Délmagyarország, 1987. március (77. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-21 / 68. szám

S/oinbat, 1987. március 21. 16 DM| magazin Küldjön egy képet! Lám, a nem is túl távoli múlt Is szolgálhat „meglepetésekkel". Mint az az 1958-ban, az Oskola utcában készült fotó, amelyet Bakonyi Tlborné (Szeged, Április 4. útja) juttatott be szerkesztőségünkbe. Hogy miért meglepetés az úgynevezett török-ház (valójában a 17. századból való, réges-rég lebontott Demján-ház) látványa? Mert már rég elfeledtük, s hangulatát Ismét csak hiányolni tudjuk. Várjuk további képeiket! Mennyit ér az ember? (Ha...) Ha beteg többnyire annyit, mint a gyermekjátékban az, kinek „nem ér a neve", azaz annyit, mintha nem játszana. Igen ám, de az itt-ott betegséggel megvert emberi élet nem gyerekjáték. Legalábbis aki betegként éli, annak „véresen komoly". Főleg ha még komolyítják is. Mondjuk a munkahelyek „kollektívái", a „kollégák". Telefon: — A szakszervezet szocpol. felelőse vagyok. Igaz, hogy három hónapnál régebben beteg? Akkor magának jár a kollektív beteglátogatás. A héten kimennek a szakszervezeti beteglátogatók. De otthon legyen! Otthon van. A rossz akusztikájú telefonszöveget is elfeledi, úgy várja a kollektívát. Annak képviselői között legalább egy közvetlen kollégáját is. Jön. Az ismeretlen szocpol. felelős meg a gépkocsivezető, aki kihozta. Munkaidőben, vállalati kocsin, a cég ajándékaként dukáló szál virággal, plusz egy doboz bonbonnal. (Amit jobbik esetben nem kell aláírni, s nem olyan természetű a betegsége, hogy ne ehetné meg...) Feszengve társalognak... (Mert kötelességből jöttek, s mert nem őket várták.) Hanem várták például a főnököt. No, nem személyesen. De legalább telefonon a személyes érdeklődését. Hogy három hónap alatt legalább egyszer felemeli a kagylót, s megkérdezi: — Hogy van? Igen, hogy van az, akit „a főnök jobbkezesként emlegetnek munkahelyszerte. Akiről köztudott, hogy míg egészséges volt becsülettel húzta maga is a vezetők gonddal és idegbajjal mostanában egyre bővebben rakott szekerét. Aki úgymond, ott volt minden kilométerkőnél. Ott volt. Nem veszi észre a góré, hogy most nincs ott? Miért? Rosszul húzta tán az igát? Vétett valamit? Mennyit is ér, számít-e valójában? Szükség van-e még rá? Morfondírozik. — S végül „lelki beteg" is lesz... (Minthogy „lelki beteg"-ség tünetei jelentkeznek azon, akit a „hasonszőrűek" sem látogatnak meg. Még közös ünnepükön se.) Közös ünnep: a kollektíva derékhadát alkotó azonos évben születetteket köszöntik a cégnél. Eggyel több a virágbokréta, valaki észbekap. Persze Z. beteg. A főnök szól, ugorjon ki valaki hozzá a virággal. Az egyébként is mindig mindenhová kiugrasztható kollega kiugrik. S tűkön ülnek. A kolléga sietne vissza a bulira. Az „ünnepclt"-nek meg hiányérzete van. Magában drukkol: — Mondjad már! Mondd, hogy hasonszőrűek, az évjáratbeliek azt üzenik, hogy köszöntenek!... Nem, nem köszöntenek. Néma a telefon az ágya mellett, nem csörren rá senki... (Letudták a közös ünnepi virággal.) Benn: — Kollégák! Le kéne tudni az öreg B.-nél a beteglátogatást. Mégiscsak 20 éve dolgozik itt velünk, mégiscsak hónapok óta súlyos az állapota, mégiscsak illenék megnézni, mielőtt rokkantba teszik. — Mégiscsak, mégiscsak... — Érvek: igen ám, de nekem viszont; ellenben; s akárhogy is — magyarázkodások. Nehezen, de összeáll a csapat, a beteglátogató kollektíva. Mennek. Lélekmegnyugtatásra. — Vesznek — lélekmegnyugtatásra — összedobott pénzen csokrétát, kaját, piát az öregnek. (Ha nem eheti, akkor is gavallérok.) Jópofáskodnak... Kerülik az igazi beszélgetést. Felajánlanak: — Aztán csak szóljon ám, ha kell... — Nem, nem kell... (Kell-e valami? Sokszor Csak hát ha kérni kell...) kellene. Irodai beszélgetés: — F. táppénzes papírja nincs rendezve. — Hívd fel! — Kinos. Valahányszor telefonálok neki emiatt mindig szóba hozza, hogy meglátogathatnánk. A múltkor meg már azt is kérte, hogy menjünk ki hozzá a papírokért, mert nem tudja behozni. Az orvoshoz el tud menni, a papírt ide már nem bírja elhozni? — Még a pénzét is vigyük a helyébe, nem? Persze. Meg még törődjünk is vele, nem? Ki ér arra rá? (Ki ér arra rá?) S. néni. Nyugdíjas, de még rendszeresen bejár dolgozni. S rendszeresen jár betegeket látogatni. Önként. — önként? — Hát persze! Csakis úgy szabad és érdemes! Az esik igazán jól. Arra van szüksége a betegnek! (Csak arra?) Tamáskodom. Az a gyanúm, azt is tudnia keli, hogy mennyit ér. Egyáltalán nem mindegy, hogy a táppénzen lévő beteg magyar állampolgároknak, naponta több mint 250 ezer embernek mi jár a fejében. Nem valószínű, hogy azon méri a saját helyzetét és értékét, hogy államunk évente mintegy 12 milliárd forintot ad táppénzként. Remélem, még azon se, hogy rá, mint beteg emberre a statisztikák szerint 6,8 perc jut, mint ..egy gyógykezelési esetre jutó idő". Inkább talán azon, hogy aki hosszabb időre „lerobban", netán hetekre, hónapokra kiesik a munkából, azt nemcsak az egészségügyi statisztikákban tartják számon. 5 nemcsak táppénzzel .Jizetik ki". Hanem... Ha pedig nem tudunk vagy akarunk a napi egészséges (?) rohanás közben egy-egy percre sem időzni a betegágyaknál, „kisértsen" legalább néha az a gondolat, hogy „Mennyit ér az ember?" SZABÓ MAGDOLNA Színek és helyek EGYETEM(I)ESEN — 2. A tanulmányi osztály folyosóján egy rekedt hangú, pocakos férfi egy graéilis alkatú, sápadtfehér, vékony arcú, lenszőke hajú, aranykeretes szemüvegű fiatalembert korholt. Keménynél keményebb jelzők röpködtek a levegőben. A jelenetnek akaratlanul is szem- és fültanúja lévén két dolgot nem tudtam akkoriban: 1. hogy Tettamanti Béla korábban a makói gimnáziumban tanított — ott az ifjú József Attilát is istápolva egyben; 2. hogy Bécsy Tamás annak a hírhedt Bécsy Bertalan makói polgármesternek a fia, akit a felszabadulást követően háborús bűnösként ítélt hosszú börtönbüntetésre a népbíróság. Tettamantitól később Baróti Dezső örökölte a dékáni széket. A lezser tartású, bohémes attitűdű, erősen raccsoló Barótiról — a „szegcdi fiatalok" egyikéről — is sok történet keringett. Hadd örökítsünk meg csak egyet közülük. Egy alkalommal Lődi Ferenc — akkoriban szépreményű költő és egyetemi hallgató — valami ügyben a dékánt kereste. S mikor benyitott irodájába, a következő kép tárult eléje: a bölcsészettudományi kar vezetője kényelmesen hátradőlve szunyókál egy öblös fotelben. Lődi diszkréten visszahúzódott. Ám ajtócsukása nem a legcsöndesebbre sikerült. Baróti a váratlan zajra fölriadt, utánaloholt a lépcsőház felé baktató Lődinek, s eképp exkuzálta magát: — Tudod, Fehikém, ezek a bokhos dékáni teendők... Mikor mi odakerültünk, még Barek Pista volt a tanulmányi osztályvezető. Ahogy mondani szokták, híre előtte járt. A korabeli struktúra szerint széles hatáskörrel rendelkezett, igen nagy hatalom összpontosult kezében. így aztán senkinek se mertem mondani, amit a szegedi írócsoport Ertsey Péter szervezte ülésein hallottam. Hogy tudniillik róla mintázta Nagy Sándor — az akkor már Kossuth- és a későbbi Sztálin-díjas szegedi iró — „Az úr jó vitéze" című regényének egyik főszereplőjét, Marékh István bölcsészhallgatót. Koltay-Kastner Jenő bácsi is megérdemel egy strófát. (Tán többet is — ha lenne rá hely.) Bár legendás „ugye"-jeit szorgalmasan striguláztuk, ám amit mondott, az felettébb megragadta képzeletünket. Azon is hosszas elvi vitákat lehetett folytatni a szünetekben, vajon számokkal jelezve mennyi is lehet az a bizonyos „negyedfélszáz", amit Jenő bácsi oly előszeretettel