. szám

PÉNTEK LÁSZLÓ: Körtöltés A világ vegen S/oinbat, 1987. március 21. 18 DM magazin A svábbogár effektus Volt egyszer egy biológus. Volt neki egy svábbogara. Úgy másfél évi kínlódás után eljutott odáig, ha azt mondta: hopp!, a svábbogár a tudós asztalra helyezett mutatóujját átugrotta. A tudós egy napon levágta a bogár két hátsó lábát, majd azt mondta: hopp!, mirg a bogár nagy nehezen átugrotta a tudós mutatóujját, örült a tudós, majd gondolt egyet, s levágta megint két lábát a szerencsétlen állatnak. Ekkor újra azt mondta: hopp!, mire a bogár kínkeservesen ugyan, de átmászott az asztalra helyezett mutatóujjon. Jegyzetelt a tudós, újfent kést ragadott, s levágta a bogár minden lábát, majd szólott: hopp!. Am a bogár mozdulatlan maradt. Még vagy tízszer szólt, hogy hopp, hopp!, mikor a bogár továbbra is mozdulatlan maradt, írni kezdte tanulmányát, melyet imigyen kezdett: „Ha levágjuk egy svábbogár minden lábát, az állat — eddig még ki nem derített okok miatt —, teljesen megsüketül..." * Tóni a könyöklót támasztja a füstös helyiségben, előtte vagy három négyzetméternyi sör, korsóilag. Vidám a fiú, hangosan rikolt, mikor meglát, int, menjek oda hozzá. — Dőzsölsz, Tónikám? — kérdezem, mire barátom nagyokat bólint. — Nem fogod elhinni, öregem, de venni akartunk egy mélyhűtőt az asszonnyal. Jön a nyár, érik a gyümölcs, spájzoltuk volna télire. Igen ám, de nem jött össze a húszas, ezért részletre akartuk megvenni. Na, igyunk pár kriglivel, mert már nyelni sem nagyon tudok! — Egészségedre Tónikám, meg a hűtőgépedre, — mondom, s fogyasztjuk a komlólevet. — Szóval az van, haver, hogy megyek a papírral a Hivatalba, mondják, kevés az én pénzem így magában, hozzak kereseti igazolást az asszony munkahelyéről is. Elmegyek, viszem a papírt, újfent szólnak, még így is kevés, kell hozzá egy kezes is. Garanciailag a pénzre. Van nekem egy haverom, megyek hozzá, hogy legyen már kezes. Semmi gond, mondja, de lesz herce meg hurca a papírral, mert ő kisiparos, s ez külön kategória. Mondja, nézzük már meg a papírt, mi van ráírva. Nézzük, hát valóban, a jobb sarkán egy pecsételt szöveg, hogy aszongya: ...„kisiparos kezességet nem vállalhat!" — Igyunk már egyet, aztán mondd meg, miért nem lehet a kisiparos kezes. He?! — Nem tudom öregem, de jobb lenne, ha valami hivatalos embert kérdeznél ez ügyben, nem engem, — mondom, s fogjuk az újabb korsót. — Ide figyelj, te írástudó! Az a maszek haver fizet állambácsinak vagy ötezret, havonta, társadalombiztosítási járulék cimén, vagy ezret havi átlagban adóra, fizet tehót a műhely után, bérleti díjat, hideg- és melegvízdijat, szemételhordási, csatornahasználati és áramdíjakat, tagdijat meg biztosítási díjat, meg az Isten a megmondhatója, milyen díjat nem fizet még. Ha mindezt összeadom kiderül, hogy többet fizet, mint három vezérigazgató együtt, a szakszervezeti díjakat is beleértve. De kezességet azt már nem vállalhat mi?! — Ne hergelj Tóni, mert olyat mondok, hogy az egész kocsmát becsukják! Nem én hozom a rendeleteket cimbora! — Ha még erre sem tudsz válaszolni, minek nyűtted annyi ideig az iskor lapadot? Na, igyál egyet, mert megborjúsodik a habja ennek a komlólének. — Ide figyelj Tóni! Mondok én neked valamit. Abból indult ki a hivatal, hogy a maszek bármikor bezárhatja a boltot, csődbe mehet, megszüntetheti az iparát, lecsukhatják