Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

S/ombal, 1987. február 14. 5 DM| magazin VA fi'.'. Színek és helyek ZOLTANFY ISTVÁN: NEMZEDEKEK T

alán-talán megfejtettem valamit az élet apró kis titkai közül. Nevezetcsen azt: miért nem értjük mi egészen jól egymást, rendre következő generációk? Miért húzza a száját az én gyerekem, amikor lelkesen elmesélem neki, hogy milyen feneketlen nyomorból tápászkodott föl ez az ország, amikor minden reménye csak egy pókhálószálon csüngött már? Ó nem látta, nem élte. Neki az én élményeim mesék. Egy héten egyszer húst enni, deszkateknöben háziszappannal mosakodni, három számmal eleve nagyobb bakancsot venni, idősebb testvérek vásott göncéi örökölni, jogos föllebbezésről tízpengős okmánybélyegért lemondani, pöffeszkedő szolgabíró és főjegyző lázas menekülését megérni — nem az ő nagy életörömük vagy kudarcuk volt. Ők megszületnek, ötvennégyben, ötvennyolcban, sistergő jelszavakon nőttek, megígértük nekik a szocializmust (vagy még a kommunizmust is), — és most négyezerkettőért, négyezcrnyolcért teszik-veszik magukat valahol, s bő félmilliós adósságba keveredtek másfél szobáért, ahol esetleg válásig menő veszekedésbe bonyolódnak... Úgy mondják, az öregedés biztos jele a fiatalok meg nem értése. Mi is körül voltunk véve annak idején csodálkozó és megdöbbent öregekkel. Csakhogy én nagyon szeretnék legalább lélekben fiatal maradni, és ezért igen igyekszem megérteni a gyerekeinket. S természetesen nevelni is őket, a pont ránk következőket, hogy megbecsüljék és értsék, amit a társadalom rájuk testál. Hogy tudják: ez a történelem és ez a társadalom az övéké, minden dombjával és minden salakjával együtt. Ám ők nem nagyon értik és nem nagyon méltányolják ezt a kívánságot. Én vagyok a hibás, mert nem tudom nekik hatásosan és meggyőzően megmagyarázni, hogy milyen világból milyenbe csináltuk őket, vagy ők, akiket nem nagyon érdekli, mi történt fogantatásuk előtt vagy közvet-» lenül akörül? Ott tartok a velük való belső disputában, hogy én éppen, mert korszakok mesgyéjén növekedtem a gondolkodásig, a szocializmussal rendkívül elfogult vagyok. Nekem ez múlt és jelen választóvize, értelmes életem egyetlen lehetséges kerete, vagyis érzelmi ügyem is. Küzdeni, harcolni, tűrni tudnék érte bármilyen helyzetben. Látom a különbségeket, mert halovány képekben még ismerem és őrzöm a régit. Én még tudom, mit jelentett egy mázsa búza, egy pár csizma, egy állami állás, egy göndör disznó, egy biztos napszám, egy oldal szalonna, egy kis vályogház. Az én falumban még grasszáltak kakastollas zsandárok, fiákkereztek hideg tekintetű végrehajtók, éltek újtól újig hitelező cselédek. Az én falumban még senki sem szólhatott vissza, ha pofoncsapta az intéző vagy kidobta kis hajlékából a türelmetlen hitelező. Láttam sárga csillagos megalázottakat, halálba menőket, akasztott munkaszolgálatost és katonaszökevényt, s meg kellett emésztenem azt is, hogy egy tiz embert, egy nagy családot eltartó kis szatócsboltot hogyan lakatolt le már ez a Gyanús utódok? nekem kedves társadalom. Már nemcsak láttam, felnőttként eltem át, hogy erre a rendszerre is kést emeltek, s védtem, ahogy tudtam. Magamnak, a tőlem és utánam születetteknek? Az emlékeim parancsától. Ezért fáj nekem kicsit, ha rám szól a gyerekem, hogy hagyjuk a múltat, fater! — de kicsit meg is értem. Én is nagyon unatkoztam, mikor nagyapám galíciai meg szerbiai háborúját mesélte. Ez nem az én múltam volt — miként a gyerekeimnek sem sok köze van az enyémhez. Az enyéim már emebben nőttek fel és ebben élik le jövendő életüket is, és bizony tőlem tanulták az erről szóló minden tudományukat is. Én azt mondom: ez az egyetlen igazságos és humánus társadalom a mai világban. Megértő, meleg, gondoskodó. A legszebb, amit teoretikusok megálmodhattak. És ez az emberi jövő egyetlen lehetséges társadalma. A gyerekem viszont ebben éli-küzdi az életét és a jövőjét. Ebben az egyetlenegyben, előzőekr.