Délmagyarország, 1987. február (77. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

7 Szombat, 1987. február 14. jg magazin [ [DM Az elviselhetetlen magány Riportot írtam egy olyan férfiről, aki magányos. Nincs ebben sem­mi különös, hiszen az elszigetelő­dés, a válások után törvényszerű­en bekövetkezhet. Hősöm, aki középkorú, olyan asszony vagy lány ismeretségét keresi, aki ked­ves és vidám. Nincs extra igénye, csak a két alapvető emberi tulaj­donságot szeretné valakiben meg­találni. Ennyi volt a riport sztori­ja, happy end nélkül. Az utolsó sorokban leírtam, ha valaki még­is felfedezné magában az említett tulajdonságot, és társat keres, le­velét átadom ismerősömnek. Meglepett, hogy milyen sok nő jelentkezett telefonon és szemé­lyesen. Sorsukról beszélgettem, és ezek a találkozások ihlették a további írásokat. HALÁSZ MIKLÓS Hol ismerkedjünk? „Olyan egyedül vagyok" A telefonban nem mutatkozott be Intelligensen beszélt, elmondta, kí­váncsi lett a magányosan élő ismerő­sömre. Érdekli a pszichológia, ezért találkozni szeretne a férfival. De, mindjárt hozzátette, kiegyensúlyo­zott családi életet él. Férje van és vele nagy egyetértésben nevelik két szép gyermeküket. Furdalt a kíváncsiság, mégis mit akar a nő. Pszichológiai hajlamait bármikor kielégítheti, mi­ért pont az én szerencsétlen hősöm kell neki. Fél óráig telefonált, míg végül kifürkésztem a szándékát. — Nyugodtan mutasson be a fér­finak. Nem vagyok kalandor, de hátha összejön valami. Itt félbeszakadt a társalgás, Mis­kolczi könyve után nem akarok epi­gon lenni. Egy másik hölgy élettörténetét rövi­den azért írom le, hátha a tanulságok könnyítenek más sorsán. Fél éve vált el a csinos asszony. — Sajnos, akkor éreztem, hogy egyedül vagyok, amikor jött a kará­csony. A gyerekek már felnőttek, önállóak lettek. Bár az ünnepet együtt töltöttük, de amikor elmen­tek, olyan üresség vett körül, amit még soha nem éreztem. Alig vártam, hogy vége legyen az ünnepeknek, és emberek között lehessek. — Miért vált el a férjétől? — Nem bírtam elviselni, hogy es­ténként részegen mászott be sokszor az ágyamba. Egyébként aranyos fic­kó. de a pia szagát már rühelltem. Anyagilag is jól megvoltunk, szépen keresett. Amúgy se lehet panaszom. Bővérű asszony vagyok, naponta el­vártam, hogy velem legyen. Szexben tehát jó volt, az is előfordult a húsz­éves házasság után, hogy egy nap többször is együtt voltunk. Ezt csak azért mondom, hogy tudja a barát­ja, milyenek az igényeim. A kolléga­nők irigyeltek, amikor elmeséltem. Csak az ital ne lett volna. Az utolsó időszakban különös émelygés lett úr­rá rajtam, ha a pia szagát megérez­tem. Természetesen a válást én akar­tam. Vettem magamnak egy kétszo­bás lakást. Mindenem megvan, ko­csi, színes tévé, ékszerek, üdülő. Azonban a jólétet egyedül nem élve­zem. — Próbált már kapcsolatot kez­deményezni? — Senki nem mondaná meg, hogy elmúltam negyvenéves. Tisztában vagyok vele, hogy még jó nőnek tar­tanak. Gyakran megyek kozmeti­kushoz és sportolok. Az utcán utá­nam fordulnak a férfiak, de az utcán nem lehet ismerkedni. Arra még nem gondoltam, hogy házassági hirdetést adjak fel. Munkahelyemen sok a fia­tal férfi, persze nősek. Öt-hat évvel fiatalabbak nálam és csak szeretőnek kellenék nekik. Különben is egy ki­csit szégyelleném, ha leállnék t'iata­labbal. A 45—50 év közötti korosz­tály jöhet nálam számításba. Az 50 fölöttiek már nem kellenek — És a férjét visszafogadná? — Talán, ha nem inna. De a piá­ról, nem hiszem, hogy le tud szokni. Középvezető, 38 éves és elvált asszony. Tiz