adócsalásért,meg eltörhet a lába. Akkor meg hogyan áll jót, mint kezes. Érted már? —< Ertem én, tanult barátom, de mi van akkor, ha engem, mint havidíjas állami alkalmazottat elüt az autó, valutázásért becsuknak, kilépek a munkahelyemről és elmegyek maszek lángossütőnek. Akkor hogyan állok helyt mint kezes? — Akkor jönnek a végrehajtók, és elviszik a csíkos paplanjaidat meg párnáidat Tónikám. — Ide figyelj, te írástudó! Ugyanezt nem tudják eljátszani egy maszek esetében? Annak nincs bútora meg tévéje, meg műhelye? — Tónikám. Igyunk egy korsóval, azután elmesélem neked a „Svábbogár effektust". Lehet, hogy rájössz utána, a feltételezések nem mindig helytállóak, bármilyen okos ember is állította fel őket! Szóval, volt egyszer egy biológus... BALOGH JÓZSEF tak, már fütyörészve karikázhattam a tanyáig. A félmondatokból páratlan emberi sors, a látványból páratlan teljesítmény állt össze. Huszonkettő farsangján történt a baleset, a bálból hazafelé, ahol már évek óta a legdaliásabb legény, a lányok bálványa Zsiga volt. A hatalmas sárban egy ökrösszekér meglódult. Vagy megriadtak az állatok, vagy valaki akarattal ijesztett rájuk. A kocsin a tiszttartó lánya és anyja ült. Zsiga oldalról megragadta a kötőféket, de a kínlódásban megcsúszott, s az ökrök taposták, gyötörték. Mikor magához tért, már csak érezte a bal lábát. Ott feküdt a környék legerősebb, legnyalkább legénye összetörten, láb nélkül. Soha többet nem akart emberek között <r élni! Kapott a tiszttartótól egy távoli tanyát. Kezdetben ők hordták ki az ennivalót, adták az állatokat. Aztán annak gyerekei, unokái, majd a postás... Nem emlékezett pontosan, mikor faragta az első lábat, de igencsak furcsa, torz forma. Hihető-e, Zsiga bácsi negyven év alatt vagy száz falábat faragott magának. S ez a sokaság végigkísér a művészettörténet állomásain. Az egyiptomi ábrázolások frontális megoldásain, a gótikus szobrok légies és sovány inain, a reneszánsz testkultuszának erején, a barokk angyalkák formagazdagságán, a naturalizmus precizitásán a totemoszlopok és modern jelek szimbólumáig. Zsiga bácsi a világ végétől kiáltásnyira végigélte és végigkövette a művészetek történetének nagy ívét. S nem is tudott róla. Ezekben a fába faragott bal lábakban fészkelődött tragédiájának főnixmadara... Amikor utoljára jártam a tanya nagyobbik helyiségében, ahol a lábak sorakoztak katonás rendben, úgy búcsúzott, hogy át akart adni egy lábat. Miután elhárítottam, gondolván nem lehet megszakítani a műtörténet folytonosságát, nagy nehezen levett egy napon érlelt gomolyasajtot az eresz alól, s átnyújtotta. Úgy tapostam a pedált, hogy a kutyák szunnyadó indulatait is fölpiszkáltam. Hosszan csaholtak utánam. Lihegve álltam meg egy kukoricás szélén. Mint egy diszkoszvető, jó messzire hajítottam a koszos, bűzlő gomolyát. Nem sejtettem, hogy a faragott lábak emlékét soha nem dobhatom el... TANDI LAJOS I R