ől való személyes Ismeretek nélkül. Neki nem olyan szép, mint nekem? Lehet, tán természetesebb közege, hiszen egyenesen bele született, de politikailag és ideológiailag tán mégsem annyira érzékeny rá. Ez jutott neki. Nem kérdezték tőle, mégis, mi lenne számára optimális, rokonszenves, kényelmes, nem faggatták meg jövőbeni elvárásairól. Mit is tudott volna mondani? Oá, oá! Hiszen az utódok jövőjét mindig az elődök kalapálják, mégpedig saját vágyaikat kergetve és saját csalódásaik keserűségeit nyelve. Tehetek én szemrehányást nagyapámnak, mert rosszul célzott Galíciában? Kérjem tán számon apám emlékért, hogy nem volt harcos és eredményes antifasiszta? KiveJ-kivel másként bánt az idő, hacsak nem volt tudatos jövőismerő. Ha pedig az volt, lehetett lenézett álmodozó vagy mártir. Mostanság éppen nem is követel mártíromságot az idő — sokkal jobban kellenek jó matematikusok, vegyészek, szakmunkások, közgazdászok, orvosok, tanárok, szervezők, agronómusok, menedzserek. De miért hiszik rólunk, kicsit a múltba látókról azt a gyerekeink, hogy álmodozók vagyunk? Megértettük az új képleteket. Félek, inkább arról van szó, őket túlontúl is az motiválja; kevésbé fontos, milyen társadalomba ejtette őket a gólya, az anyagi világ, az a meghatározó! S bár bizonyosan eljön az idő, amikor p szocializmus ebben is versenyképes lesz a másik társadalom legkoncentráltabb előnyeivel is, a társadalom előjele mintha nem lenne számukra olyan fontos. Látnak küszködő szocialista formációkat és látnak történetileg elegánsan egzisztáló kapitalista országokat is. Szűk szemhatáron nézik a világot, mert a kapitalizmusról minduntalan az a néhány ország jut eszükbe, amelyekben ez a forma megfutotta a csúcsokat. Tőlük, akiknek nem történelmi élmény a korszakváltás, hanem rájuk hagyományozott realitás — lehet-e elvárni. hogy mindig és mindenben megértsék, elismerjék és mértékadóvá teigyék a szocializmus feltétlen-történelmi fölényét? Bár hátrafelé bőven van bizonyítékunk, ők előre kérnének garanciákat. Miközben bölcsen belátom gyerekeink logikájának természetességét, kevésbé hiszek az erejében. Ha nem tudjuk velük megértetni, hogy ez történetesen éppen nem matematikai kérdés, hanem históriai, s hogy politikai és társadalmi elhivatottság is kell minden generációnak, sosem értenék meg, mivégre is éltünk s élünk mi, olykor szegényebben, mégis lelkesebben, mint elégedett polgárok olyan hazában, amelyet századok óta hizlal a történelmi szerencse vagy a szerzett előny? Nem maradhat nyom és hatás nélkül a történelmi út és az apák reménye. Ezt érzem olyan jelekből is, amelyek néha nem is tetszenek nekünk, előttük járóknak. Panaszoljuk, hogy türelmetlenek, szókimondók, olykor nyersek is. Nem mi papoltuk nekik, hogy ebben a társadalomban ez rendes dolog? Ki mondta nekik, hogy ne hajoljanak, ne görnyedjenek meg? Ki oltotta beléjük, hogy a társadalmi igazságosságért akárkivel és akármikor hajra kell menni? Ki fogalmazta nekik a história és a modern szocializmus parancsait, mik szerint a teljesítmény, a kreativitás, a tehetség érvényesülését nem lehet s nem szabad elzárni, különösen a szocializmusban nem? Szabad-e hát neheztelni, panaszkodni és haragudni, ha a kor parancsaihoz olykor jobb a fülük, mint némely nagyothalló apáé? Nem is olyan gyanús hát ez az ifjúság. Lehet, hogy lelkesebb, türelmetlenebb s talán tisztább is, mint gondoljuk. Végül is sose legyen gyanús az, akire rátestáljuk majd s lassan teljesen rábízzuk minden