ismételgetett előadásában. Ha néhanapján napsugarak vetődtek az előadóterembe, mintha valamiféle reneszánsz glória ragyogta volna be professzorunk tar fejét. Az olasz művészet azúr derűjében lubickolva élte le életét. Jóindulattal viseltetett édes-mindannyiónk iránt. Még elsőéves voltam, amikor Jenő bácsi — aki gyakran megfordult a tiszai strandon — bemutatta nekem egy Pestről hozzá nyaralni érkezett unokahúgát. Gondolom, a vele való foglalkozást kívánta áttestálni, hogy ő nyugodt lélekkel visszavonulhasson kedvenc auktorai közé. Az unokahúg csinos volt, én kissé csélcsap. A folytatás ennek alapján könnyűszerrel elképzelhető. Ám Jenő bácsi az elkövetkezendőkben úgy tett, mintha minden komilfó rend szerint bonyolódott volna. De néha előadás közben kis időre rajtam felejtette tűnődő tekintetét. Magyar—történelem szakosokként startoltunk, úgyhogy a történészekről is illenék néhány szót ejteni. Hadd kezdjem G. Fazekas Erzsébettel. Akiről ma már kevesen tudják, hogy neve előtt a G.-betű mit is jelent. Nos, Fazekas Erzsébet Gerő Ernő felesége volt — s Gerő akkoriban a Magyar Dolgozók Pártjának második embere, Rákosi bizalmasa, később (1956 nyarán) kis ideig utóda a pártfőtitkári székben. A határozott léptű és szavú asszony lendületes felszólalásaival is beírta nevét a kortársak emlékezetébe. Még most is előttem a kép: ülünk az auditórium maximumban — amit magunk közt, némi éllel, csak per circus maximumként emlegettünk —, mikor felugrik helyéről G. Fazekas Erzsébet és szembefordulva a tömeggel ezt kiáltja: — A Dóm tér mától fogva Nikosz Beloiannisz nevét viseli! — Kitört a tapsvihar. S tán megbocsátják a kis visszaemlékezést immár objektív szemmel olvasó maiak, ha hozzábiggyesztem: akkor úgy éreztük, hogy a következő pillanatban képesek lennénk megrohamozni az imperialistákat, akikről nap mint nap annyi rosszat hallottunk... Mérei tanár úr halk szóval okított bennünket. Mint polgári iskolázottságú — és már sok tudományos publikációt maga mögött tudó — történészt, tekintély övezte abban az időben is, amikor a tekintély gyakran bumerángnak bizonyult az érintettek számára. Objektivitással, hogy úgy ne mondjam, hűvös tárgyilagossággal kezelte a — történelmi — tényeket. Es amikor a jelenre terelődött a szó, akkor sem szakított ezzel a stílussal. Úgyhogy Mérei Gyula attitűdjében eltért a korirálytól. Esetében nem röpködtek sem fennkölt, sem megbélyegző jelzők, a hangenergia sem növekedett kvantálisan, Mindez ugyanakkor — érdekes és a kortól szintén elütő módon — további súlyt kölcsönzött szavainak, akár a szóbanforgó tárgy mellett szólt, netán ellene voksolt. Karácsonyi Béla vagy Székely Lajos egyszerűbb képlet volt. Mérei tanár úr mindig egy kicsit talányos jelenség maradt számunkra. Ha az előbb említetteknél vizsgáztunk, többé-kevésbé kiszámíthattuk, mi vár ránk. Ám az utóbbi esetben némi bizonytalanságra voltunk kárhoztatva. — No, kollegák, készen állnak a vizsgára? — kérdezte halkan, finom udvariassággal Mérei tanár úr. Közben kezeit dörzsölgette. Úgy éreztük, velejünkig lát — és hatol —, miközben ő maga továbbra is rejtve marad előlünk. PAPP ZOLTÁN D

arvas József érzékletesen, választékosan, pontosan fogalmazó, ún. „realista" prózaíróként és szociográfusként él a köztudatban. — Valóban, az a tárgyias keménységgel kopogó, szinte a kívülálló objektivitását föltételező vallomás a jellemző reá, mint amilyen hangvétellel a Nyaralási napló íródott. Azonban én ismertem — már 10 éves koromtól, 1932-ből — egy másik arcát is. Menyasszonyjelöltje, Dévánszky Erzsébet állástalan tanítónő 1932 őszétől nagyanyáméknál lakott, Békéscsabán, ő nővérem, Mária évfolyamtársa s kedves barátnője volt még a szarvasi képzőben. Mivel képtelenek voltak elhelyezkedni — noha D. Bözsi mai szóval élve „vörös diplomával" rendelkezett, korrepetálásból tartották fönn magukat Csabán. S én tudtam, — hisz eleget hallottam, — hogy Darvas Jóska költő akart lenni, nem prózaíró, s parázsló szavakból gyúrt, megragadó verseket irt D. Bözsinek — még Szarvasra. Néhány sorát magam is megjegyeztem, annyiszor idézték a lányok. „Üj bibliát írok!" cimmel kiadandó kötetébe ezt a még 11!.