éve egyedül él a gyere­keivel. — Imádom a srácaimat, szabad időm nagy részét kitölti a velük való foglalkozás. De néha rettenetesen kí­noz a magány, borzasztóan szenve­dek. Akkor a gyerekek se pótolják az igazi társat. Jól éltem a férjem­mel, szerettük egymást. Majd hirte­len rádöbbentem, a szeretet egyolda­lú. Bejelentette, van valakije. Meg­vallom, korábban is sejtettem, de meggyőztem magam, csak képzelő­döm, nem lehet igaz. Amikor el akart hagyni, könyörögtem, ne men­jen el. Gondoltam, majd elmúlik a nagy szerelem. Hivatkoztam a gyere­kekre, apa nélkül hogy nőnek, fel. Nem lehetett megállítani a férjemet. Itthagyta a szépen berendezett csalá­di házat. Sokkal rosszabb körülmé­nyek között él most, és ami a női hiúságomat sérti, egy nálamnál idő­sebb elvált asszonnyal. Higgye el, van önkritikám, de az a nő kinézésre a nyomomba se léphet. Velem min­denütt meg lehetett jelenni. De biz­tos olyat nyújt, amit én nem tudtam. — Hol kereste a társat? — Házassági hirdetést nem adtam fel. Megalázónak tartom az ilyen is­merkedést. Az elmúlt tiz év alatt két férfi volt az életemben. Az egyik fia­talabb volt nálam. Azt hittem, hogy a mi világunkban nincsenek már ho­zományvadászok. Fél év kellett ah­hoz, hogy rádöbbenjek, tévedtem. Csendes, szerény fiatalembert vet­tem magamhoz, akivel azt hittem, megtalálom a boldogságot. Hamar észrevettem, nem én, hanem a há­zam kell neki. Gyorsan kitettem a szűrét. A másik férfivel egy évig él­tem együtt. Nem is volt gond mind­addig, amíg verni nem kezdte a gyer­mekeimet. Nem bírták egymást elvi­selni, így ő is elment. — Jókedvű és vidám teremtésnek tartja magát, pedig depressziósnak látszik. — Mindig jókedvű voltam. Nem tudom, hogy mennyi maradt meg a nagy vidámságomból. Csak azt ér­zem, elment az életkedvem, egyre szomorúbb vagyok. Nem is tudom, mikor mosolyogtam utoljára. Másfél évtizede vált el a férjétől és ugyanennyi ideje keresi a megértő társat. Hatévi házasság után mind­ketten egyszerre jöttek rá, nem valók egymáshoz. Fia már katona, igy tel­jesen egyedül él. A partnerkeresés kálváriáját eleveníti fel. — Hamar rájöttem, az igényeket le kell szállítani. Ismerem az életet, tisztában vagyok mindennel. Házas­sági hirdetésekkel kezdtem Minden féle ember jelentkezett. Az elsővel két hónapig éltem együtt. Egyszer részegen jött haza, pontosabban a lakásomba. Szóvá tettem, miért ivott? Akkor veszekedtünk először és utoljára. Megütött, erre mondtam neki valamit, aztán felpofozott. A fiam is látta, büszkeségből is mond­tam, hagyja el az otthonomat. Nem akart elmenni, nagyon megbánta, amit tett. De tudja, én konok termé­szetű vagyok, ezért nem engedtem. Odáig fajult a dolog, majdnem rend­őrt hívtam. A másik nem tudott a pénzzel bánni. Gáláns úr akart mindig lenni. De csak egy hétig tar­tott a fizetése. Hordta haza a felesle­ges ajándékokat. Egy hét után már én tartottam el. Lehetetlen állapot, amit nem lehet sokáig birni. Ki is ad­tam az útját. A harmadik kiegyensú­lyozott, szeretetre méltó ember volt. Egy idő után hanyagolni kezdett. Az is lehet, hogy elhidegültünk. Vele két évig éltem. Ő volt az utolsó férfi az életemben. Megpróbálkoztam a társ­keresők klubjával is, de akivel ott megismerkedtem, mindjárt le akart fektetni. Nem részletezem, sok kese­rűségem volt az utolsó években. Egyre idegenebb a világ körülöttem. És én is szúrós lettem. Szociológusok különféleképpen vé­lekednek a magány okairól. Ahány élethelyzet, annyi megközelítés. Egy biztos, az egyedül élők száma évről évre növekszik. A KSH Csongrád megyei