égóta dédelgetem ezt az emléket, már annak is van . vagy tizenöt éve, hogy meg szerettem volna irni. Ma sem tudom pontosan, mi tartott vissza? Talán nem akartam újra szembesülni egyik meghatározó kamaszkori élményemmel, vagy nem éreztem magamban elég képességet az írássá formáláshoz, de az is lehet, attól tartottam, hogy ez a történet csak és kizárólag nekem fontos, még meg is mosolyoghatnak miatta... Hogy most mégis? Erre éppúgy nincs magyarázat, mint az előbbiekre. A hatvanas évek elején, mint megannyi gimnazista társam, a nyarakat munkával töltöttem. Egyik barátom révén, akinek édesapja postamester volt, három éven át tanyai postás, azaz „külterületi kézbesitő" voltam. Mondhatnám, de azt úgyis mindenki tudja, hogy akkoriban nem főútmenti ládikákba rakták az újságot, levelet, értesítőt. A postás igazi hírforrás, népművelő, szervező volt a Sárrétbe nyúló, ritka-tanyás pusztán. Jó időben kerékpárra, esős napokon lóhátra pattant, nyakába kanyarította a hatalmas bőrtáskát, amikor elköszönt az állomással közös parányi hivatal csúnyácska vezetőnőjétől. Első útja a téesz-major boltjába vezetett, és a sűrűszövésű vászonzsákot a pontos lista szerint telivásárolta kenyérrel, cukorral sóval, élesztővel,.. Aztán minden nap más útvonalon, — mert hogy egy nap nem járhatta be az egész területet — nekivágott. Mindig másutt ebédelt, pontos beosztás szerint. Nemcsak vitte a híreket meg az ennivalót, de hozta is a maga-kitöltötte csekkeket, tollbamondott leveleket, ügyetlenül csomagolt pakkokat, szervezte a tanyai emberek életét. A helyettesítő postásnak, aki egy hónap alatt zsebpénzt akart szerezni, az első naptól át kellett vennie mindahány szerepet. Lajos bácsi, a druszám, kétméteres óriás, aki már több, mint húsz éve gondnoka volt a vidéknek, egy nap velem kerekezett, aztán kezembe nyomott egy térképféleséget, rajta volt azon minden tanya, út, dűlő, kanális, azt is bejelölte, melyik portán hogy szólítsam a gazdát meg a hamis, vad korcsokat. Úgy a negyedik, ötödik napon történt... Térkép és munkarend szerint ezen a rekkenő júliusi napon kellett elérnem a külterület legutolsó tanyáját. Körülbelül hat kilométert bicikliztem az izzó napon, sehol egy fa, egy bokor. A szikes részeket csak itt-ott szakította meg a máris sárguló kukoricatábla. A tanya közelségét vagy három szörnyeteg viharos rohanásából és éktelen ugatásából könnyen megsejthettem. A loboncos kutyák — bár a nyakukban lógó fadarab véresre verdeste lábukat —• meg-megrohanták a biciklit. Míg ők körbefutották, én egyik oldalról a másikra ugráltam, csitítani sem tudtam, egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon. Nem tudom, meddig tettek próbára a dögök, ám egyik pillanatról a másikra, rám se hederít ve, eloldalogtak. A napraforgó. szárból összedrótozott kerités mögött igencsak düledező épület fogadott, néhány aprójószág, kecskék, birkák. Az alsóépületeket, toldozott-foltozott ólakat csak a szentlélek tartotta. A pitvar tapasztott ülőalkalmatosságán egy öregember elmélyülten dolgozott. Faragott. Lábat. Emberi lábat. Az öreg föl se nézett. Nevemen szólított, s azt mondta, hamarabbra várt. És hogy meghoztam-e, ami föl volt írva? Zavarban voltam, talán még a fogam is vacogott, s mégis, valami hatalmas kíváncsiság vett erőt rajtam. Észrevettem, hogy az öreg egyik lába mindig nyújtva van. Csak akkor világosodott meg a helyzet, amikor föltápászkodott, s bal lábát nehezen húzta maga után. Igen. Falába volt az öregnek. A faragás titkára azonban csak később derült fény. Merthogy postásságom ideje alatt jóval gyakrabban megfordultam Zsiga bácsi tanyáján, a semmi szigetén, a végtelentől karnyújtásnyira. Mindent vállaltam, mindent kitaláltam, csakhogy minél több indokom legyen ritka mondatait magamban lejegyezni. A kutyák is megbarátkozt 4