-os prepa korában alkotott versét, a Bözsihcz írottat is bele akarta szerkeszteni Jóska: „ Tépett lelkem: ifjú bibliám. Halvány lapokon messzenőlt mesék keresik szivem szerelmesét, akire várok, aki vár énrám..." Fölemelt mutatóujjal / EMLÉKEK DARVAS JÓZSEFRŐL Hát hiszen, valóban várt volna rá az állástalan tanítónő — az 1932 őszén Pestre költözött állástalan tanítóra, csak az történt, hogy amikor épp gyűrűt akartak váltani Pesten, 1933 januárjának végén — D. Bözsit nem Jóska várta az állomáson, hanem kebelbéli barátja. Békés József állástalan tanító, aki — némi köntörfalazás után — közölte: a vőlegényjelölt börtönben ül... Egy kommunista diákszervezkedés tagjaként — melynek maga a menyaszszonyt fogadó Békés István is tagja volt — lebukott Darvas Jóska, s 2 hónapos gyűjtőfogházi „kvártély" után 5 esztendei rendőri felügyeletet is kiszabtak rá... El lehet képzelni, milyen érzések közepette utazik vissza a kis állástalan, gyomai származású tanítónő... A család nyilván igyekszik „megdolgozni": „Szakits vele, nincs más választás! Csak nem fogod örökéletedben a sittre hordogatni az elemózsiát?!" D. Bözsi képtelen megírni a szakító levelet — miután Jóska kiszabadul... A levél megfogalmazása Mária nővéremre vár. Jóska az „elbocsátó szép üzenetre" ezt írja: „Kalárisom, (így nevezte mindig Dévánszky Erzsébetet), ezt a levelet nem Te írtad. Ezt egy megfontolt, reális tanítónéni fogalmazta..." Emlékezetes „találkozásom" Darvassal a középiskolás-korombéli is... Jelképes találkozás volt csupán: magyarírodalom-tanárom. Udvaros József — a népi írók barátja, Illyés Gyula iskolatársa — 1937-ben egy egész irodalomórát szentelt A legnagyobb magyar falu c. szociográfia ismertetésére; szemelvényeket olvasva föl a könyvből, s keserű kommentárjában különösen két orosházi iskolatársam — két mohón olvasgató fiú: Baranyai Kálmán és Tóth József — figyelmébe ajánlotta elsőrenden a könyvet. 1945-ben — mivel MADISZ-tltkár és parasztpárti voltam — megint találkoztam Darvassal a választási kampány során; s később, 1954 nyarán az írószövetség közgyűlésén. Buzgón támogatta fiatal pályatársait — amikor csak tehette. Ily módon az ő biztatására küldtem cl Bugár Jánosné elmére, a SZOT-ba, Ifjú szivekben c. regényemet és Májusi adósság c. novellagyűjteményem anyagát. Fejes Endrével, Fábián Zoltánnal, Csepeli Szabó Bélával együtt aztán 1959—60-ra, két esztendőre SZOT-űsztöndijat kaptam egy országos pályázaton. 1959 őszén hatvanan újjáalapítottuk a Magyar írók Szövetségét. Elnökül Darvast választottuk. Dobozy Imre főtitkár 1961 januárjában megkért Darvas nevében: vállaljam el a dél-magyarországi írócsoport titkári teendőit — ismét. Így aztán 1963-ig, három éven át — főnököm volt Darvas. Sűrűn találkoztunk ezután. Egyszer — 1962 őszén — vagy 1961ben? — lecsaltuk: beszéljen az irodalom időszerű kérdéseiről Szegeden. A TIT Kárász utcai klubjában volt az előadás; s utána utó-eszmecserére, az írócsoport és a Tiszatáj klubjába kísértük. Útközben, a Széchenyi téren megállt, s nekem szegezte a kérdést: — öreg! Olvastátok Benjámin: Vérző zászlók alatt c, versét?! Kicsit hebegve szabadkoztam, hogy nem járt még a kezemben a Kortárs friss száma, amelyikben a vers megjelent. Nagyon „letolt". — Kötelező olvasmány pedig, Öreg! Kortársaim hitvallása! A tiétek isi „Meszesgödrösűké"... DÉR ENDRE