igazgatóhelyettesétől, Klon­kai Lászlótól kapott adatok szerint Szegeden nagyon sok egyedül élő férfi és nő él. A legtöbb az ország­ban. Nézzük a statisztikát. A 20—34 éves magányos férfiak száma 7691, a nőké 7363. Ez a város össz férfi, női lakosságának 37, illetve 31 százalé­ka. A 35—49 éves egyedül élő férfiak száma 2027, a nőké 3406. A férfiak 13 százaiákos aránya megegyezik többé-kevésbé az országos átlagéval, a nők 21 százalékos tábora viszont meghaladja az országos átlagot, ami 16 százalék. írásomban csak a magányos nők helyzetével foglalkozom, mivel ők jelentik a többséget. A férfiak kü­lönben is hamarabb távoznak a földi paradicsomból, igy a magányos asszonyok száma szinte évenként nö­vekszik. Egészségügyi okokat nem akarom részletezni, inkább a szocio­lógiai körülményeket elemezném. Megdöbbenve tapasztalom, egyre több a pártában maradt hajadon. A sors kegyetlen fintora, hogy többsé­gük a viszonylagos jómód miatt ma­rad egyedül. Sok szülő megengedhe­ti, hogy tinédzser gyerekének önálló lakást vásároljon. Igy az ifjú lány él­vezi a szabadságot és eleinte nem akar férjhez menni. Múlnak az évek, és talán eszébe ötlik, nem is ő, ha­nem a lakás kell. Erősödik a kénye­lem szeretete, csökken az alkalmaz­kodás képessége is. Az idő múlásával kapcsolatteremtő képességek is sat­nyábbak lesznek. Különleges helyzetet teremt, hogy az egyetemek, főiskolák, tehát az ér­telmiségképző intézmények femini­zálódnak. Egyre több nő lesz orvos, jogász, pedagógus, mert a fiúk in­kább a nagyobb anyagi karriert biz­tosító, kétkezi szakmákat választják, így az értelmiségi nők párválasztási lehetősége jelentősen csökken, ha szakmabeli férjre vadásznak. Egye­temista lányok sírva panaszolják, akinek ötödéves koráig nincs ko­moly diákudvarlója, annak nem sok esélye marad, hogy értelmiségi férjet fogjon. Ha faluba vagy kisvárosba kerül, az ismeretségi köre teljesen le­szűkül. Ez akkor van igy, ha az értel­miségi nő ügyvéd, orvos... élettársat keres. No persze sehol sincs előírva, hogy ez a féle párválasztás lehet ga­ranciája a boldogságnak. Értelmiségi férfiaknál az ellenkező törekvést lehet tapasztalni, olyan asszonyt akarnak, aki a családnak, a gyermeknevelésnek, a csendes, meg­hitt otthonnak szenteli szabadidejét, nem a szakmai, tudományos karrier­nek. Ez a vélekedés nem sérti a nők emancipációjának jogosságát, viszont „hizlalja" a magányos nők táborát. E mentalitásra jó illusztráció pedagógus­ismerősömnek a véleménye, aki orvos-, aztán ügyvédfeleség után har­madszorra olyan nő ismeretségét kere­si, akivel mindegy, hogy miről beszél­get, de többet lássa otthon az asszonyt. Feltételezem, a sok nő ha­sonlóan nyilatkozna, ha megkérdez­ném, hiszen a második és harmadik gazdaságban maszekoló férj is keveset tartózkodik otthon. Rohanó világunk­ban a családi életet romboló ténye­zőről nem akarok többet regélni. A magányosok legnagyobb tábora az elvált asszonyoké. Társkeresésü­ket akadályozza, hogy hiányzik az a fórumrendszer, ahol ismeretséget köthetnének. Nincsenek klubok, tár­saságok, amelyek kellékei a kapcso­latteremtésnek. Igaz, létezik a társ­keresők klubja, de önmagában ke­vés, és magán viseli a sajnálatra mél­tó bélyeget. Ezért sem vált igazán népszerűvé. írásunk terjedelmét meghaladja, hogy alaposan feltérké­pezzük a terepet. így befejezésül az marad, miképp lehetne az elszigetelt­ségen változtatni. A válasz egy újabb oldalt igényelne, nem is egyszerű, de tény, e téren is kell változtatni. K ét tucat levél érkezett a szer­kesztőségbe azzal a céllal, hogy