társadalmi és erkölcsi örökségünket. Hát még ha készül is rá, hogy fölvállalja! SZ. SIMON ISTVÁN FÖNT Akkoriban mi, kamaszok, nap mint nap róttuk a várost. Egy vasárnapon — még a fölszabadulás előtti időt mutatja ekkor a naptár — a Maros utca torkolatában — a mai Komócsin Zoltán tér helyén — díszes ünnepségbe botlottunk. Ünneplőbe öltözött urak és hölgyek, szertartáshoz illő ornátusú papok. Szájtátva bámultuk az előttünk pergő eseményeket. Rövidesen kiderítettük, az új — épülő — evangélikus templom felszentelési ceremóniájába csöppentünk. Mikor eloszlott a tömeg, közelebbről is szemrevételeztük a tetthelyet, melyet most, alig néhány perccel a szertartásszerű események után, némi titokzatosság lengett körül. Az alapok már álltak. Fehér betonmellvéd emelkedett ki a földből — pont a Klauzál (ma: Radnóti) gimnáziummal szemközt —, s csillag alakban futott körbe, hogy utóbb visszatérjen önmagába. Vashuzalokat is láttunk, akárha kis felkiáltójelek meredtek volna ki a betonból. S már imitt-amott beléjük harapott a rozsda. Már akkoriban is kedvenc — képzeleti — játékom volt: elképzelni a jövőt. Azt, miként töltik majd be a falak, cirádák, ki- és beszögellések a most még üres levegőt. Fantáziám rögvest nekilódult: magasba szökő tornyot láttam magam előtt. Aztán arra gondoltam: egyszer úgyis följutok oda és szétpillantok a szegedi háztetők fölött. (Nem igy történt. Az evangélikus egyházközségnek valószínűleg nem lehetett elég pénze a munkálatok folytatásához, utóbb benőtte, majd teljesen elborította az alapokat a gaz, akarom mondani — így tán stílusosabb —, a dús vegetáció.) A Fogadalmi templom ellenben annál valóságosabb volt. Már akkor is elfogott bennünket a szédülésmámor, ha a toronytőből felbámultunk a magasba. Nyakfájdító mutatvány volt. Ugyanakkor vágyakozást keltő. Hiszen annyi mindent meséltek erről a toronyról városszerte. Hogy magassága — a kereszttel együtt — száz méter. Száz méter az Alföldön — valóságos Himalája. S hogy tiszta időben meglátni a felső toronykosárból a szabadkai városháza tornyát. Élénken emlékszem az együgyü tréfára is, amit drámai hangon kellett elkezdeni: — Hallottad? A Fogadalmi templom tornyából leesett egy levente... — No és, mi történt vele? — kérdezte izgatottan a másik, — Valaki fölvette és szívta tovább. — A mai olvasók egynémelyíkét tán föl kell világosítani: Horthyék félkatonai ifjúsági szervezéte volt a Icvcntemozgalom, amelyet így is népszerűsítendő, még cigarettát is neveztek cl róla... Nos hát. a torony. A Tisza felőlit, már a háború előtt sem mászhatták meg a turisták. Azt mesélték róla, az alapozás hibái miatt kissé megdőlt, (Ez is egyik, képzeletünket izgató legenda volt a sok közül.) A másiknak ellenben nekiindulhattunk. S neki is indultunk egy vasárnapon, hosszas készülődést követően. Nem gondoltuk, mi vár ránk. Minő széditő meredélyek. Félhomály. Lépteink alatt megremegő lépcsők. Vékony korlátok. Időnként galambok röppentek fel, szárnycsapásuk hangját megsokszorozva visszhangozták a falak. Úgy félúton megpihenhettünk, felérve a körerkélyre. Lábunkba már kezdett beférkőzni az izomláz. S minek tagadjuk: kissé féltünk is. Már idejövet, többünket megkörnyékezett a mélységiszony. De a látvány sok mindenért kárpótolt. A magasból egy új, egy másik Szeged tárult elénk. S ha elébb el is bizonytalanodtunk kissé, most újult erővel vágtunk neki ismét a toronymászásnak. Nem gondoltuk, hogy a neheze még csak ezután következik. Keskenyedtek, mind meredekebbekké váltak a lépcsők. A sötétség is sűrűsödött. S a galambszárny suhogások is mind félelmetesebbek. Egyre nehezültek lépteink. Szemünk előtt már piros karikák ugrándoztak. De innen már nem. lehetett visszafordulni. Annál