riportom hősével meg­ismerkedjenek. Az Írásokból rész­leteket közlök, természetesen úgy, hogy a levelek feladói inkognitó­ban maradjanak. ... Házassági vállalkozó cikkét olvasva, úgy éreztem, irnom kell önnek és kitartóan próbálkozó ba­rátjának. Sajnos, sorstájjpk va­gyunk. Nekem sem volt más lehe­tőségem, bár az ezzel járó és elke­rülhetetlen körülmények megvisel­tek, de életkedvem, vidámságom megmaradt. Megpróbáltam újra berendezni magam és gyermekeim életét. Sikerült. Csendes, kiegyen­súlyozott hétköznapjaimból azon­ban az igazi boldogság, a társ, a barát hiányzik. Barátja kedves, jó­kedvű nőt keres. Nekem mindkettő alaptermészetem. Talán még annyit magamról, magunkról, el­vált asszony vagyok, két gyereket nevelek... ... Hasonló helyzetben vagyok, mondhatnám, mint az ön ismerő­se. Igaz, én nem próbálkoztam még házassághirdetéssel. Egyedül élek, elvált vagyok, két fiam van. Szórakozásom, hogy a fiúkkal időnként moziba megyek. Egyéb­ként szeretek olvasni, rejtvényt fej­teni. Nincsenek nagy igényeim, egyszerű dolgozó nő vagyok. Férj­hez menni nem áll szándékomban, a kalandot sem kedvelem. Szeret­nék egy olyan barátot, akivel lehet beszélgetni, szereti a kirándulást, a színházat és egy kicsit szeret ker­tészkedni. De elsősorban szereti a gyerekeket. Magamról röviden annyit... nem iszom, nem dohány­zom... Üdvözlettel, aki tud hinni és remélni. Ui.: remélem, nem iszá­kos az ismerőse, mert akkor tárgy­talan. ... Szaván fogom és megkérem, adja ezt a nevet és cimet annak az ismerősének, aki kedves és jóked­vű teremtést keres. Aki ennek érde­kében „vállalkozó" lett. Ha az is­merőse még mindig keresgél és úgy érzi, az idő már nem telik olyan kellemesen, és jó lenne végre talál­kozni valakivel, irjon a cimemre. írja meg a telefonszámát! Miért ne?! Ui: amennyiben a megirt tör­ténet kitalált volt, és most egy jót nevet levelemen, gondolkozzon el azon, hányan lehetnek hasonló helyzetben, akinél gond az ismer­kedési lehetőség... ... Olvastam a Házassági vállal­kozó cimű cikkét, amely nagyon megragadott. Lehet, hogy ismerőse azóta már talált egy jókedvű és kedves hölgyet, de ha nem, kérem, továbbítsa részére címemet. Egye­dül' élek, nemrég váltam el a fér­jemtől. Borzasztó a magány és még nem gondoltam hirdetésre. De ezt az alkalmat megragadom. Én szin­tén jókedvű és kedves embert kere­sek, ám nem férjnek, csak egy társ­nak, barátnak. Minden megvan az életemben, csak ő hiányzik. Kor­ban jó pár évvel fiatalabb vagyok a cikkben szereplő ismerősénél. Ha esetleg aktuális, kérem, hívjon fel ezen és ezen a számon. Köszönöm a közvetítést. Üdvözlettel... ... A tegnap önhöz írt levelem­ben a telefonszámomat helytelenül közöltem. Most pontosan meg­írom. Ezen lehet keresni... ... Elvált asszony vagyok, társa­ságom nincs, a gyerekek már fel­nőttek, önálló életüket élik. Hirde­téssel próbáJkoztam, de nem sike­rült megfelelő kapcsolatot kialakí­tani. Én elsősorban olyan férfit szeretnék, aki figyel a belső érté­kekre, önmagával és másokkal szemben igényes, kiegyensúlyozott életre vágyik. S ami a legfonto­sabb, az érzelmi kölcsönösség alap­ján megfelelő barát tudna lenni. Eddig sok férfiben csalódtam, de az is lehet, hogy bennem van a baj... ... Munkaköröm, beosztásom olyan, hogy nincs lehetőségem fér­fiakkal ismerkedni. A házassági hirdetőn keresztül csak egyszer próbáltam kapcsolatot kezdemé­nyezni, de sajnos, nem sikerült. Két házasságom tönkrement, túl sokat az élettől nem várok, csak egy megértő barátot, akivel néha boldog lehet lenni...

Next

/
Thumbnails
Contents