inkább sem, hisz mögöttünk is sorra jöttek a felkapaszkodók. Majd, amikor már tényleg úgy éreztük, erőnk végleg kifogyóban, végre fenn!... Az erkélykosárban!... Amire annyi.de annyiszor bámultunk fel — odalentről. Pillantásunk alól mintha kifutni készültek volna a házak. Ám hiába erőltettük szemünket, a szabadkai városháza tornyát csak nem sikerült felfedeznünk. Elmerült a párafüggöny csalékony optikájában. Észak felé fordulva, ellenben feltárul előttünk a Tisza—Maros szög. Innen jól lehetett látni, a kisebb folyó mennyi hordalékot zúdít a nagyobba: szinte kiszőkíti annak vizét. A közúti hídon túl a strand. A fürdővendégek... Hangyák? Apró gyufaszáldarabkák?.,. No és Rókus házrengetege. Az utcai fasorok közül úgy piroslottak ki a háztetők, mintha muskátlikkal szórták volna tele a várost... Ezüstös hajú, cvikkeres úr verítékes homlokát törülgette. — Egy igazi szegedi nem halhat meg addig, míg meg nem mászta a Fogadalmi tornyát... — Majd az összehajtogatott zsebkendőt belenyomkodva zakója szivarzsebébe. A Honvéd téri református templomot nem adták még át rendeltetésének, amikor már fölmerészkedtünk tornyába. Ki tudja, hol bóbiskolt e vasárnap délelőttön az építkezés őre, miközben mi dobogó szívvel kapaszkodtunk felfelé az ideiglenes deszkalépcsőn. Körös-körül mindent átjáró malterszag. (Még most is orromban érzem.) Mikor végre odafent szétpillantottunk, először a Petőfi sugárúti lakóházunkat kerestem. Aztán a Nemestakács utcát. S úgy néztem le rájuk a magasból, mintha az idő gyomra tárulna fel előttem. Utoljára hagytam a Rerrich Béla téri Béke-épület kis csillagvizsgáló tornyát. Ide is feljutottam egyszer, a hatvanas években, egy csillagászati paláver záróakkordjaként. Teliholdat vizslattunk a nagy teleszkóppal. Hold néni komótosan ballagott ki a leneset érből. — A csillagászok minden csinos nőt ismernek Újszegeden — jegyezte meg valaki. — S melyik a szebb? Ők vagy a csillagok? — kérdeztem... Közben újra igazítani kellett a teleszkópon. Hold néni megint odébbvándorolt néhány centiméterecskét. S oly sokan szerettek volna még az itt várakozók közül arcába pillantani... PAPP ZOLTÁN GYŐRI LÁSZLÓ Tél Arkosodik kudarcaim arca, Aggosodik arcomnak kudarca: Kudarcaim úgy vénítnek engem, Estemet is észre kéne vennem. Estemet is? Negyvenkét esztendő Nem lehulltom, életemet kezdő. Két kis őszim s nyári pirinyókám Hajnalítja szürkületi órám. Hegyi lakban álom elalélnom, Falra, mészre ír csak a salétrom E vacokban, amelyet az ántiVilágban még húzatott a háziúr, a tőke. Nyolcvan év. Azóta Két háború meg egy telerótta. Nem kézjegyek, más jegyek a falban. Életem, te elolvashatatlan! Ó. életem, Mária zuhanvást Próbálja már odabenn az alvást. Késő este. Dolgozott egész nap, Dolgozott, mint énrám ez az évszak, Mint gonoszul rám ez az esztendő: Negyvenkettő, évem negyvenkettő. Nem hull a hó, noha már hullandó. Tétovázik, jár-kél a zimankó Föl-alá; megy, jőni vissza ismét. Mínuszoktól maródik a festék. Langy égtájat lassúdon kigondolsz. Konyhaajtón hiába a pokróc. Jégvirág ró ablakra krikszkrakszot. Halhatatlan mint ír monogrammot Fecnijére sohase mulandón Sok vendégem: annyi pénzbehajtóm. Hullni kezd, hó vastagul serényen Tollászkodva füstös, ó cserépen. Garral iil rá, noha nem ám oly vad Nyomorában majd, amidőn olvad. Majd midőn a föld felé csüggeszti Vén szárnyát, de az a nap még messzi. Szárnya most még nem csügg az ereszről. Tél van, lét dúl, nem a kikelet dől. Hó jövet, te télre váll esztendő, Életem, te évre negyvenkettő! Negyvenkettő? Mára már negyvennégy. Vers leáll, de nem tesz idő ekként. Két esztendeje amit leírtam, Esteledve mért is hajnalítsam ? Megbocsájlok immár mindeneknek. Élni, élni, nem hatnom. Szeretlek.